Tanúvallomás
(Persze, ami Salingert illeti, én
is a Zabhegyezővel kezdtem, de aztán elolvastam az Amikor harap a banánhal című
novelláját, és láttam, hogy ebben benne van a Zabhegyező (is). Vajon melyiket
írta előbb? És bármit olvastam azóta Salingertől, minden ismerős volt, mert
benne volt az Amikor harap a banánhalban. Ritka adománya a Sorsnak, ha egy író
ilyen sűrítményt tud fölmutatni művészete, szemlélete és természetesen
személyisége teljességéről.)
Az uram most rám akarja kenni, most
azzal védekezik, hogy én uszítottam, ez nem igaz, én nem uszítottam, csak
kértem, hogy csináljon valamit, hogy küldje el a francba, hogy mondja meg neki,
hogy hagyjon nekem békét, hogy ne molesztáljon, jó, azt is mondtam, hogy
fenyegesse meg, hogy ha nem kopik le, megveri, de azt nem mondtam, hogy verje
meg, és én magam sem ismertem rá, olyan szelíd, békés természetű embernek ismertem,
gyöngéd volt, már úgy értem, mint férfi, hozzám is gyöngéd volt, nem olyan,
mint más, aki csak úgy nekiront a feleségének, ha akar valamit, és a kislánnyal
is olyan gyöngéd volt és kedves, mint egy igazi jó apa; én nem tudtam, hogy ilyen
vadállat lakik benne, én most se hiszem el, lehet, hogy valami kiváltotta,
valami rossz emlék, nem tudom mi, ez nem ő, én nem így ismerem, pedig öt éve
ismertem meg, négy éves házasok vagyunk; a kislány három éves, hát volt alkalmam
megismerni, higgye el, kérem, ő nem ilyen, biztos nem is volt tudatában, mit
csinál; akkor már hetek óta ment állandóan, hogy molesztált ez a… tudom, hogy
nem szabadna, de nem tudom másképp kifejezni… ez az undorító hajléktalan, mert
a szakálla is csomókba volt, meg a haja is, olyan őszes, de nem egészen ősz, az
eredeti színe mégse látszott, és a szeme is, higgye el, nem volt színe, nem
volt se barna, se kék, olyan vízszínű volt, és véres, és rettenetesen büdös
volt, mert dőlt belőle a piaszag, amitől én undorodom; az uram nem iszik,
hálisten; és a mocsok szaga, nem is tudom elmondani, hogy a ruhájából vagy a
testéből jött a szag, csak érezni lehetett rajta, hogy ez nem mosdott már
hónapok óta, a keze is szinte fekete volt, mint a majomé, hát nem is volt
emberi formája, hogy ismerhettem volna rá; és biztos, hogy ez váltotta ki az
uramból is azt a rohamot, mert az uram nem iszik, ezt már mondtam, de nem is
dohányzik, és isten bizony semmilyen gyógyszert nem szed, néha vitamin
pezsgőtablettát, meg azt a szupradint, jó, nem olcsó, de azt mondja, ennyit
áldozhat az egészségére az ember, én is szoktam inni olyan narancsízű
pezsgőtablettát; szóval az öregember, valószínűleg ott volt a standja, vagy mi,
hát azóta tudom, mert mondták, hogy ott koldult, mindig ugyanazon a metróállomáson,
de én koldulni sose láttam, mert azt ki lehetett számítani, hogy én mikor
jövök; mert reggel, a munkába menet fél nyolc körül értem oda, na esetleg öt
perccel később vagy előbb, és délután is negyed hatkor, na akkor mondjuk volt
úgy, hogy negyedórával előbb, az a csúcsforgalomtól függött, vagy később, akár
egy órával is, mert elmentünk a többiekkel meginni egy kávét; szóval én
koldulni sose láttam, csak azt, hogy követ, és állati idegesítő volt, hogy miért
követ, és utánam jött néha a mozgólépcsőn, egészen az aluljáró kijáratáig, de
akkor mindig visszafordult, és az rettenetesen idegesítő bír lenni, tessék
elhinni nekem; és egyszer-kétszer megfogta a kabátomat, és akkor rákiáltottam,
hogy mit akar, ne molesztáljon; sose szólt semmit, mintha néma lett volna, csak
nézett rám, olyan könyörgően, mintha akart volna valamit, és az emberek is
megálltak, és tudtam, hogy megvédenének, de más nem történt; és én akkor
szóltam az uramnak, hogy gyere már el, légyszíves, és mondd meg neki, hogy
kopjon le rólam, de azt nem mondtam, hogy verje is meg; ezt már csak azért se
mondhattam, mert nem is tudtam volna elképzelni, hogy megtegye, hát tényleg nem
úgy ismertem, mint aki kezet emel bárkire is, hát még egy gyönge öregemberre;
és hogy én nem ismertem meg, hát tessék idehallgatni, én hétéves voltam, amikor
elment, anyukámtól csak azt hallottam, hogy milyen egy gonosz ember, hogy csak
úgy otthagyja a családját, és honnan tudtam volna én, akkor, hétévesen, hogy
azért ment el, mert anyukám már több mint egy fél éve járt a Sanyi bácsival, és
Apu hiába könyörgött neki, hogy szakítson vele, gondoljon a családra, a
gyerekére, vagyis hát rám; én ezt nem tudhattam, azt se, hogy Anyu nem
szakított, mert szerelmes volt, erre apukám elment; és ő mindig olyan szomorú
ember volt, én nevetni szinte sose láttam, és talán a szomorúsága miatt egy
kicsit féltem is tőle, pedig még csak föl sem emelte a hangját soha; és akkor
jött a Sanyi bácsi, és vidám volt, és nevetett, és fölkapott a karjába, és
táncolt velem, és énekelt, és ajándékokat hozott, és amikor Anyu azt mondta,
hogy hívjam a Sanyi bácsit Apunak, én megtettem, miért ne, hiszen olyan
aranyos, és akkor két apukám volt egy darabig, mert Apu mindig eljött, először
heten-kint, aztán ritkábban, és elvitt cukrászdába, az Állatkertbe, a Vidám
Parkba, és egyszer a Pálvölgyi Cseppkőbarlangba is, de hiába, mert mindig csak
szomorú volt; és amikor megtudta, hogy a Sanyi bácsit is Apunak hívom, mert
mondta az anyukám, hogy ezt nem kell az Apunak tudni, de egyszer véletlenül
elárultam magam, akkor még el is sírta magát, és én szégyelltem, hogy olyan
apám van, aki sír, mint egy nő, és akkoriban kezdett el inni; én mint kislány
nem vettem észre másból, csak abból, hogy egy kicsivel jobbkedvű volt, de a
szagot már akkor se szerettem, az alkoholszag akkor is undorított, és tudtam,
hogy albérletben él a Nagyszombat utcában, de oda sose vitt el, nem engedte az
Anyu; azt is tudtam, hogy villanyszerelő, és Anyu azt mondta, hogy csak azért
nem lett maszek, hogy ne kelljen több gyerektartást fizetnie, és titokban
fusizik, mert az után nem vonhatják le a gyerektartást; később meg még azt is
mondta Anyu, hogy Apuból vállalkozó is lehetett volna a szaktudásától, mert jó
szakember volt, de azt sem akarta a tartásdíj miatt; aztán egyszerre kitették a
munkahelyéről, amikor elkezdődtek az elbocsátások, és aztán a főbérlője eladta
a lakást, és őt kirakták az albérletből, és Anyu akkor is mondta, hogy ez kamu,
csak nem akar tartásdíjat fizetni; és egyszer csak tényleg eltűnt, és Anyu azt
mondta, hogy külföldre lógott, mert már volt világ-útlevél, és mindenki
utazhatott, amerre akart, és ott lett belőle vállalkozó, és gazdag ember lett,
csak nem akar tartásdíjat fizetni; hát én mindig úgy képzeltem el az apámat,
ahogy utoljára láttam, csak vidámnak és gazdagnak, akinek egy német asszony ül
az ölében, és sört iszik, és mindenhol el tudtam volna képzelni őt, csak az
aluljáróban, a metróállomáson nem; és tessék elhinni, én nem egyszerűen nem ismertem
rá, hanem el sem bírtam képzelni ebben a helyzetben; van ilyen; tavalyelőtt együtt
nyaraltunk az urammal és a gyerekkel, és volt ott egy nő, akiről rémlett, hogy
ismerem, de fogalmam se volt, honnan, és kerültem, és nem akartam köszönni
neki, hát amikor hazajöttünk, egyszer bemegyek a patikába ott a közelünkben,
ahová állandóan jártunk, és hát nem ott van, ő az a gyógyszerésznő, aki mindig
kiadja a gyógyszert, és együtt nevettünk azon, hogy ő sem tudta ott lenn, a
Balatonnál, hogy hová tegyen, mert ha az ember más környezetben lát valakit,
mint ahol megszokta, nem ismer rá; hát ilyesmi történt velem is, ha csak egy pillanatra
is megfordul a fejemben, hogy az apám ide kerülhetett, hogy akár egy
hajléktalan koldus is lehetett belőle, akkor biztos megismerem, én ezért kértem
a férjemet, hogy szabadítson meg tőle; de hogy benne ilyen indulatok vannak,
hogy ilyen vadállat bír lenni egy nyo-morult öregemberrel szemben, csak azért,
mert az illető mocskos, gusztustalan, és nincsen, aki megvédje, hát ezt, isten
bizony, álmomban sem hittem volna róla… akkor azt kérdezi a nyomozótiszt, egy
hadnagynő, úgy tíz évvel idősebb, mint az asszony, akinek a tanúvallomását
hallgatja, hogy ha fölismeri a hajléktalanban az apját már előbb, mondjuk egy
héttel az eset előtt, akkor mit csinált volna, erre az asszony zavarba jön… hát
azt nem is tudom, hát persze haza nem vihettük volna, mert nem volt olyan
állapotban, hát egy három éves kislányom van, most nem mondhattam neki erre az
emberre, nem is volt emberi formája, tessék elhinni, nem mondhattam volna neki,
hogy nézd, kicsikém, ez a nagyapád; az édesanyja él, kérdezi most a
nyomozótiszt asszony, igen él, mondja az áldozat lánya; és ha előbb fölismeri,
nem szólt volna az édesanyjának, hogy Anyukám, ott koldul az aluljáróban
rongyosan az Apu, és teljesen tönkrement, és azért mi is felelősök vagyunk egy
kicsit, talán tehetnénk érte valamit; nem tetszik ismerni az Anyut, mondja a fiatalasszony,
ő azt mondta volna, megérdemli a sorsát, dögöljön meg; és maga ezzel egyetértett
volna, kérdezi a rendőrtiszt; Isten ments, mondja a fiatalasszony, az áldozat
lánya, én azért úgy hiszem, az Anyu igenis felelős, hát végülis ő szakított
vele a Sanyi-apukám miatt; én alighanem a mentőket hívtam volna, hogy vigyék be
valahová, és fürdessék meg, és a rongyait égessék el, aztán szereztem volna valami
ruhát; de persze azt nem tudtam, hogy a teste is tele van fekéllyel, hogy tébécés
és még májrákja is van, és menthetetlen, ez csak a boncolásnál derült ki, és
talán nem is az uram verte agyon, amúgyis meghalt volna már, eljött már neki az
ideje, és olyan nagyon nem is verte meg a férjem, hát azért halt meg, mert elesett,
mert rosszul ütötte be a fejét, az én uram nem bűnös, tessék elhinni, ő nem
akarta megölni, miért is akarta volna, hiszen ő nem is ismerte, nem is látta
soha, csak az a szegény öregember rosszul esett; de az sem igaz, hogy én uszítottam,
mert én egy szóval sem mondtam, hogy üsse meg, csak azt, hogy ijesszen, rá,
hogy ne molesztáljon többé, vagyis, hogy szabadítson meg tőle… akkor a nyomozótiszt
azt mondja, köszönöm, és még beleírja a gépbe az utolsó mondatokat, aztán kiprinteli
a vallomást, és aláíratja a tanúval, az asszony aláírja, és megkönnyebbülve
föláll és kimegy; a hadnagynő elmenti a fájlt, kilép belőle, kikapcsolja a
gépet, és átmegy az étkezőbe ebédelni, mert már fél kettő…