Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
FARAGÓ VILMOS

FARAGÓ VILMOS

 

 

Cseréptörések

 

 

Csupa paradoxon. A harmadik évezred legnagyobb show-műsora – temetés. Ember a világegyház trónján, káprázatos ornátusban, tiarával a fején – szegénylegény amatőrszínész Krakkóból. Szakrális aura körülötte, hamarosan szentté is avatják – minden idők legprofánabb egyházfője. Csupa szerény alázat – a toplista élén. A bulvárcímek szinte ordítanak: „A legek pápája”, „János Pál, a szupersztár”, „Négymillió zarándok Rómában”, „Gyászolók a Teverétől a San Pietro lépcsőjéig”, „Kétmilliárd néző a képernyők előtt”, „Meghalt a médiapápa!”.

Mintha a hit világrekorderének címére tört volna: ő a legtovább uralkodó pápák egyike. Mindegyiknél többet utazott, huszonhat év a Föld körül. Kétezer év után elsőként lépett be zsinagógába, mecsetbe. Egyetlen elődje sem imádkozott a jeruzsálemi Siratófalnál, nevezte idősebb testvéreinek a Könyv népét, s kért bocsánatot egyháza bűneiért.

A világ tisztelettel adózott neki, érdeklődéssel fordult feléje, s minthogy magunkat sem értjük, magyarázatokat kerestünk. Közülük kettőt látok mindenképp érvényesnek.

Az egyik a média hatalmában rejlik. A krakkói színész fölkínálta magát neki, az a tenyerére ültette, és fölmutatta a világnak: Ecce homo. Az Isten embere és az ember új Istene: a média. A Szent és a Szörnyeteg.

A másik magyarázatot vallásbölcselőktől hallani. Valami történt velünk. Európa talán még igen, de Amerika már nem szekularizálódik tovább. Ázsia sem, Afrika sem. Ami majdnem elveszett már, lázasan keressük most. Ideológiák kiürültével a nagy Szellemlényt. A tizenkilencedik század a tudomány százada volt. A huszadik a tudományban való csalódásé is. A huszonegyedik az újvallásosság százada lesz? Ha igen, azé a szakrális és profán vallásé, amelynek Karol Woj-tyla szupersztár volt az egyik prófétája.

 

*

 

Anyai nagyanyámat, özvegy Grün Adolfnét, lányát, Grün Mária Wallenstein Albertnét, unokáját, Wallenstein Istvánt 1944 májusában (szégyen, hogy a pontos dátumot sem tudom) tuszkolta fel a lovaskocsira két csendőr Újkígyóson a Hosszú utca és a Wenckheim utca sarkán álló házuk előtt. A jelenetet a szomszédos istálló padlásának kémlelő nyílásán át láttam tizenöt évesen, velem együtt látta az ugyancsak katolikus vallásban növekvő tizenkét éves Gyuri öcsém, valamint a szomszédok: Bozóék a Wenckheim utcán, Nátorék, Oláhék a Hosszú utcán. És nézte is, amíg a kocsi el nem tűnt a sarki hengermalom takarásában. A két csendőrt mindenki ismerte, hiszen évek óta szolgáltak az őrsön. A hajtószárat a család barátja, Lócskai Pál fogta, közel lakott, a Hosszú utca 18-ban. Akik látták a Wenckheim utcán is, a Gyulai úton is a Gyula felé tartó különös fogatot: az ülésen elöl Lócskai Pál, háttal a menetiránynak a lábhoz tett fegyverű két csendőr, a kocsiderékban némi szalmán ülve özvegy Grün Adolfné, Wallenstein Albertné és Wallenstein István, azok is ismerős, derék kígyósiak. A kocsi áthaladt Ókígyóson, a Wenckheim uradalom központján, itt is többen látták, a nagyvasúti sorompón áthajtva a pályaőr is látta a bakterházból, meg Gyulán, az utcai járókelők. A gettót el kellett keríteni, néhány házat kiüríteni, lakóit üresen maradt zsidó lakásokba telepíteni, valakik kerítést húztak, házat ürítettek, lakókat költöztettek. A gettót őrizni kellett, városi rendőr posztolt a bejáratnál. A gettó nyomorultjait (a gyerek Gáli Józsefet is, akit 57-ben halálra ítéltek, doktor Gáli főorvos urat és feleségét) végighajtották az utcákon a vasútállomásig. A forgalmista tudott arról, hogy „zsidó vonat” indul Békéscsabára. Ott már marhavagonokból álló hosszú szerelvény várt rájuk az egyik külső vágányon. A magasan nyíló vagonajtónak nem volt lépcsője, özvegy Grün Adolfnét lánya és unokája segítette felmászni, a mozdony befűtve, a forgalmista felmutatta a zöld tárcsát, a vonat áthaladt a Szarvasi úti híd alatt, néhány nap múlva aztán Auschwitzba érkezett.

És senki nem kérdezett meg engem, öcsémet, Lócskai Pált, a csendőröket, a szomszéd Bozóékat, Nátorékat, Oláhékat, mit éreztünk, mit gondoltunk, volt-e véleményünk. A Gyulai útiakat sem, az ókígyósiakat, a pályaőrt a bakterházban, a gyulai járókelőket, a gettókerítés készítőit, a ki- és belakoltatókat, a rendőrt a bejáratnál, a mozdonyvezetőt, s végül azt, aki felmutatta a végzetes zöld tárcsát.

Miért nem kérdezett és miért nem kérdez máig senki? Mondom Gyuri öcsémnek, nyugdíjas húsipari szakmunkás, mondom neki: hosszú életed során, ha kádereztek, ha kollégáiddal beszélgettél, ha megnősülvén nagy rokonságba csöppentél, érdekelt-e valakit, hogy hová tűnt a nagyanyád, az egész anyai ági családod? Egy bocsánatos szót, egy mozdulatot, egy gesztust kaptál-e azért, hogy gyerekként rettegned kellett, hogy pajtásaid megaláztak, hogy csaknem megöltek téged is? Nem? Soha senkitől? Pedig ezt aligha pótolja hivatalos ünnepi megemlékezés, kormányzati bocsánatkérés.  Engesztelő gesztust az jelentene, ha a szomszédok, a Gyulai útiak, az ókígyósiak, a gyulaiak közül előállna valaki, és azt mondaná Gyurinak:

– Ellenedre nem tettem én semmit. De nagyon sajnálom, hogy javadra sem.

 

*

 

Hivatásos könyvolvasó nem általánosíthat a termésből véletlenül eléje került mintadarabok elolvasása után. Én megtehetem. A javakorabeli magyar írók önvizsgálati szakaszba értek – mondom felelősség nélkül. Napjaink egyik divatos műfaja ezért az önéletrajz. Egy nemzedék a pálya végéhez közeledik, s ha a társadalom iránti érdeklődése korábban intenzív lehetett is, ez most megcsappant: extrovertáltból introvertálttá lett. Nincs elbeszélés (narratíva, ahogy sznobéknál mondják) a késő Kádár-korról, s arról, ami utána következett máig. Huszonöt-harmincéves témadeficit ez, a hiányt az újabb nemzedékek pótolják majd. Ha kedvük és ismeretük lesz hozzá. „Szép Ernő voltam” – mutatkozott be állítólag a költő; „Ki voltam én?” – kérdi most az író. Konrád György vá-lasza csak két kötetben fért el. Esterházy Harmóniája az ősökig kereste a feleletet. Nádas Péter családregénnyel válaszolt. Kertész Imrének minden könyve önmagára kérdezett eddig. Vámos Miklós anya-apa regényeket írt, Hogy volt címmel most közli folytatásokban írói indulásának történetét. Bárdos Pál három, kevéssé méltányolt regényt is írt önéletrajzi ihletésre. Bihari Sándor százkilencvenöt szonettben idézte fel életének ugyanennyi mozzanatát. Miként az egész társadalom, a magyar író is identitását keresi. Mit ér az ember, ha magyar, kérdezte egykor; mit érek én, ha az vagyok, aki vagyok, kérdezi most. Az irodalmi közvélemény vár egy Juhász Ferenc memoárt is.

Utoljára a Hajtogatós című könyv került a kezembe.  Kettős, de nem párhuzamos, hanem kettéágazó önéletrajz. Fenákel Judit és Gergely Ágnes azt találta ki, hogy gyerekkorunk játékát játsszák: leírtam egy sort a papírlap tetejére, s a papírt behajtottuk. Társam is írt egy sort, majd ismét én, hajtogatás után így jutottunk a papírlap aljára. Szürrealista mű keletkezett, nagyokat lehetett kacagni rajta. A két szerző játékából pedig sírnivalóan mosolyogtató könyv lett. Fényképekkel is illusztrálták: nagymamák és nagypapák állnak-ülnek mereven a fotográfus masinája előtt, Fenákel nagypapa első világháborús bakaruhában, anyuka menyasszonyi csokorral, Judit és Ágnes pici korában, később az érettségi tablón, még később együtt Endrődön, Rózsahegyi Kálmán szobránál. Ágnes széles keleti arccsonttal, szemében Illyés „hunn pupillalángja”, hajában, felnőttként, a híres fehér tincs. Judit komoly arccal néz az optikába, még a borítóra készült reklámfotón is keserű bazsaly, Ágnes csupa ragyogás.

Talán a kedélyük különbsége is ilyen. Mikor unokatestvérekként kicsik voltak s babajáték helyett mesebeli várkastélyt képzeltek maguknak Trottyország közepén, Felemásfülű Ej-zenberger Bikfickét is, a kobaltokat, meg Enceládó Szul-fátót, a kobaltok királyát, még egyformán otthon érezhették magukat a gyermekkor boldog tájékozatlanságában. De aztán, hogy rájuk szakadt a történelem, Ágnes érzékenyebben fogadta, Judit keményebb ellenállással, mégis Ágnes próbált mosollyal emelkedni a csapások fölé, és Judit arcára ült ki a csalódottság, a szorongás, a döbbenet. Ha két unokatestvér íróként keresi a sikert, hogy benne megtalálja a személyes sorscsapások vigaszdíját, kapcsolatuk akaratlanul rivalizálássá komorul, de náluk – a közös könyv is dokumentálja – nemcsak a testvéri szeretet maradt meg, hanem a gyerekkor játékos kedve is. Nincs nagyobb össze- és életben tartó erő annál, ami több mint kézzelfogható, mert mi találtuk ki.

Lehet, hogy éppen ez őrzi meg Juditot és Ágnest, egyiküket, hogy Felemásfülű Ejzenberger Bikfic volt, másikukat, hogy Enceládó Szulfátó. Ilyen nyájas őrzőt csak Lázár Ervin talált ki rajtuk kívül. Bruckner Szigfridet, az oroszlánt.

 

*

 

Talán az István, a király című rockoperával kezdődött újra. A címszereplőre ugyanis szeppent tisztelettel néz fel a közönség, de titokban Koppánynak szurkol. És ez ezer év óta ott lappang a történelmi tudatban. Kereszténnyé kellett válnunk, ezért találnak meg mások a Duna-Tisza medencéjében bennünket. De mi nem találjuk magunkat. Veres Péter azt írta, nem is váltunk igazán kereszténnyé. A mediterrán népek teátrálisan rajongó módján, vagy ahogyan a lengyelek lélek-mélyen átélik, vagy az oroszok, ahogyan ikonjaikat csókolgatják s templomaik padlatára fekszenek, semmiképp. Pogányok vagyunk. Azt mondja anyám: „Rendes ember ez a mi mostani plébánosunk. Egy bajunk van vele: vallásos”. Mi nem akarjuk elfogadni a „halzsíros atyafiságot” sem. Mi előkelő török nép vagyunk. Sztyeppei, szilaj, rátarti, fehér lovat áldozó. Vagy még előkelőbb és ősibb: sumér. Mi ott voltunk már évezredekkel ezelőtt a Tigris partján. Úr és Uruk városában. Babilonban is. „Mi a neve sumér-akkád nyelven a kutyának? Na mi?” – kérdi tőlem egy öregúr, aki fiatalúr korában honvédszázadot veszített el a doni áttörésnél. „Hát a puli! Ehhez mit szól, maga félrevezetett finnugrista?” És lovasportyázók járják végig a feltételezett útvonalat az Uraltól a Meótiszi mocsáron és Levédián át a Vereckei hágóig. És puzdrás, íjas, lovas játékot játszik a pénzügyi ellenőr. Nemezsátorba költözik nyáridőn a községházi írnok. Szaporodnak az egykorvolt vagy kitalált pogány nevek: Előd, Kolos, Csenge, Álmos, Emese. Nem is magyarok vagyunk, hanem Hunor testvéré-nek népe: magorok.

Ha én a keresztény egyházak védelmezője volnék, már régen észbe kaptam volna. Nem az ateista fenyegeti hitemet, az csak tagad, de politikai megfontolásból egyre halkabban, gyávábban. A vatikáni megállapodás után a kádári diktatúra egyházügyi hivatala őrködött azon, hogy a klérus érzékenységét szó se sértse. A keresztény hitet az fenyegeti, aki állít, s egyre hangosabban, bátrabban teszi: az újpogány.

 

*

 

Az időjárásjelentést a celldömölki esernyőgyár támogatta – közli a rádió. A gabonapiaci híreket a szentgotthárdi kaszagyár. A brazil Szamba táncegyüttest az autóforgalmazók. Az új film nem készülhetett volna el a lőrinci harisnyagyár támogatása nélkül. „Ezt a könyvet a NKÖM támogatta.” Ha szőlőt telepítesz, kérhetsz az államtól támogatást. Ez segített egy játszótér felújításában is: az önkormányzati támogatás. Az egyházak, szekták kérik támogatásomat, ajánljam nekik adóm egy százalékát. Támogassam a telefontársaságot, telefonáljak emelt díjasan. Jönnek a képeslapfestők: támogatást kérnek. Pártok, szövetségek, egyesületek, civil kezdeményezések, színházak, alapítványok, könyvtárak kérik a támogatást. Traktorok vonulnak százszámra, és felsorakoznak a pesti Városliget mellett. Követelik gazdáik a támogatást. Van belőle földalapú, van intervenciós, van állatjóléti. Azért kéri, követeli mindenki, mert ez jár. A kérés-követelés körbeér: én tőled, te tőlem, ő tőlünk, mindenki mindenkitől.

Ez egy támogatott és támogató ország. Ülünk az utcán egy házfal tövében, nyakunkon tábla, előttünk a földön egy kalap. Koldusország.

 

*

 

Csak munkabért kérni, pénzt, amiért megdolgoztam, hát ez bajos. Sok tucat lapszerkesztőség van, többszáz könyvkiadó. Számtalan tehát az újság, és még számtalanabb a könyv. Mindenki könyvet ír. A piac állítólag szabályoz (szelektál), de hát ez lassú. Minden pillanatban sok műhely tart ott, hogy voltaképp csődöt jelenthetne, mert csődbe ment, de a csődnek hosszú a kifutása. Nem halott még a műhely, haldoklik. Élnek a megbízásai, érvényesek a szerződések, nő a haj és a köröm. Ha a közüzemi díjat és a nyomdaszámlát kiizzadják még, haldoklási ideje meghosszabbítható. A kiadó külsősökkel dolgozik, a munkabért tehát nem kell kiizzadni, a külső szerző türelmes balek, és különben is, munkára késztethető nyomda kevés van, szerző sok.

Azt mondja a szerkesztő: te csak folytasd a rovatodat, fizetni most éppen nem tudunk, de nagy szponzor tűnt fel a láthatáron, legfeljebb egyszerre kapsz majd pénzt és jó sokat. Ha persze nincs türelmed kivárni, szólok Hírlapíró Pubinak, bármikor beugrik helyetted.

A kiadó azt mondja: nézd, öregem, már karácsonyra megjelenhetne a könyved. Ha valaki hozzájárulna kis pénzzel a költségekhez. Hogyan? Hogy te hozzájárulnál? Miért nem mondtad eddig? Mennyi kéne? Öregem, elég volna kétszázezer forint. Holnap már hozod? Nagyszerű! (A fenébe, miért nem kértem többet! – ezt már csak gondolja a kiadó.)

Aki külföldi könyvekre szakosodott, trükköt alkalmaz. Megbíz egy kutyaütő fordítót, aki kevés honoráriumot kér. Cserébe gyalázatos szöveget ad, persze. Ekkor telefonál a kiadó a rutinos külső szerkesztőnek: kérlek, szerkeszd meg ezt a könyvet, rázd gatyába. Előtte ugyanis számolt: a kutyaütő kevéssel beéri, a rutinos szerkesztő munkához lát, aztán fut a (kevés) pénze után. A két honorárium a fele annak, amennyit (ha kiváló fordítónak adja a megbízást) fizetnie kellett volna a kiadónak.

Új persze nincs a nap alatt; ha régieket olvas az ember, hamar kiderül. Benvenuto Cellini mester, aki a Cinquecento leghíresebb ötvösművésze volt Firenzében és Rómában, ezüst vázát készített a salamancai püspöknek.  A váza a műfaj remekévé sikerült, a püspök mégis elfelejtett fizetni érte. Barátai csodálattal tapogatták mitológiai díszeit, mígnem egyikük leejtette a palota márványpadozatára, ahol a váza egyik füle letört. Vissza tehát Cellinihez: segítsen a bajon. Az önérzetes mester segített, de eldöntötte, nem adja vissza a püspöknek a vázát, míg a tisztes honoráriumot meg nem kapja. A fukar salamancai ekkor fogdmegjeit küldte a műhelybe, ragadják el akár erőszakkal is a gyönyörű művet, a mesternek azonban nem szállt inába a bátorsága, a kor legmodernebb fegyverével fogadta a támadókat, egy puskával. Elöl kellett tölteni, gyutacs, Schwarz Berthold új találmánya, a puskapor, aztán a töltény. Ijesztő mordály volt, a salaman-caiak meg is futamodtak. Cellini így maga vitte el a vázát a püspöknek. „Magamhoz vettem hosszú tőrömet – írja –, jó páncélingemet, és tanítványom, Paolino kíséretében, aki az ezüst vázát hozta magával, a monsignore palotájába mentem… Végre az átkozott püspök elé érkeztünk, aki paphoz és spanyolhoz méltóan a szitkok egész özönét zúdította ránk. Nem emeltem reá szememet, és nem is válaszoltam. Ennek következtében még dühösebb lett. Majd írószert hozatott, és megparancsolta, írjam le saját kezűleg, hogy kifizetett és kielégített. Azt felelém szemébe nézve: szívesen megteszem, ha a pénz a kezemben lesz. A püspök még jobban felingerült, a fenyegetések, szitkok újra megeredtek. Végre megkaptam pénzemet, nyugtáztam, s vígan hazamentem.”

Egy mordály talán ma is hatásos lenne (vadkapitalizmusban élünk), vagy ha az nem, egy hosszú tőr, jó páncéling. És férfiúi virtus.

 

*

 

Mióta polgári köztársaság az államformánk, divatba jött a monarchia és az arisztokrácia. Ha népszavazás dönthetne, talán trónra ültetnénk Ottót. Vagy a fiát, akire roppant büszkék vagyunk, mert szorgalmasan tanul magyarul. „Mi magyahok, itt Közép-Ejhópában…” – kezdi interjúválaszát Ottó. Madarat lehetne fogatni velünk, ha – miként rebesgetik – atyját, Károlyt boldogból szentté avatnák. A pesti Epreserdő úton, az egykori Mária Valéria telep helyéhez közel, óriásplakát hirdette egész télen a latin című új folyóiratot, mely az uralkodóházakról fog hírt adni minden számában. Szlancsik néni, aki Bajcsev Iván zöldséges bódéjában vásárolja a kelkáposztát az Ifjúmunkás utca sarkán, forrón gratulált Ivánnak, amikor meghallotta, hogy Szófiában Szimeon cárevicset választották kormányfővé. Charles, a lóképűen csúf velszi herceg feleségül vette sok évtizedes öregecske szeretőjét, és bulvársajtónk nem tudott betelni vele. Új kultusza támadt az úgynevezett szent koronának, átköltöztették az Országházba, megúsztatták a Dunán, történészi társaság alakult kultusza ápolására, egy volt úszóbajnok fölesketi rá híveit, s hogy a respublika megverselője, bizonyos Petőfi Sándor forogjon tömegsírjában, és festékkel leöntött első köztársasági elnökünk szobra belepiruljon, állami címerünkön is ott díszeleg. A budai Gellértben minden télen mágnásbál, Ókígyóson emlékművet avattak a hely kegyurainak, a Wenckheim grófoknak, de az egykori cselédházakat ott is, a Frigyes majorban, a József majorban is lebontották, s a grófi emlékmű mellett nem áll a grófi cselédség emlékszobra. Ha bármelyik falu arisztokrata leszármazottja hazalátogat Svájcból, Ausztráliából, Argentínából, lelkes szeretettel fogadják egykori jobbágyaiknak leszármazottai, bár ezt rossz lelkiismeret is diktálhatja: a kastély bútorait annak idején széthordták, könyvtárának pergamenre nyomott köteteiből kitépték a lapokat, hogy savanyú uborkás üveget födjenek le velük, az épületekből meg téeszirodát, gépállomást, takarmánytárolót csináltak. És ez még a jobbik eset. Többségüket földig rombolták.

A monarchia-divat az ifjúsági szubkultúra mélységeiig hatolt. A nyelvhasználatig. Ha elismerő jelzőt keres fílingjére a korszerű diszkócsajszi, nem azt mondja már, hogy klassz vagy klafa vagy tökjó. Azt mondja: király.

 

*

 

Károly bácsit, ahogy Bihari Sándor Marxot nevezi, közismert, kiváló diagnosztának tartják a társadalom tudósai. De hogy jó prognoszta lett volna? A munkásosztály, melybe minden reményét vetette, nem jóslatai szerint viselkedett. Nagy forradalmat ott kellett volna csinálnia, ahol ő és a lánc a legerősebb volt, Angliában. De ott csinált, ahol a leggyengébb láncszem megengedte, Oroszországban. A munkáspártok le is mondtak a forradalomról, elfogadták, ahol volt ilyen, a jóléti kapitalizmus áldásait. A tanítványok némelyike azonnal kijelentette Károly bácsi halála után, hogy a mozgalom minden, a végcél semmi. Az elnyomorodás-jóslat is felemásan teljesült: relatíve igen, aboszlúte nem. (A gazdag gyáros és a nem gazdag munkavállaló közti különbség nőtt, de a pauperizálódás megállt.) És a gyári-városi koncentrálódásból következő könnyű szervezhetőség, ellentétben a falusi parasztságéval, amelyre az egymással is konkuráló kispolgá-rok szervezhetetlensége jellemző? Károly bácsiék nem nagyon számoltak a parasztsággal, egy helyütt ironikusan szóltak arról, amit „a falusi élet idiotizmusának” neveztek.

Hazánkban 1990 után másfélmillió munkás és alkalmazott lába alól húzták ki munkahelyét. Csepel rozsdaövezetté vált, a Váci út nem felelt neki. Magyar kohó alig olvaszt vasat, magyar kemence kevés acélt gyárt. A szénbányászat megszűnt, az uráné is, a bauxité majdnem. Nincs textiliparunk, buszgyártásunk, egerek szaladgálnak a Ganz és a Mávag kon-gó üzemcsarnokaiban. Kérdem munkásként megkopaszodott öcsémet és megőszült ángyikámat: miért hagytátok? Úgy néznek rám, mint aki bolondot kérdez. Igen, mondom, hová lett a híres magyar munkásosztály? Vagy jelen volt és van, csak bamba tehetetlenséggel nézte és nézi, hogy megrabolják? Miért van az, hogy az egypárt és a dolgozók közti közvetítő szerepre szegényített szakszervezetek még maradék érdekérvényesítő képességüket is elveszítették? Hogyhogy a vasutasok lépnek csak sztrájkba? Hát nem szervezhető, nem mozgósítható a gyárakban-városokban koncentrálódott munkásosztály? Vagy már nincs is?

A pesti Felvonulási téren több száz traktor. Az utakon blokád. A támogatást követelő parasztság katonás hatékonysággal szerveződik. Napok alatt fenyegetően, kormányzati tisztviselőket riogatva. Kiemelkedik közülük egy addig ismeretlen figura, egy néptribun, elegáns öltönyben nyakkendővel és mandzsettagombbal, ez nem Gárdonyi Göre Gábora, ez harmadik évezredbeli agrárdiplomata. És bármily meglepő, ezt a szervezettséget a marxi ideológia szellemében működő egypárti diktatúra hozta létre. A munkás ugyanis sohasem érezhette, hogy munkahelye, a gyár az övé. A paraszt, ha mégoly formálisan is, gazdája lett a téesznek. Vezetőit maga választotta. Munkájához brigádokat alakított, közösségekbe szerveződött, új családi házait kalákában építette, brigádvacsorákon az új, a jobb életre koccintott. („Tudod, mi a bajom most? – kérdezte Templom utcai ismerősöm. – Az, hogy ez a jó élet nem korábban köszöntött rám. Öreg vagyok ahhoz, hogy igazán élvezhessem.”) Ne tessék elhinni, de én állítom: a téeszekben familiáris demokrácia uralkodott. A paraszt, aki kalapgyűrögetve bátorkodott csak az urak elé lépni, most föl-állt a gyűlésen, és azt mondta elnökének: „Add meg, amit a tagság kér, ne bassz má’ ki velünk, Jóska.”

Szakértők szerint Nyugat-Európában két-három százalékra csökkent a parasztság számaránya. Észak-Amerikában a farmereké. Így lesz ez Magyarországon is, népi írók például azért nincsenek már, mert ha Veres Péter megszólalt, Rákosi Mátyás negyvenezer kiegyenesített kaszájú parasztot vizionált mögéje, most nincs és még kevésbé lesz negyvenezer virtigli paraszt. Csak áll, mint a tankoszlop, a gépek sora a Felvonulási téren. Dózsa népe, mielőtt eltűnne a történelmi színpadról, még egyszer, utoljára, fölemeli a fejét.

 

 

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap