Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
OLÁH GÁBOR

A vonal

 

 

A vonal

 

 

 

Badacsonyi Dezső arra ébredt, hogy viszket a hasa a köldöke mellett. Nem volt elviselhetetlen, mégis állandóan odatévedt a keze. Három-négy ujjal kapirgálta a bőrét néhány másodpercig, akkor elmúlt, de pár perc múlva újra jelentkezett a bizsergő, szurkáló érzés.

Szúnyog? Pók? Vagy allergia?

Ami később szinte felfoghatatlanná és elviselhetetlenné vált és átrendezte az egész életét, akkor még semmiségnek tűnt. A legközelebbi vakarózásnál kitakarta magát, gyanútlanul felvette a szemüvegét.

Mi ez?

Vékony, vonalszerű duzzanat, bágyadt rózsaszín. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni. Gyerünk a zuhany alá.

Nem mondom el Klárának.

A felesége szerint minden apróságból drámát csinál, egyik betegségből a másikba támolyog. Szedd össze magad, Dezső! Ezt szokta mondani. A frissítő zuhatag után, a szárazra dörgölt bőrén már több dudort fedezett fel. Nem volt kedve felöltözni, visszafeküdt az ágyba. Figyelmének egyetlen tárgya maradt, a saját teste. Már nem kötötte le a beszűrődő zajok gubanca, az autódudálások és izgatott madárcsivitelések élénk szövedéke. Saját egyenetlen lélegzését és zavartan kalapáló szívének dobbanásait hallgatta. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Kaparkódzott. Azért se fogom megnézni. Majd elmúlik. Nem kell felfújni. Ez remek alkalom az önfegyelem erősítésére. Akaratedzés. Lelki torna.

Klára bekopogott. Kérsz kávét? Évek óta külön aludtak, ennek ezer oka volt, a legnyomósabb, hogy mind a ketten horkoltak. Nem, köszönöm. Rosszul vagy? Dehogy, kutyabajom. Megcsípett valami? Mért? Mi az a hasadon? Ez? Semmiség. Nincs jelentősége. Akkor isten áldjon, nekem rohannom kell, tárgyalásom van.

Amikor becsukódott az ajtó, Dezső idegesen felugrott, kihajtotta a ruhásszekrény tükrös ajtaját, vizsgálgatta magát. Mintha egy szabómester szaggatott vonallal kijelölt volna valamit a testén. A műtét helyét. Itt fogjuk kérem kezdeni, a szikével. A nyakán, az ádámcsutkánál kezdődött, a mellén, a köldökét kikerülve, a jobb combtövig haladt lefelé az élénk, majdnem piros színű kiemelkedések sora, mintha odabent a bőre alatt valami készülődne. Amíg vizsgálta, észrevehetetlenül, alattomosan összekapaszkodtak a vonalkák, a szaggatottból folyamatos, vörös vonal lett. A kiemelkedés teteje világosabb, a két lankás rész égőpiros volt.

Mi történik velem?

Csüggedten feküdt vissza az ágyra. Igyekezett elterelni a figyelmét a testéről, a napi teendőket vette sorra. El kell menni a postára, égőt kell cserélni a mennyezeti lámpában, az erkélyládába ki kell ültetni a muskátlikat. Négy órakor a gyerekért menni. Szabadnap. Akkor van a legtöbb dolog.

Érezte, hogy a gyomrát összeszorítja a félelem, ijesztő vad sejtései voltak, egyre jobban belesodródott ebbe a hangulatba, a szorongás sötét labirintusába. Jó lett volna valakivel megosztani a gyötrődését, egy őszinte beszélgetés enyhítette volna a kínját, de a barátját elvitte a rák, a barátnőjét nemrég veszítette el tragikus körülmények között, Klára pedig nem ért rá az ilyen nyavalygásokra. A testvére ismeretlen ok miatt elátkozta és minden kapcsolatot megszakított vele. Egyetlen szót sem szólhatott senkinek, az aggodalom szinte összepréselte. Égett olajszag szivárgott be a lépcsőház felöl, odalent a fiatal gondnok házaspár megint rántott húst süt, gondolta és elfogta az undor. Ilyenkor hiába nyitotta ki az ablakot és az ajtót, a huzat még töményebb illatokat hordott be, az égett morzsa magával emelte a pincelakás dohát, a használt pelenkák éles bűzét, a macskavizelet csökönyös szagát.

A teljes felismerést egy légynek köszönhette. Iszonyú fáj-dalmasan csapott le rá, nem erre számított, éppen ezért érte váratlanul, semmit se értett az egészből. A szemtelen a hasán landolt, dörgölte a lábát. El akarta hessegetni, de a keze megakadt a levegőben. A vörös vonal felett hirtelen lefékezte a lendületét egy ismeretlen erő, mintha sűrű tésztába, gyorsan dermedő anyagba értek volna az ujjai. Minden erejére szükség volt, hogy átnyúljon, de csak az ujjaival kalimpált testének választóvonala felett, és a légy, mintha tudta volna, hogy biztonságban van, semmibe vette a mozdulatot.  

Badacsonyi Dezső, az izgő-mozgó alak, a kapcsolatok hálóját szövögető, nyughatatlan figura, aki ha nekiindult, úgy pattogott a városban, mint flippergépben a golyó, be kellett, hogy rendezkedjen ebbe a korlátozott világba, tudomásul véve újabb csökevényét. Egyszerűen nem tudott a vörös vonal felett átnyúlni. A másik kezével is tett néhány kísérletet. A helyzet rosszabbodott, már csak az ujjai hegyét volt képes átdugni a csík felett, de az lehetetlen volt, hogy önmagával kezet fogjon. Gyötörte magát, hogy felfogja, de nem ment, egyre folytatta a kísérleteket, és a titokzatos anyag lassan, visszavonhatatlanul és könyörtelen következetességgel szilárdult, végül az ujjai a vonal felett kemény falba ütköztek. Csőd. Már a lába se engedelmeskedett. Pontosabban minden rendben volt, csak éppen az egyikről a másik térfélre nem jutott át. Ami történt vele, az egyetlen, végérvényesnek tűnő egésszé állt össze: mind a két fele működött, de az egyik a másikkal nem volt hajlandó összedolgozni. Már nem kellett a tükörbe pillantania ahhoz, hogy lássa a testén végighúzódó demarkációs vonalat, elég volt rágondolni és máris végigborsózott a háta, pontosabban a hátának az egyik fele, mert a másik érzéketlennek tűnt, legalábbis ebben a tekintetben.

Éhes lett. Vadul tört rá, hangosan korgott a gyomra, az egész gyomra. Ezt örömmel vette tudomásul. Kirohant a konyhába. Ami ebben a helyzetben túlzó kifejezés, hiszen bicegve, sántítva, egyensúlyát minduntalan elveszítve mozgott, mint ahogy az oldalukkal összenőtt sziámi ikrek. A kezeinek még új volt a megosztottság, olykor át akart nyúlni és ilyenkor az ütköző zóna feltartóztatta, kilöttyintette a tejet, leejtette a bögrét. De tudott inni! Harapott egy falat kenyeret. Meg tudta rágni. Le tudta nyelni. Figyelte, ahogy megérkezik a gyomrába, ahogy csillapul az éhsége. Úgy tűnt, mindez csupán felületi, a szerveit nem érinti a kór. A gyomra, a veséje működött. A vérkeringése rendben volt. Meg kell tanulni annak a kevésnek örülni, ami maradt.

Szorongva vonult a fürdőszobába és a kényesebb részeket vonta vizsgálat alá. Úgy tűnt, a sáv szépen kikerüli azt a bizonyos, igen becses testrészt, egyértelműen az egyik fele birtokolta, és csak a hozzá tartozó kézzel érinthette meg. Így egy kicsit sután ment, de el tudta végezni a dolgát. Gúnyosan figyelte magát. Az egyik felem tökös, a másik töketlen.

Majd megszokom, nyugtatta magát. Nem kell mindenből drámát csinálni. De mit szólnak az emberek, ha észreveszik? Nem fogadják a köszönését, nem esznek vele egy asztalnál a menzán, kikerülik a folyosón, bolondnak tartják vagy attól félnek, hogy megfertőzi őket a nyavalyával. Megpróbált utánanézni az orvosi lexikonban. Az egyik szemére jó volt az olvasó szemüveg, a másik köszönte szépen, de nem kérte. Lássátok feleim szümtükkel. Kacsingatva olvasgatott, de nem bukkant sehol erre a különös betegségre.

Mi lehet ez? Van rá gyógyszer? Mit mondok Klárának? Amíg lehet, titkolom.

Bekapcsolta a rádiót. Barokk zenét sugároztak, az ilyen muzsika általában megnyugtatta, de most ez nem segített. A zenehallgatásnál kiderült, a jó szeme közelében lévő füle szinte teljesen megsüketült.  

Ó, te igazságos vonal! Méltányos csík!

A feje még irányította a végtagjait, de hamar megfájdult, hiszen két önálló lábra és két egymástól függetlenné vált kézre kellett ügyelnie. Most megyünk. Most állunk. Ésígytovább.

Tudta, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége, az első aggasztó jelből már ide tekintett, az időnek erre a pontjára, ami lám, be is következett. Tenni kellett volna valamit ellene, idejében felemelni a telefont, hívni az ügyeletes orvost vagy a mentőket, nem pedig beletörődni, hagyni, hogy a kór birtokba vegye. Nem elég rettegni és szorongani és elképzelni a végső rosszat és várni, mert ami elkezdődik, az általában be is fejeződik, mért állna meg a fejed felett a zuhanó kő?  Ismét megnézte magát a tükörben. Önmagát biztató mosolyából torz fintor lett, a parancsot az arca egyik fele végrehajtotta, a másik lefittyedt ajakkal gúnyolódott. Elkeseredett. Ebben az elkeseredésben gyökerezett a töprengése, hogy mi várhat még őrá, lehetséges-e további romlás, vagy ez már a végső állapot? Vannak rajta kívül mások is, akik áldozatul estek ennek a titokzatos betegségnek? Tegyen-e lépéseket, figyelmeztessen-e másokat a veszélyre, vagy csak törődjön a maga bajával? Bolond gondolatok kavarogtak a fejében, az egész fejében, pillanatnyilag. Mit gondol erről egy sebész, szét lehet operálni egyetlen embert, el lehet választani egymástól ezeket a részeket? Mi lenne, ha plasztikai sebésszel távolíttatná el a testéről a vonalat? A felületi kezelés megszüntetné a bajt?

Kopogtak.

– Szab! Tes!

Hoppá. Hát már itt tartunk? Akkor mégse!

Futott volna az ajtóhoz, de csak az egyik lába lépett, a másik nem mozdult. Fél lábon ugrálva érte el a bejáratot, ráfordította a kulcsot.  

Félig beleizzadt az izgalomba.

Megvonta a másik vállát.  

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap