Dimitrow pusztulása
NÉGY PONTBAN A HALÁLRÓL
1.
Hajnal
van. Hóvihar. Márciusi hóvihar. Nem látnám, ha tudnék aludni, de nem tudok. Még
mindig úton, még mindig a halott, a kétszer félnapos út, a szénfekete temetői
hársfák hatása alatt. És hogy ennyi marad egy halott után, amit most írok.
Semmi nem marad. Száz és százmilliók születnek, halnak meg úgy, hogy az őket
végérvényesen átölelő ölnyi földdarab tápértékét növelik. Bizonyíthatóan. Semmi
más nem biztos. Nem biztosak a gyerekek, az asszony. Apánk is kétséges, apánk
etalonnak számító tanításai történelemfüggők. A munka értelme, a kitüntetések,
a szövegegész is bizonytalan, az eredmények, a jelen, a múlt, minden billeg
egészen addig, amíg rá nem szórják az emberre a földet. Akkor aztán vége a
dalnak. Ami kétséges volt félig, megszűnik egészen. Nyom se marad.
Mindez eszembe se jut, az ember nem a halállal
kel, halállal fekszik. A délelőtti márciusi hózáport se láttam volna, ha. Ha
nem utazom el a temetésre. Utólag bebizonyosodott, bölcsebb, ha tartom a
korábbi fogadalmat, barát temetésére se közel, se távol nem utazom. A halott
barát él tovább, ha nem vagyunk ott utolsó földi fellépésén, nem látjuk lemerülni
az örvénylő hópelyhek között a sáros, agyagos mélybe. És nem terhel az út. Nem
terhel a hülye kérdés, halott barátnak milyen virágot illik. A virág
rendszerint dilemma. Kötelező-e odamenni a gyászoló rokonokhoz, kezet fogni a
bánatosan régi nőkkel. Nem terhel, miképpen öltözzünk, és persze nem szorít az
öltönynadrág, nem érezzük miatta még az eredendőnél is szarabbul magunkat, nem
nyomja a bütyköt a két éve szekrényben, sámfa nélkül száradó, összement fekete
cipő, az ünneplő. Különösen akkor, ha három éve temettünk utoljára. Most pedig
aludnék az éjszakában. Ahogy szoktam. Nem forgatná fel az erőszakkal
normalizált rendet ez az alig körülhatárolható, kiismerhetetlen élet.
M. – ügyosztályos nevén: Dimitrow – egy korszak
utolsó embere. Az én egyik jó korszakom utolsó élő, illetve most már halott
embere, akit még tíz nappal ezelőtt is barátomnak nevezhettem. Kölyökkorban,
húsz alatt vált barátommá. Hét fiú. Irodalom, csavargás, zenei kísérletek
(mindannyian tanultunk zenét, ki hat, ki tizenhat évig), Lengyelország és
Kelet-Európa stoppal. Első közös Trabant. Első érvényes nők, első rendőrségi
ügyek. Minden első. A megmaradó első események. Első szerelem, első baleset,
első halál, az első tapogatódzó lépések a felnőtt kor felé. Találhatunk barátra
húsz fölött is, de nem jellemző. Szövetség inkább, nem testvéri egymásba
kapaszkodás. Nem csendes vérszerződés.
Fáj? Nem. A temetőben se fájt. Az úton az fájt,
hogy milyen kurva messze van ma már minden. A kompon az, milyen drága. A
Katalin-pusztát megelőző hegygerincen a gondolat, hogy a fej belső mechanizmusa
megváltozott, nem pukkan a dobhártya a gyors magasságcsökkenéstől. Később
Vadkerten, az óriásit nőtt vegyesbolt előtt, a megmaradt vad-gesztenye alatt,
ahol annyit álltunk, ültünk a bánki tóról jövet, az fájt, hogy eszembe jutott,
talán hiányoznak majd a végelszámolásnál azok az órák. A virágboltban meg az,
miért kényszerít ilyen helyzetbe ez a rohadt világ, hogy a temetésére virágot
válasszak. Micsoda őrült dolog ez? M. és a gyászvirág össze nem illő fogalmak.
Az is fájt, hogy így be lehet fejezni egy
életet. Hazatérve már az is, hogy elmenekültem. Nem jutott beszélgetésre kedv
és erő a kapcsolódó urakkal és hölgyekkel. Pedig lett volna miről. De nem
akartam. Az én besúgóm engem súgott. Arról a besúgómmal tárgyalok, ha mód van
rá. Amíg volt, nem használtuk a lehetőséget. Ha nem használtuk, akkor francba
az egésszel, erről nem váltok szót idegennel, aki nem tartozik a tárgyhoz.
2.
Jelen
nyöszörgés (nevezném másnak, de nem vagyok képes) témája egy letaglózó erejű
corpus alkotói emléke.
Mielőtt a szövegeket mellékelném (ha melléklem
egyáltalán), kötelező szólni a torlaszokról, amelyek a különös történelmi
pillanatban ködösítik, nehezítik az olvasást és értelmezést. Ha
dokumentumszerűen, előszó nélkül kísérelném meg elővezetni a fiaimnak, nem
értenék, miről van szó. Megkérdeznék, de hát apa, mit csináltál, ellenálló
voltál? Mosolyognának a bajusz alatt. Hogy de még ilyet! A mi
apánk népi ellenálló volt az átkosban! Akkor miért nem vagy gazdagabb,
héhó?! Miért nem a parlamentben növeszted a hasad, lopod a pénzt nekünk
terjedelmes kapcsolati tőkéddel, héhó?! Merthogy fütyülnek a népre, az esetenként
fellobogózott nemzetre, a szapora hazaárulókra, az üvöltve hazamentő
dervisekre. A mákonyból annyi marad a fejükben, hogy a rendszer figyelte,
számon tartotta, esetenként elszámoltatta ellenségeit. Mint minden rendes
állam, aki vigyáz polgáraira, aki rendet, fegyelmet kíván a határokon belül.
Slussz. Nincs tovább.
A gondolkodási paradigmák messze nem fedik a
generációnyival később születettekéit (jegyzem meg halkan, az orosz ellen,
janicsáragái ellen volt miért másként látni némelyest, egy-egy kurva
anyátokat elcsikorogni a katonadalokkal ébredő hősiesen internacionalista
hajnalokon). Nem hogy lelógnak a szélen, földrajzilag is mérföldekre egymástól.
Ha azt mondanám, mindenkit megfigyeltek és mindenki figyelt mindenkit, azt
válaszolnák, apa, ez marhaság, annyi pénz nincs, és minek a besúgót még plusz
megfigyeltetni, azért vállalta a feladatot, mert kedve volt hozzá, mert
fizettek érte, mert örült, hogy a rendszer igényt tart szolgálataira, megbízik
benne, tehát fontos személyiség. Miért kellene ide még egy ember?
Így néz ki, amikor egy diadalmas eszme logikáját
képtelenség összevetni a civil racionalitás logikájával. Nem is próbálkozom. A
múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben keletkezett szövegek alatt olyasféle
szimbólumok bújnak meg, amelyek értékvilágukkal messze túljárnak a könnyen és
egyszerűen használható mai fogalomkészleten. De hát nem is. Fogalomkészlet,
szimbólumok, ellenállás és egyebek. Nem számít. Az számít, hogy a barátok
elvesznek így vagy úgy. Az így-gyel nincs mit kezdeni. Ha lehetne mit
kezdeni, akkor se volna mit kezdeni vele. Átfelé a másik Erdőaljra, át az
erdőn, a vízen, a csapat harmada szakadékban végzi, a másikat elkapja a gonosz
sellő, harmadikat a szelíd boszorkány. Lehet bólogatni, így vagyon megírva.
Hiába ugrott volna el. Sorsa követi az ember fiát. A leszakadókat meg lehet
siratni, el le-het temetni. Kész.
Az „úgy” viszont nehezebb ügy. Az úgy-ra
nincs recept, nincsenek jól bevált fogások, hogy csökkentsék a riadalmat. Mert
csak egy, maximum két tanulókör lehetséges. Mint a szülők halála. Az ember
beleszédül, elveszett, ügyetlenkedik. Nincs három, négy halott szülő, hogy
beletanulhatna a búcsúzás szakmájába. Talán jobb is. A két halált se képes elfogadni
a gyászoló, azt hitte, ők mindenen túl megmaradnak. Hiába a tények, a
tapasztalat, az elődök gyakorlata, mégis reménykedik. Mint az „úgy” leszakadó
barát. Az ember tudja, mert miért ne tudná, hogy besúgók vannak, voltak, lesznek.
De ő kimaradhat a dologból. Tudja, hogy nem maradhat ki, de reménykedik, hátha
mégis, véletlenül, hanyagságból. Ebben lehetett bízni, hogy őt kifelejtik. Ő
megússza. Ha nem is teljesen, de legalább nem az a barát a kiválasztott, akire
számolhat a bajban, aki testvér, aki hajnalban beindítja az autót, ha menni
kell valahová, aki elsőként vesz ki pénzt a Takarékszövetkezetből, aki összébb
húzza a családot, hogy legyen egy ágy, egy szoba egy éjszakára.
3.
A
tudomány szerint az átlagos életkor 60 és 80 év közötti normális esetben. M.
már az alsó határt sem éri el, 1953-ban született, 2005-ben ötvenkét évesen
halt meg. Abszurdum. Nem látszott egyértelműnek. Kiválóan megvolt a bőrében, a
közegben, a vállalkozásaival, a kis- és nagycsaláddal.
Az emberi sejtek – ugyancsak a tudomány szerint
– 40-50 alkalommal képesek regenerálódni, azután kész, vége a filmnek, a
rendszer bedől, immunrendszere visszaint, inai-izmai elszáradnak, a rendszer
gazdáját temetik. Minthogy az ember halandó formátumban konvertáltatott a
teremtés rendje szerint. Isten nagy, mindent átfogó projektjének a halandóság
lényegi eleme. Kiszabva, megírva. A halállal rá lehet ijeszteni az emberre.
Mással is, de leginkább a halállal. Leizzadva sikít, nem akarok meghalni! Ami
még rendben is volna, ez a minimum. A gondok ott kezdődnek, amikor a rendszer
mentálisan (szebben így hangzik: mentálhigiénésen) megrogy. Miután
huszonöt-harmincöt sejtmegújulást gyönyörűen levezényel, észre se veszi, hogy ő
most megújulóban, de az amúgy remekül illeszkedő fogaskerekek közé
rosszindulatú idegenek bekúrnak egy vascsövet, az mindent leállít. Az életet
jelentő regenerációnak vége.
A kisvárosi struktúra másképpen kerek, mint a
nagy. Másként indáz az architekt, másképpen szikár, másként szorít a gúzson a
szervezeti egység. A vesztesek és a győztesek egymás szájából eszik ki a félig
rágott libacombot. Nem masíroznak nagy, felismerhető mozgásirányú hadseregek,
csak kis létszámú, titokzatos gerillacsapatok járják az utcákat, festenek,
plakátolnak, robbantgatnak figyelmeztetőleg. De halott nincs. A partizán és a
hatalom gyereke azonos iskolába, osztályba, sportkörbe jár. Közben az
információs központok végzik a dolgukat, amelyeket nem fedett ügynök, titkos
lakás és összekötőtiszt szoros lánca tart egyben, hanem a kisváros lelke,
szemérme, figyelme. És a minden fában, házsarokban jelen lévő két múlt: a
közeli és a távoli. Az ember benne élve nem fedezi fel minden esetben, hogy
mindent tudnak róla, még azt is, amit ő maga nem.
Visszalépve az időben: nem tudtam semmit. Nem,
hogy M. jelent. Hogy ő egy adatközlő. Az érintett a legritkább esetben jut
információhoz. M. élt. Remekül. Tulajdonképpen hiba nélkül. Elképzelhetetlen,
mivel szorongatták meg a tökeit. Heteroszexuális, folyamatosan bejelentett
munkahely, kábítószerügylet semmi, nem lopott, nem okozott balesetet (okoztunk
helyette mi), törvénytisztelő, konszolidált állampolgár. Jobban megvizsgálva
talán ő hetünk legkonszolidáltabbika. Szüleitől elsőként lép le, nem lóg az
otthon biztonságos csecsén, első házasságából való gyerekei is gyorsan ér-keznek,
apa, felnőtt, felelős férfiú, aki pénzt keres, aki minden lehetőséget felismer
és kihasznál. Munka mellett tanul, ügyeskedik, mint az egész ország. Verset
írt, tényleg, verset is, nem csak prózát, drámatöredékeket, librettót,
dalszövegeket.
A másik besúgott által kikért
szövegek a lírából ismert, de az antik pásztorköltészetből érkező idilli
tájleírásokat is tartalmaznak – pl. két emlékezetes kecskesütésről. Március
15-ét néhány éven át mezei kecskesütéssel ünnepeltük. A jelentésben a
cselekményalakítás aktív részévé válnak ezek a tájleírások, egyszerre pedig
pontos hely- és időmegjelölések is. Irodalmi elődöktől kölcsönzött kiváló
modorban (Nyugat, első nemzedék) adja elő az eseményt, az irodalmi mellékleteket,
a szerelmet is példának okáért. A szövegek leírásai személy- és dologleírások
argumentumai, a jellemzések életszerűek. Kimondottan tehetséges darabok. Fele
így nem tudtam írni a hetvenes-nyolcvanas években, látom elképedve.
Két házassága közt kicsit megrogyott, úgy tűnt.
Utánam jött Egerbe. Ette a rántottámat, itta a boromat, használta az ágyamat,
az írógépemet, én meg mászkáltam az esőben, amíg végzett az aktuális nővel.
Nagyon nőt akart találni, nőt, aki minden igénynek megfelel. Talált is, azt
hitte. De mellényúlt. Egy vörös hajú, parasztkezű, nagyszájú ribanc. Hogy elhelyezteti
tanítani (M. anyja szerzett a lánynak év közben tanári állást a kisvárosban,
ahogyan ez dukál), majd levelezőn elvégzi a főiskolát.
Mondom neki, M., ennek a lánynak öt éven belül
akkora segge lesz, hogy csak lapjával jut át az ajtón. Meg azt is tudhatod,
milyen szólás járja a vörösekről. Kíváncsi volnék, mit (és hová) jelentett
erről a két és fél hónapról. Alig emlékszem valamire a vacogáson, a forró
teákon, a dohos ágyneműn, a szellőzetlen, hidegen bűzlő Symphonia-füstön, a
cselédszoba jeges kövezetén kívül.
A vascső a kilencvenes évek közepén kerül a
fogaskerekek közé. Addig minden szép és jó. Ekkor tíz teherautóból álló
vállalatát benyeli egy óriási regionális szállító cég. Taxijait el kell adnia,
mert M-taxiba nem ülnek a népek. Az oral history, a fű alatti sajtó hatékonyan
rombolja, amit addig épített. Második felesége lelép, viszi a két gyereket.
DNS-vizsgálattal bizonyítja, hogy a gyerekek másik férfitól valók. Különös.
Alig hihető, amekkora szerelem volt.
Még mindig nem tudok semmit. A hír ugyan eljut,
hogy zűrzavar körülötte. Rokoni látogatáson be a városba, megnézem, mi van. Egy
éve egyedül él. Látszik rajta, semmi nincs rendben. Látszik a
megszámlálhatatlan üres üveg az erkélyen, nála, neki, aki óvatosan és jócskán
az átlag alatt ivott. De az nem látszik, hogy köztudottá vált, besúgó volt. Azt
gondolom, kézenfekvő, hogy elment a nő, megszenvedi. A ribancot is
megszenvedjük, ha váratlanul bejelenti, kevés vagyunk neki. Nincs gond ezzel,
majd kiheveri. A nő ilyen. Előbb kinő az új, mint a villamos levágta láb.
Csakhogy pária a kisváros szemében. Visszagondolva se értem. Fontos ember volt.
Igaz, nem a védelmet jelentő politikában, hanem a majdnem olyan fontos
gazdaságban. Fontos embernek megbocsát a köznép, nem nyírja ki a köznyelv, mert
a fontos ember meg se hallja a köznyelvet, másféle értékmérők, normák szerint
üzemel. Persze az ő esete ellenséges terepen mozgó vasúti szerelvényre
emlékeztet, amelyről folyamatosan lerobbantják a kocsikat, benne a
szállítmányt, végül csak a 424-es mozdony pöfög a síneken. Tüzelőanyag nélkül,
feladat nélkül. Azt meg minek. Ekkorra a szállítmány gazdái, védelmezői elfordulnak.
A halandóság, mondom bölcsen, leválasztja az
embert teremtőjéről, aki halhatatlan. A halandóság arra figyelmeztet, hogy az
élet nem a Párt ajándéka.
Ez a dolgozat nem szól az ember lelkéről. Nem
érdekel a lélek. Fütyülök a lélekre. A lélekbe hal bele az ember. Ha
megkérdezném, de nem teszem, miért, mikor, milyen körülmények között és hogyan,
éveken át hogyan, hogyan ült közénk, hogyan evett velünk, ivott, bemásznék a
lélekrajzba. Nem sikerült főnöknek lennie. Talán ez. Több egyenrangú kapitány a
hetesfogatban. Talán ez. Valamiképpen mégis ő legyen a legnagyobb. Legszebb.
Legokosabb. Mi más? Így se érteni. Ez már megint lélek, francba.
Vittem egy üveg Unicumot, mint régebben is, ha
volt Unicum a boltokban. Megittuk. M. sörözött hozzá, én nem, mert buszra
kellett szállnom, és sehogyan sem szerettem volna négy tételben, négyféle ár
szerint hazajutni.
Nem mondott semmit. Arról beszéltünk, az élet
rövid, a nő kurva. Én nem pontosan így, mert már akkor, kétezer előtt is úgy
gondoltam, túléltem, amit lehetett, ráadásul az egyik nő ilyen, a másik olyan,
bár a veresekkel kapcsolatban – ha bekotrok a kosárba – tárolok némi
fenntartást. De ez is múlóban. Arról viszont nem szólt, miképpen alakult az ő
besúgó pályafutása. Én meg nem kérdeztem. Mert nem is tudtam, hogy becsődölt
pályafutásai mellett ott egy sikeres vonal is.
Vékony, görbe, csapzott. Nagyon
vékony, szinte kórosan, nem főz magának, konzervet eszik, ha kedve van, de
nincs étvágya, mondja (baz’meg, fiam, hát kinek van étvágya a tizenhetedik
olajoshalhoz? – elesettet látva kiüt belőlem az apa). Ehetne, itt alatta a
kifőzde, de nem öltözik fel, nincs kedve lemenni.
Nagyon görbe, akár egy öreg
suszter. És koszos. Valahogy koszos. A padlószőnyegen mindenféle szétdobált, felismerhetetlenül
betaposott szarok, söröskupakok, csikkel teli szardíniás dobozok. A fotel alatt
koszos gatyák, zoknik, a szék karfáján elkoszlott törölköző. A poharak, amiből
i-szunk, fátyolosak. Nem viszolygat különösebben, láttam cif-rábbat is. Másik
elhagyott barátom csontig lelakott egy háromszobás lakást a benne lévő
értékekkel, könyvtárral. Vörös borban dolgozott, vörös kocsisborban, ami olcsó,
de mégsem annyira, amennyire olcsó lehetne, hogy az időről időre behömpölygő
depresszió ne tépje szét a lakóteret. Később már nem szükséges a depresszió,
elég kijózanodni öt percre, szétnézni a romokon, a depresszió újra helyet
talál. Pénzt hagyok neki, nem sokat, nekem sincs (soha). A múltban a történet
fordítottan működött, M. hagyott pénzt. Mert többnyire neki volt. Lehet, megfizették?
Abból jutott? Abból áldozott, hogy legyen mit jelentenie?
Elköszönök, hogy átérjek a Dunán, azzal, majd
benézek. Anyám betegeskedik abban az időben, gyakran felkerekedek, pedig
utálok. Eltelik három hónap, mire a harminc kilométerre rászánom magam.
Nem akar beengedni. Csengő kikapcsolva,
függönyök behúzva, az ajtón lévő postaládából folyik kifelé a reklámújság.
Itthon van, mutatja a gangról a szomszéd öregasszony, kopogjak. Zörgök az
ajtón, az ablakon. Alig ismerem fel. Ekkor ébred. Haja zsírosan letapadva,
szeme, arca beesve a koponyába, vékony szálú szakálla felgyűrődve, ruhájából
árad az ázott kutyaszőr bűze. Pulóverét láthatóan hetek óta nem vette le,
elveszve benne, mintha fogasra volna akasztva a pulóver: két csontos váll,
alatta a horpadt semmi, meg egy hasonló szerkesztésű, rogyott, húgymocskos
melegítő.
Mi az isten van veled?
Jár a villanyórás, nem jövök ki, állandóan engem
basztatnak, mondja. Félig elfordulva makogva, motyogva beszél. Hiányzik a fölső
fogsora. A lakásban sötétség és iszonyatos bűz. Semmihez nem hasonlítható
tömény, vastag, elakad tőle a lélegzet. A behúzott függönyökre, a karnisra pléd
szögezve, hogy ne világítson be a nap az udvarról, hogy ne lássanak be.
Figyelnek, mondta, mostanában figyelnek.
Kicsoda, ki az isten figyel téged, hacsak nem a
sírásók. Itt vagy bent egész nap? Meg fogsz dögleni. Mi bajod?
Szétnéztem, mert nem bírtam rajta tartani a
szemem. A hathetes hulla jobban bírja magát. Kannás bor, száraz kenyér,
szalonna, leértékelt babkonzerv. A konyhaasztalon cigarettatöltő, dohánypor a
szalonnán, a kövön a ragacsban. Ragad a lakás, érezni, ahogy cuppan és ropog a
cipőtalp. A fürdőszoba leszakadt ajtaja a kádra fektetve, a wc kagyló egyik
fele lehasadva, mellette piros műanyag vödör vizében ürülék úszik. Beléptemkor
éreztem a szagösszesben a szarszagot is, de nem hivalkodóan.
Apám, te aztán adsz a helynek,
ahol élsz, mondtam rosszkedvűen.
Láttam már ilyet, azt is,
hogyan lehet kimászni a lepukkadt állapotból. Csakhogy a költő barát nem volt
negyven, amikor egy asszonyosan szerelmes színésznő rátalált, életcéljának tekintette,
hogy kimossa, kipofozza, kiszeresse a bajból. És ment is egy darabig. Csakhogy
ez az M. nevű barát a múltból – ötven. Ami érdekes, gondoltam naivan. Ötvenes
fickó tudja, merre hány méter. Tudja, de legalább is gyanítja, ebben a korban
magára rántani a tömött ruhásszekrényt, komoly veszéllyel jár. A csont nem forr
össze úgy, mint huszonévesen, tehát ellép, nemhogy aláfekszik, minél nagyobb
legyen a csattanás.
Nem veszem elő az Unicumot. M.,
mondom, már egy órát zörögtem, eltelt az idő, indulnom kell.
Őszintén megvallva fölfordult a
gyomrom. Meg attól is féltem, tetű jön belém. Tüdőbaj. Ilyenek.
Utolsó találkozásunk. El voltam
keseredve. Kutattam a fejemben, hátha találok egy nőt, aki egyedül van, de aki
lakni akar valahol, aki rendbe szedi a fickót, akinek van kedve hozzá, hogy egy
okos, laza, de szerencsétlen fazonból kicsavarja az utolsó cseppeket. Mert nő
nélkül látható, meghal. De aztán nem léptem. A fantáziám megállt egy ponton. Ha
volna is nő, mert volna, hogyan vezetem elő az ügyet? Miképpen hozom őket
össze? Ennyi. Nem tovább. Aki hülye, haljon meg.
4.
A
temetés liturgiája összefoglalja a gyász folyamatát. Jelképei mankót nyomnak a
gyászolók hóna alá, segítik a búcsú-zásban.
Ha vannak gyászolók. A temetés a Szentháromság nevében kezdődik. Jelzi, Isten
nevében búcsúzunk az elhunyttól. A lelkész
zsoltáridézeteket kántál, szép. Szép kackiás bariton, megy a hársak alatt a
hóviharban. Az idézetek arról szólnak, hogy elismerjük a halál győzelmét az
ember felett. És hogy az ember elhagyatott, a halál valóságos, a gyász
mélységes mély. Eztán a lelkész bejelenti Isten kegyelmét, hogy M. legyőzi a
halált, legalábbis ezt ígéri: „Isten a mi mennyei Atyánk, az élet és halál Ura,
megszomorít, de meg is vigasztal, megaláz, de fel is emel, sírba visz, de meg
is elevenít! Mulandóvá tette életünket bűneink miatt, de egyszülött Fiát is adta,
hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örökélete legyen. Ezért amikor
megállunk elhunyt testvérünk koporsója mellett, Istenhez fordulunk, nála
keresünk vigasztalást, útmutatást, reménységet.” Naja, így. Hogyan másként.
A ravatalozót kihagytam. Nem kellett volna.
Kiderült, üres. Gyerekei, feleségei, ismerősei a koporsómenethez csatlakoztak.
A ravatalozó előtt ének zárja a liturgiát.
A temetés időpontjáról az értesítés 11 órát
jelölt meg kezdésként. De csak délután háromkor kezdődött. Vagy el-írták, vagy
elolvastam. Megesik. Öregszem, hülyülök, lényegtelen dolgokon akadok fel, a
lényegesek elkerülik a figyelmemet. A négy óra arra kevés, hogy kiutazzak
anyámhoz, arra sok, hogy beüljek egy régi kocsmába. Kínomban felhívok egy
ismerőst, akiről várható, hogy ott lesz a temetésen.
Gyere, mondja, gyere fel. Mindenképpen.
A baráti kör második vonala, de olyan régen nem
volt semmi kapcsolatunk, hogy belefért volna, ha nem emlékszik rám. Meglep,
mennyire készséges. Én nem bírom a meglepetéseket, a bejelentés nélkül
érkezőtől pedig egyenesen ízületi gyulladást kapok. Elmagyarázza, hogyan jutok
el hozzá, melyik helyi járattal, megadja a mobilszámot, és utasít, amint
leszálltam a buszról, csörögjek rá, lejön, beülünk valahová, mert valamit
mindenképpen el kell mondania. Négyszemközt.
Jó, mondom. Meg is riadok rendesen. Mit akarhat
négyszemközt, ami nem tartozik a feleségére. Talán valami nőügy, asszonyügy a
múltból, amire nem emlékszem, de aggódik, el ne szóljam magam. Ilyesmi jut
eszembe, más nem. Ráadásul nem lehetőségként merül fel, hogy négyszemközt és
beülünk, hanem alternatíva nélkül.
Halk zene, tiszta, üres lakótelepi
kocsmaféleség. Inkább kávézó.
Jól megnőttél, mondja.
Készülök a nehéz időkre, mondom, te meg nem
változtál húsz év alatt kettőt.
Ami így is van. A kisvárosi szépfiú szálkásabb
lett, de jó arc, tenisszel, tájfutással karbantartott test, jó hang. A hang
mindig jó, ha az ember tudja, miről beszél. Összekötözött kék dossziéval
érkezik. Teát iszunk, azt mondja, fantasztikus gyógyteájuk van, direkt a
kedvére tartják.
Legyen, bár én sörös vagyok, teát csak
szombatonként a sajtos bundáskenyérhez, ha már vízproblémáim adódnak idegen
vidéken, az ok inkább sör legyen, mint tea. De teát iszom. Valóban tea.
Reméltem, lesz benne valami trükk, amit ilyen sandán volt kénytelen felvezetni.
Itt ez a papírkupac, tolja középre a dossziét.
Regény? Csak nem te írtad,
nézek rá rémülten. Nem lehet, hogy mindenki regényt írjon a nőiről, az
életéről, a házasságáról, és hogy bármerre megyek bármi dologban, nekem kelljen
elolvasni.
Nem. Nem regény. De annak is tekinthetjük. Egy
sokszereplős regény a kisváros életéről külön a belügyminisztérium felkérésére.
Te is szereplője vagy. Én is. Mindenki, aki akár egyszer is kapcsolatba került
közös barátunkkal, akit ma temetünk.
Nem, mondom. Az nem lehet.
Máshol élsz, nem tudsz semmit. A városban
köztudott, mi volt M.
De hát mit jelentett? Nem csináltunk semmit a
világon.
Ez nem téma. Nem kérdés. Nem
akarom bizonygatni, a papír beszél, a kutya ugat. Helyezkedj el kényelmesen,
lapozd át a százkilencven oldalt. A neved nyolcvanháromig bukkan fel gyakran,
amíg mindenhová együtt jártatok, de néhol később is. Sok érdekes, izgalmas
esemény. Valóban. Most lemegyek a városba, egy óra, amíg visszaérek, olvass addig.
Itt hagy, hogy ne zavarjon. Emésszem egyedül.
A finom, érzékeny, minden apró részletre
kiterjedő stílus meghökkent. A laza kéz, a könnyed szóhasználat, a szókincs
egyedisége, az elemelt realizmus. Az első tízoldalakat ámulva olvasom.
Hetvenhét-hetvenkilenc a legmozgalmasabb időszak. Úton mindig, csavargunk, ott
vagyunk mindenütt, ahol történik valami. Nagyon jó. Elképesztően jó szöveg. Nem
jelentések, novellák. Néhol az alapos, minden részletre kiterjedő Thomas Mann,
néhol a sötét tónusú Dosztojevszkij, másutt Tersánszky Józsi Jenő mókás
sutaságai, megint másutt Dobai Péter versmodora a Kilovaglás idejéből, vagy a
közös ismerős Császár István mesélőkedve (neve megjelenik a szövegben, a
kisvárosban töltött egy-egy félévet).
Az a stílus hatott a besúgó modorára, amit
olvastunk éppen. Felismerem. Visszaköszön a hajdani olvasónaplóm. A vonatkozó
feljegyzésekből nem ismerek magamra. Persze nem. A leírtak szerint nagypofájú
lázító fickó lettem volna a múltban. Ami marhaság. Úgy emlékszem, ültem
többnyire, hallgattam. Ha lehet, kimaradtam minden veszélyes aktusból.
Mosdatlan nőből, ABC-lopásból, március 15-ből, petíciókból, ha voltak
egyáltalán.
Az emlékezetes Pintye-ügy idején kimondottan
tartottam a számat (tartsd a pofád, förmedt rám apám), mert biztosnak látszott,
itt mindenkit letartóztatnak. Aki tud sakkozni (Pin-tyéék magán sakk-kört
működtettek a Gödörben), aki nem tud, de meg akar tanulni. (A Pintye-ügy a
szocializmus egyetlen emberrablási bűnügye, amikor két testvér, határőrtiszt
gyerekei, túszul ejtett egy szobányi kollégista lányt.) M. (azaz Dimitrow)
ebben az esetben se találgat. Nem feltételez, nem javasol, nem ad écákat a
kapcsolattartó tisztnek. Leírja az eseményeket. Minden eseményt. Mindent, ami
történt, semmit, ami nem történt.
Huszonévesek mindennapjai.
Dokumentumdráma egy halottal. Világos, tiszta
fogalmak, lendületes, okos szövegkezelés. Ezt mondom a dosszié tulajdonosának,
amikor visszaérkezik. Van még néhány oldal hátra. Éngemet például föl se
jelentett. Ezeket mondhattam. Nyilván mondtam is. Ezeket megtehettem, nyilván
meg is tettem.
Komolyan?
Komolyan.
Akkor ne is beszéljünk róla?
Mit lehetne? Egyetlen súlyos kérdés jut a
végére, mekkora barom lehetett a tartótiszt, ha nem ismerte fel, M. olyan
tehetséges író volt, hogy a szakmában bármit elérhetett volna. Kossuth díjas
magyar író volna, ha nem egy idióta a kapcsolata.
Komolyan mondod?
A legkomolyabban.
Nem viccelsz?
Dehogy viccelek. Nem látod, milyen parádés
bekezdések, oldalak, tárcanovellák?
És a tiszt volt a bunkó?
De mekkora bunkó. Biztosan nem akarta
elveszíteni a jól dolgozó, szorgalmas M.-et, mert ezekből az irodalmi művekből
olyan feljelentéseket, beadványokat organizált a felső kapcsolatának, amilyet
csak akart. Biztosan kitüntetéseket ka-pott kiváló munkájáért. Ezért aztán nem
engedte más területre. Nem engedte elmenni. Ideláncolta szerencsétlent ebbe a
porfészekbe.
A kisvárosi teaivó szépfiú nem erre számolt.
Anyám, sóhajt. Tényleg? Nyomjunk le egy
pálinkát, és induljunk, mert lekésünk.
Nincs mit tenni. Meghalt, gondolom. Csak nem
mondok mást egy körön kívüli seggfejnek. M. az én barátom volt. Az ügy az én
ügyem. Elásom, ahogy tudom.
A sokkos néhány óra a temetés előtt. Az út, a
tévedés, a tennivalók. Az út és a körítés leköti a figyelmet. Miközben
érezhetem úgy is akár, kampec, ez a vég, a feladat segít tartani magam.
Átmenetileg mindennél fontosabb, szépen, rendben történjék. Ez szerencsére
elnyomja a káoszt. Elnyom mindent. Egyetlen cél maradt, hazajutni mielőbb
szervezetten, magabiztosan.
Semmi egyebet nem akarok, amikor a búcsúztató
szöveg közben hózápor rohan át a márciusi temetőn, lenyomja a lángokat,
lobogtatja a pap reverendáját, átfesti az eget, a földet.