A vonal

 

 

 

Badacsonyi Dezső arra ébredt, hogy viszket a hasa a köldöke mellett. Nem volt elviselhetetlen, mégis állandóan odatévedt a keze. Három-négy ujjal kapirgálta a bőrét néhány másodpercig, akkor elmúlt, de pár perc múlva újra jelentkezett a bizsergő, szurkáló érzés.

Szúnyog? Pók? Vagy allergia?

Ami később szinte felfoghatatlanná és elviselhetetlenné vált és átrendezte az egész életét, akkor még semmiségnek tűnt. A legközelebbi vakarózásnál kitakarta magát, gyanútlanul felvette a szemüvegét.

Mi ez?

Vékony, vonalszerű duzzanat, bágyadt rózsaszín. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni. Gyerünk a zuhany alá.

Nem mondom el Klárának.

A felesége szerint minden apróságból drámát csinál, egyik betegségből a másikba támolyog. Szedd össze magad, Dezső! Ezt szokta mondani. A frissítő zuhatag után, a szárazra dörgölt bőrén már több dudort fedezett fel. Nem volt kedve felöltözni, visszafeküdt az ágyba. Figyelmének egyetlen tárgya maradt, a saját teste. Már nem kötötte le a beszűrődő zajok gubanca, az autódudálások és izgatott madárcsivitelések élénk szövedéke. Saját egyenetlen lélegzését és zavartan kalapáló szívének dobbanásait hallgatta. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Kaparkódzott. Azért se fogom megnézni. Majd elmúlik. Nem kell felfújni. Ez remek alkalom az önfegyelem erősítésére. Akaratedzés. Lelki torna.

Klára bekopogott. Kérsz kávét? Évek óta külön aludtak, ennek ezer oka volt, a legnyomósabb, hogy mind a ketten horkoltak. Nem, köszönöm. Rosszul vagy? Dehogy, kutyabajom. Megcsípett valami? Mért? Mi az a hasadon? Ez? Semmiség. Nincs jelentősége. Akkor isten áldjon, nekem rohannom kell, tárgyalásom van.

Amikor becsukódott az ajtó, Dezső idegesen felugrott, kihajtotta a ruhásszekrény tükrös ajtaját, vizsgálgatta magát. Mintha egy szabómester szaggatott vonallal kijelölt volna valamit a testén. A műtét helyét. Itt fogjuk kérem kezdeni, a szikével. A nyakán, az ádámcsutkánál kezdődött, a mellén, a köldökét kikerülve, a jobb combtövig haladt lefelé az élénk, majdnem piros színű kiemelkedések sora, mintha odabent a bőre alatt valami készülődne. Amíg vizsgálta, észrevehetetlenül, alattomosan összekapaszkodtak a vonalkák, a szaggatottból folyamatos, vörös vonal lett. A kiemelkedés teteje világosabb, a két lankás rész égőpiros volt.

Mi történik velem?

Csüggedten feküdt vissza az ágyra. Igyekezett elterelni a figyelmét a testéről, a napi teendőket vette sorra. El kell menni a postára, égőt kell cserélni a mennyezeti lámpában, az erkélyládába ki kell ültetni a muskátlikat. Négy órakor a gyerekért menni. Szabadnap. Akkor van a legtöbb dolog.

Érezte, hogy a gyomrát összeszorítja a félelem, ijesztő vad sejtései voltak, egyre jobban belesodródott ebbe a hangulatba, a szorongás sötét labirintusába. Jó lett volna valakivel megosztani a gyötrődését, egy őszinte beszélgetés enyhítette volna a kínját, de a barátját elvitte a rák, a barátnőjét nemrég veszítette el tragikus körülmények között, Klára pedig nem ért rá az ilyen nyavalygásokra. A testvére ismeretlen ok miatt elátkozta és minden kapcsolatot megszakított vele. Egyetlen szót sem szólhatott senkinek, az aggodalom szinte összepréselte. Égett olajszag szivárgott be a lépcsőház felöl, odalent a fiatal gondnok házaspár megint rántott húst süt, gondolta és elfogta az undor. Ilyenkor hiába nyitotta ki az ablakot és az ajtót, a huzat még töményebb illatokat hordott be, az égett morzsa magával emelte a pincelakás dohát, a használt pelenkák éles bűzét, a macskavizelet csökönyös szagát.

A teljes felismerést egy légynek köszönhette. Iszonyú fáj-dalmasan csapott le rá, nem erre számított, éppen ezért érte váratlanul, semmit se értett az egészből. A szemtelen a hasán landolt, dörgölte a lábát. El akarta hessegetni, de a keze megakadt a levegőben. A vörös vonal felett hirtelen lefékezte a lendületét egy ismeretlen erő, mintha sűrű tésztába, gyorsan dermedő anyagba értek volna az ujjai. Minden erejére szükség volt, hogy átnyúljon, de csak az ujjaival kalimpált testének választóvonala felett, és a légy, mintha tudta volna, hogy biztonságban van, semmibe vette a mozdulatot.  

Badacsonyi Dezső, az izgő-mozgó alak, a kapcsolatok hálóját szövögető, nyughatatlan figura, aki ha nekiindult, úgy pattogott a városban, mint flippergépben a golyó, be kellett, hogy rendezkedjen ebbe a korlátozott világba, tudomásul véve újabb csökevényét. Egyszerűen nem tudott a vörös vonal felett átnyúlni. A másik kezével is tett néhány kísérletet. A helyzet rosszabbodott, már csak az ujjai hegyét volt képes átdugni a csík felett, de az lehetetlen volt, hogy önmagával kezet fogjon. Gyötörte magát, hogy felfogja, de nem ment, egyre folytatta a kísérleteket, és a titokzatos anyag lassan, visszavonhatatlanul és könyörtelen következetességgel szilárdult, végül az ujjai a vonal felett kemény falba ütköztek. Csőd. Már a lába se engedelmeskedett. Pontosabban minden rendben volt, csak éppen az egyikről a másik térfélre nem jutott át. Ami történt vele, az egyetlen, végérvényesnek tűnő egésszé állt össze: mind a két fele működött, de az egyik a másikkal nem volt hajlandó összedolgozni. Már nem kellett a tükörbe pillantania ahhoz, hogy lássa a testén végighúzódó demarkációs vonalat, elég volt rágondolni és máris végigborsózott a háta, pontosabban a hátának az egyik fele, mert a másik érzéketlennek tűnt, legalábbis ebben a tekintetben.

Éhes lett. Vadul tört rá, hangosan korgott a gyomra, az egész gyomra. Ezt örömmel vette tudomásul. Kirohant a konyhába. Ami ebben a helyzetben túlzó kifejezés, hiszen bicegve, sántítva, egyensúlyát minduntalan elveszítve mozgott, mint ahogy az oldalukkal összenőtt sziámi ikrek. A kezeinek még új volt a megosztottság, olykor át akart nyúlni és ilyenkor az ütköző zóna feltartóztatta, kilöttyintette a tejet, leejtette a bögrét. De tudott inni! Harapott egy falat kenyeret. Meg tudta rágni. Le tudta nyelni. Figyelte, ahogy megérkezik a gyomrába, ahogy csillapul az éhsége. Úgy tűnt, mindez csupán felületi, a szerveit nem érinti a kór. A gyomra, a veséje működött. A vérkeringése rendben volt. Meg kell tanulni annak a kevésnek örülni, ami maradt.

Szorongva vonult a fürdőszobába és a kényesebb részeket vonta vizsgálat alá. Úgy tűnt, a sáv szépen kikerüli azt a bizonyos, igen becses testrészt, egyértelműen az egyik fele birtokolta, és csak a hozzá tartozó kézzel érinthette meg. Így egy kicsit sután ment, de el tudta végezni a dolgát. Gúnyosan figyelte magát. Az egyik felem tökös, a másik töketlen.

Majd megszokom, nyugtatta magát. Nem kell mindenből drámát csinálni. De mit szólnak az emberek, ha észreveszik? Nem fogadják a köszönését, nem esznek vele egy asztalnál a menzán, kikerülik a folyosón, bolondnak tartják vagy attól félnek, hogy megfertőzi őket a nyavalyával. Megpróbált utánanézni az orvosi lexikonban. Az egyik szemére jó volt az olvasó szemüveg, a másik köszönte szépen, de nem kérte. Lássátok feleim szümtükkel. Kacsingatva olvasgatott, de nem bukkant sehol erre a különös betegségre.

Mi lehet ez? Van rá gyógyszer? Mit mondok Klárának? Amíg lehet, titkolom.

Bekapcsolta a rádiót. Barokk zenét sugároztak, az ilyen muzsika általában megnyugtatta, de most ez nem segített. A zenehallgatásnál kiderült, a jó szeme közelében lévő füle szinte teljesen megsüketült.  

Ó, te igazságos vonal! Méltányos csík!

A feje még irányította a végtagjait, de hamar megfájdult, hiszen két önálló lábra és két egymástól függetlenné vált kézre kellett ügyelnie. Most megyünk. Most állunk. Ésígytovább.

Tudta, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége, az első aggasztó jelből már ide tekintett, az időnek erre a pontjára, ami lám, be is következett. Tenni kellett volna valamit ellene, idejében felemelni a telefont, hívni az ügyeletes orvost vagy a mentőket, nem pedig beletörődni, hagyni, hogy a kór birtokba vegye. Nem elég rettegni és szorongani és elképzelni a végső rosszat és várni, mert ami elkezdődik, az általában be is fejeződik, mért állna meg a fejed felett a zuhanó kő?  Ismét megnézte magát a tükörben. Önmagát biztató mosolyából torz fintor lett, a parancsot az arca egyik fele végrehajtotta, a másik lefittyedt ajakkal gúnyolódott. Elkeseredett. Ebben az elkeseredésben gyökerezett a töprengése, hogy mi várhat még őrá, lehetséges-e további romlás, vagy ez már a végső állapot? Vannak rajta kívül mások is, akik áldozatul estek ennek a titokzatos betegségnek? Tegyen-e lépéseket, figyelmeztessen-e másokat a veszélyre, vagy csak törődjön a maga bajával? Bolond gondolatok kavarogtak a fejében, az egész fejében, pillanatnyilag. Mit gondol erről egy sebész, szét lehet operálni egyetlen embert, el lehet választani egymástól ezeket a részeket? Mi lenne, ha plasztikai sebésszel távolíttatná el a testéről a vonalat? A felületi kezelés megszüntetné a bajt?

Kopogtak.

– Szab! Tes!

Hoppá. Hát már itt tartunk? Akkor mégse!

Futott volna az ajtóhoz, de csak az egyik lába lépett, a másik nem mozdult. Fél lábon ugrálva érte el a bejáratot, ráfordította a kulcsot.  

Félig beleizzadt az izgalomba.

Megvonta a másik vállát.