Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 5. csütörtök    Mai névnap(ok): Vilma  
   
GAJDOS BALOGH ATTILA

GAJDOS BALOGH ATTILA

 

 

Száldokfák között

 

 

1.

 

A két férfi baktatott az erdő felé a decemberi hóban. Meg-megcsúsztak a kivehetetlenné fehéredett talajon, olyankor egymásba kapaszkodtak, majd nevetve, megnyugodva szétváltak, és folytatták útjukat. Még nem voltak elég távol a várostól, így alig váltottak néhány szót. Majd, miután meggyőződtek, hogy senki sincs a közelükben, szabadjára engedhetik a hangjukat. A türelmetlenül várt erdei szópárbajon kívül sok mindenben nem értettek egyet, ám jól érezték magukat egymás társaságában. Kölcsönösen becsülték s szemmel láthatóan segítették is egymást. De – ámbár a fiatalabb férfi lassan hozzáöregedett idősebb, törékenyebb társához – még mindig nem tudták eldönteni, hogy mit is kellene tenniük.

Az idősebbik hosszú életre számított, s úgy gondolta, hogy holmi vizeskék szemű, kisebb elefántként túlélhet mindenkit, s ezzel túlélheti azt is, ami körülötte történik. Nem látott más esélyt maguk számára. S mivel szüleit is eléltette nagy gonddal kilencven éves korukig, sok reményre meg gyakorlatra tett szert. Ám egyszercsak mégis egyedül maradt.

– Egymagadban kívánod megérni a kilencvenedik éved? – tekintett a fiatalabbik férfi társa kiismerhetetlen, világoskék szemébe. De az konok eltökéltséggel és egy ártatlan szemrebbenéssel állta pillantását. – Mit teszel majd annyi, jóval utánad születő, ismeretlen, idegen ember között? Hisz akkor már én se igen lehetek melletted… – Ám társa továbbra is szó nélkül meredt hosszúra tervezett élete elébe. – Túl akarod élni ezt az egészet? – nézett körül. – …De hallod-e? Te ráérsz. Nekem azonban annál sürgősebb – fejezte be a fiatalabbik. S a friss hórétegen csúszkáltak, támogatták egymást az erdő közelében.

 

 

2.

 

A mélyen bevágódott, keskeny erdei dűlőút két oldalán a fiatal gyertyántörzsek és a mogyoróbokrok ágai sötéten meg fehéren dermedeztek. A hónak és a lombjavesztett, eleven fának ez a fekete-fehér váltakozása áttekinthetetlenné tette az erdőt. A jó somfabotnak vagy mogyorópálcának való is nehezen volt kifürkészhető.

– Ferika, lépj a nyomomba! – tekintett vissza a szokása szerint megint élre álló idősebb férfi. – Te csak lépj a nyomomba, hogy ne csússzál! – mondta, s arca kipirult az erőfeszítéstől.

Az érintetlen, szurdokszerű, meglepetéseket rejtegető erdei út meredeken vitt ki balra. A hó itt még laza pihe, nem tartja fenn a lábat, megcsúszik s kőbe botlik a bakancs.

– Csizma kellene ide barátocskám! – szólt hátra a kékszemű, kipirult arcú férfi. Kitűrt harisnyáján megtapadva odafagyott egy kevéske hó. – Ferika, te csak lépj a nyomomba! – biztatta újra magabiztosan fiatalabb társát. – Mint a zsebemet, úgy ismerem ezt az erdőt. De azért mégsem láthatok a hó alá.

„Így van ezzel az ember, a sötétben lapuló zsebével is” – jegyezte meg magában Ferika.

– Legalább botot vághatnánk! – mondta az elöl járó férfi. – De a rájuk rakódott hótól még az ágakat se lehet tisztán kivenni. A görbe egyenesnek, az egyenes görbének látszik.

„Ez az az eset, amikor a behavazott erdőtől nem látni a fát” – somolygott Ferika magában.

– De te csak taposs a nyomomba! – unszolta amaz nagylelkűen.

Ferika az előtte járó bakancsának hátrahagyott nyomait figyelte. Igen szabályosak voltak, szép körvonalú lenyomatok. Követésre csábítottak, nem arra, hogy beléjük taposson. Ha játékosan megpróbálta, hamarosan abbahagyta. Nem is tudta, hogy miért. Gyönyörködött bennük? Túl nagy lelki erőfeszítésbe került volna a rombolásuk? Pedig, ha az előtte járó lábbelije némelykor megfutott, a nyomok maguktól is szétmállottak, s csak egy-egy hóba préselődött ág vagy kődarab fénylett opálosan.

– Ferika, te csak lépj a nyomomba! – hallatszott a magasból, a kanyaron túlról, s már nem is láthatták egymást.

 

 

3.

 

Amikor Ferika a biztatásra mégis megpróbálta az előtte járó férfi bakancsnyomait sorra venni, azok eleinte összeomlottak és alaktalanná váltak. „Kár értük!” – gondolta. – „Örökkévalóságot érdemeltek volna.” De nem nézelődhetett tovább, mert az út mélyen bevágódott, szűkült, s egyre több hó gyűlt meg benne. A sűrű, fekete-fehér ágakról pedig minden érintésre porzott nyakába a fagyos hó. Emlékezett ugyan, hogy visz itt párhuzamosan egy szélesebb erdei út is. Ebben a régi, többször letarolt, ám mindannyiszor újból megeredt erdőben az elhasznált, túlságosan bevágódott utak mellé újakat nyitottak. Sok ilyen görbén párhuzamos út vezet errefelé, ahol valamilyen titkos erő folytán a fák se nőnek mind egyenesen. S nemegyszer mintha indokolatlanul csavarodnának önmaguk körül vagy éppenséggel egymásra. Egyes vénségesen vén, kipusztultnak látszó, göcsörtös, testes száldoktönkök meg váratlanul friss, egyenes hajtásokat eregetnek az égnek. Ám az út magas martján túl sűrű volt a bozót ahhoz, hogy legalább átláthasson a kevésbé szakadékos, járhatóbb, szomszédos útra.

Az előtte járó nyomai már bokáig, nemsokára pedig lábikráig értek, és nem is omlottak össze. A magasból most nagy, nedves, hideg hópelyhek ereszkedtek alá. Ferika léptei biztosabbá váltak. Nem csúszkált ide-oda, és olyan érzése támadt, mintha nem a saját, könnyű lábbelijében járna. Mintha egy nem neki való, idegen, keskeny, hideg csizmából másik hideg csizmába kellene lépdelnie. Ám nem is annyira az érdes csizma, mint inkább az alakja volt idegen a számára. A nyomok egymástól való szokatlan távolsága pedig teljesen kihozta a sodrából. A rövidebb távolságok felaprózták, így felgyorsították s ezzel bizonytalanná tették számára az ütemet. Mindez az előtte járó férfi konok, de szelíd szeméhez, kipirult arcához képest hihetetlenül idegennek tűnt. „Ilyen lábnyomok is vannak? Így is lehet járni?” – kérdezte önmagától. Eleinte apró félelmek törtek rá, majd megrémült az addig nem sejtett idegenségtől, s az volt az érzése, hogy érteni kezd eladdig rejtett dogokat. „Valóban ő lenne?” – töprengett magában. – „Ilyen lábakkal talán örökké tudna élni… Vagy mindig elöl járni. Akár egymagában is… Ennyire különböznénk egymástól? Miért is nem próbáltuk ki eddig egymás nyomait?” S a máskor csak fel-felsejlő, ám elhessegetett érzések most ezekben a nyomokban megtestesülni látszottak, kiemelve a különbségeket.

„Igen, túlél engem is, és meg fogja érni a változást. De miért ne lehetne elképzelni az én lábnyomaim szerint való, gyorsabb átalakulást?”

 

 

4.

 

Ferika erős vágyat érzett, hogy megnézze, vajon ki jár előtte? Ámde tartott is ettől. Mégis mind sűrűbben rakta a másik nyomaiba meg kapkodta ki onnan a maga lábát. Pedig ez egyre kínosabb volt, mert fölfelé haladva a hótakaró vastagabbá és hidegebbé vált. Neki meg, a lábnyomok révén, egy váratlanul idegenné lett ember ismeretlen mozdulatait kellett utánoznia, ha azt akarta, hogy haladjon. Az élen járó égszínkék szeméből mindezt nem lehetett előre kiszámítani. Most hát gyorsan utol kell érni a kanyar mögött eltűnt embert, hogy lássa, valójában ki is jár előtte. Legalább az imbolygó hátát pillanthatná meg. De nem kiáltott, bár az előtte aprózva futó mély nyomok, beléjük lépve, megfacsarták lábfejét, bokáját, kifelé meg visszafogták, s emiatt még nehezebb volt a járás. Saját ritmusából kibillenve, türelmetlenül kapkodta a bakancsát, hogy minél kevesebbet legyen ezekben az idegen alakú, hideg fészkekben. Ez fárasztó is volt. Már kiáltani szeretett volna, és végleg kilépni a mélyülő, facsarosan merevedő nyomokból. Deréktáját is érezte már, mivel a messze járó másik férfi hóba fagyó lábnyomaiban haladva, annak szinte minden mozdulatát meg kellett ismételnie.

„Talán emiatt nem értünk eléggé egyet” – gondolta, majd kijavította önmagát: – „Nem ismerjük eléggé egymást… Ám ezt neki is tudnia kell, az újabb erdei szópárbajok előtt… Nem lenne rossz, ha helyet tudnának cserélni ezen a keskenyre bevágódott, hóval teli, szakadékos úton. Magától úgyse tenné meg… Majd én megelőzöm azon a görbén is párhuzamos, szélesebb úton. Onnan aztán elébe vágva nem kerülheti ki a nyomaimat, meg kell próbálnia őket a mély hóban” – s a gondolattól maga is megdöbbent kissé… Közben nagyot dobbant a szíve is az öreg, göcsörtös, csonka, hófoltos tönkjükből égnek szaladó, sudár száldokfa-hajtások között... Annyira elütöttek a csonkjuktól, mintha nem is tartoznának össze.

 

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap