Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 6. péntek    Mai névnap(ok): Miklós  
   
NÉMETH PÁL
1941 – 2004

NÉMETH PÁL

 

 

… de történt

 

RÉSZLET

 

 

 

A FÁRAÓK A HÁZNÉPÜKKEL,

 

az avarok a lovukkal, őseink az íjaikkal temetkeztek, a Schicklgruber Braun Évával, én meg majd, ha lehet, a következőkkel szeretnék:

– egy pakli magyar kártya (Piatnik minőségben),

– egy sakk-készlet,

– három, kisebb címletű fémpénz (snóblizáshoz),

– könyveim egy-egy példánya s egy töltőtoll, hogy megérkezve a Mindenható elé, nyomban dedikálhassam neki,

– böcsülettel szolgált Erika írógépem s néhány köteg papír, hogy immár változott szemszögből átírhassam valahány művemet,

– egy pakli (soha ki nem fogyó) sárga Szimfónia s egy flakon (hasonló tulajdonságú) Zweigelt vörös, már csak a nagy ijedtségre,

– a szívemen apám és anyám képe,

– továbbá apró üvegcsékben (mintegy emlékeztetőül e kurta kis kalandra) egy kis tavaszi remény, a másikban jófajta nyári napsütés (vesztegi kiszerelésben), aztán egy csepp nyugalom az őszből, s a télből egy-két foszlány abból a kapcából, amit határőrként hiába is ügyeskedtünk a lábunkra (meg hiába volt a botos is, az a nagy halina-csizma), a kisujjaink csak-csak lefagytak,

s végül, ha mindezeken túl még egy helyre „diákkislány” is mellémférne, szavam se lenne...

 

 

 

PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZOK

 

Apám: én:

Szül.: 1911 1941

nehéz gyerekkor dettó

Katona: 1931-től 1961-től

Kapaszkodás fölfelé, Kapaszkodás felfelé,

elszerződés elszerződés

rendőrnek: 1935 nevelőtanárnak:1965

Kirúgatás, hogy lesz Kirúgatás, hogy lesz

most?: 1949-50 most?: 1979-80

1956: fölragyog a nap, 1986: a nap ugyanúgy,

pár hétre az újhelyi vezetőtanár leszek egy

rendőrség pk.-ja lesz! iskolában!

1962: anyám magára hagyja, 1992: névtelen asszonyom

jönnek a „viseld el!” évek magamra hagy, …stb.

1976: meghal ?: meghal

 

 

 

A „B” VÉRCSOPORTÚAKRA

 

a szervezeti kiegyensúlyozottság a jellemző. Kialakulása a Hima­lája magas hegyei között, a mai Pakisztán és India területén, a megváltozott éghajlati tényezőknek köszönhető. Immun- és idegrendszere kiegyensúlyozott, emésztőrendszere alkalmazkodott az új fel­tételekhez. Hajlamos a cukorbetegségre, a ritka vírusfertőzésekre, autoimmun betegségekre. Személyisége érzékeny és érzelmes. Magas­ra teszi a mércét és gyengeségeit nem bocsájtja meg magának. Mások hibáit és gyengeségeit is nehezen tolerálja, gyakran kell figyel­meztetni, hogy bizonyos szintű elfogadást kell tanúsítania a többi ember iránt a békés egymás mellett élés érdekében. Legfőbb ismer­tetője a tökéletességre törekvés, partnere minden olyan tulajdon­ságát erős kritikával illeti, ami nem fér bele az ideálisról alko­tott képébe.

Mivel én is e vércsoportba tartozom (s a fenti jellemzést egész találónak érzem magamra nézve), nagyon sajnálom, hogy anno, első könyvem bemutatkozó fülszövegében nem ezt adtam közre. Célszerűbb lett volna, hisz a maga tudományos objektivitása révén fölmentett volna ilyen-olyan személyes adatok közlése alól. De sebaj, ami késik, nem múlik – ősi hazám, a Himalája magas hegyei közt ezt így tanítják máiglan is, itt és most, a végén se jön rosszul e megje­lölés: „Itt nyugszik ’B’”(olvashatja majd porhüvelyem fölött az arra járó, s esetleg alatta még annyi:) „-KE PORAIRA!”

 

 

 

HÁT ISTEN VELED,

 

Pali, ha már így alakult, ha így hozta a sors, és Te magad is így rendezted el. Tudtam, hogy baj van. Igen ritka telefonbeszélgetéseinkben egyre több szót ejtettünk a betegségeinkről, már-már benn­fentesként elemeztük és hasonlítottuk össze a vérképünket, aztán valahogy elnevettük magunkat mindig. A legutóbbi, a leg­utolsó, 2004. augusztus 28-án kelt leveled azonban fejbevágott. „…s még egy kérés, amolyan ’utolsó kívánság’, hogy – valamilyen címet adva neki – ami a ...de történt című könyvem 593-596. oldalán ol­vasható; ’A fáraók a...’ kezdetű szövegre gondolok; örülnék, ha majd megjelenhetne pár hónappal ...utána..., immár posztumusz, a Te 2-3 mondatos bevezetőddel.” Azonnal fölhívtalak. Nem ismertem a hangodra, foszladékos és erőtlen volt, s Te rögtön magyaráztad, hogy Rád se ismernék. Eddig is meglehetősen nyíltan beszélgettünk telefonon (mert legalább másfél évtizede nem találkoztunk, de már ennek sincs semmi jelentősége), hát nem hazudozgattunk. Én nem tettem úgy, mintha őszintén vagy szokásos együttérzésből bíztatnálak, kérdeztem, hogy szerinted mennyi időd van „még”. Te szikár egykedvűséggel mondtad, hogy talán két hónap, majd egy pillanatnyi csönd reménykedésével, hogy esetleg egy év. Elég zavartan köszöntünk el, Te se tudhattad, mit is mondj, én is kínban voltam. Elmotyogtunk valami „Isten veled”-eket, aztán hallgattunk; Te se, én se tettem le a telefont, majd a valóban süket csöndben Te köhécselni kezdtél száraz gyámoltalansággal, olyan hangot hallatva, amilyet az összegyűrt papír ad, ha kisímogatják, erre én is a torkomat köszörültem. Ezt hallgattuk egymástól, végül mondtam: szia, Pali, és Te azt mondtad: szia, Szilvikém. Tán egy perc se múlt el, csöngött a telefonom, Te voltál. Azt hittem, elfelejtettél valamit, va­lami parányi reményes nem-tudom-mit, ehelyett azt kérdezted, hogy fél perce én hívtalak-e újra, mivel a mobilod az én számomat írta ki, mire mondtam, hogy nem, mert én azóta ülök bénultan és bámulom a padlószőnyeget, és mondtam még, hogy nyílván az előbbi hívásomat mutatja a telefonod képernyője. Ja, persze, mondtad hallható, röstelkedő rádöbbenéssel, és megjegyezted: látod, elhülyülök lassan, ez is része a leépülési folyamatnak, na szia, próbáltál nevetni fátyolködösen, és én is újra mondtam: szia, Pali. Egyébként: a „Párhuzamos életrajzok” szerint még két évig élned kellett volna. Vélem így is kalkuláltál, amikor 2002-ben, szer­zői kiadásban, 50 példányban megjelentetted a ...de történt vaskos kötetét. Kénytelen vagyok most azt írni: sajnálom, hogy nincs slusszpoén. Hogy megtörik a 30 évnyi párhuzamosság apád élete-sorsa meg a Tied között. Sejtem, hogy az öröklét vagy az örök-nemlét felől nézve nincs különösebb jelentősége, sőt értelme ennek a 2 esztendőnek, de azért mégis. Lett volna még két riherongy életév. Kínlódással és elmúlni-akarással, talán fehér-hollós tiszta és emberi percekkel. És úgy stimmelt volna az utolsó adat is a párhuzamos életrajzokban. Végül is, mindegy. A két hónapos jóslatod viszont beiga­zolódott, bár bő két héttel túlélted, igaz, ahogyan elvált, „névtelen asszonyodtól”, Zsuzsától hallottam, már félig öntudatlanul.

Amikor ezt a levelet írom Neked, Pali, még temetetlen vagy. Tudatom, halálod napja után orkánnal köszöntött ránk a tél, egyéb említésre érdemes dolog nemigen történt. Civakodik a világgal a természet, hisztériásan civakodnak egymással fele-barátaink. Vércsoporttól függetlenül. Általában: mintha annyira hozzászoktunk vol­na a vérhez, hogy már meg se borzongunk, ha tócsákban látjuk. A névtelen halottakat pedig a világ egyes – háborús vagy pária-nyomorult – részein már nem is számolják. Vagy csak átabotában, sac­colva. Más halottakat meg darabra rubrikáznak. De mindezt Te is tudtad, ezzel nem mondok újat. Azokban a napokban viszont, amikor kómában aludtál utolsó stációs kórházi ágyadon, néhány órára ve­zető hírré csinnadrattázták, hogy vérhiány van kishazánkban. Erről már aligha tudtál.

Végül: azt írtad idézett leveledben augusztus legvégén, hogy „örülnél”, ha a kijelölt részlet „megjelenhetne pár hónappal ...utána..., immár posztumusz”. A pár hónap teljesülni fog, mert egy tűrten küszködő folyóiratnál az átfutás mindig pár hónapos. S írnám: legalább ennek örülj. De nem tudhatom, lehet-e örülni az elmúlásban, a semmi min­denségében, a mindenség semmijében. Erről Neked már lehet tapasz­talá-sod, én mindenesetre megnyugtatlak: kérésed, „amolyan u-tolsó kívánságod” ezügyben megvalósul. Könyveidről nem írtam. Nem írtam szélesen nevető, mackós lényedről. Póznásan magas, henteslegényesen vaskos termetedről sem. Arról se, hogy szégyenkező vagy bizonykodó lelkiállapotodban, indulatodban felvöröslött az arcod, és értetlenkedve hebegni, szinte dadogni kezdtél. Arról se, hogy megizzadtál, megszenvedtél az írásért, ahogyan a kiadott munkát végző inas a mestere gyanakvón vizslató szeme előtt. Nem írtam habzsolós élni-szeretésedről: evésről, ivásról, miegymásról. Mondanám még, hogy a sírgödörben való porladásod közben érezd magad úgy, mintha „ősi hazád, a Himalája magas hegyei közt” lennél, „megváltozott éghajlati” viszonyok közepette. De ez így szépelgő, már-már giccses volna. Hiszen koporsódat a 28 éve enyésző édesapádra eresztik. Maradjon tehát, hogy Isten veled, Pali. Én békét gondolok poraidra.

 

Ördögh Szilveszter

 

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap