A vonal
Badacsonyi Dezső
arra ébredt, hogy viszket a hasa a köldöke mellett. Nem volt elviselhetetlen, mégis
állandóan odatévedt a keze. Három-négy ujjal kapirgálta a bőrét néhány másodpercig,
akkor elmúlt, de pár perc múlva újra jelentkezett a bizsergő, szurkáló érzés.
Szúnyog? Pók? Vagy allergia?
Ami később szinte felfoghatatlanná és elviselhetetlenné
vált és átrendezte az egész életét, akkor még semmiségnek tűnt. A legközelebbi vakarózásnál
kitakarta magát, gyanútlanul felvette a szemüvegét.
Mi ez?
Vékony, vonalszerű duzzanat, bágyadt rózsaszín. Nem kell
belőle nagy ügyet csinálni. Gyerünk a zuhany alá.
Nem mondom el Klárának.
A felesége szerint minden apróságból drámát csinál, egyik
betegségből a másikba támolyog. Szedd össze magad, Dezső! Ezt szokta mondani. A
frissítő zuhatag után, a szárazra dörgölt bőrén már több dudort fedezett fel. Nem
volt kedve felöltözni, visszafeküdt az ágyba. Figyelmének egyetlen tárgya
maradt, a saját teste. Már nem kötötte le a beszűrődő zajok gubanca, az autódudálások
és izgatott madárcsivitelések élénk szövedéke. Saját egyenetlen lélegzését és
zavartan kalapáló szívének dobbanásait hallgatta. Megpróbálta összeszedni a
gondolatait. Kaparkódzott. Azért se fogom
megnézni. Majd elmúlik. Nem kell felfújni. Ez remek alkalom az önfegyelem erősítésére.
Akaratedzés. Lelki torna.
Klára bekopogott. Kérsz kávét? Évek óta külön aludtak, ennek
ezer oka volt, a legnyomósabb, hogy mind a ketten horkoltak. Nem, köszönöm.
Rosszul vagy? Dehogy, kutyabajom. Megcsípett valami? Mért? Mi az a hasadon? Ez?
Semmiség. Nincs jelentősége. Akkor isten áldjon, nekem rohannom kell,
tárgyalásom van.
Amikor
becsukódott az ajtó, Dezső idegesen felugrott, kihajtotta a ruhásszekrény
tükrös ajtaját, vizsgálgatta magát. Mintha egy szabómester szaggatott vonallal
kijelölt volna valamit a testén. A műtét helyét. Itt fogjuk kérem kezdeni, a
szikével. A nyakán, az ádámcsutkánál kezdődött, a mellén, a köldökét kikerülve,
a jobb combtövig haladt lefelé az élénk, majdnem piros színű kiemelkedések sora,
mintha odabent a bőre alatt valami készülődne. Amíg vizsgálta, észrevehetetlenül,
alattomosan összekapaszkodtak a vonalkák, a szaggatottból folyamatos, vörös
vonal lett. A kiemelkedés teteje világosabb, a két lankás rész égőpiros volt.
Mi történik velem?
Csüggedten feküdt vissza az ágyra. Igyekezett elterelni a
figyelmét a testéről, a napi teendőket vette sorra. El kell menni a postára,
égőt kell cserélni a mennyezeti lámpában, az erkélyládába ki kell ültetni a
muskátlikat. Négy órakor a gyerekért menni. Szabadnap. Akkor van a legtöbb
dolog.
Érezte, hogy a gyomrát összeszorítja a félelem, ijesztő vad
sejtései voltak, egyre jobban belesodródott ebbe a hangulatba, a szorongás
sötét labirintusába. Jó lett volna valakivel megosztani a gyötrődését, egy
őszinte beszélgetés enyhítette volna a kínját, de a barátját elvitte a rák, a
barátnőjét nemrég veszítette el tragikus körülmények között, Klára pedig nem
ért rá az ilyen nyavalygásokra. A testvére ismeretlen ok miatt elátkozta és
minden kapcsolatot megszakított vele. Egyetlen szót sem szólhatott senkinek, az
aggodalom szinte összepréselte. Égett olajszag szivárgott be a lépcsőház felöl,
odalent a fiatal gondnok házaspár megint rántott húst süt, gondolta és elfogta
az undor. Ilyenkor hiába nyitotta ki az ablakot és az ajtót, a huzat még töményebb
illatokat hordott be, az égett morzsa magával emelte a pincelakás dohát, a használt
pelenkák éles bűzét, a macskavizelet csökönyös szagát.
A teljes felismerést egy légynek köszönhette. Iszonyú fáj-dalmasan
csapott le rá, nem erre számított, éppen ezért érte váratlanul, semmit se
értett az egészből. A szemtelen a hasán landolt, dörgölte a lábát. El akarta hessegetni,
de a keze megakadt a levegőben. A vörös vonal felett hirtelen lefékezte a
lendületét egy ismeretlen erő, mintha sűrű tésztába, gyorsan dermedő anyagba
értek volna az ujjai. Minden erejére szükség volt, hogy átnyúljon, de csak az
ujjaival kalimpált testének választóvonala felett, és a légy, mintha tudta
volna, hogy biztonságban van, semmibe vette a mozdulatot.
Badacsonyi Dezső, az izgő-mozgó alak, a kapcsolatok hálóját
szövögető, nyughatatlan figura, aki ha nekiindult, úgy pattogott a városban,
mint flippergépben a golyó, be kellett, hogy rendezkedjen ebbe a korlátozott világba,
tudomásul véve újabb csökevényét. Egyszerűen nem tudott a vörös vonal felett
átnyúlni. A másik kezével is tett néhány kísérletet. A helyzet rosszabbodott,
már csak az ujjai hegyét volt képes átdugni a csík felett, de az lehetetlen
volt, hogy önmagával kezet fogjon. Gyötörte magát, hogy felfogja, de nem ment,
egyre folytatta a kísérleteket, és a titokzatos anyag lassan, visszavonhatatlanul
és könyörtelen következetességgel szilárdult, végül az ujjai a vonal felett
kemény falba ütköztek. Csőd. Már a lába se engedelmeskedett. Pontosabban minden
rendben volt, csak éppen az egyikről a másik térfélre nem jutott át. Ami
történt vele, az egyetlen, végérvényesnek tűnő egésszé állt össze: mind a két
fele működött, de az egyik a másikkal nem volt hajlandó összedolgozni. Már nem
kellett a tükörbe pillantania ahhoz, hogy lássa a testén végighúzódó demarkációs
vonalat, elég volt rágondolni és máris végigborsózott a háta, pontosabban a
hátának az egyik fele, mert a másik érzéketlennek tűnt, legalábbis ebben a
tekintetben.
Éhes lett. Vadul tört rá, hangosan korgott a gyomra, az egész gyomra. Ezt örömmel vette
tudomásul. Kirohant a konyhába. Ami ebben a helyzetben túlzó kifejezés, hiszen
bicegve, sántítva, egyensúlyát minduntalan elveszítve mozgott, mint ahogy az
oldalukkal összenőtt sziámi ikrek. A kezeinek még új volt a megosztottság,
olykor át akart nyúlni és ilyenkor az ütköző zóna feltartóztatta, kilöttyintette
a tejet, leejtette a bögrét. De tudott inni! Harapott egy falat kenyeret. Meg
tudta rágni. Le tudta nyelni. Figyelte, ahogy megérkezik a gyomrába, ahogy
csillapul az éhsége. Úgy tűnt, mindez csupán felületi, a szerveit nem érinti a
kór. A gyomra, a veséje működött. A vérkeringése rendben volt. Meg kell tanulni annak a kevésnek örülni,
ami maradt.
Szorongva vonult a fürdőszobába és a kényesebb részeket
vonta vizsgálat alá. Úgy tűnt, a sáv szépen kikerüli azt a bizonyos, igen
becses testrészt, egyértelműen az egyik fele birtokolta, és csak a hozzá
tartozó kézzel érinthette meg. Így egy kicsit sután ment, de el tudta végezni a
dolgát. Gúnyosan figyelte magát. Az egyik
felem tökös, a másik töketlen.
Majd megszokom, nyugtatta magát. Nem kell mindenből drámát
csinálni. De mit szólnak az emberek, ha észreveszik? Nem fogadják a köszönését,
nem esznek vele egy asztalnál a menzán, kikerülik a folyosón, bolondnak tartják
vagy attól félnek, hogy megfertőzi őket a nyavalyával. Megpróbált utánanézni az
orvosi lexikonban. Az egyik szemére jó volt az olvasó szemüveg, a másik
köszönte szépen, de nem kérte. Lássátok
feleim szümtükkel. Kacsingatva olvasgatott, de nem bukkant sehol erre a különös
betegségre.
Mi lehet ez? Van rá gyógyszer? Mit
mondok Klárának? Amíg lehet, titkolom.
Bekapcsolta a rádiót. Barokk zenét sugároztak, az ilyen
muzsika általában megnyugtatta, de most ez nem segített. A zenehallgatásnál
kiderült, a jó szeme közelében lévő füle szinte teljesen megsüketült.
Ó, te igazságos vonal!
Méltányos csík!
A feje még irányította a végtagjait, de hamar megfájdult,
hiszen két önálló lábra és két egymástól függetlenné vált kézre kellett
ügyelnie. Most megyünk. Most állunk. Ésígytovább.
Tudta, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége, az első aggasztó
jelből már ide tekintett, az időnek erre a pontjára, ami lám, be is
következett. Tenni kellett volna valamit ellene, idejében felemelni a telefont,
hívni az ügyeletes orvost vagy a mentőket, nem pedig beletörődni, hagyni, hogy
a kór birtokba vegye. Nem elég rettegni és szorongani és elképzelni a végső
rosszat és várni, mert ami elkezdődik, az általában be is fejeződik, mért állna
meg a fejed felett a zuhanó kő? Ismét
megnézte magát a tükörben. Önmagát biztató mosolyából torz fintor lett, a parancsot
az arca egyik fele végrehajtotta, a másik lefittyedt ajakkal gúnyolódott. Elkeseredett.
Ebben az elkeseredésben gyökerezett a töprengése, hogy mi várhat még őrá, lehetséges-e
további romlás, vagy ez már a végső állapot? Vannak rajta kívül mások is, akik
áldozatul estek ennek a titokzatos betegségnek? Tegyen-e lépéseket, figyelmeztessen-e
másokat a veszélyre, vagy csak törődjön a maga bajával? Bolond gondolatok
kavarogtak a fejében, az egész fejében,
pillanatnyilag. Mit gondol erről egy sebész, szét lehet operálni egyetlen
embert, el lehet választani egymástól ezeket a részeket? Mi lenne, ha
plasztikai sebésszel távolíttatná el a testéről a vonalat? A felületi kezelés
megszüntetné a bajt?
Kopogtak.
– Szab! Tes!
Hoppá. Hát már itt tartunk? Akkor
mégse!
Futott volna az ajtóhoz, de csak az egyik lába lépett, a
másik nem mozdult. Fél lábon ugrálva érte el a bejáratot, ráfordította a
kulcsot.
Félig beleizzadt az izgalomba.
Megvonta a másik vállát.