Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
FRANZ HOHLER

HOHLER

 

 

Két novella

 

 

A TÁPLÁLÉKFELVÉTEL FELTÉTELEI

 

 

Elmesélték egyszer nekem egy gyermek esetét, aki, alighogy betöltötte az első életévét, hallani sem akart többé az evésről. Amikor meg akarták etetni (általában valamilyen pép szerepelt az étlapon), az arca elé kapta a kezét, hevesen rázta a fejét és úgy tekergett a testével, hogy lehetetlenség volt akár egyetlen kanálnyit is belediktálni. Ha pedig netalán mégis sikerült, azonnal kiköpte az egészet és ordítani kezdett. Mindössze némi vizet volt hajlandó elfogadni, de ha helyette tejjel kínálták, máris nem akart róla hallani sem.

Ez természetesen nyugtalanította a szülőket, akik értetlenül álltak ez előtt a hirtelen változás előtt. Először rábeszéléssel, majd fenyegetéssel, végül fenyítéssel próbálták a gyermeket rábírni a pép elfogyasztására, de hiába; ha banánt raktak elé, amit korábban minden körülmények között meg-evett, most hozzá se nyúlt. Egy véletlen hozta a megoldást. A gyermek szobáját egy, az ajtótokra szerelt ráccsal zárták el, így nyitott ajtó mellett otthagyhatták a gyermeket a szobában; a szülők hallották, mit csinál odabent, ő ellenben nem tudott csak úgy kirohanni. A táplálkozás-bojkott harmadik napján az apa be akarta adni az ajtón a gyermek lefektetése végett már a szobában tartózkodó anyának a pépet, amikor a gyermek a rácshoz szaladt, és mohón a tányérra szegezte a tekintetét. Az apa tüstént lehajolt, és a rács fölött elkezdte belekanalazni a pépet a gyermekbe, akinek épp a rács felső pereme fölé ért a feje, és teljességgel elégedettnek tűnt, miközben a rácsba kapaszkodva az utolsó cseppig elfogyasztotta a pépet. Másnap reggel, munkába indulás előtt, az apa ismét hasonló módon etette meg a gyermeket, aki a tiltakozás leghalványabb jelét sem mutatta. Ám amikor délben az anya akarta a rács fölött belekanalazni az ételt, a gyermek elszaladt, és addig csapkodta föl-le a játékosládája fedelét, amíg az anyja el nem tűnt az ajtókeretből. Este az apjától minden további nélkül elfogadta a rács fölött adagolt pépet.

Újra evett hát a gyermek, ám a körülmény, hogy csak az apjától volt hajlandó elfogadni az ételt, feladta a szülőknek a leckét. Nem szólva arról, hogy így csak napi két étkezésben részesülhetett, az apának nem volt éppen könnyű minden este pontos időben rendelkezésre állnia, minthogy napközben nem ritkán szólította más városba a kötelesség. Egyik este némi késéssel ért haza, s mivel hallotta, hogy a gyermek már kiabál, gyorsan egy székre dobta a kabátját, és a gyerekszobához sietett megetetni a méltatlankodót. Csak utólag vette észre, hogy a fején felejtette a kalapját. Amikor másnap reggel odament a tányérral a gyermekhez, az nem akart enni, ellenben egyre csak az apa fejére mutogatott. Ekkor az apának eszébe jutott az előző esti jelenet, kiment a kalapjáért és föltette, amit a gyermek elégedetten nyugtázott és hajlandó volt elfogyasztani a pépet.

Eddig a gyermek etetésénél minden alkalommal jelen volt az anya, egy reggel azonban, mivel rosszul aludt éjszaka, ágyban maradt. Az apa is erre biztatta, mondván, majd ő ellátja egyedül a gyermeket. Csakhogy a gyermek nem volt hajlandó a mama jelenléte nélkül akár csak egy kanálnyit is lenyelni a pépből, az apjának tehát nem volt más választása, mint behívni a szobába az anyát, aki hálóingben egy gyerekszékre telepedett.

Ugyanaznap este a gyermek hangos felháborodással tiltakozott a feltételezés ellen, hogy netán megenné a pépjét, holott minden rendben volt. Az apa a rács túloldalán állt, kalapban, és ott volt az anya is. Ezúttal azonban az utóbbi a normál otthoni öltözetét viselte, és mivel a gyermek makacsul egyre csak rá mutogatott, végül hálóingben jött vissza a szobába. A gyermek azonban csupán akkor mutatkozott elé-gedettnek, amikor anyja le is ült a gyerekszékre és végignézte, amint eszik.

Ettől fogva az anyának a gyermek étkezései alkalmával mindig át kellett öltöznie hálóingbe, másképp gondolni sem lehetett táplálékfelvételre.

A gyermek hamarosan nem érte be azzal, hogy a véletlenekre bízza magát (amelyeknek ismétlődéséhez azontúl ragaszkodott), hanem kezdett saját, új követelésekkel előállni. Ilyeténképpen következő lépésként a szobában álló szekrényre mutatott, miközben az anyjára függesztette a tekintetét. Az anya odament a szekrényhez és ki akarta nyitni, mire a gyermek bömbölni kezdett, és a szekrény tetejére mutogatott. Nem, mondta az anyja, arról szó sem lehet, mire a gyermek hanyatt vetette magát a földön, dühödten kapálózott kézzel-lábbal, és különösen visszataszító, éles sikolyokat hallatott hozzá. A szülők ennek ellenére úgy döntöttek, hogy ezt a kívánságát nem teljesítik csemetéjüknek, akit ekképpen vacsora nélkül tettek le aludni. Másnapra, így remélték, elfelejti ezt a szeszélyt.

Amikor reggel az anya hálóingben ücsörgött a gyerekszéken, az apa pedig kalappal a fején a rács előtt állva arra készült, hogy megetesse a gyermeket, az ismét teljes határozottsággal utasította vissza a táplálékot, és a szekrény tetejére mutatott. A szülők nem teljesítették a kívánságát, ő pedig nem evett.

Két nap múltán, amikor a gyermeken már a legyengülés jelei mutatkoztak, a szülők engedtek, s az anya hálóingben fölmászott a szekrény tetejére és végigfeküdt rajta, mire a gyermek lelkesen nekiállt a pépjének, közben azonban az anyjára vetett pillantásokkal újra és újra megbizonyosodott róla, hogy az anyja valóban figyeli őt, amíg eszik. A szülőket nagyon letörte ez a vereség, és máris szorongással gondoltak arra, mi várhat még rájuk. Persze lehetne vitatkozni a magatartásuk helyességén, csakhogy nem láttak más módot arra, hogy a gyermeket megóvják az éhenhalástól. A gyermekorvosnő, aki egyébként is mindig a gyermekek pártjára helyezkedett a szülőkkel szemben, nyomatékosan azt tanácsolta, hogy teljesítsék a gyermek kívánságait, elvégre fontosabb, hogy a gyermek egyék, mint hogy a szülők kényelmesen éljenek, egy ismerős gyermekpszichiáter szintúgy nem tudott se-gíteni; némiképp korán beköszöntött dackorszakról beszélt, megcsillantva némi bizonytalan reményt, hogy ez csupán át-meneti lesz.

Ennek az átmenetiségnek azonban egyelőre semmi jele nem mutatkozott, mert amikor eljött a következő etetés ideje, az ablakhoz rohant, és semmi módon nem lehetett onnan elvonszolni. Az apa az anyára mutatott, hogy lám, előírásszerűen fekszik a szekrény tetején, majd a kalapra a saját fején, és készült volna, hogy megetesse a gyermeket az ajtórács fölött. Ám a gyermek egész testében rázkódott, és két kézzel kapaszkodott az ablakpárkányba. Az apa próbált volna úgy tenni, mint aki nem érti, mit akar a gyermek. A gyerekszoba az első emeleten volt, tehát az apa végül hozott egy létrát a pincéből, fölmászott a gyerekszoba ablakához, és a nyitott ablakon át belekanalazta a gyermekbe a pépet. A gyermek sugárzott, és egy cseppet sem hagyott az ételből.

Másnap esett az eső, az apa tehát ernyővel mászott föl a létrán a gyerekszobához. Ettől kezdve csakis esernyővel kapaszkodhatott fel a szobaablakhoz, bármilyen volt is az idő, másként a gyermek rá se nézett a pépre.

Közben a szülők, némi tehermentesülés reményében, fogadtak egy leányt a gyermek mellé. Róla azonban a gyermek tudomást sem vett, és ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag az anyja lássa el. A remény, hogy a pesztonka az anya hálóingé-ben a szekrény tetejére fekve helyettesítheti az anyát, szintén naivnak bizonyult; a gyermekből valóságos hisztirohamot váltott ki az ócska megtévesztési kísérlet. Ám amikor a leány el akarta hagyni a szobát, azt ugyancsak nem tűrhette a gyer-mek. A pesztonkának ott kellett állnia a rácsnál, szintén az evő gyermeket figyelve, ám még ez sem volt elég; a gyermek csak akkor evett, ha a leány minden egyes lenyelt kanál ételnél megrázott egy csörgőt.

Nos, gondolhatnánk, hogy ez már valóban nagyjából a végső határ volt, ameddig egyáltalán fajulhat egy helyzet, ám most a gyermek arra kapott rá, hogy ellökje a párkányon át-hajoló apját, továbbá kezdte lelökdösni a pempős tányért is, amelyet az apa az ablakdeszkára tett le. Az apának nem jutott eszébe jobb megoldás, mint hogy vásárolt egy igen magas kétágú létrát, amelyet azután a ház falától biztonságos távolságban állított fel, fölmászott rá, és egy bambuszrúdra erősített kanál segítségével megetette a péppel a gyermeket. Ám ahhoz, hogy evvel a kanállal elérje a tányérban lévő pépet, a tányért tartó bal kezét teljesen ki kellett nyújtania, vagyis nem tehette le a tányért a létrára. Mivel azonban esernyő nélkül nem volt esélye a gyermeknél, az ernyőt viszont már nem tudta, mint eddig, a kezében tartani, készített egy vállra akasztható drótállványt, amelybe úgy tudta beledugni az esernyőt, hogy az körülbelül annyival volt a feje fölött, mintha a kezében tartotta volna.

Ha tehát egy szomszéd épp ekkor irányítja távcsövét a házra, a következőt látja:

Az apa egy, a ház elé állított kétágú létráról nyújtja be kanalanként a pépet a gyermeknek az első emeleti ablakon át egy bambuszrúdra erősített kanállal. A fején kalap, a feje fö-lött esernyő, amelyet egy, a vállára akasztott drótállványhoz rögzített. Az anya hálóingben fekszik a szekrény tetején, a pesztonka az ajtókeretbe fölszerelt rács előtt áll. Mindketten a pempőjét majszoló gyermeket figyelik, és a pesztonka ezenfelül a gyermek által lenyelt minden kanálnál megráz egy csörgőt.

 

Ha mindezen feltételek ki vannak elégítve, akkor és csak akkor eszik a gyermek.

 

 

 

A SZOLGA

 

 

Amikor egy szép nyári estén, már sötétedés után, Melchior Zinsli, a Safientalba valósi hegyi parasztgazda kopogtatást hallott az ajtaján, meglepődött. Gazdasága messze esett minden településtől és szomszédtól, ritkán fordult hát elő, hogy ilyenkor még bekopogjon hozzá valaki. Ám csodálkozása szertefoszlott, amikor látta, ki áll az ajtaja előtt: a jövevény a pápa volt.

- Isten hozta, Szentatyám – mondta Zinsli -, kerüljön beljebb. A legjobbkor jön.

- Igen – mondta a pápa kifogástalan irodalmi németséggel -, amikor tegnap az időjárás-jelentést hallgattam, azt gondoltam, most vagy soha.

- Egyedül jött? - kérdezte Zinsli, és még egy pillantást vetett a ház elé, mielőtt becsukta vendége mögött az ajtót.

- Igen – felelte a pápa -, nem igazán volt könnyű, de van egy barátom a Svájci Gárdánál; ő segített.

Levette kis kerek, fehér sapkáját, és megkönnyebbült sóhajjal az asztalra tette.

Melchior Zinsli nem kérdezett többet, csupán annyit mondott a pápának, hogy üljön le, és tüstént eléje tett egy nagy bögre erős tejeskávét kenyérrel és ementáli sajttal. A pápa jóízűen és kiadósan evett és ivott, s azután hamarosan le kívánt feküdni. Örömmel vette szemügyre a Zinsli által rendelkezésére bocsátott cselédszobát a súlyos ággyal és a nagykockás ágytakaróval. Mivel a pápa poggyász nélkül érkezett, Zinsli adott neki egy régi, de tiszta hálóinget a sajátjai közül, másnapra pedig egy zsávolynadrágot és egy katonainget.

- Hánykor kelünk föl? – érdeklődött még a pápa lefekvés előtt.

- Nekem ötkor a teheneknél kell lennem, de magát, Szentatyám, elég ha fél hétkor keltem.

- Pompás - mondta a pápa, jobbjával végigsimítva az ágytakarón –, egy órával később, mint a Vatikánban.

Másnap reggel, amikor Zinsli résnyire nyitotta az ajtaját, amelyen át frissen főtt kávé illata hatolt a szobácskába, a pá-pa csodálatosan kipihentnek érezte magát. Épp betűztek a szobába az ablakon az első napsugarak, s a reggel gyönyörű napot ígért.

Melchior Zinsli szénakaszálásra készült, ezért írt levelet a pápának. A „Landwirt”-ben, a mezőgazdák lapjában olvasta, hogy a Szentatya az Európai Unió gazdadelegációja előtt tar-tott beszédében az emberek szolgájának nevezte magát, mire ő nekiült és megírta az egyházfőnek, hogy neki egyedül kell ellátnia az egész alpesi parasztgazdaságát, s ilyeténképpen sürgős szüksége volna egy szolgára, kivált szénakaszálás idején, és hogy nem tudna-e eljönni a pápa két-három napra segíteni neki.

Így azután most a pápa egész nap ott lépkedett Melchior Zinsli és a „Rapid”-ja nyomában, és összeaprózta a lekaszált füvet, másnap pompás kis szénaboglyákat csináltak a gereblyével, harmadnap talyigára rakták a kazlakat, majd szépen belevillázták mindet a pajta szippantókürtőjébe, s közben rozskenyeret és Bündnerfleisch-t* falatoztak, körtemustot ittak hozzá, és Istenről meg a világról beszélgettek; Zinsli inkább Istenről, a pápa inkább a világról beszélt, és amikor letelt a három nap, a parasztok a szomszédos lankákon csodálkoztak, honnan kerített Melchior, aki nem állt a leggyorsabban dolgozó hírében, egyszeriben szolgát magának, ráadásul egy ilyen rátermettet. A pápának ellenben úgy kipirult az arca, mint a berni rózsák; ez alatt az idő alatt egyetlen misét sem mondott, nem szólva a ki sem nyitott breviáriumáról, de, mondta búcsúzáskor Melchior Zinslinek, rég nem érezte úgy, hogy ennyire értelmes dolgot csinál, mint ez alatt a három nap alatt, és írjon csak neki Zinsli bátran legközelebb is, ha segítségre lesz szüksége; jövőre ő szeretné lekaszálni a hegyoldalt a „Rapid”-dal - olyan szépen zakatol a masina.

Azután beszállt a légi mentőszolgálat helikopterébe, amellyel a svájci gárdista érte jött, s miközben integetve az ég felé szállt és mind kisebb ponttá zsugorodva eltűnt a Piz Beverin és a Bruschghorn között, Melchior Zinsli gondolatokba merülve bement a házába, és még aznap este levelet írt egy házasságközvetítő irodának, mert nem volt ugyan kétsége afelől, hogy a Szentatya ismét elfogadná a meghívását, ám azzal is tisztában volt, hogy tartósan nem lehet megbízni az ilyen segítségben, és egyébként sem hívná el másodszor a pápát, mert a „Rapid”-ot kezelni az úr dolga, nem a szolgáé.

 

 Tatár Sándor fordítása

 



 

* Svájci specialitás: hajszálvékonyra szeletelt, pácolt, szárított hús. (A ford.)

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap