Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2017. szeptember 21. csütörtök    Mai névnap(ok): Máté, Mirella  
   
ONAGY ZOLTÁN

Négy pontban a halálról

 

 

Dimitrow pusztulása

 

NÉGY PONTBAN A HALÁLRÓL

 

 

1.

 

Hajnal van. Hóvihar. Márciusi hóvihar. Nem látnám, ha tudnék aludni, de nem tudok. Még mindig úton, még mindig a halott, a kétszer félnapos út, a szénfekete temetői hársfák hatása alatt. És hogy ennyi marad egy halott után, amit most írok. Semmi nem marad. Száz és százmilliók születnek, halnak meg úgy, hogy az őket végérvényesen átölelő ölnyi földdarab tápértékét növelik. Bizonyíthatóan. Semmi más nem biztos. Nem biztosak a gyerekek, az asszony. Apánk is kétséges, apánk etalonnak számító tanításai történelemfüggők. A munka értelme, a kitüntetések, a szövegegész is bizonytalan, az eredmények, a jelen, a múlt, minden billeg egészen addig, amíg rá nem szórják az emberre a földet. Akkor aztán vége a dalnak. Ami kétséges volt félig, megszűnik egészen. Nyom se marad.

Mindez eszembe se jut, az ember nem a halállal kel, halállal fekszik. A délelőtti márciusi hózáport se láttam volna, ha. Ha nem utazom el a temetésre. Utólag bebizonyosodott, bölcsebb, ha tartom a korábbi fogadalmat, barát temetésére se közel, se távol nem utazom. A halott barát él tovább, ha nem vagyunk ott utolsó földi fellépésén, nem látjuk lemerülni az örvénylő hópelyhek között a sáros, agyagos mélybe. És nem terhel az út. Nem terhel a hülye kérdés, halott barátnak milyen virágot illik. A virág rendszerint dilemma. Kötelező-e odamenni a gyászoló rokonokhoz, kezet fogni a bánatosan régi nőkkel. Nem terhel, miképpen öltözzünk, és persze nem szorít az öltönynadrág, nem érezzük miatta még az eredendőnél is szarabbul magunkat, nem nyomja a bütyköt a két éve szekrényben, sámfa nélkül száradó, összement fekete cipő, az ünneplő. Különösen akkor, ha három éve temettünk utoljára. Most pedig aludnék az éjszakában. Ahogy szoktam. Nem forgatná fel az erőszakkal normalizált rendet ez az alig körülhatárolható, kiismerhetetlen élet.

M. – ügyosztályos nevén: Dimitrow – egy korszak utolsó embere. Az én egyik jó korszakom utolsó élő, illetve most már halott embere, akit még tíz nappal ezelőtt is barátomnak nevezhettem. Kölyökkorban, húsz alatt vált barátommá. Hét fiú. Irodalom, csavargás, zenei kísérletek (mindannyian tanultunk zenét, ki hat, ki tizenhat évig), Lengyelország és Kelet-Európa stoppal. Első közös Trabant. Első érvényes nők, első rendőrségi ügyek. Minden első. A megmaradó első események. Első szerelem, első baleset, első halál, az első tapogatódzó lépések a felnőtt kor felé. Találhatunk barátra húsz fölött is, de nem jellemző. Szövetség inkább, nem testvéri egymásba kapaszkodás. Nem csendes vérszerződés.

Fáj? Nem. A temetőben se fájt. Az úton az fájt, hogy milyen kurva messze van ma már minden. A kompon az, milyen drága. A Katalin-pusztát megelőző hegygerincen a gondolat, hogy a fej belső mechanizmusa megváltozott, nem pukkan a dobhártya a gyors magasságcsökkenéstől. Később Vadkerten, az óriásit nőtt vegyesbolt előtt, a megmaradt vad-gesztenye alatt, ahol annyit álltunk, ültünk a bánki tóról jövet, az fájt, hogy eszembe jutott, talán hiányoznak majd a végelszámolásnál azok az órák. A virágboltban meg az, miért kényszerít ilyen helyzetbe ez a rohadt világ, hogy a temetésére virágot válasszak. Micsoda őrült dolog ez? M. és a gyászvirág össze nem illő fogalmak. 

Az is fájt, hogy így be lehet fejezni egy életet. Hazatérve már az is, hogy elmenekültem. Nem jutott beszélgetésre kedv és erő a kapcsolódó urakkal és hölgyekkel. Pedig lett volna miről. De nem akartam. Az én besúgóm engem súgott. Arról a besúgómmal tárgyalok, ha mód van rá. Amíg volt, nem használtuk a lehetőséget. Ha nem használtuk, akkor francba az egésszel, erről nem váltok szót idegennel, aki nem tartozik a tárgyhoz.

 

 

 

 

2.

 

Jelen nyöszörgés (nevezném másnak, de nem vagyok képes) témája egy letaglózó erejű corpus alkotói emléke.

Mielőtt a szövegeket mellékelném (ha melléklem egyáltalán), kötelező szólni a torlaszokról, amelyek a különös történelmi pillanatban ködösítik, nehezítik az olvasást és értelmezést. Ha dokumentumszerűen, előszó nélkül kísérelném meg elővezetni a fiaimnak, nem értenék, miről van szó. Megkérdeznék, de hát apa, mit csináltál, ellenálló voltál? Mosolyognának a bajusz alatt. Hogy de még ilyet! A mi apánk népi ellenálló volt az átkosban! Akkor miért nem vagy gazdagabb, héhó?! Miért nem a parlamentben növeszted a hasad, lopod a pénzt nekünk terjedelmes kapcsolati tőkéddel, héhó?! Merthogy fütyülnek a népre, az esetenként fellobogózott nemzetre, a szapora hazaárulókra, az üvöltve hazamentő dervisekre. A mákonyból annyi marad a fejükben, hogy a rendszer figyelte, számon tartotta, esetenként elszámoltatta ellenségeit. Mint minden rendes állam, aki vigyáz polgáraira, aki rendet, fegyelmet kíván a határokon belül. Slussz. Nincs tovább.

A gondolkodási paradigmák messze nem fedik a generációnyival később születettekéit (jegyzem meg halkan, az orosz ellen, janicsáragái ellen volt miért másként látni némelyest, egy-egy kurva anyátokat elcsikorogni a katonadalokkal ébredő hősiesen internacionalista hajnalokon). Nem hogy lelógnak a szélen, földrajzilag is mérföldekre egymástól. Ha azt mondanám, mindenkit megfigyeltek és mindenki figyelt mindenkit, azt válaszolnák, apa, ez marhaság, annyi pénz nincs, és minek a besúgót még plusz megfigyeltetni, azért vállalta a feladatot, mert kedve volt hozzá, mert fizettek érte, mert örült, hogy a rendszer igényt tart szolgálataira, megbízik benne, tehát fontos személyiség. Miért kellene ide még egy ember?

Így néz ki, amikor egy diadalmas eszme logikáját képtelenség összevetni a civil racionalitás logikájával. Nem is próbálkozom. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben keletkezett szövegek alatt olyasféle szimbólumok bújnak meg, amelyek értékvilágukkal messze túljárnak a könnyen és egyszerűen használható mai fogalomkészleten. De hát nem is. Fogalomkészlet, szimbólumok, ellenállás és egyebek. Nem számít. Az számít, hogy a barátok elvesznek így vagy úgy. Az így-gyel nincs mit kezdeni. Ha lehetne mit kezdeni, akkor se volna mit kezdeni vele. Átfelé a másik Erdőaljra, át az erdőn, a vízen, a csapat harmada szakadékban végzi, a másikat elkapja a gonosz sellő, harmadikat a szelíd boszorkány. Lehet bólogatni, így vagyon megírva. Hiába ugrott volna el. Sorsa követi az ember fiát. A leszakadókat meg lehet siratni, el le-het temetni. Kész.

Az „úgy” viszont nehezebb ügy. Az úgy-ra nincs recept, nincsenek jól bevált fogások, hogy csökkentsék a riadalmat. Mert csak egy, maximum két tanulókör lehetséges. Mint a szülők halála. Az ember beleszédül, elveszett, ügyetlenkedik. Nincs három, négy halott szülő, hogy beletanulhatna a búcsúzás szakmájába. Talán jobb is. A két halált se képes elfogadni a gyászoló, azt hitte, ők mindenen túl megmaradnak. Hiába a tények, a tapasztalat, az elődök gyakorlata, mégis reménykedik. Mint az „úgy” leszakadó barát. Az ember tudja, mert miért ne tudná, hogy besúgók vannak, voltak, lesznek. De ő kimaradhat a dologból. Tudja, hogy nem maradhat ki, de reménykedik, hátha mégis, véletlenül, hanyagságból. Ebben lehetett bízni, hogy őt kifelejtik. Ő megússza. Ha nem is teljesen, de legalább nem az a barát a kiválasztott, akire számolhat a bajban, aki testvér, aki hajnalban beindítja az autót, ha menni kell valahová, aki elsőként vesz ki pénzt a Takarékszövetkezetből, aki összébb húzza a családot, hogy legyen egy ágy, egy szoba egy éjszakára.  

 

 

3.

 

A tudomány szerint az átlagos életkor 60 és 80 év közötti normális esetben. M. már az alsó határt sem éri el, 1953-ban született, 2005-ben ötvenkét évesen halt meg. Abszurdum. Nem látszott egyértelműnek. Kiválóan megvolt a bőrében, a közegben, a vállalkozásaival, a kis- és nagycsaláddal.

Az emberi sejtek – ugyancsak a tudomány szerint – 40-50 alkalommal képesek regenerálódni, azután kész, vége a filmnek, a rendszer bedől, immunrendszere visszaint, inai-izmai elszáradnak, a rendszer gazdáját temetik. Minthogy az ember halandó formátumban konvertáltatott a teremtés rendje szerint. Isten nagy, mindent átfogó projektjének a halandóság lényegi eleme. Kiszabva, megírva. A halállal rá lehet ijeszteni az emberre. Mással is, de leginkább a halállal. Leizzadva sikít, nem akarok meghalni! Ami még rendben is volna, ez a minimum. A gondok ott kezdődnek, amikor a rendszer mentálisan (szebben így hangzik: mentálhigiénésen) megrogy. Miután huszonöt-harmincöt sejtmegújulást gyönyörűen levezényel, észre se veszi, hogy ő most megújulóban, de az amúgy remekül illeszkedő fogaskerekek közé rosszindulatú idegenek bekúrnak egy vascsövet, az mindent leállít. Az életet jelentő regenerációnak vége.

A kisvárosi struktúra másképpen kerek, mint a nagy. Másként indáz az architekt, másképpen szikár, másként szorít a gúzson a szervezeti egység. A vesztesek és a győztesek egymás szájából eszik ki a félig rágott libacombot. Nem masíroznak nagy, felismerhető mozgásirányú hadseregek, csak kis létszámú, titokzatos gerillacsapatok járják az utcákat, festenek, plakátolnak, robbantgatnak figyelmeztetőleg. De halott nincs. A partizán és a hatalom gyereke azonos iskolába, osztályba, sportkörbe jár. Közben az információs központok végzik a dolgukat, amelyeket nem fedett ügynök, titkos lakás és összekötőtiszt szoros lánca tart egyben, hanem a kisváros lelke, szemérme, figyelme. És a minden fában, házsarokban jelen lévő két múlt: a közeli és a távoli. Az ember benne élve nem fedezi fel minden esetben, hogy mindent tudnak róla, még azt is, amit ő maga nem.

Visszalépve az időben: nem tudtam semmit. Nem, hogy M. jelent. Hogy ő egy adatközlő. Az érintett a legritkább esetben jut információhoz. M. élt. Remekül. Tulajdonképpen hiba nélkül. Elképzelhetetlen, mivel szorongatták meg a tökeit. Heteroszexuális, folyamatosan bejelentett munkahely, kábítószerügylet semmi, nem lopott, nem okozott balesetet (okoztunk helyette mi), törvénytisztelő, konszolidált állampolgár. Jobban megvizsgálva talán ő hetünk legkonszolidáltabbika. Szüleitől elsőként lép le, nem lóg az otthon biztonságos csecsén, első házasságából való gyerekei is gyorsan ér-keznek, apa, felnőtt, felelős férfiú, aki pénzt keres, aki minden lehetőséget felismer és kihasznál. Munka mellett tanul, ügyeskedik, mint az egész ország. Verset írt, tényleg, verset is, nem csak prózát, drámatöredékeket, librettót, dalszövegeket.

A másik besúgott által kikért szövegek a lírából ismert, de az antik pásztorköltészetből érkező idilli tájleírásokat is tartalmaznak – pl. két emlékezetes kecskesütésről. Március 15-ét néhány éven át mezei kecskesütéssel ünnepeltük. A jelentésben a cselekményalakítás aktív részévé válnak ezek a tájleírások, egyszerre pedig pontos hely- és időmegjelölések is. Irodalmi elődöktől kölcsönzött kiváló modorban (Nyugat, első nemzedék) adja elő az eseményt, az irodalmi mellékleteket, a szerelmet is példának okáért. A szövegek leírásai személy- és dologleírások argumentumai, a jellemzések életszerűek. Kimondottan tehetséges darabok. Fele így nem tudtam írni a hetvenes-nyolcvanas években, látom elképedve.

Két házassága közt kicsit megrogyott, úgy tűnt. Utánam jött Egerbe. Ette a rántottámat, itta a boromat, használta az ágyamat, az írógépemet, én meg mászkáltam az esőben, amíg végzett az aktuális nővel. Nagyon nőt akart találni, nőt, aki minden igénynek megfelel. Talált is, azt hitte. De mellényúlt. Egy vörös hajú, parasztkezű, nagyszájú ribanc. Hogy elhelyezteti tanítani (M. anyja szerzett a lánynak év közben tanári állást a kisvárosban, ahogyan ez dukál), majd levelezőn elvégzi a főiskolát.

Mondom neki, M., ennek a lánynak öt éven belül akkora segge lesz, hogy csak lapjával jut át az ajtón. Meg azt is tudhatod, milyen szólás járja a vörösekről. Kíváncsi volnék, mit (és hová) jelentett erről a két és fél hónapról. Alig emlékszem valamire a vacogáson, a forró teákon, a dohos ágyneműn, a szellőzetlen, hidegen bűzlő Symphonia-füstön, a cselédszoba jeges kövezetén kívül.

A vascső a kilencvenes évek közepén kerül a fogaskerekek közé. Addig minden szép és jó. Ekkor tíz teherautóból álló vállalatát benyeli egy óriási regionális szállító cég. Taxijait el kell adnia, mert M-taxiba nem ülnek a népek. Az oral history, a fű alatti sajtó hatékonyan rombolja, amit addig épített. Második felesége lelép, viszi a két gyereket. DNS-vizsgálattal bizonyítja, hogy a gyerekek másik férfitól valók. Különös. Alig hihető, amekkora szerelem volt.

Még mindig nem tudok semmit. A hír ugyan eljut, hogy zűrzavar körülötte. Rokoni látogatáson be a városba, megnézem, mi van. Egy éve egyedül él. Látszik rajta, semmi nincs rendben. Látszik a megszámlálhatatlan üres üveg az erkélyen, nála, neki, aki óvatosan és jócskán az átlag alatt ivott. De az nem látszik, hogy köztudottá vált, besúgó volt. Azt gondolom, kézenfekvő, hogy elment a nő, megszenvedi. A ribancot is megszenvedjük, ha váratlanul bejelenti, kevés vagyunk neki. Nincs gond ezzel, majd kiheveri. A nő ilyen. Előbb kinő az új, mint a villamos levágta láb. Csakhogy pária a kisváros szemében. Visszagondolva se értem. Fontos ember volt. Igaz, nem a védelmet jelentő politikában, hanem a majdnem olyan fontos gazdaságban. Fontos embernek megbocsát a köznép, nem nyírja ki a köznyelv, mert a fontos ember meg se hallja a köznyelvet, másféle értékmérők, normák szerint üzemel. Persze az ő esete ellenséges terepen mozgó vasúti szerelvényre emlékeztet, amelyről folyamatosan lerobbantják a kocsikat, benne a szállítmányt, végül csak a 424-es mozdony pöfög a síneken. Tüzelőanyag nélkül, feladat nélkül. Azt meg minek. Ekkorra a szállítmány gazdái, védelmezői elfordulnak.

A halandóság, mondom bölcsen, leválasztja az embert teremtőjéről, aki halhatatlan. A halandóság arra figyelmeztet, hogy az élet nem a Párt ajándéka.

Ez a dolgozat nem szól az ember lelkéről. Nem érdekel a lélek. Fütyülök a lélekre. A lélekbe hal bele az ember. Ha megkérdezném, de nem teszem, miért, mikor, milyen körülmények között és hogyan, éveken át hogyan, hogyan ült közénk, hogyan evett velünk, ivott, bemásznék a lélekrajzba. Nem sikerült főnöknek lennie. Talán ez. Több egyenrangú kapitány a hetesfogatban. Talán ez. Valamiképpen mégis ő legyen a legnagyobb. Legszebb. Legokosabb. Mi más? Így se érteni. Ez már megint lélek, francba.

Vittem egy üveg Unicumot, mint régebben is, ha volt Unicum a boltokban. Megittuk. M. sörözött hozzá, én nem, mert buszra kellett szállnom, és sehogyan sem szerettem volna négy tételben, négyféle ár szerint hazajutni.

Nem mondott semmit. Arról beszéltünk, az élet rövid, a nő kurva. Én nem pontosan így, mert már akkor, kétezer előtt is úgy gondoltam, túléltem, amit lehetett, ráadásul az egyik nő ilyen, a másik olyan, bár a veresekkel kapcsolatban – ha bekotrok a kosárba – tárolok némi fenntartást. De ez is múlóban. Arról viszont nem szólt, miképpen alakult az ő besúgó pályafutása. Én meg nem kérdeztem. Mert nem is tudtam, hogy becsődölt pályafutásai mellett ott egy sikeres vonal is.

Vékony, görbe, csapzott. Nagyon vékony, szinte kórosan, nem főz magának, konzervet eszik, ha kedve van, de nincs étvágya, mondja (baz’meg, fiam, hát kinek van étvágya a tizenhetedik olajoshalhoz? – elesettet látva kiüt belőlem az apa). Ehetne, itt alatta a kifőzde, de nem öltözik fel, nincs kedve lemenni.

Nagyon görbe, akár egy öreg suszter. És koszos. Valahogy koszos. A padlószőnyegen mindenféle szétdobált, felismerhetetlenül betaposott szarok, söröskupakok, csikkel teli szardíniás dobozok. A fotel alatt koszos gatyák, zoknik, a szék karfáján elkoszlott törölköző. A poharak, amiből i-szunk, fátyolosak. Nem viszolygat különösebben, láttam cif-rábbat is. Másik elhagyott barátom csontig lelakott egy háromszobás lakást a benne lévő értékekkel, könyvtárral. Vörös borban dolgozott, vörös kocsisborban, ami olcsó, de mégsem annyira, amennyire olcsó lehetne, hogy az időről időre behömpölygő depresszió ne tépje szét a lakóteret. Később már nem szükséges a depresszió, elég kijózanodni öt percre, szétnézni a romokon, a depresszió újra helyet talál. Pénzt hagyok neki, nem sokat, nekem sincs (soha). A múltban a történet fordítottan működött, M. hagyott pénzt. Mert többnyire neki volt. Lehet, megfizették? Abból jutott? Abból áldozott, hogy legyen mit jelentenie?

Elköszönök, hogy átérjek a Dunán, azzal, majd benézek. Anyám betegeskedik abban az időben, gyakran felkerekedek, pedig utálok. Eltelik három hónap, mire a harminc kilométerre rászánom magam.

Nem akar beengedni. Csengő kikapcsolva, függönyök behúzva, az ajtón lévő postaládából folyik kifelé a reklámújság. Itthon van, mutatja a gangról a szomszéd öregasszony, kopogjak. Zörgök az ajtón, az ablakon. Alig ismerem fel. Ekkor ébred. Haja zsírosan letapadva, szeme, arca beesve a koponyába, vékony szálú szakálla felgyűrődve, ruhájából árad az ázott kutyaszőr bűze. Pulóverét láthatóan hetek óta nem vette le, elveszve benne, mintha fogasra volna akasztva a pulóver: két csontos váll, alatta a horpadt semmi, meg egy hasonló szerkesztésű, rogyott, húgymocskos melegítő. 

Mi az isten van veled?

Jár a villanyórás, nem jövök ki, állandóan engem basztatnak, mondja. Félig elfordulva makogva, motyogva beszél. Hiányzik a fölső fogsora. A lakásban sötétség és iszonyatos bűz. Semmihez nem hasonlítható tömény, vastag, elakad tőle a lélegzet. A behúzott függönyökre, a karnisra pléd szögezve, hogy ne világítson be a nap az udvarról, hogy ne lássanak be.

Figyelnek, mondta, mostanában figyelnek.

Kicsoda, ki az isten figyel téged, hacsak nem a sírásók. Itt vagy bent egész nap? Meg fogsz dögleni. Mi bajod?

Szétnéztem, mert nem bírtam rajta tartani a szemem. A hathetes hulla jobban bírja magát. Kannás bor, száraz kenyér, szalonna, leértékelt babkonzerv. A konyhaasztalon cigarettatöltő, dohánypor a szalonnán, a kövön a ragacsban. Ragad a lakás, érezni, ahogy cuppan és ropog a cipőtalp. A fürdőszoba leszakadt ajtaja a kádra fektetve, a wc kagyló egyik fele lehasadva, mellette piros műanyag vödör vizében ürülék úszik. Beléptemkor éreztem a szagösszesben a szarszagot is, de nem hivalkodóan.

Apám, te aztán adsz a helynek, ahol élsz, mondtam rosszkedvűen.

Láttam már ilyet, azt is, hogyan lehet kimászni a lepukkadt állapotból. Csakhogy a költő barát nem volt negyven, amikor egy asszonyosan szerelmes színésznő rátalált, életcéljának tekintette, hogy kimossa, kipofozza, kiszeresse a bajból. És ment is egy darabig. Csakhogy ez az M. nevű barát a múltból – ötven. Ami érdekes, gondoltam naivan. Ötvenes fickó tudja, merre hány méter. Tudja, de legalább is gyanítja, ebben a korban magára rántani a tömött ruhásszekrényt, komoly veszéllyel jár. A csont nem forr össze úgy, mint huszonévesen, tehát ellép, nemhogy aláfekszik, minél nagyobb legyen a csattanás.

Nem veszem elő az Unicumot. M., mondom, már egy órát zörögtem, eltelt az idő, indulnom kell.

Őszintén megvallva fölfordult a gyomrom. Meg attól is féltem, tetű jön belém. Tüdőbaj. Ilyenek. 

Utolsó találkozásunk. El voltam keseredve. Kutattam a fejemben, hátha találok egy nőt, aki egyedül van, de aki lakni akar valahol, aki rendbe szedi a fickót, akinek van kedve hozzá, hogy egy okos, laza, de szerencsétlen fazonból kicsavarja az utolsó cseppeket. Mert nő nélkül látható, meghal. De aztán nem léptem. A fantáziám megállt egy ponton. Ha volna is nő, mert volna, hogyan vezetem elő az ügyet? Miképpen hozom őket össze? Ennyi. Nem tovább. Aki hülye, haljon meg.

 

 

4.

 

A temetés liturgiája összefoglalja a gyász folyamatát. Jelképei mankót nyomnak a gyászolók hóna alá, segítik a búcsú-zásban. Ha vannak gyászolók. A temetés a Szentháromság nevében kezdődik. Jelzi, Isten nevében búcsúzunk az elhunyttól. A lelkész zsoltáridézeteket kántál, szép. Szép kackiás bariton, megy a hársak alatt a hóviharban. Az idézetek arról szólnak, hogy elismerjük a halál győzelmét az ember felett. És hogy az ember elhagyatott, a halál valóságos, a gyász mélységes mély. Eztán a lelkész bejelenti Isten kegyelmét, hogy M. legyőzi a halált, legalábbis ezt ígéri: „Isten a mi mennyei Atyánk, az élet és halál Ura, megszomorít, de meg is vigasztal, megaláz, de fel is emel, sírba visz, de meg is elevenít! Mulandóvá tette életünket bűneink miatt, de egyszülött Fiát is adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örökélete legyen. Ezért amikor megállunk elhunyt testvérünk koporsója mellett, Istenhez fordulunk, nála keresünk vigasztalást, útmutatást, reménységet.” Naja, így. Hogyan másként.

A ravatalozót kihagytam. Nem kellett volna. Kiderült, üres. Gyerekei, feleségei, ismerősei a koporsómenethez csatlakoztak. A ravatalozó előtt ének zárja a liturgiát.

A temetés időpontjáról az értesítés 11 órát jelölt meg kezdésként. De csak délután háromkor kezdődött. Vagy el-írták, vagy elolvastam. Megesik. Öregszem, hülyülök, lényegtelen dolgokon akadok fel, a lényegesek elkerülik a figyelmemet. A négy óra arra kevés, hogy kiutazzak anyámhoz, arra sok, hogy beüljek egy régi kocsmába. Kínomban felhívok egy ismerőst, akiről várható, hogy ott lesz a temetésen.

Gyere, mondja, gyere fel. Mindenképpen.

A baráti kör második vonala, de olyan régen nem volt semmi kapcsolatunk, hogy belefért volna, ha nem emlékszik rám. Meglep, mennyire készséges. Én nem bírom a meglepetéseket, a bejelentés nélkül érkezőtől pedig egyenesen ízületi gyulladást kapok. Elmagyarázza, hogyan jutok el hozzá, melyik helyi járattal, megadja a mobilszámot, és utasít, amint leszálltam a buszról, csörögjek rá, lejön, beülünk valahová, mert valamit mindenképpen el kell mondania. Négyszemközt.

Jó, mondom. Meg is riadok rendesen. Mit akarhat négyszemközt, ami nem tartozik a feleségére. Talán valami nőügy, asszonyügy a múltból, amire nem emlékszem, de aggódik, el ne szóljam magam. Ilyesmi jut eszembe, más nem. Ráadásul nem lehetőségként merül fel, hogy négyszemközt és beülünk, hanem alternatíva nélkül.

Halk zene, tiszta, üres lakótelepi kocsmaféleség. Inkább kávézó.

Jól megnőttél, mondja.

Készülök a nehéz időkre, mondom, te meg nem változtál húsz év alatt kettőt.

Ami így is van. A kisvárosi szépfiú szálkásabb lett, de jó arc, tenisszel, tájfutással karbantartott test, jó hang. A hang mindig jó, ha az ember tudja, miről beszél. Összekötözött kék dossziéval érkezik. Teát iszunk, azt mondja, fantasztikus gyógyteájuk van, direkt a kedvére tartják.

Legyen, bár én sörös vagyok, teát csak szombatonként a sajtos bundáskenyérhez, ha már vízproblémáim adódnak idegen vidéken, az ok inkább sör legyen, mint tea. De teát iszom. Valóban tea. Reméltem, lesz benne valami trükk, amit ilyen sandán volt kénytelen felvezetni.

Itt ez a papírkupac, tolja középre a dossziét.

Regény? Csak nem te írtad, nézek rá rémülten. Nem lehet, hogy mindenki regényt írjon a nőiről, az életéről, a házasságáról, és hogy bármerre megyek bármi dologban, nekem kelljen elolvasni.

Nem. Nem regény. De annak is tekinthetjük. Egy sokszereplős regény a kisváros életéről külön a belügyminisztérium felkérésére. Te is szereplője vagy. Én is. Mindenki, aki akár egyszer is kapcsolatba került közös barátunkkal, akit ma temetünk.

Nem, mondom. Az nem lehet.

Máshol élsz, nem tudsz semmit. A városban köztudott, mi volt M.

De hát mit jelentett? Nem csináltunk semmit a világon.

Ez nem téma. Nem kérdés. Nem akarom bizonygatni, a papír beszél, a kutya ugat. Helyezkedj el kényelmesen, lapozd át a százkilencven oldalt. A neved nyolcvanháromig bukkan fel gyakran, amíg mindenhová együtt jártatok, de néhol később is. Sok érdekes, izgalmas esemény. Valóban. Most lemegyek a városba, egy óra, amíg visszaérek, olvass addig. Itt hagy, hogy ne zavarjon. Emésszem egyedül.

A finom, érzékeny, minden apró részletre kiterjedő stílus meghökkent. A laza kéz, a könnyed szóhasználat, a szókincs egyedisége, az elemelt realizmus. Az első tízoldalakat ámulva olvasom. Hetvenhét-hetvenkilenc a legmozgalmasabb időszak. Úton mindig, csavargunk, ott vagyunk mindenütt, ahol történik valami. Nagyon jó. Elképesztően jó szöveg. Nem jelentések, novellák. Néhol az alapos, minden részletre kiterjedő Thomas Mann, néhol a sötét tónusú Dosztojevszkij, másutt Tersánszky Józsi Jenő mókás sutaságai, megint másutt Dobai Péter versmodora a Kilovaglás idejéből, vagy a közös ismerős Császár István mesélőkedve (neve megjelenik a szövegben, a kisvárosban töltött egy-egy félévet).

Az a stílus hatott a besúgó modorára, amit olvastunk éppen. Felismerem. Visszaköszön a hajdani olvasónaplóm. A vonatkozó feljegyzésekből nem ismerek magamra. Persze nem. A leírtak szerint nagypofájú lázító fickó lettem volna a múltban. Ami marhaság. Úgy emlékszem, ültem többnyire, hallgattam. Ha lehet, kimaradtam minden veszélyes aktusból. Mosdatlan nőből, ABC-lopásból, március 15-ből, petíciókból, ha voltak egyáltalán.

Az emlékezetes Pintye-ügy idején kimondottan tartottam a számat (tartsd a pofád, förmedt rám apám), mert biztosnak látszott, itt mindenkit letartóztatnak. Aki tud sakkozni (Pin-tyéék magán sakk-kört működtettek a Gödörben), aki nem tud, de meg akar tanulni. (A Pintye-ügy a szocializmus egyetlen emberrablási bűnügye, amikor két testvér, határőrtiszt gyerekei, túszul ejtett egy szobányi kollégista lányt.) M. (azaz Dimitrow) ebben az esetben se találgat. Nem feltételez, nem javasol, nem ad écákat a kapcsolattartó tisztnek. Leírja az eseményeket. Minden eseményt. Mindent, ami történt, semmit, ami nem történt.

Huszonévesek mindennapjai.

Dokumentumdráma egy halottal. Világos, tiszta fogalmak, lendületes, okos szövegkezelés. Ezt mondom a dosszié tulajdonosának, amikor visszaérkezik. Van még néhány oldal hátra. Éngemet például föl se jelentett. Ezeket mondhattam. Nyilván mondtam is. Ezeket megtehettem, nyilván meg is tettem.

Komolyan?

Komolyan.

Akkor ne is beszéljünk róla?

Mit lehetne? Egyetlen súlyos kérdés jut a végére, mekkora barom lehetett a tartótiszt, ha nem ismerte fel, M. olyan tehetséges író volt, hogy a szakmában bármit elérhetett volna. Kossuth díjas magyar író volna, ha nem egy idióta a kapcsolata.

Komolyan mondod?

A legkomolyabban.

Nem viccelsz?

Dehogy viccelek. Nem látod, milyen parádés bekezdések, oldalak, tárcanovellák?

És a tiszt volt a bunkó?

De mekkora bunkó. Biztosan nem akarta elveszíteni a jól dolgozó, szorgalmas M.-et, mert ezekből az irodalmi művekből olyan feljelentéseket, beadványokat organizált a felső kapcsolatának, amilyet csak akart. Biztosan kitüntetéseket ka-pott kiváló munkájáért. Ezért aztán nem engedte más területre. Nem engedte elmenni. Ideláncolta szerencsétlent ebbe a porfészekbe.

A kisvárosi teaivó szépfiú nem erre számolt.

Anyám, sóhajt. Tényleg? Nyomjunk le egy pálinkát, és induljunk, mert lekésünk.

Nincs mit tenni. Meghalt, gondolom. Csak nem mondok mást egy körön kívüli seggfejnek. M. az én barátom volt. Az ügy az én ügyem. Elásom, ahogy tudom.

A sokkos néhány óra a temetés előtt. Az út, a tévedés, a tennivalók. Az út és a körítés leköti a figyelmet. Miközben érezhetem úgy is akár, kampec, ez a vég, a feladat segít tartani magam. Átmenetileg mindennél fontosabb, szépen, rendben történjék. Ez szerencsére elnyomja a káoszt. Elnyom mindent. Egyetlen cél maradt, hazajutni mielőbb szervezetten, magabiztosan.

Semmi egyebet nem akarok, amikor a búcsúztató szöveg közben hózápor rohan át a márciusi temetőn, lenyomja a lángokat, lobogtatja a pap reverendáját, átfesti az eget, a földet.

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap