„Balladás időkről”
PÁL JÓZSEF KÖNYVE ÜRÜGYÉN
1.
Az 1948-as esztendő szeptemberének végén Rákosi
Mátyás magához rendelte dr. Kardos Lászlót, a Népi Kollégiumok Országos
Szövetségének vezetőjét és – jegyzőkönyvben hitelesítve – az alábbiakat mondta
neki:
„Bevallom, hosszú ideje
gyanakvással és fenntartással tekintek a NÉKOSz-ra. Nem tagadom, kezdetben
mozgékonysága, leleményessége, tevékenysége, különösen a györffystáké rám is
nagy hatással volt. Ezért is támogattuk magukat. Később fenntartásaim
növekedtek, ahogyan erről is, arról is informáltak az elvtársak, beszámoltak
viselt dolgaikról, a vitáikon elhangzottakról, az ifjúsági szövetségben a
vezető elvtársakkal folytatott nézeteltérésekről. Nem is értem, Rajkot és Révait
is azért küldtük magukhoz, hogy segítsenek maguknak, és mégis baj történhetett.
Úgy látszik, fenntartásaimnak lett igazuk. Meg is mondom magának, miért. Nézze,
én a szocializmus dolgait még a régi nagykönyvből tanultam. Ebből megtanultam,
mi a párt, mi a felépítése, szerepe a szocialista forradalomban, hogy kell azt
vezetni. Tanultam, hallottam tömegszervezetekről, transzmisszióról, meg arról,
mi a párt és az állam viszonya. De arról seholsem olvastam és hallottam, hogy a
szocializmus útján népi kollégiumok is vannak, és hogy azokkal is építik a
szocializmust. A népi kollégiumokról egy szó sincs abban a nagykönyvben, és nem
hiszem, hogy szükség van rájuk.”
Ezzel elkoppantak azok a
kalapácsütések, amelyekkel beverték az utolsó szöget a NÉKOSz koporsójába.
Az a koporsó egyébként már jóideje a
sarokba támasztva állt. Régóta zajlott a NÉKOSz-ban a szellemi házkutatás, és a
fentebbi szöveghez hasonló nyilatkozatokban mihamar ki is mondatott: az egész
mozgalmat fel kell számolni. Mégpedig nem azért, mert nem volt benne a
„nagykönyvben”, hanem azért, mert útjában állott mindannak, amit Rákosiék a
magyar társadalommal művelni készültek. Így adódott, hogy a NÉKOSz lett a
koncepciós perek első áldozata 1949 nyarán, mert ez volt az utolsó,
akkor még létező és ki-nem-vérez-tetett, autonóm intézmény, amely elutasította
a pőre diktatúrát, személyi kultuszt, stb. Az akkorra már tízezer főnyi középiskolás
és egyetemi fiatalt országszerte szétzavarták a kollégiumokból, megfosztva őket
a közösségi létezés élményétől meg a mégoly szerény lakhatás és táplálkozás,
főként pedig a továbbtanulás lehetőségétől. S a tákolt vádak szerint azért is
kellett mindennek így történnie, mert a kollégiumi közösségek jellemzője, hogy
ott „neveletlenek nevelnek neveletleneket”, eluralkodott a trockizmus
(mi, középiskolások nem is hallottunk a létezéséről), továbbá az úgynevezett
NÉKOSz-öntudat a kommunista tudat fölé tornyosult. (Ez utóbbiban lehetett
valami.)
A mából visszanézve, most már befejezett
sorsokat is mérlegre téve, olyannak tetszenek – velem együtt – a volt
kollégisták, mint akik hajlamosak sokáig a két part között hányódó csónakban
vesztegelni anélkül, hogy indíttatást é-reznének bármelyik parton is kikötni.
Ennek a viselkedésnek nagy valószínűséggel az átélt személyes és kollektív
történelem az egyik forrásvidéke. Valamikor talán majd tisztázódik.
Mondják, hogy a fizikai fájdalom a
kivégzés után is létezik egy ideig az érzések centrumában, az agyvelőben. A „fényes
szellők” még élő halottjaiban mindmáig nyilallik a lemészárlásuk fölötti
fájdalom, de – személyes tapasztalatból mondom – a boldog emlékezési
hajlandóság is, valahányszor szóba hozza valaki azokat a NÉKOSz megszületését követő
időket.
Most szóba hozta valaki a születés előtti
éveket. Pál József egykori Györffy-kollégista írta meg visszaemlékezéseit.
Saját sorsán át láttatja mindazok „mozgékonyságát, leleményességét,
tevékenységét”, akiket az iménti idézetben Rákosi Mátyás is méltatott egy
álszent bók erejéig. Műfaja szerint ez leginkább történelmi olvasókönyv,
jelképességét illetően pedig füstjel, amit öreg indiánok küldenek egymásnak.
Íme, visszajelzek: láttam, értettem.
„A kollégiumnak 1940 februári
indulása óta tagja voltam – írja
–, mondhatnám alapító tagja. Előző év szeptemberében léptem át közgazdász
hallgatóként az egyetem kapuját Pesten. Jó félévig ágyrajáróként, majd
albérlőként éltem otthonról kért drága pénzért. Nehezen kértem, tudtam, hogy
Szabolcsban küszködő szüleim – három húgom figyelő tekintete előtt – ugyancsak
nehezen kaparják össze a legszükségesebbet is… Egyetemi társaim nyitották rá a
szememet a parasztfőiskolások egyesületté formálódó törekvéseire.”
Ez a törekvés főként arra irányult,
hogy lehetővé váljék a bekerülő paraszti származású diákok továbbtanulása. Ugyanakkor
ennél sokkal többről is szólt a kollégiumalapítás, amint azt sok más elemzéssel
egybehangzóan Pál József is taglalja.
A népi kollégiumi mozgalom
létrejöttét az első világháborút követő évtizedek többféle szellemi-politikai
áramlata készítette elő. Egyik a romantikus népiesség újra-támadt divatja. Ez
leginkább abból fakadt, hogy a proletárforradalom bukása után a munkásosztály
alkalmatlannak minősíttetett a történelemformálásra, de ugyanígy az úri
középosztály is. Mohó figyelem fordult a „tiszta” magyarságú és osztatlan parasztság
felé. Olyan jelszavak és ezekre épülő átmeneti mozgalmak születtek, mint „a
középosztály vérfrissítése a népből”, továbbá „hídverés a parasztság és
a középosztály között”, aztán „a népi elit” megteremtése, az „őstehetségek”
felkarolása, s mindezek sorában helyet kapott a parasztfiatalság művelését szolgáló
kollégiumok kezdeményezése is. (Jómagam például a református egyház
„tehetségmentő” akciója keretében juthattam falusi elemiből budapesti polgári
iskolába 1941-ben. A teljes megértéshez és méltányláshoz most új adalékokat kaptam
Pál Józseftől is.)
A „fentről” érkezett
megkeresésre válasz jött „lentről”, amennyiben a szorosan vett
parasztság önállóan is megjelent a szellemi-politikai színpadon. Itt-ott
elkeveredett a romantikus polgári népiség szemléletével, ámde legkiválóbb
képviselői a népi-paraszti világ hiteles képét mutatták fel. Értelmiségi
tevékenységükben, főképpen az irodalomban, a publicisztikában, tudományokban
ország-világ elé tárták a szociális gondokat, mozgalmat kívántak szervezni a
megoldásra, miközben maguk is mozgalommá szerveződtek. A népi írók mozgalma
nyújtotta aztán a legnagyobb segítséget a paraszti származású egyetemisták
kollégiumi vállalkozásához.
Segítséget jelentett a
megalapozásban megannyi kiváló értelmiségi között például Karácsony Sándor a
nevelői közösségek működési mechanizmusáról meg a kollégiumi autonómiáról való
ismereteivel. Ehhez társult Györffy István tanítása a népi műveltségi tradíció
szerepéről és jelentőségéről a nemzeti művelődésben. Más-más megközelítésben
erről töprengett szóban és írásban Szabó Dezső, Zilahy Lajos, Móricz Zsigmond,
Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Pál, Somogyi Imre, Németh László, Illyés Gyula,
Veres Péter, Darvas József, Erdei Ferenc. És még sokan mások.
Pál József és nemzedéktársai tehát
nem készen kapták a Bolyai- és Györffy-kollégium intézménytípusát. Az említett
segítők mellett eszmei építőanyaguk volt az alapítóknak a többségében
protestáns – némely esetben katolikus – hagyomány ismerete. Szerencse meg –
talán – törvényszerű véletlen volt, hogy az alapító tagság jórésze a debreceni,
pataki, pápai, különféle erdélyi és felső-magyarországi kollégiumokban végezte
középiskoláit. A Pestre kerültek között számos olyan akadt, aki a horthysta
„területvisszatérések” nyomán a Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről való volt,
ami azért érdemel figyelmet, mert sajátos szociális színt, többnyire progresszív
társadalmi-politikai magatartást képviseltek, és kicsi mértékben bár, de
nemzetiségi sorsuk sérelmeit is hozták.
2.
„A parasztfőiskolások közössége Györffy István
néprajztudós professzor körül
csoportosuló egyetemistákból alakult – emlékezik Pál József. – A
professzor veresegyházai tanyáján, a falukutatásokban, a népi írók munkáinak
vitáin kovácsolódtak össze egy csapattá.”
Szinte meseszerűen történt azután,
hogy a professzor úr, aki szívósan gyakorlati útra próbálta terelni a kollégium
alakításáról való elmélkedést, 1939. október 5-re szűkebb körű társaságot
hívott össze a tanszékén. Meg is jelent négy tanítványa, pár parlamenti
képviselő, aki akkor már az ügy mellé állt, meg a népi írók néhány kiválósága.
A professzor viszont nem jött el; aznapon meghalt. A kollégium alakulását elhalasztották,
s csak 1940. február 1-én szerveződött egybe előbb harminc, majd mihamar ötven
parasztdiákot ölelve magába. (Máig nem láttam írott nyomát, hogy miért Bolyai
lett akkor a neve a kollégiumnak? Természetesen kifogástalan választás volt,
mégis méltó tisztelgést jelentett Györffy professzor emléke előtt, hogy két
esztendő múltán róla kapta új keresztségét az őskollégium.)
További mesébe illő eleme a
kollégium kezdeti életének, hogy bár baloldali gondolkodású szellemi emberek
bábáskodtak születése körül s maguk a kollégisták is hasonló gondolkodással
voltak beoltottak, mégis a horthysta kormányzat egyik egyetemi ifjúsági
szövetségének, a Turul Szövetségnek a keretében s jórészt az onnan kapott
anyagi támogatás révén jött létre a Bolyai kollégium. E jelenség magyarázatául
adja Pál József, hogy éppen abban az időben, 1939-41 között, a Turul néhány
vezetője baloldalihoz hasonló fordulatot próbált végrehajtani. Ezidő alatt nem
szóltak bele a kollégium belügyeibe, amely így autonóm közösségként működhetett
s a későbbi, fejlett népi kollégiumi élet lényegesebb szervezeti és tartalmi
elemei már akkor kiformálódhattak.
Ámde hamarosan ismét felülkerekedtek
a jobboldaliak a Turul Szövetségben, s a feudális állammal, a nyílt fasiszta törekvésekkel
szemben álló Bolyai kollégistákkal összeütközésbe kerültek. Ellenezték az olyan
látványosan baloldali de-monstrációkat, mint például koszorúzás a Batthyány örökmécsesnél,
a Kossuth mauzóleumnál és a Táncsics síremléknél. Aztán a Turul kikötötte, hogy
Bolyai kollégista csak az lehet, aki nagyszülőkig visszamenőleg nem csak keresztény(-tyén)
vallást, de magyar eredetet is igazol. Ezt névelemzéssel állapították meg, s
egy kárpátaljai ruszin-gyanús kollégista kizárását követelték. A kollégisták
ezt megtagadták, mert ők magatartás és gondolkodásmód alapján ítéltek emberekről.
Ellenállásuk miatt a Turul Szövetség megvonta a fűtési hozzájárulást, a
kollégisták azonban inkább fagyoskodtak, de nem engedelmeskedtek a követelésnek.
Értelemszerűen odáig fajult a
helyzet, hogy 1942 elején a Bolyai kollégisták szakítottak a Turullal. A
történelem újabb fintoraként azonban ezt követően is jobboldali támogatással
élhették baloldali életüket. Néhány népi író közvetítésével tárgyalás kezdődött
az akkori uralkodó osztály egyik angolszász vonzalmú és a fentebb említett
„népbarát” érzelmű csoportjával, amelynek vezetője Zsindely Ferenc miniszterelnökségi
államtitkár, majd miniszter volt. Hosszas tanakodás után úgy döntöttek az akkor
már illegális kommunistákkal is érintkező kollégisták, hogy elfogadják az úri
pártfogók anyagi és társadalmi támogatását. Noha kifogások és aggodalmak is
kísérték „az urak és a népfiak parolázását”, végülis az mindkét fél
számára hasznosnak bizonyult. Az úri pártfogók népbarát-voltukat
demonstrálhatták általa, másrészt az ide tartozó gyárosok, bankárok talán azzal
is kalkuláltak, hogy a világégés utáni korszakban szövetségesre lelhetnek majd
a „tisztalelkű” parasztságból jött értelmiségiekben, sőt: politikai céljaik
szolgálatába állíthatják őket. A kollégisták pedig ígéretet csikartak ki a
belügyminiszter által garantált egyesületi autonómia biztosítására, amit
hamarosan meg is kaptak. Létrejött az első – törvény-biztosította
önkormányzatiságon alapuló – autonóm, vagyis legálisan működtethető népi kollégium.
Az úri pártfogókkal épített
kapcsolat következményeként a kollégistáknak fel kellett vállalniuk – igazi
népiségük felmutatása mellett – a népieskedés bizonyos propagandáját. Ezt
legszívósabban az úri-paraszti frigy első számú sürgetője, egyben a kollégium
igazán jószívű patrónusa, Zsindely Fe-rencné, Tüdős Klára óhajtotta. Amellett,
hogy magasrangú köztisztviselő felesége volt, az Operaház ruhatervezőjeként is
tevékenykedett és díszes vagy inkább cifra „népi” egyenruhát álmodott a
kollégistákra, s bele is öltöztette őket. Így parádéztak népi ének, tánc – és
balladajátszó csoportként. Fényes helyeken, többízben külföldön is felléptek.
(Élénken él emlékezetemben hasonló
jellegű saját fellépésem. A Rottenbiller utcai polgáriban, ahová 1941-ben jártam,
bizonyos Rossa Ernő volt az énektanár, akinek azóta rangos, komolyzenei
világban is láttam feltűnni a nevét. Az iskolának mindenesetre kiváló tanára
volt. Kordivatként népi kórust szervezett, amelynek én lettem a szólistája, s
nem annyira jó hangom, inkább valódi parasztcsizmám okán. A kórus minden tagja
fekete papundeklit csavart a cipője fölé, hogy látszatra az enyémhez hasonló
csizmában legyen. Nagy színházban léptünk fel, s csodáltam, hogy idősebb, már
bajuszos, ismeretlen legények társaságában elvegyülve hasítjuk a nótákat.
Nagyon is hihető, hogy Tüdős Klára NÉKOSz-bajszú, cicomás kollégistáival
vegyültünk, akik sorában esetleg a szóban forgó könyv szerzője is ott
lehetett... Vannak percek, helyzetek, amikor azt érzi az ember, hogy rajta keresztül
valami más szól, valami, ami erősebb, fontosabb, mint hétköznapi önmaga – ezt
érzem utólag azokra a percekre gondolva... és büszke vagyok. Azt viszont
röstellem, hogy Tüdős Klára méltóságos és jóságos asszony valódi kilétéről csak
most, aggastyánként jutott el hozzám az igazság, Pál József könyvén át.
Hallottam a nevét, mondogattuk, hogy „ter-vezzen meg téged a Tüdős Klára”, de azt, hogy kicsoda az illető s mit és miért
tervezzen, soha nem hoztuk szóba. Nem volt fontos. Valószínűleg csak neve
viccesnek tetsző volta miatt emlegettük.)
A kollégium vállalta hát az úri
pártfogók bizonyos igényeinek támogatását, mert ez hozzásegítette őket az
elfogadhatóbb lakhatási és tanulási körülményekhez, sőt, egy szájuk íze
szerinti, másik kollégium építésének anyagi feltételeit is biztosíthatták. A
Györffy István kollégium 1942 tavaszától 1944 tavaszáig, vagyis egész létezése
két esztendeje alatt kimunkálta a kollégium autonóm nevelőszervezetét. Részleteiben
kidolgozták és alkalmazták a felvételi metódust, létrehozták a mikroközösség
alapformáját, vagyis a szoba-szö-vetkezetet, s hajlékony és színes oktatási
programot iktattak be a mindennapokba. Az egyetemi tanulmányok mellett egy
nyugati nyelv és egy választott szomszéd ország nyelvének tanulását írták elő.
Neves írók és politikusok fordultak meg hétről-hétre a kollégium falai között.
Tagadhatatlan, hogy az úri pártfogók segítségével jöhetett létre Debrecenben az
első fiók-kollégium, valamint egy kertészeti népfőiskola Pest határában.
Feszültségek nélkül azonban ez a
kapcsolat sem működhetett. Zavaró volt például a kollégisták antifasiszta
akciózása vagy ilyen alkalmi akciókhoz való csapódása. Döntő és maradandó
konfliktus lett, hogy az urak akarata ellenére a már említett Kardos Lászlót
választották elnöküknek a kollégisták. (…Pedig talán csak az volt a kifogás
Kardos ellen, hogy igen törékeny testűnek formálta a természet, szemben a Tüdős
Klára által pártolt dalia-termetű, de minden másban hátrányosan különböző s a
kollégiumi szellemiséggel nem igazán átitatódott jelölttel…) Nehezítette a
helyzetet a hatalom ismétlődő óhaja, hogy a pártfogói testületnek legalább a vezérkara
cserélődjön jobboldalibbakra, de a szándék megtört, főképpen a kollégisták
ellenállásán. A viszony fokozatosan egyre hűvösebbé lett népfiak és urak között
a teljes szakításig, a német megszállásig.
A német megszállás másnapján
felfüggesztették a kollégium autonómiáját, egyúttal a jobboldali újságok vad
uszításba kezdtek a Györffy kollégium ellen. A kollégisták bejelentették a
pártfogói testületnek, hogy felmondják az együttműködést. Arról is döntöttek,
hogy valamennyien elhagyják a kollégiumot. Egy részük Pesten illegalitásba
vonult, más részük szétszéledt az országban.
Pál József azok sorába tartozott,
akik nem úszták meg a katonai behívót, noha egyetemisták esetében rendszeresnek
volt mondható a felmentés. Ő úgy vélte: a behívással a rendőrség által is
számon tartott, nyilvános baloldaliságot akarták megtorolni az 1942 és 43
közötti évben. Jó katona volt, szakaszvezetői rangig vitte, s egy év elteltével
tanulmányi szabadságra engedték. Újabb év múltán kellett volna visszamen-nie,
de akkor már úgy tűnt: nagyon közel a háború vége, s Pál József azokhoz
csatlakozott, akik föld felett és föld alatt, fővárosban és vidéken antifasiszta
tevékenységbe kezdtek, mind szorosabban együttműködve más hasonló célú csoportokkal.
Könnyítette mindezt, hogy a kollégistáknak évek óta jól kiépített baráti és
politikai kapcsolataik voltak a demokratikus pártokkal, polgári értelmiségi
szervezetekkel, munkásszervezetekkel, egyházak értelmiségi ifjúságával.
Még sok gyötrelmet kellett átélni,
de közeledett az idő, amikor az áhított cselekvések mezejére léphettek, hogy új
társadalmat építsenek a népnek.
3.
Begördült keletről a front és átdübörgött
Magyarországon. Debrecenben már működött az ideiglenes kormány, s a Duna pesti
oldalán is szerveződni kezdtek a pártok. Előkerült az illegális munka mélyéről
a kollégisták által változatlanul igazgatónak tekintett Kardos László legendás
alakja. Azonnal szervezni kezdte a szétzilálódott kollégiumi életet, illetve
száz férőhelyesre növelte a kollégiumot. Hozzálátott legnagyobb álma, a
parasztkollégiumok országos hálózata kiépítéséhez.
Az ideiglenes kormány megalakulását
bejelentő röplap múzeumi példánya alján ma is látható egy figyelemre érdemes
mondat: „Györffy kollégisták, jelentkezzetek!” Bibliai jellegű
népszaporulat volt rá a válasz: többszáz „györffysta” jelentkezett a megjelölt
helyeken. Miképpen történhetett ez? Csakis az lehet a magyarázat, hogy a háború
éveiben elhíresült kollégiumi tevékenység a kapun belül és kívül egyaránt vonzó
lett a haladó egyetemisták számára, és az adott pillanatban készek voltak az
azonosulásra: hazudtak az igazság érdekében. A valódi györffysták még nem
voltak annyian, hogy tömegnek lettek volna tekinthetők, de tömeghatásuk volt! O-lyan
sodró erőt árasztottak, akár a vízesés!
Legnagyobb vállalkozása volt a
Györffy kollégiumnak, hogy részt vett a földosztásban. Méghozzá oroszlánrészt
vállalt Kardos László igazgató is és természetesen Pál József is. A debreceni
kormány megbízásából megyei és járási miniszteri biztosi minőségben pár hónap
alatt a feudális nagybirtokok két és fél millió holdját osztották szét a
györffysták nincsteleneknek és szegényparasztoknak – testvéreiknek, szüleiknek.
Mindössze húsz-huszonöt évesek voltak, s ezt a roppant munkát hivatalos
megítélés szerint is szakszerűen, emberi és politikai tapintattal s makulátlan
tisztességgel végezték el. Hát ezért kellettek az ideiglenes kormánynak! Ezért
kellett jelentkezniük és ezért jelentkeztek.
És megjelent velük a magyar
társadalomban az új, a népi értelmiség előőrse, első generációja. Aztán jöttünk
mi. A háború után megkezdődött a tömeges népi kollégiumi mozgalom históriája,
amelynek a végén tízezren örülhettünk, hogy az elődök nyomán lépkedünk.
Egyetlen fűszál sem volt boldogabb nálunk! Aut Ceasar, aut nihil! – ez a jelszó
lelkesítette „fényes szellős” ifjonti jövőtudatunkat, miközben még emlékeztünk
a mozdulatra és a muzsikára, amikor apánk megpengette ujjával a kasza élét,
hogy kihallgassa a csengését.
És emlékezünk rá ma is. Ha idők
során akadtak is megtévedtek, a többség semmiképpen sem lett janicsár, amint attól
a mozgalmat életre segítők és állandóan féltők riadoztak néha. Pár kollégiumi
esztendő elég volt, hogy „átváltódjunk” Ady értelmezése szerint, és
örökre belénk vésődjön a legmagasabb tudás iránti vágy és a legszentebb
humanista kötelességtudat: a mindig rászorulók örökös szolgálata.
4.
Miután Pál József befejezte földosztói munkáját
Szabolcsban, rövid időt családi ügyei rendezésére fordított, például megnősült,
majd elvállalta a Nemzeti Parasztpárt Szabolcs megyei titkári teendőit, azaz:
hozzálátott a párt szervezéséhez meg az új paraszti világ arculatának formálásához.
Az 1945-ös év néhány napját Pesten töltötte, a Györffy kollégium kongresszusán.
Itt sok fontos döntés mellett arról is határoztak, hogy létrehozzák a VKT-t,
azaz, a Végzett Kollégisták Testületét, és úgy működtetik, mint „vének”
tanácsadó gyülekezetét. Ennek egyik tisztségviselője lett Pál József. A sokkal
hatalmasabb munka azonban Szabolcsban várta, mert a Parasztpárt az 1945-ös
országgyűlési választásra készült. Az eredmény olyan lett, amilyen lett;
szégyellni nem kellett. Azután feleségestül Pestre ment Pál József, a végzett
kollégisták testületének szállására, nem annyira tanácsokat osztogatni, mint
inkább a maga tudását gyarapítani az egyetemen, ahol ő még nem végzett.
Hátralévő vizsgáit sikeresen letette, majd pedig állást, pénzt kellett
keresnie, ami szintúgy sikerült. Mindezt közölve azután befejezi könyvét.
E könyv nyomán írom mindezt. Amint
látható, nem annyira a könyvről szólok, mint inkább témájáról, amelyre közös
emlékeink okán hangolódtam. Ő maga krónikának is nevezi, noha nem csak
tényszerű, de néhol igen pallérozottan megírt emlékezés. Olyan, mintha azt
mondaná: a mi történelmünk nem csupán a miénk; bárkié, akinek szüksége van rá.
Ez nem önfeladás, hanem inkább mindent-odaadás. Elmehetünk vele, ameddig a szem
ellát. A megidézett időkben fiatal volt a szemünk, messze ért a sugara előre,
most, az ő könyve segítségével meg visszafelé is messzire tekinthetünk.
A történelem persze nem jó és nem
rossz – egyszerűen faktum. Értéke azon múlik, miképpen használjuk. Sokszor,
sokan írtak már a népi kollégiumokról, de még távolról sem eleget ahhoz, hogy
ne lenne szükség újabb felfénylő igazságra. Pál József könyve öles lépés a „balladás
idők” rejtelmeinek és teljes igazságtartalmának feltárásáig vezető úton. S
azután következhet majd a tanulságok használhatóságának további vizsgálata.
(Pál
József „Huszonöt hónap” című könyve
a
Nap Kiadó gondozásában jelent meg.)