Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
SÁRÁNDI JÓZSEF

SÁRÁNDI JÓZSEF

 

 

Egy népképviselő*

 

 

VÁCI MIHÁLY HOZZÁM ÍRT LEVELEI ELÉ

 

 

 

Az Esztergomi Épületkarbantartó KTSZ-nél segédmunkásként kezdtem dolgozni, majd 1961 áprilisától inasként. Azt mondták akkor – unos-untalan –, legfőbb érték az ember. Én segédmunkásként úgy éreztem magam, mint egy rabszolga, aki­nek csak kötelességei vannak, jogai nincsenek. Állandóan vitába kerültem a vezetőkkel. Méltatlanul bántak velünk, ami nagyon bőszített. Akkor határoztam el, hogy ebből a körből ki kell törnöm, mert különben elnyel a nagy nihil. Ezért minden energiámat a tanulásra fordítottam. Az igazságomnak szerettem volna érvényt szerezni.

1964-ben szakmunkásvizsgát tettem, leérettségiztem, s egy hónap múlva fölvettek a budapesti bölcsészkar levelező tagozatára. Rengeteg tanulnivaló szakadt a nyakamba. A bejárás, a vidékről vidékre vándorlás és a naponta ledolgozott tíz-tizenkét órai munka szinte teljesen lehetetlenné tette, hogy megfeleljek a követelményeknek. Munka közben elhanya­golt tanulmányaim, tanulás közben egyre figyelmetlenebbül végzett munkám miatt éreztem szorongásokat. Nem bírtam a ket­tősséget. Szezonzáráskor szóltam a mesteremnek, hogy a következő évben ne számítson rám. Kiválásomat fölöttébb fájlalta, de végül is belátta, hogy nem tudok másképp boldogulni.

Mi köze mindennek Váci Mihályhoz és költészetéhez?

Snitt. Visszajátszás!

Segítőmmel Esztergomban a Martos Flóra leánykollégium tetejét javítottuk. Bedobáltuk a törött palákat a padlásra, emi-att döngött a plafon. A tanulószobákban folyt a tanítás. Följött a gondnok és azt mondta: „ha nem dobálják be a padlásra a palákat, akkor kapnak egy százast.” Ez 1964-ben nagy pénz volt. Kíméltük a zajtól a tanárokat és a gyerekeket. Megkap­tuk a százast, amit elfeleztünk a munkatársammal. Ő rögtön vette az irányt a bisztróba, én meg a szemben lévő könyvesboltba. A kirakatban ott láttam Váci Mi­hály Szegények hatalma és Weöres Sándor Tűzkút című verses köteteit. (Inas létemre 1962-től rendszeres olvasója voltam az Élet és Irodalomnak, a Kortársnak és főleg az Új Írásnak.) Megvettem a két könyvet.

Az a lefelé hajló együttérzés fogott meg Váci verseiben, hogy ő is milyen szegény sorból lett neves, ismert és népszerű költő. Ha neki sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne. Úgy éreztem, mintha helyettem mondta volna el a gondolataimat. Az emberség és közvetlenség, a szociális érzékenység jellemezte őt. Csodálatos beleérző képessége varázsolt el, oly mértékben hatott rám, hogy újra előszedtem a régi klasszikusokat, akik persze mindig modernek.

Váci könyvének címe: a Szegények hatalma telitalálat volt, mert a szegénység és hatalom fogalmi ellentétpár. Ha nem ismertem volna a szerzőt korábbi publikációiból, a cím annyira megfogott, hogy már amiatt is megvettem volna. Nagy várakozással olvastam. Az is rokonszenvessé tette, hogy a gazdag nyírségi tájnyelvet beemelte költészetébe. Ezután egy év múlva bátorkodtam a zsengéimből – melyek belső érzelmi lázadásaim termékei voltak – összegyűjteni egy tucatot, leírtam a benyomásaimat is, és elküldtem az Új Írásba Váci Mihálynak. Legnagyobb meglepetésemre válaszolt.

Nem mondhatnám, hogy tetszettek neki a verseim, az életem jobban érdekelte.

Neki köszönhettem, hogy a katonaságtól történt leszerelésemet s fél esztendei esztergomi tanítóskodásomat követően 1968 őszétől az ELTE Bölcsészettudományi Karának nappali tagozatán folytathattam tanulmányaimat.

Szüleim nem tudták támogatni továbbtanulásomat, ő viszont a Művészeti Alap irodalmi szakosztályán elintézte, hogy tanulmányaim befejezéséig havi ötszáz forint ösztöndíjat folyósítsanak számomra, miközben rendszeresen közölte verseimet az Új Írásban, ezzel is segítve boldogulásomat.

Leveleiből az is kitűnik, milyen jó Néptanító és tehetséggondozó volt. Akiben tehetséget látott, azt fölkarolta, működését figyelemmel kísérte. A szerkesztőségben olyan munkatársakkal vette körül magát, akikkel a rideg hivatalból alkotóműhelyt varázsolt. Mennyire hiányoznak pályakezdőinknek az ilyen meghitt emberi-szakmai beszélgetések. Vagy nem?

Korosztályok szakadtak le, szóródtak szét amiatt is, hogy nem igényelték az idősebb, tapasztalt mesterek tanácsait, pedig milyen időszerűek lehetnének napjainkban is Váci és mások gondolatai a pályakezdők eligazodásához. Bölcs, okos mesterek nélkül, akik legképességesebb hajlamainkra ébresz-tenének, könnyen az elkallódás vagy vakvágányra futás veszélye fenyegeti a becsvágyó, de iránytű nélküli tehetségeket.

 

Váci Mihály leveleit, megnyilatkozásait, kapcsolatunk írásos dokumentumait abban a reményben adom közre, hogy talán segítenek egy-egy vonással, egy-egy árnyalattal gazdagítani a költő bennünk formálódó végső arcát.

 

 

KEDVES BARÁTOM!

 

Levelét roppant érdeklődéssel olvastam. Ideálisan él. Irigylem. Azaz én is így kezdtem. Gyűlölöm az irodalmi írókat, akik anyjuk spleenjébe pólyálva jönnek ki.

Nyersen kell élni, a legmélyebbre tipródni, – dallal, könnyes dühökkel edződni, robotolni – abból lesz valami ember, szenvedést érző-értő lélek. – Maga végre egy boldog fiatal. Ez a sok nyálas értelmiségi takonypóc, a papuska villájában, kocsijával, filmrendezői, költői ambíciókkal, itt nyafog, és utálja a világot. Végre egy kemény fickó, akit nem kényeztet el az élet, és nem ijed meg saját árnyékától.

Tetszik nekem az, amit eddig magáról tudok. Lehet, hogy költő lesz – lehet, hogy nem, ezt ki tudja – de érdemes lesz mindig élnie! És ez a legfőbb.

Mindig várom levelét.

Üdvözlettel:

Bp., 1965. VI.1. VÁCI MIHÁLY

 

 

KEDVES PAPP JÓZSEF!

 

Levelét megkaptam, érdeklődve, együttérzéssel olvastam. Igazán hiteles és szenvedélyes vallomás, egy sokat küzdő, kemény fiatalember éles portréja is. Objektívebb – szenvedélyességében is – és pontosabb, mint a versei. Verseivel nem voltam így megelégedve, túlír mindent, túlkompenzál, túllobog, és ezért a kifejezései groteszk túlzások lesznek. Próbáljon egyszerűbben, racionálisabban kifejezni először – kevesebbet ölelni a világból –, de csak azt, amit ért, lát, s egyéni nyelvén tud megnevezni. Vigyázzon, ne legyen modoros. Csak saját élete élményeit, kép-nyelv-anyagát emelje költészetté – ne dőljön be a másoktól elvehetőnek. Ismétlem, a kevesebb jobb. Röviden ennyit. Sajnos nagyon sok levelet kell írnom, ez volt a legfontosabb, amit írhattam.

Verseit ajánlom, átadom itt egy fiatalembernek, aki induló, tehetséges irodalomtörténész – s ő majd megpróbálja vesézőbben és kegyetlenebbül elmondani a fentieket, – valamit hallgasson rá.

Bíztató baráti szeretettel üdvözli

VÁCI MIHÁLY

Bp., 1965.VIII.5.

 

 

 

KEDVES PAPP JÓZSEF!

 

Elnézését kérem a késői válaszért, külföldön jártam hivatalos íródelegációban – először Szlovákiában majd a Szovjetunióban. Alighogy hazaértem – jöttek az ünnepek és sok egyéb elfoglaltság. Sajnos, ilyen rossz levelezőpartner vagyok.

Levelében írja, milyen kudarcok és csalódások érték. Bizony erre nem sok vígaszt írhatok. Nálunk – és hol nem? – nemigen nézik jó szemmel a kartársak, a környezet, ha valaki csinálni szeretne valamit. Éppen most szeretnék írni valamilyen formában a következő esetről: – egy jó ismerősöm M. M. ált.isk. ig.helyettes Vaján, egy kis szabolcsi faluban a romos kastélyt óriási munkával újjáépíttette, múzeumot szervezett benne, abban előadásokat, kiállításokat, alkotóotthont, ahol Sánta Ferenc, Szabó István írók és festők is megfordultak. És mi lett a jutalma – mit gondol? A járási oktatási osztály leváltotta az ig.helyettesi beosztásából. És hiába szóltam én erről a megye legfőbb vezetőjének, aki rendes, bátor ember, szereti M. M.-t. Maradt minden, ahogy a helyi irigység elintézte.

Azt hiszem, ez nem vigasztaló az Ön számára – csak még inkább elkeseríti. És azt hiszi, itt, „fenn” talán nem így van? Rosszabbul! Ki kell ábrándítanom. Nehogy azt higgye, hogy majd jutalmat kap, ha Ön a jót, a tisztességet, a nemeset akarja, ha önzetlenül dolgozik. Tönkre fogják érte tenni – legalábbis idegileg. A kérdés az: – bírja-e, és megalkuszik-e, olyan lesz, mint a környezete, vagy örökös küzdelemben akar majd tőlük különbözni – és ellenükre több lenni. Mit akar? Milyen elismerést? Milyen jutalmat? Hiszen Maga már így is elért valamit: – maga a falusi, a parasztgyerek – az ács, merészel ilyet: – írni! – irodalmi kört szervezni, irodalommal foglalkozni. Hogy képzeli! Mit gondol – ki bocsátja ezt meg Magának? – a környezete nem, csak gyűlölni fogják érte. Hiszen Ön élő szemrehányás az összes tunyafejű, ködlelkű szerencsétlennek. És ha egyszer sikerülne az irodalomba „betörnie” – azt hiszi akkor boldog lenne? Ott még kevesebb irgalomra számítson. Ott még kevesebb a bocsánat. Semmi jót nem jósolok magának: – mindig így fog élni, csinálni akar valamit, küzdeni, elérni valamit – s ez mindig nehezen megy majd, és alig akad társakra. De ez az élet minden rétegében, színvonalán ugyanígy van. Olvassa Gorkijt, Rousseaut, különösen „A magányos sétáló álmodozásai”-t (örökre hálás lesz nekem, ha ezt elolvasta!), szeresse, értse, próbálja megérteni József Attilát. Készüljön föl rá, hogy mindig magányos marad ilyen szándékaiban, és ha ezt megértette, akkor tud majd igazán harcba indulni a többi szerencsétlen, az ember felszabadításáért. Ennyit bajairól.

Verseiről, ennek folytatásaként egy tanácsot tudnék adni: – Ne legyen türelmetlen. Ne költő akarjon lenni, aki megjelenik – akkor vége. Hódítsa meg azt, amiben fuldoklik – borzadjon el, és legyen mámoros attól, amit él, átél, ami az élet. Önnek megadatott az élet mélységét megismerni, s ott emberré lenni. Ha itt nagy felfedezéseket tesz – akkor majd költő is lesz. Mikor? – Számít az? Ha ez érdekli, nem lesz költő! Hány költőt látok én itt, akiket bemutattunk – még én adtam le első verseiket – s két-három év! s hol van! Nagyon sietett! Költő akart lenni – s elmulasztotta azt, ami költővé tesz, az életet, a szenvedéseket, az embereket – mindazt, ami van a költészeten kívül.

Költészet? Az csak az élet egy része. Szóval: – ezt akartam mondani. Nem sok – de a legfontosabb.

Ha akarja – bármikor szívesen látom. A szerkesztőségben hívjon fel.

Biztató szeretettel üdvözli

VÁCI MIHÁLY

Bp., 1966. I.5.

 

 

KEDVES JÓSKA BARÁTOM!

 

Verseidet többen olvasták – én is olvastam minden kéziratodat.

A szerkesztőség véleményét Angyal János írja meg majd Neked. Lehet, hogy szigorú lesz – de sok ember véleménye összegeződik benne, próbáld megszívlelni. Nem kell ettől elcsüggedni – keményedni és egyszerűsödni kell. Illyés ezt írja: – „A jártasság – (az élet dolgaiban) – az egyszerűségre ad alkalmat”. Az eredeti életélmények, gondok, tervek, szenvedések és szárnyalások eredeti stílust is teremtenek – keresés nélkül is. De ezt ki kell várni.

Kedves Jóska! Különben szeretnélek látni! Hogy élsz? Mi van Veled? Jelentkezz!

Szeretettel üdvözöl

VÁCI MIHÁLY

Bp., 1966. XI.13.



* Részlet a szerző A rendszerdöntögető című emlékirat-kötetéből.

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap