Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2017. szeptember 21. csütörtök    Mai névnap(ok): Máté, Mirella  
   
LAZÁNYI ISTVÁN

LAZÁNYI ISTVÁN

 

 

Két vázlat

 

 

CSALÁDREGÉNY

 

 

Halmos néhány rövid írása megjelent egy irodalmi lapban. Végre ő is érezhette magát valakinek. Írónak ugyan nem, mert tíz oldal nem elég ahhoz, hogy valaki íróként debütáljon. Az író a családregénynél kezdődik, vagy a nagyregénynél, melyben a társadalom körképét festik meg széles tablókban. Halmos úgy érezte, a társadalmi tablóhoz nincs elég életismerete, ezért a családregény mellett döntött. E célból összeszedte üres ásványvizes üvegeit, és lement a Gödör nevű helyiségbe, hogy beruházzon egy üveg Coca Cola Lightot. Drogokat nem használt, gyógyszert kapott bőven, emiatt alkoholt nem ihatott, a kávét a szíve nem bírta, így maradt a Coca Cola Light.

A probléma a konyhában kezdődött, amikor elővette az üveget. Anyja, aki rossz szeme miatt már nem tudta a tévét nézni, ráadásul erősen nagyot hallott, mindig ott szöszmötölt az evőeszközökkel, és amikor meglátta a barnás színben játszó folyadékot, úgy megörült, mint egy kisgyermek.

– Mit hoztál kisfiam? Most ezt isszuk?

Rögtön észrevette – gondolta Halmos, akinek az ihlető folyadék minden cseppjére szüksége volt. Aztán elszégyellte magát, hogy éppen idős anyjával fukarkodna.

– Igen, ezt isszuk édes – mondta beletörődötten.

Ittak. Később az anyja egy kis csirkepörköltet vett elő, azt is kólával öblítették le. Végül Halmos beosont a szobájába az üveggel, gyorsan felhajtotta a maradékot és fogalmazni kezdett. „A Tisza, a szőke Tisza, mely a gyermekkor aranyporát hordozza habjai közt…”

– Nem jó.

„Mert lelkük van a vizeknek, az apró csermelyeknek, a gyors futású patakoknak, a méltóságteljes folyóknak, a fenséges és végtelen tengereknek...”

Anyja utána jött és leült az ágy szélére.

– Fáradt vagy, kisfiam?

– Nem, miből gondolod, édes?

– Olyan hirtelen lefeküdtél.

– Csak dolgozni szeretnék. Kigondolok valamit, aztán leírom. Menj át te is a szobádba, majd együtt nézzük a félnyolcas híradót.

– Át akarsz menni pihenni a másik szobába?

– Nem, édes, írni szeretnék, és jó lenne, ha te átmennél a szobádba és lefeküdnél kicsit.

– Csak a lábam fáj, azt kellene pihentetni.

– Najó. Átkísérlek, lefektetlek és felpolcolom a lábad.

Halmos átment anyjával a másik szobába, lefektette és felpolcolta a lábát.

– Rosszul fekszel, édes, így el fogsz gémberedni.

Az anyja nem szólt erre semmit, csak feküdt az ágyon és nézte a plafont.

Halmos két oldalról az anyja hóna alá nyúlt, kicsit megemelte, feljebb húzta, hogy kényelmesebben feküdjön.

– Nagyon köszönöm, drágám – mondta az anyja. – Igazán figyelmes vagy, igazán nagyon figyelmes. Köszönöm szé-pen – és nézte tovább a plafont.

Halmos visszament a saját szobájába. Végighevert az ágyon. Nem volt kedve családregényt írni.

 

 

 

 

KÉPEK A SZONDI TESZTBŐL

 

 

Szombat volt és kánikula. Aki tehette, víz mellé menekült. A Damjanich uszoda zsúfolásig megtelt fürdőzőkkel. A tűző napsütés a gyér fák árnyéka alá vagy a medencékbe űzte a strandolókat. Csak a futballozók nem vettek tudomást a hőségről, a brügölő medence és a napozó közötti keskeny réten kergették a labdát, testük fénylett az izzadságtól. A gesztenyefák árnyékában néhány úszónövendék lábteniszezett. Barna bőrük alapján akár meszticnek is nézhette volna őket az avatatlan szemlélő. Nem véletlenül, hiszen tavasztól őszig az uszodában laktak. Az öltözők előtt egy tinédzserlány labdázott a kisöccsével, és jóízűen nevetett, valahányszor elejtette a gyerek a nagy, piros pettyes labdát. Végül a gyerek felmérgesedett, és akkorát rúgott a labdába, hogy az beleesett az egytizes medencébe.

István és Ágnes egymásnak háttal támaszkodva ült az átforrósodott beton lelátó egyik lépcsőjén. Mindketten olvastak. Ágnes becsukta a könyvét és Istvánhoz fordult:

– Na, világcég lett már a Sony?

Nem, de már afelé tart.

– Nem értem, mi érdekes lehet egy gyár történetében?

– Egyesek szerint a vállalatok olyan szervezeteknek tekinthetők, akár az élőlények: növekednek, szaporodnak és mozognak. Állandó küzdelmet folytatnak egymással a táplálékért: a nyersanyagért és az energiáért. Céljuk az önfenntartás, hasznosítható termékük a profit, az áru pedig csak az ürülék szerepét tölti be. Úgy is felfoghatod tehát, hogy állatregényt olvasok.

– És az értéktöbblet és a munkásosztály történelmi küldetése?!

– Te még mindig nem nőtted ki azt a marxista koncepciót, hogy az emberiség történelme a gazdasági folyamatokkal megmagyarázható. Pedig az embernek végtelen sok sajátossága van, hogy csak néhányat soroljak: nem, fajta, vallás, nyelv, történelmi hagyományok. Próbálj sertéshúst exportálni valamelyik mohamedán országba. Ha sikerül, igazad van.

– Miért, szerinted a forradalmak vagy a háborúk talán a történelmi kulcsregények hatására jönnek létre? Az emberek nagytöbbsége nem olvas regényeket. Jobban vitatkozol nálam, de én hiszek az emberi szellem fejlődésében.

– Mindig szerettem volna eljutni Japánba. Hiroshima mon amour.

– Én is elmennék oda szívesen, de cseresznyevirág ünnepre. Ússzunk egyet! – zárta le a vitát Ágnes.

Húsz perc tempós úszás után újra ott álltak a beton lelátón.

– Hányra is van mozijegyünk? – kérdezte Ágnes.

– Fél ötre. Lassan indulhatunk a kabinhoz.

Milyen filmet nézünk meg?

– A Mementot. Amerikai krimi.

– Te már láttad?

– Igen. A jobb filmeket többször is megnézem.

– Ez miről szól?

– Egy elmebeteg férfiról, aki agysérülés következtében elvesztette az emlékező képességét. Csak azt tudja, hogy megerőszakolták a feleségét, és bosszút akar állni. Az alvilág felfigyel rá, manipulálják és sorozatgyilkost idomítanak belőle.

– Elég morbid.

– De azt bizonyítja, hogy az elmebetegségnek is lehet gyakorlati haszna.

– Nem szeretem, ha cinikus vagy.

Felöltöztek és elindultak a korzón a Tisza mozi felé. Mire odaértek, már szedték a jegyeket. A nézőtér légkondicionált volt. Amikor kijöttek, megcsapta őket a fülledt nyáreste párás levegője.

– Szeretném, ha sétálnánk még egy kicsit a parton – kérte Ágnes.

– Óhaja számomra parancs, hölgyem – bolondozott udvariaskodva István.

– Hány éve ismerjük egymást? – kérdezte Ágnes.

– Körülbelül három.

– Pontosan három. Mi nők számon tartjuk az ilyesmit.

Ágnes hirtelen szembefordult Istvánnal, és örömteli han-gon mondta:

– Gyereket várok tőled, István.

István bénultan állt, mintha valami tragikus hírt hallott volna. Aztán rekedtes hangon megkérdezte:

– Hányadik hónapban vagy?

– Még csak a másodikban. Nem is örülsz? Te, aki olyan gyengéd vagy a gyerekekhez? Szégyelled, hogy egy elmebeteg nőtől lesz gyereked? De hát te is beteg vagy…

– Nem akarom, hogy a gyerek az én sorsomat örökölje. Ne tartsd meg.

Mintha arcul ütötték volna Ágnest, zokogni kezdett. István belekarolt. Aztán elindultak a gesztenyefasor mentén hazafelé.

 

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap