Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2017. szeptember 21. csütörtök    Mai névnap(ok): Máté, Mirella  
   
ÖRDÖGH SZILVESZTER

ÖRDÖGH SZILVESZTER

 

 

Bús idegen –

 

Krisztus elgyötörten

 

 

JÓZSEF ATTILA SZENTSÉGTÖRÉSEI

 

 

 

Eső. Nem langy, nem permeteg, nem szemerkélő. Mintha utálná az embert, a földet, úgy esik. Mintha megutálta volna. És a nap is így süt, ha belekezd, ájultatóan, vakítva, gyűlölködve. És a szél is; nem fésülve, nem kócolva, hanem sivatagos ámokfutással vagy jéglihegésű, elvadult cibálással, vicsorogva fúj. S mi szörnyülködve pompázkodunk ebben az utálatáradásban. És természetesen sértődötten utálkozunk, jogunkat és összekapart vagyonunkat kevélyen féltve. Most éppen esik.

Esztendeje már, hogy hat sort mondok-mondok magamban. Mint a szélütött, mint a félkegyelmű. Talán úgy, ahogyan Ignotus tette 1926-ban a Nyugatban a Vers és verselés című, „Neovojtina” 3. §­-ában, amely inkább Szenes Erzsi „verstelen” verseléséről és a magyar költészet csodájáról, az időmértékes és a hangsúlyos vers­formálás összeolvadásáról-egybeforrasztásáról íródott volna oko­san és szépen, de végül múlttá ékesedtek a példák és a szívbeli fölismerések, mert önmaga számára is váratlanul egyszercsak sze­retni, lelkében dédelgetni, simogatni, dünnyögni és mormolgatni kezdett egy gyö-nyörűszép, gyilkos költeményt: József Attiláét. Így mormolom, morgom, sziszegem én is magamban azt a hat sort jó éve már: „Ezer esztendő távolából, / hátán kis batyuval, kilábol / a népségből a nép fia. // Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia.” És dünnyögöm dallammal, mintha refrén lenne, valami kánonének alt szólama, hogy a sírt megbotoznia. Pedig ez sírgyalázás. Tán megbotránkoztatóbb is: a deresen a nép fia atyjának sírja, azt kellene megbotozni, ütlegelni.

Nem is sírgyalázás, hanem szentségtörés. Hiszen „Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” Ha Petőfi Nemzeti dalának eskü-himnikusságára gondolunk, József Attila sorai nem csupán káromlásnak, de hazaárulásnak is tarthatók. Ráadásul éppen a Hazám című szonett­koszorúban.

De ez sem ilyen egyszerű. „Rabok voltunk mostanáig, / Kárhozottak ősapáink, / Kik szabadon éltek-haltak, / Szolgaföldben nem nyughatnak.” Vagyis nem nyugodhatnának, nem lehet béke poraik felett a boldog feltámadás reménye alatt – így hitte, így akarta tudni Pe­tőfi. Pedig bizony nyugodhatnak, mondja József Attila. Szolgaföldben, szolgaként. És arról szó sincs, hogy valaha is szabadon éltek-haltak. A kárhozottság azonban mintha igaz lenne. A két vers születése között egy szűk évszázad, amiről pedig szó van e teátrálisnak ható temetői jelenetben, összességében ezer esztendő. A magyar államiság.

Ülök, hunyorgok, bámulom a semmit a falon. A fal betonpanel, rajta rücskösített tapéta, fehérre festve. Mint a mozivászon. Látom, akár Chaplin némafilmjeiben, ahogyan a népségből kilábaló nép fia dühödt eltökéltséggel betér egy gazverte temetőbe, leveszi válláról a botját, ami inkább hajlást feszítő friss husáng, arról le­veszi a csomóra kötött batyut, majd átkos fohásszal nekilát, és ütni-csépelni kezd egy azonosíthatatlan sírhantot. Mint egy háborodott. És nem is biztos, hogy sírhant az, amit szitkok munkada­lának ritmusára gyilkos erővel ver irgalmat nem ismerve. Hiszen nem „domborul”. Mindenütt fölmagzott gyom, folyondárok és tyúkhúrok és papsajtok, tarackok és dudvák, csalánok és bogáncsok, terpeszkedő bíbor-indázású porcsinok, köztük elfúló-elbújó álcás gidrek-gödrök, porhanyós vakodtúrás-halmok, korhadásba rothadt fejfalécek, szürkés penge-levelű nádfattyak, tékozlón burjánzó vadrózsa kasok. És a nép fia mégis ütlegeli a husánggal ezt a szétszálazhatatlan televényt, töri és zúzza a dúsan tenyésző gazvilágot, füstösen csapódik a por, rögdarabkák, akár kőszilánkok, pattognak szerte, de a nép fia nem hagyja abba a verést. Mint a tébolyodott fuvaros, akinek a tehertől roskadozó kocsija kátyúba ragadt, s már nem csak az ostor kifényesedett szíjával, de a nyelével is odasújt az istrángot szakító lóra. Mint a fa­vágó, aki a körbeásott, csupasszá csákányozott gyökértövet akarná kifordítani, de a gyökér nem engedi el a földet és a föld nem ereszti a gyökeret, hát üti és hasítja és szaggatja az édes ned­vet síró gyökérgubancot az ásó, a balta élével. És én nézem ezt a Chaplin-i némafilmet. Sem sírni, sem nevetni nem tudok. Hiszen a nép fia, kilábolván a népségből, nem az atyja sírját botozza. Altiszti állást keres, valami létezés-biztonságot nyújtót, bódult, eszelős reménykedéssel. És botja sincs, batyuja meg bele­fér a lyukas zsebébe. Ezzel vége a vetítésnek.

De honnan és miért a fékeveszett indulat? A népmesei nép fiának miért saját nemző-apja ellen kell tettlegesen föllázadnia? Miféle utálat és gyűlölet erjedt össze benne cefrés gyúanyaggá, hogy a sírhantot sem kímélheti? Mióta és mi rakódott le belül, földdel elfojtva, mint a szénégetők boksáiban, hogy most ki kel­lene törnie, robbannia? S persze: feltételes módban, felszólító feltételes módban, mert az altisztségre vágyó nép fiának nem állna jól a már altiszti pan-durkodás deressel, kikötéssel, botozással, kardlapozással. Ha majd altiszt lesz, feszíthet ő is kakastollas süvegben. De éppen emiatt és ezért, honnan és miért a gyűlölség? („Reggel pedig, a városba visszajövet, megéhezék. És meglátva egy fügefát az út mellett, oda méne hozzá, és nem talála azon sem­mit, hanem csak levelet; és monda annak: Gyümölcs te rajtad ez­után soha örökké ne teremjen. És a fügefa azonnal elszárada.” Ez Máté evangélistánál olvasható. Hasonlóan írja le a jelenetet Márk, Lukács már példabeszéddé szelídíti, János meg sem említi. No lám, gondolom, az átok, a kárhoztatás engesztelhetetlensége a szeretet urától, az Emberfiától. Lukács szerint a vincellér szinte könyörög Jézusnak: „Uram, hagyj békét néki még ez eszten­dőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom”, de a fölkent csak foghegyről alkuszik: „És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt.” Mintha a fügefa, éppen a fügefa lenne a vétkes.)

Örvénylenek, sodródnak szennyes hírek, s közben világnyi arénában lakomás dáridó, pomádés rezesbanda hely-benjárva indulókat recsegtet, megafon-ovációval rémült galambcsapatot kergetnek körbe-körbe, hogy repdessenek, re-püljenek, soklépcsős színpadon, fe­szített, fehér baldachin-sátor kulisszájában főpap misézik, erek­lyetartó gyűrűjének ékköve lézeresen csillan az árnyékból, és oldalt szárazjég-gőzbodorodás és füstgomolygás petárdás robbanások ijesztő durranásaival, és tapsorkános ujjongás és újabb és újabb, már nem petárdás kósza robbanások robajlásos-sikoltásos visszhangokkal, és legalul, a golfozásra csinosított, nyírt fűben varjú-fekete véralvadás-foltok meg hasmenés-tócsák és szertedo­bált alumínium és műanyag flakonok, szétszórt, összetépett, nye­retlen sorsjegyek, tökmag- és napraforgómag-héjak. A füvön, a fűben, ami kinő utánunk, ha kinő. S én az átkozódás indulatán merengek meg József Attila krisztusi mosolyán, mert mondja: „Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen.”, miként József Attila-bánatú testvére kétezer évvel korábban: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekszenek.” És én az indulat megzabolázásán, megértő szeretetté idomításán tűnődöm. Mivel ez is szentségtörés az önfeláldozó pusztulásban.

Szégyen, ahogyan írja József Attila. Mert az isten testén való osztozásnál csupán száraz kenyeret enni ember-árulás. S én ízlel­getem, latolgatom a szóösszetételt, hogy ember-árulás. Hogy nem elég csupán az árulás, az elárulás, mert az szentségtől fosztot­tan kevesebbet jelent. Mivel az ember a szentség. Ugyanúgy, mint az áldozat és emberáldozat; az előbbi a vallási hatalom gyakorlá­sának rítusa, az utóbbi a teljhatalom botránya. Hiszen ha nem kap észhez s nem gondolja meg magát az Úr, és Ábrahám leöli fiát, a gyermek Izsákot, vajon megmaradhatott-e volna egy-igaznak a zsidók és keresztények Istene? De a kellő pillanatban, miután meggyőző­dött róla az Úr, hogy Ábrahám ősatya gondolkodás nélkül, szolga­mód végrehajtaná a parancsát, csupán próbatétellé nyilvánította a követelt gyilkosságot, és odavarázsolt a hegyi bozót-szövevénybe egy szarvánál fönnakadt kost, hogy azért folyjon vér és sercegve lángoljon-füstöljön a máglya-oltár, s hogy a hatalom gondviselő kegyes arca megmaradjon. Talán emiatt és ezért néz farkasszemet József Attila ennek az emberarcúvá leleplezett Istennek a hiányá­val.

Tehát szentségtörés a magasztos parancsolatok hetedí-ziglenes, sírhant-botozásos megátkozása, és szentségtörés az áldozatokkal liturgizált, szabvány-föloldozásos bűnök megbocsátása is. És szent­ségtörés az ember-árulás. És a legégbekiáltóbb: hogy a bűntelen­ség vétek! Vagyis a vétkesség önhibán kívüli eredendősége és a vétkezés természetes folyamatossága kizárja az emberből az embert, mert belezárja, belegyökerezteti a mindenhatónak diktált Istent. S így bezárul végképp a kör. A meglelt haza, a föld sírgödör-per­sellyé változik, kályhazuggá november-esti hidegben. A már csak másnak remélés és a kétségbeesett gyilkolási vágy csomósodik össze a mezítelen idegben, a tenyéren kínált szív konok, eltéríthe­tetlen, elnyelhetetlen sugárzása és a fölismert tehetetlenség tö­viskoszorús árnyéka. A bűntelenség bűne, az eredendő szeplőtelen­ség. Aminél jobb, megnyugtatóbb, haszonelvűbb lett volna inkább hinni, hogy van isten. Feszített acélhuzal pendülő, szikrás sza­kadása a pillanat. A tragikus ráeszmélésé hazug beletörődés az evilági rend, a túlvilági föloldozás. Önkívületi józanság, rette­gés-elfojtás, belátással gúzsba szíjazott meghasonlás.

Akár a jézusi kudarc, gondolom, miközben nézem üres tekintettel a szürke eget, ami nem mennybolt, nem ég, hanem összefüggő, alig árnyalatos felhőplafon, aminek nincs foszlánya, derengést jelző, világos rongy-rojtozata, foszlásos, sápadt felleg-fércei. Visszár­nyéktól fullasztásig telített, eltömített űr. Ami kilátástalanság­ba vakít. Ami veszélyessé és önveszélyessé hipnotizálja a kristály elmét.

„És beméne Jézus az Isten templomába, és kiűzé mindazokat, a kik árulnak és vásárolnak vala a templomban; és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatá. És monda nékik: Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak bar­langjává tettétek.” Máté, Márk, Lukács és János szinte szó szerint így írja le, bár Márk latrok helyett rablókat mond, és János a ga­lambok mellett ökröket és juhokat is említ, és fontosként hozzáte­szi, hogy Jézus kötélből ostort csinálván maga űzé ki mindnyájokat, mondván: „Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyám házát kalmárság házává. Pedig eszmélkedő kisgyerekkora óta tudhatta Jé­zus, hogy a templom találkozó ház is, farizeusok szofisztikált vi­tatkozásának és szadduceu-sok alkusz spekulálásának a színpada meg az üdvösségre váró jámbor népség ácsorgásának, szeppent bámulásá­nak, áhítatos okulni akarásának frigyláda-rejtélyes helye, ahol a bejáratnál a lépcsőkön, a falak mentén és az oszlopos elő­csarnok fény-árnyék rivaldás, zsibongó terében mindig is adtak-­vettek, kivált húsvét előtt a nagy bevásárláskor. Nyilván Jézus rokonai, testvérei is, a kiválasztott tanítványok családjai is, a szavait és tetteit tátott szájjal ámulók is. Mert ott vélhetően olcsóbb volt, talán a minőség is garantáltabb, s valószínűleg itt a templomban nem lehetett ildomos a szokásos haszonnál többet be­zsebelni, becsapva a hit- és vér-testvér vevőt. Hiszen Isten há­za volt, központi hely, jó fölhozatal, széles választék, megbíz­ható piac. Jézus mindezt régóta pontosan tudta, mindennaposan meg­tapasztalta. Mégis ostort csinált kötélből. Aztán következett az Olajfák hegyén a Getszemáni kert. Ahol az olajat sajtolták.

Végül is nincs itt mégsem szentségtörés, sommázom magamnak, csupán pillanatnyi elmezavar. A rögeszméssé válás hirtelen tünete. Ami krónikus bajjá is betokozódhat, de akár el is múlhat, mint a kul­lancs-csípés pírja. Csak be kell látni, hogy ilyen amilyen a valóság s annak rendje. Megmagyarázható, megérthető. Kuncogó kraj­cár, cukros étel álomban, altiszti foglalkoztatás. Kenyér és u­borka, egyéb nagy írók bús másolása, alvás a népligetben mint egy­szerű hajléktalan, tökkáposzta, sérvig emelt tönk és gabona, ci­cázó szép csendőrtollak. És a fortélyos félelem, ami igazgat. Csu­pán ezt kell tudomásul venni mint eleve-elrendelést, mint működési rendet. Hogy ha rossz is, mégis jó így. A boldogság lágy, szőke és másfél mázsa. Egyszerű ez. A kényszerképzet a szentségtörés, hogy mindez hamis és hazug. És hogy a hamisság meg a hazugság emberhez méltatlan. Az ilyet gyógyítani lehet szedálással, antidepresszán­sokkal, jótékony, kísérleti terápiákkal: szabad asszociációk jegy­zékesítésével, a tudatalattiba rejtett és rejtőzött képzetek, em­lékek, élmények hipnotikus kibeszéltetésével. Tisztázva szét kell választani a terápia során az összeakadt és egybeforrt fogalmakat: meg kell különböztetni a rendet a rendtől, a szabadságot a sza­badságtól, a szerelmet a szerelemtől, az összetorlódott múltat az összetorlódott múlttól, a remélést a reméléstől, a reményte­lenséget a reménytelenségtől, a moslékos vályút a moslékos vá­lyútól. Hosszadalmas, kitartó, türelmes gyógykezeléssel figye­lemre méltó eredmény érhető el. Persze nélkülözhetetlen a beteg őszinte együttműködése hozzá.

A baj csak az, hogy József Attila mindezt tudta, pontosan, szépen. S azt is, hogy mióta világ a világ, elcsalják a fogalmak szeplőtelen jelentését, és marad természetesnek egy utánzattá becstelenített. Egy törvényesített másolat, egy elfogadtatón hitelesnek hamisított. A mintha-változat, alternatíva nélkül. És próbálta magyarázni, szájba rágni, hogy a belső szenvedésre nem belül, hanem kívül a magyarázat. Némelyek fejet ingatva cso­dálták, mások fejet ingatva nevettek, mivel a jó verse miatt is bocsánatot kért. Tudta, bűnt kellene elkövetnie, s úgy mindennel kiegyezne. Kísértette a kés, kísértett a késsel. Azt mondták rá, hogy beteg. Ő úgy nyugtázta: nevetséges és bolond. Kegyetlenebbül magára maradt Jézusnál. Annak legalább az utolsó pillanatokig ott volt az örökletesen megjövendölt Atyja, akitől hasztalan kérte, hogy távoztassa el tőle a keserű poharat, s akinek még kiálthatta, hogy mért hagyta el őt. De József Attila, hiába jöttek el hozzá sokan, egyedül volt. Rég halott édesanyját szólíthatta csak egyetlenként, drágaként, a szűzesség kinyílt vi­rágaként, önnön fájdalma boldogságaként, mintha Jézus szólítaná szerelmetes jósággal anyját, Máriát. S mivel szerinte nincs, szen­vedő szívvel Istent alkot, hogy teremtsen mennyet, ahol élhet Pőcze Borbála, s ahová követheti őt. Végül nem font kötélből ostort, a késsel csak játszott, nem ölt, nyirkos cementfalak között képzelhetett csupán szabadságot. És bezárta magát a Hét Toronyba.

Olyan logikus, olyan evidencia ez az egész történet, mint ma­tematikában az azonosság. (a + b) x (a - b) = a2 - b2. Ezen szinte kárörvendve évődöm. Hogy „Tőke és Fasizmus jegyesek. Minden külön értesítés helyett.” A „b” tetszés szerint behelyettesíthető. Sze­gény József Attila, gondolom. Nem lett volna szabad ennyire száz­látón átvilágítva, ennyire gyémánt-kemé-nyen látnod és kimondanod a lényegeket. Az emberek vagy nem értik, vagy ha értik, nehezen vi­selik el az igazságot. S a gondoskodásra fölkentek nem is tűrhetik. Hogyan is képzelted, hogy ez megúszható nagyobb baj nélkül? Hogy társad, testvéred van millió, hogy Flóra szeret, hogy a mindenség a mérce, hogy művelhetők a csillagok, hogy szabad a szellemben és a lélekben is elnyomorult ember miatt nem-hinni Istent? Igen, való­színűleg magad voltál a botrány, az eredendő bűn, a megtestesült szentségtörés, mert szelíden szóltál, mint szellő a virágok, levelek közt, mert okos voltál, mint a glóriás Nap. Nincs min csodálkozni, József Attila. Az egész nem ér sem többet, sem kevesebbet: „Szegény ember hova menjen? / Megfogott egy marék bolhát”... Az egész, lám, ennyit ér. Dehát ezt is tudtad, szintúgy pontosan, szépen. És le­hajtottad szépen a fejedet.

Így diskurálok egyoldalúan magamban József Attilával. Nem isme­rhetem, hát hiába is hallanám a hangját. Hallok színészhangokat, csön­des bánatosakat, ritmust is hangsúlyozókat, fátyolosan tündökölte­tett dallamosakat, szerepes igehirdetőket, egyszerű, köznapi lej­tésűeket. Közben képek forognak fényből árnyékba és viszont, arc­képek, társasági fényképek, sötétségek és homályok. Mint valami kaleidoszkópban a folyton elmozduló, szirmosan összeálló és más-más formára váltó színes papírdarabkák. Akár a forgó, tükrös üvegcsil­lár fényének falra vetülései. Mint valami lágy örvénylés, mely ringatva fölemel, aztán magába szippant ölelve. Értem, mondom József Attilának, ha Istent nem hiszed, Jézus sem lehet Krisztus. Megpró­bálhatja, lázadhat, követelheti Úratyjától, hogy ne legyen, hanem Igazságos, undorral leszólhatja vén Kozmosz-palotáját, a szép úr-kastélyt, szemébe vághatja, hogy még nincsen is szeme és hogy aranyszava átváltozott rossz, kongó érccé, kiálthatja neki, hogy „S munkámban, Uram, érek annyit, mint te / nagy passziódban”. Mindezt megteheti Jézus, és hasztalan reszket lelke, teste fáradt baromként, hiába emel még igéket nagy, roskadt lelke, a társak röhögik, „s kilógatja fakult, sápadt szivét, / mint akasztott em­ber szederjes, szürke / nyelvét.” Mindezt tehát értem, József Attila, emiatt és ezért mondod kétségbeesett daccal, hogy „Káin kell itt Ábel helyett / s Krisztus – elgyötörten”. Azt is értem, József Attila, hogy fekve elhagyott Krisztus voltál, magában elhall­gató, eldobott, beteg nárcisz. És értem a magadra mért ítélet vég­rehajtásának jövendölését: „S Messziről jön a vonat már, / ünnep-nap­tár / piros szeme s virradatnál / fénye szebb-enyhén dereng. // Nem gőz, keserűség hajtja / enyim fajta, / s mind egy, hogy ki tüzel rajta, / hogy ki lesz a gyilkosom”. És értem, hogy kínodban Jézust is megtagadod végül: „ide senki több ne jöjjön / ige-böjtön, / tet­vek megdicsőült főkön, / éhen hadd pusztuljanak el!” Eddig tehát értelek, József Attila. Se istened, se hazád. Se csókod, se sze­retőd. Se apád, se anyád. Se bölcsőd, se szemfedőd. Rendben.

De te az altiszti állást kutató, népségből kilábaló nép fiától azt követelted volna, hogy botozza meg atyja nyughelyét. Hogy sír­gyalázó legyen. Nem sírásó, mint a Hamlet megbölcsült nép-fia. S mint­ha számodra már nem lenne a kérdések kérdése a lenni vagy nem len­ni, elfordulsz Hamlettól is: „Marnak a simitó jobbon / s én szabó­dom / tölcsérezni csudamódon / lehetetlen koponyát”. És végérvé­nyesen magára hagyod a nép fiát.

Ilyesmiket mondok magamban értelmetlenül József Attilának. S persze megszégyenülten. Hiszen nem tudok vitatkozni. Nincs rá szavam. És ki tudhatja, nem én volnék-e az a bizonyos nép fia, aki ezer esztendő távolából, vállán kis batyuval kilábol a népségből? Hogy nem én is volnék-e? Emiatt az ökörnyál-fonalas gyanú miatt a vallott-tagadott megszégyenülés. Hiszen az az altiszti állás, már az is dicséretes előrelépés ahhoz képest, hogy sírban nyugvó apáim... Hiszen örülni kell, ha már jut tüzelőfára, ha már van egy puha párna... És mondom még József Attilának, hogy szinte fölfoghatatlan, már-már természetellenes néha a fegyelme, a nyugalma, amikor egymás mögé írja szavakban önmagát. Hogy „Én hazám, fajom és emberiségem / iránt ismerem szép kötelességem”. S hogy valóságosan látom őt gyászpompás temetésen a menet végén mint bús idegent. És kérdezném, hogy mégis kit temetnek vajon ilyen pompával? De nem kérdezek semmit magamban József Attilától.

Ámulom a szennyes esőt, a szennyes napsütést. Nincs szentség, ami van, darabokra hullt törés-törmelék. Ha ügyesen filmezik: fal­ra vetülő árnya mintha bokor lenne. Ha még ügyesebben: mintha a szálas fény virágot bimbóztatna fölfelé. Pedig csak szennyes eső esik szennyes napsütésben.

 

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap