Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
OSZTOJKÁN BÉLA

Osztojkán Béla

 

 

A betlehemi csillag

 

 

Jokáról nem lehetett azt mondani, hogy nem szerencsés ember. A sors is, aki pedig azidőtájt igen mostohán viselkedett kegyeltjeivel, ővéle kesztyűs kézzel bánt. A kártyavető jósasszony, Horki Etelka buzgó házalásai, szemtelen kuncsorgásai révén bőven jutott neki is az „uras” finomságokból. Jutott a sok szép ruha mellett puha és meleg lábbelire, mindaddig, amíg Horki Etelka egy szép napon ágynak esvén örökre le nem hunyta a szemét. Utolsó szavait is fia védelmére költötte; meleg szavakkal suttogta, okos legyen, nagyon okos, soha semmilyen körülmények között ne hagyja magát csépeltetni mások által, aztán, ha majd megérkezik hozzá is a szerencse, hogy családja lesz, akkor azt szeresse és becsülje nagyon.

Joka hajlott a jó tanácsra. Okos lett, járta a nagyvilágot, igyekezett kikerülni a veszedelmeket rejtő csapásokat, mikor pedig édesanyja halálát is elfeledte, kalapot téve a fejére, ismét fölkerekedett, és harmadnap hajnalára feleséget hozott magának, szépet, egészségeset.

Gyorsan, szaporán nőtt a család. S mivel Joka nem esett a feje lágyára, hamar fölfedezte az igazságot is: hiába törekedett Horki Etelka intelmeinek eleget téve szeretni és megbecsülni az egyre szaporodó családot, képtelen volt ugyanakkor rendesen etetni, jól tartani őket. Mert bizony, amint az gyakran előfordult, sokszor annyi kenyeret sem tudott szerezni a házhoz, amennyit a légy a szárnyára vehetett volna.

Egyszer aztán – nem nagyon lehetett tudni, hányadik esztendőt írtak akkor, a rongyos kalendáriumban mindenesetre elfogytak a hónapok – sietve közeledett a karácsony, és Joka ettől úgy megijedt, hogy valósággal belefeketedett. Micsoda idő, micsoda esztendő! – nézett fel háza előtt a szürkésfehér égre, ahol hatalmas hófellegek húztak a végtelenségbe nyúló szántóföldek felé. – Mit adok enni a családnak szenteste! Isten! Isten, mit adok nekik?

Estig, késő éjszakáig törte a fejét. Törte másnap és törte harmadnapon is, mígnem annyira belefáradt a gyötrelmes gondolkodásba, hogy amikorra kiutat találhatott volna, elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy visítoznak a gyerekei, marják, tépik egymást, mint a mostohák.

– Mi bajotok? – ripakodott rájuk haragosan, s emelte, lendítette a kezét, hogy odacsapjon tüstént. Lapátkeze azonban a levegőben maradt. A ház földjén, a gyerekek gyűrűjében egy parányi házikót pillantott meg hirtelen. A házikó nádból, szalmából és nagyobbacska faszilánkokból készült. Csámpás bejárata előtt rongy- és kóróbél figurák toporogtak. A nagyfiú tenyerén bölcső volt, a kisebbikén pedig bárányok, szamarak.

– Nem kell szamár! Ugye, nem kell szamár? – hívta segítségül egy sebes arcú fiúcska a föléjük magasodó apát, a tenyerén gubbasztó kisbárányt tartva eléje. – Csak báránykák vannak, ugye, csak báránykák vannak?

– Mi kell neked? Hol vannak a báránykák? – Joka összeráncolta a homlokát.

– Hát a jászolnál. Jézuskánál.

– Úgy! – sóhajtott Joka. – Igen – mondta aztán. – Báránykák vannak. De van szamárka is, meg tehénke is.

A gyerekek civakodtak még egy ideig, de amint egyezségre jutottak, nekifogtak a bárányok és a szamárkák mellé tehénkéket is gyártani, ám apjuk, Joka, addigra töprengésbe ájult ismét.

Aztán jó félórával később, mintha egyszerre fény gyúlt volna az agyában, megvilágosodott előtte minden. Kirohant a ház elé, odafutott a feleségéhez, aki két nap óta a vacsorai moslék helyett már csak simogatást és cirógatást tudott adni az egyetlen malackának, átölelte, és azt mondta neki nagy-hirtelen: – Üres bendővel mindhiába dicsérjük az Istent! Mennyország ide, mennyország oda, én bizony így nem megyek neki az új esztendőnek! Asszony – folytatta szigorúra változtatva a hangját –, mostantól ezért ne is háborgasson senki! A fáskamrába megyek, és ha maga Heródes király keresne is Jeruzsálem városából, nem vagyok idehaza!

Az asszony egy pillanatig kikerekedett szemmel nézte emberét, de aztán – mert látta rajta, hogy valami ettől kezdve nincs rendjén nála – vállat vonva besietett a házba.

Joka munkához látott: a fáskamrában szekercét ragadott, és nem restellvén gyerekei ötletét ellopni, öt nap és öt éjen át olyan csudálatos betlehemi játékot fabrikált, hogy az majdnem megszólalt.

Volt ebben a játékházacskában minden. Jászol, Szűzanya, a Szűzanya karján kisded, akit körbeujjongtak mindenféle állatok: báránykák, szamárkák, tehénkék – ott voltak az aranyat, tömjént és mirhát ajándékozó, örvendező háromkirályok is, akiknek a feje fölött éneklő, csücsöri szájú kis angyalok köröztek. Joka ezután – hajszál híján elfelejtette – sebtében kifaragta még a júdeai Betlehem fölött egykor megjelenő csillagüstökös hasonmását is, és miután a tavalyi szaloncukorkák maradék arany- és ezüstpapírjaival szépen bearanyozta-ezüstözte, feltűzte egy háncsától megfosztott, hosszú bot végére. A legkopottabb ruháját igyekezett ezután magára venni, azaz dehogy igyekezett, rajta volt mindene, amije csak volt.

Pásztori szakállt sem kellett ragasztania, mert hogy az elmúlt öt nap és öt éjen át az is jócskán megereszkedett; úgyhogy amikor a kucsmáját is a fejére húzta, és amikor a betlehemi házacskával és a bot végére tűzött csillagüstökössel odaállt a felesége elé, úgy festett szegény, mintha a mennyországból pottyant volna le egyenest.

– Asszony – mondta elváltozatva a hangját –, ne ijedj meg, kántálni megyek.

– Szűzanyám! – húzódott az ajtó mögé riadtan az asszony. – Menjen innen, nincs itthon az uram! Mihozzánk nem szoktak járni koldusok.

– Ejnye, asszony! – Joka megvakarta a szakállát. – Mi lett véled egy hét alatt, hogy már a saját emberedre sem ismersz rá? Kántálni megyek, megmondtam. Járok házról házra, dicsérni fogom az Istent, pénzt kapok érte meg sok-sok ennivalót. Ti addig – s huncutul kacsintott – várjatok rám hűségesen. Amíg vissza nem térek, ki ne mozduljatok a házból!

Amikor hátat fordított, és megindult a nyakába akasztott házacskával, jobbjában a betlehemi csillag hasonmásával, a felesége szepegve ölelte magához az álmélkodó gyerekeket, majd elsírva magát ezt mondta nekik:

– Gyertek, szakadjon le az ég! Apátok megbolondult.

Kifundált gondolata, hogy kántálni megy, jó találmánynak bizonyult. Estétől reggelig, reggeltől setétellő estig szusszanás nélkül járta a falut. Beköszöntött mindenhová: végig- kornyikálta az összes szentséges fogantatású dalokat, amelyeket addigi élete folyamán megtanult. Bezörgetett a jegyzőhöz, a tanítóhoz, a szolgabíróhoz, a postamesterhez; énekelt a főcsendőrnek, a sintérnek, a vadőrnek, a fináncnak, járt a gátőrnél, a doktornál, a tyúkásznál, és nem kerülte el az áhítatos ünneplésbe burkolózó kastélyt sem, ahol az „Amott tündöklik az égen egy szép piros alma” kezdetű köszöntő versikéért olyan megtiszteltetésben részesült, amilyet álmodni sem mert. Szavalatáért maga a földesúr dugta markába a fizetséget. Olyan kerek ötpengős volt az, mint a pinty.

De volt is utána odahaza dinomdánom! A hatalmas zsákból, melyet Joka csak kínkeservesen bírt hazacipelni, karácsonyfa és reá való díszek kerültek elő. Amíg az örvendező gyerkőcök a fát szépen felöltöztették, Joka és felesége a zsák tartalmát egészen kipakolva, roskadásig teli asztalt varázsoltak a ház közepére, és karácsony ünnepének másnapján, cse-metéikkel együtt, kései vigíliát ültek maguk is. Ettek, faltak a gyerekek, falt a kutya, falt a macska, és tortát kapott az ólacskájából nagy tisztelettel betessékelt malacka is.

De bármennyire is sok a sok, ha azt nem szaporítják, elfogy előbb-utóbb. Történt hát, hogy a hamarosan beköszöntő újesztendőnek legelső napjára Joka és – ahogyan ő maga nevezte – „kicsinyke családja” éppen olyan szegénnyé lett, mint amilyen volt annak előtte. A feleség búskomor és ingerült lett, ingerültebb, mint valaha. Ám a házigazda, a leleményes Joka nem adta fel ezúttal sem. Fejfájásig gyötörte magát karácsony táján, csakhogy ez alkalommal úgy látszott, agyában nem akar világosság támadni. Házának párás ablaka mögül lesett kifelé – odakint enyhe volt az idő, vakító fehérség terült szemhatárig. Idébb nagy területen, finoman hullámzó, itt-ott az enyhe fagyoktól már pilléző, sekély tó húzódott hosszan. A túlparton fiatal párocska sétált. Korcsolyázók voltak, egykedvűen megszemlézték a hártyavékony jeget, aztán ahogy jöttek, el is mentek. Akkor Joka cigánynak egyszerre fény költözött az agyába ismét. Egyetlen pillanat alatt rájött a tisztító igazságra, arra mégpedig, hogy a háza előtt elterülő tó nem azért teremtődött a világra, hogy áldásos hasznát úrfiak, kisasszonyok, kereskedősegédek, gazdák és miegyebek haszontalan csemetéi lássák. Homlokára csapott hát, aztán szaglászni kezdett; kiszagolta, mikorra várható igazi fagy, végül, amikor ennek idejét látta, fogott egy éles fejszét, és a közeli kiserdőből vagy fél szekérre való gallyat hozott – mi tagadás, saját szakállára, sebtiben, amúgy kérdezés nélkül. Odahaza aztán nekigyürkőzve felaprította rövid darabokra, és éjjel, mikor leszállt a köd, a partról szépen teleszórta, beterítette vele a pilléző tavat.

Egy hét múlva szállingózni kezdtek a párok: bársony nadrágos úrfiak, fekete mikádós gazdalegények, hosszú sálas kisasszonyok, akik rökönyödve nézték a befagyott tavat; csodálkoztak, honnan kerülhetett a jégre az a rengeteg fa. Joka, aki úgy tett, mintha véletlenül járna arra, egy darabig hümmögött. Hümmögött, csóválta a fejét.

Aztán egyszercsak azt mondta: – Bizony, itt nagy baj van! De azért – kezdte más oldalról is –, ha jól meggondolom, nem olyan nagy, hogy ne lehetne segíteni rajta.

– Hát aztán hogyan? – kérdezték tőle. Körbevették, akár egy prófétát.

– Hja! – emelte fel a kezét Joka –, az titok!

– Aztán mennyiért nem titok az a titok? – bökött rá egy boltossegéd.

– Öt pengőért! – bökött vissza Joka. – A fiatalurak most azonnal összeadnak nekem öt pengőt, azután meg, ha már lehet korcsolyázni, fejenként minden alkalommal ötven fillért. A kisasszonyoktól elég lesz negyven is. Három nap múlva olyan korcsolyapálya lesz itt maguknak, mint a parancsolat.

– Hát én erre befizetek – mondta a segéd. Előkotort egy kerek egypengőst, felszólította a társait is, kövessék a példát, végül, amikor összeállt a pénz, határozott hangon azt mondta a cigánynak: – Áll az alku! De ha a dologban valami bibi lesz, csendőrt küldök a nyakadra. Értem?!

– Értem, tisztelt úr! – húzta ki magát Joka. – Minden úgy lesz, ahogy mondottam.

És akkor Joka még aznap nekilátott a ragyás jégmezőnek: ütötte, püfölte; véste fölfelé, amit vésnie kellett, és mikorra vége lett a napnak, elvégezte a hatalmas munkát. Kibányászta a befagyott fadarabokat, a tó különböző részén ezután jókora lékeket ütött, végül vödröt, merítő edényt kerített, és elkezdte merni, meregetni a vizet. Merte és öntötte; öntötte és zúdította maga köré, de olyan gyorsasággal, hogy amikorra leszállt az este, finom, egyenletes tükör csillogott a fölszaggatott jég tetején. Büszkén és elégedetten járta körbe az újdonatúj korcsolyapályát. Egy helyütt két cöveket ütött le a fagyos földbe annak jeléül, hogy ezután ott lesz a bejárat.

Attól kezdve ő gondozta a háza előtt évenként befagyó tavat. Csinosítgatta; a partra lócákat szerkesztett, és szedte, kasszírozta utána a biztos megélhetést jelentő pengőfilléreket.

Hét végén vidám vásárt rendezett; felesége jó pénzért készített similabdáit és a sóval, borssal, paprikával fűszerezett forralt borát vitték a fázósabbak, mint a cukrot. Leleményességüket nem győzte csodálni a falu. Mikor pedig még egy felkurblizható ládikát is szereztek valahonnan, aminek a tutu-rájából zene kezdett harsogni a táncospárok korcsolyái alá, irigykedő szomszédja ezt mondta Jokára: ördöngős.

Így ment ez évekig. Joka cigány gazdag ember lett; házat épített, szépet, pompázatosat. Feleségét és gyermekeit, akiknek a száma időközben ötről tizenegyre szökött, pomádésan járatta, s attól kezdve azt kezdte híresztelni róla az irigységet magában derekasan tápláló, nagybajuszos szomszéd, hogy Joka vagyonra – kincsekre, aranyra és ezüstre tett szert.

Akkor kitört a háború. Kezdetben nem hozott nagy változást ez a nagy változást ígérő világindulat. Nem fordította fel fenekestül sem Joka életét, sem pedig a faluét, amelynek a legeslegszélén lakott derék, nagybajuszos szomszédja tovább gyűrűző irigysége által övezve. Az emberek továbbra is élték a maguk mindennapi életét – nem folyt az utcákon vér, nem árasztották el a környéket sebesültek, nem zúdultak a nyakára a messzi csatamezők hadirokkantjai. Katonai jármű is csak egyetlen egyszer gázolt keresztül a falun, de az sem volt egyéb két könnyű lovas szekérnél. Ezek vitték a községháza elől az állomásig a háborúba induló, villámló tekintetű hadfiakat.

A felpántlikázott lószerszámok és a katonazenekar pattogó ritmusú, vidám búcsúztatói miatt e messze robogó szekerek inkább hasonlítottak vőfélyes kompániához, mint bármi máshoz; mintha bizony éppen csak ide, a szomszédos faluba igyekeztek volna leánykérőbe.

Joka élete is lakodalom volt még ekkor. A világháború örömére hétszerte többen kezdtek korcsolyázni, mint addig. Volt úgy, hogy egy-egy szombat-vasárnap a háza előtt parádézott az egész falu.

Hanem aztán egyszercsak megfordult a világ: kezdett elnéptelenedni a korcsolyapálya; az emberek már nem a maguk életét élték – folyt az utcákon a vér, a környéket sebesültek és csonkák, sírdogáló hadirokkantak árasztották el. Katonák és katonai járművek zúdultak elő; dúlták-szántották a falu földjét, úgy tűnt, az évek óta szemben álló hadfelek annyi keserves csetepaté után éppen itt akarják eldönteni a világháború sorsát.

Abban az esztendőben mindezek mellé még olyan cudar tél is kerekedett, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa.

És ekkor Jokát ismét elővette a fejfájás. Kezdődött pedig ez számára akkor, amikor a közelben zajló háborús tusakodások miatt kezdtek kiapadni a bevétel forrásai is. És bizony, az irigy szomszéd híresztelésével ellentétben, nemhogy kincsei nem voltak szegény világárvának, de még annyija sem maradt sokévi munkája gyümölcséből, amennyije volt azon a régi karácsonyestén, amikor a betlehemes házikóval és az üstököscsillaggal nyakába vette a falut.

Mert akkor legalább volt falu, amit a nyakába vehetett, és voltak benne adakozók is, akiknek még volt mit adniuk. Mindennek a tetejébe a felesége egyik napról a másikra hirtelen meg is betegedett. Szomorítóan furcsa kór, szomorítóan furcsa betegség kerítette hatalmába szegényt. Először még csukott szemmel járt. De később rájöttek, hogy nem is hall. Hamarosan aztán elveszítette a beszélőképességét is, végül pedig, amikor már azt hitték, nem lesz több istencsapása, mint valami mérges gomba eső után, hirtelen elkezdett püffedni. Fokozatosan olyan hasat eresztett az istenadta, mint egy mindenórás, aki gyermekáldás elé néz.

E csodálatos elváltozás láttán Joka elsírta magát. Aztán – merthogy eléggé meg volt már keseredve az élete – beletörődve megvonta a vállát. Azt gondolta, biztosan ennek is a háború az oka. Átment, átgázolt a feleségén a háború! Hát miért úszta volna meg éppen ő? A közeli városok szüntelen bombázása idáig is elhallatszott. A világító gyertyáktól fényesebb volt az éjszaka, mint a nappal. Olyan szörnyű zenebona volt itt három nap, három éjjel, hogy abba csak elnémulni, csak megsüketülni, csak megvakulni, csak megnyomorodni lehetett.

Hanemhát a felesége hasával nem nagyon akart egyetérteni. Egy ideig töprengett: lehetséges, hogy a nagy ágyúzások és a legelső bombatámadások idején megfeledkezett volna magáról, és kínjában odabújt volna a feleségéhez? Na – gondolta még keserűbben –, más ide már nem is hiányzott!

Aztán elérkezett a december. Valamicskét arrébb húzódott a háború, és Joka egyik nap azzal állított haza:

– No, eljött, aminek el kellett jönni! El van foglalva a falu katonák által! – S mintha a felesége választ adott volna erre a se keserű, se semmilyen ízű kifakadásra, így folytatta: – Igen. Igen, de ezek nem azok. Nem azok, akik a múltkor. Most mások jöttek. Éppen ebből lehet a legnagyobb kalamajka. Mert ezek nem olyanok, mint azok. Ezek szétágyúzzák a templomot. Felgyújtják a kastélyt. És a papokat, a kisasszonyokat meg a grófokat, úgy hírlik, munkára hajtják. Aki ki meri mondani mától kezdve az Isten nevét, meg azt, hogy szent karácsony, hát az megnézheti magát! – Odahajolt a dunyha nagyságúra növekedett, beteg asszonyhoz, azután a fülébe súgta: – El kell dugnom a kis jászolt, feleségem. A csillag kivételével, jól hallgass meg, el kell dugnom mindent.

Mint valami tolvaj, úgy settenkedett ezután Joka a saját háza körül. Szürkület után végül a szalmával bélelt és régtől fogva üresen tátongó krumplis verembe rejtette a megfakult betlehemes házikót. Ámde amikor betette rá az ajtót, észrevette, hogy a szomszéd cigány, aki még őnála is szegényebb volt, annyira legalább, mint az Isten egere, figyeli. Figyeli ám, de nem akárhogy!

Joka erre visszament a veremhez. Kikotorta belőle a dobozt, aztán lopva visszasietett vele a házba. Ott aztán nézegette, meresztgette rá a szemét, végül megkapta, és elszántan felkapaszkodott vele a padlásra. Lefelé jövet megint észrevette a kukucskáló szomszédot. A betlehemes házacska barmaival, angyalaival, jászolával és örvendező háromkirályával együtt ezért harmadjára is visszakerült a házba. S akkor Jokának új ötlete támadt: ásót ragadott, a ház közepén gödröt ásott vagy félméterest, és a ládikát belesüllyesztette.

Hanem aztán munkálkodása közben arra lett figyelmes, hogy a kintfelejtett üstökcsillag nagyon fénylik ám! Sokkal inkább, mint ahogyan szabadna neki. Ördög vigye – gondolta, és valahogy belepréselte a gödörbe. De amikor hozzáfogott, hogy rákotorja a földet, megint észrevette a nagybajuszú szomszédot. Az ablak alatt állt, sovány, barázdált arca odatapadt a párás üveglapra. E határtalan szemtelenség láttán Joka dühbe gurult. Lesz, ami lesz – döntötte el végleg, és visszacsinálván a gödröt, a helyére állított mindent. Jöjjön – gondolta –, jöjjön, aminek jönnie kell!

Jött is! Nem váratott sokáig magára. Derék szomszédja, aki még az Isten egerénél is szegényebb volt, a leskelődés után ezekkel a szavakkal szólította meg odahaza a feleségét:

– Igazam volt! Csakugyan van aranya! A saját szememmel láttam, amikor el akarta ásni.

– Hogy lehetsz ilyen Júdás – nézett rá ferde szemmel az asszony. Torzonborz volt, körülötte hat pucér gyerek csúszkált a szoba sáros földjén, egy pedig a réklije alatt kotorászott. – Mit lesed ezt a cigányt állandóan, hát van neked ahhoz közöd?

– Van bizony! – toppantott a nagybajuszú. – Új világ lesz, senkinek nem lehet aranya! És ezt, ha akarom, el is intézi a parancsnokság. Ne félj, egykettőre elintézi!

– Eriggy, eriggy, irigy kutya! – kiáltotta utána az asszony. – Majd adnak néked azon a parancsnokságon aranyat!

Úton a parancsnokság felé ez a derék jó szomszéd, ez a nagybajuszos, fénylő szemű cigányember, aki egyre csak latolgatta gondolatban, egyre csak alakítgatta magában az eljövendő új világ menetét, fenemód elszántnak mutatkozott és bátornak. Ámde amint a parancsnokság közelébe ért, rémülten tapasztalta, nem az a parancsnokság van, mint tegnap. Falfehéren újságolta odahaza: – Vissza van foglalva minden. Mire odaértem, visszafoglalták.

Éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Hánykolódott mindvégig. Reggel aztán, mivel az irigység nem hagyta békén, ujjongva felkiáltott: – Az is parancsnokság! Hé!.. – rázta fel alvó feleségét. – A szűzmáriáját, hát az is parancsnokság.

Hogy a guta mégis miért nem ütötte meg, amikor másodjára is hasztalanul zarándokolt el a parancsnokságra, az csak azért volt, mert az irigyeket nem szokta megütni a guta. Min-denesetre csüggedten fordított hátat a kihalt épületnek, és hazafelé keserűen széttárta a karját. – Ki érti ezt? – motyogta maga elé. – Hová lettek?

A közeli árokból aztán, a méteres hóbuckák alól két ormótlan katona bukkant eléje hirtelen. Mivel azonban a háború folyamán még nem került ennyire a közelébe hadviselő katonáknak ez a bátor és derekasan viselkedő szomszéd, ijedtében először elsápadt. Egy pillanattal később mégis ujjongva kiáltott fel: – Hó!.. – rikkantotta el magát. Kapálózva, kézzel-lábbal mutatta a faluszéli viskók felé vezető utat. – A Máriáját, hóha hó!..

A katonák először egymásra néztek. Mikor aztán éber kíváncsiságot tanúsítva megindultak az örömében még mindig ugrándozó, nagybajuszos cigány után, hatalmas nemezcsizmáik alatt sírni, csikorogni kezdett a hó.

Nem lehetett könnyű dolga a Teremtőnek, amikor megalkotta a világot. S milyen undorral fordíthatta el a fejét és hagyhatta magára tökéletlen alkotmányát, amikor azt látta, hogy biz’ ez így nincsen jól! Így történhetett, minden bizonnyal így eshetett a dolog, hiszen ha nem így esett volna, a világon azóta ezernyi dolog másképpen történhetett volna. Joka kis híján elájult a félelemtől, amikor megpillantotta házának ajtajában a jövevényeket. Kínjában először odabújt a feleségéhez, a háború borzalmaitól oly csúfosan megrokkant szegény cigányasszonyhoz, nyüszített neki egy sort, de miután végigcsókolta a gyerekeit is, fölemelt fővel a szoba szegletéhez lépett, átnyalábolta a betlehemes házikót rejtő ládikót, magához vette a szikrázó fényességgel világító üstökös-csillagot, aztán, mint aki az utolsókat cselekszi, elszántan kitette a ház közepére.

– Íme – mondta elcsukló hangon. – Szét lehet ágyúzni! Engemet pedig, mint valami grófot, tessenek elhajtani!

A katonák előreszegett fegyvercsővel nyomultak be Joka házába. Amíg az egyik kutakodva, ellenséget keresve belesett az ágyak alá, benézett a sifonér mögé, felhajtotta Joka cigány feleségén a dunyhát, felágaskodván bekukkantott a sifontető rejtett zugába, addig a másik a bejáratot őrizvén komoran megszemlézte a családot. Egy pillanattal később azonban társával együtt a tűzhely előtt didergő nagybajuszos szomszédra nézett. Kérdően összevonták a szemöldöküket, morgás, elégedetlen dünnyögő hangok, káromkodáshoz hasonlítható hosszú, kacskaringós mondatok következtek ezután. A szomszéd, amint kipattant a ládatető, és előkerült belőle a karácsonyi játékszer, kifehéredve nekiszédült a falnak, s várta, hogy lesújtson rá a lehető legmagasabbról érkező harag. A harag nem váratott magára. Jött is hamarosan, jött ám, csakhogy nem az égi magasságból. Az egyik katona, amint fölemelkedett a ládika mellől, szánakozva kezdte csóválni a fejét. Hanem aztán, mivel úgy gondolta, hogy feddésnek ez, kellős közepén a háborúnak, édeskevés, hirtelen haragra gerjedve megragadta a fényesen tündöklő üstököscsillag botját, és a fal mellett ájuldozó nagybajuszos szomszédnak jól odasózott vele.

Öt nap és öt éjszaka telt el úgy, hogy odakint még zengett a háború. Öt nap után aztán olyan csendesség támadt, hogy azt lehetett hinni, meghalt a falu. De nem ezt történt. Katonák lepték el a házakat; özönlöttek mindenünnen, hamarosan olyan forgalmasak lettek az utcák, mint a nagy vásárok idején. A híresztelésekkel ellentétben nem ágyúzták szét a templomokat. Csodálkozására Jokának, nem hajtották el a papokat, biztatták őket inkább, hogy nosza, szívük és lelkük parancsolata szerint tárják ki Isten házának kapuit csak azért is, aztán hajrá, imádkozzanak!

Jokának azonban ismét fájni kezdett a feje. Törte a kenyér után egy nap, törte két nap, mígnem a harmadikon elérkezett a már nem tudni hányadik karácsony. S mert ötlete már nem támadhatott aznap, leült a betlehemi házikóval szemben, és nézte, bűvölte, simogatta egy ideig; összeeszkábálta közben a szomszéd fején kettétört üstököscsillagot, végül pedig gondolt egyet, és a szent játékszerrel, immár Isten tudja hányadszor, nekivágott a falunak most is.

Igyekezett betérni mindenhová. Kereste a tanítót, a jegyzőt, a szolgabírót; kopogtatott a postamesternél, ácsorgott a főcsendőr háza előtt, bezörgetett az állomásfőnökhöz, a sintérhez, a doktorhoz, a tyúkászhoz, de a gátőrön kívül, aki most nem kért az isteni dicsőségből, senkit sem talált odahaza. A kastélyt pedig, ahol katonák tanyáztak, sürögtek az udvarán, mint hangyák a bolyban, Joka most elkerülte. Csüggedten, összefagyva, szakállán csillogó jégcsapokkal tért haza. Ám faluszéli háza körül szokatlan dolgot tapasztalt. O-lyan fényesség tódult a ház ablakán kifelé, amilyet azelőtt elképzelni sem tudott. Vidám, fényesen kavargó füstkarikákat eregetett magából a tető fölötti csámpás kémény is. Nohát – gondolta elcsodálkozva –, leszállt volna az Isten?

Lopakodva, surranva, settenkedve közeledett a ház felé. Az ablaknál aztán, amikor benézett, a látványtól végképp elcsodálkozott. Felesége, ez a háború borzalmaitól csúfosan eltorzult, hatalmassá dagadt, hamuszürke asszony most kipirult, örömtől sugárzó arccal trónolt a családi ágy tetején. Karján csecsemőt himbált, akinek úgy fénylett, úgy tündökölt az arca, mint valami lámpás. Bent volt a kutya, a macska, a malac; ébren voltak és vidámak voltak a gyerekek is. Énekeltek – anyjukkal együtt fújták a legszebb karácsonyi dalokat.

 

 

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap