„Balladás időkről”

 

PÁL JÓZSEF KÖNYVE ÜRÜGYÉN

 

1.

 

 

Az 1948-as esztendő szeptemberének végén Rákosi Mátyás magához rendelte dr. Kardos Lászlót, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének vezetőjét és – jegyzőkönyvben hitelesítve – az alábbiakat mondta neki:

„Bevallom, hosszú ideje gyanakvással és fenntartással tekintek a NÉKOSz-ra. Nem tagadom, kezdetben mozgékonysága, leleményessége, tevékenysége, különösen a györffystáké rám is nagy hatással volt. Ezért is támogattuk magukat. Később fenntartásaim növekedtek, ahogyan erről is, arról is informáltak az elvtársak, beszámoltak viselt dolgaikról, a vitáikon elhangzottakról, az ifjúsági szövetségben a vezető elvtársakkal folytatott nézeteltérésekről. Nem is értem, Rajkot és Révait is azért küldtük magukhoz, hogy segítsenek maguknak, és mégis baj történhetett. Úgy látszik, fenntartásaimnak lett igazuk. Meg is mondom magának, miért. Nézze, én a szocializmus dolgait még a régi nagykönyvből tanultam. Ebből megtanultam, mi a párt, mi a felépítése, szerepe a szocialista forradalomban, hogy kell azt vezetni. Tanultam, hallottam tömegszervezetekről, transzmisszióról, meg arról, mi a párt és az állam viszonya. De arról seholsem olvastam és hallottam, hogy a szocializmus útján népi kollégiumok is vannak, és hogy azokkal is építik a szocializmust. A népi kollégiumokról egy szó sincs abban a nagykönyvben, és nem hiszem, hogy szükség van rájuk.”

Ezzel elkoppantak azok a kalapácsütések, amelyekkel beverték az utolsó szöget a NÉKOSz koporsójába.

Az a koporsó egyébként már jóideje a sarokba támasztva állt. Régóta zajlott a NÉKOSz-ban a szellemi házkutatás, és a fentebbi szöveghez hasonló nyilatkozatokban mihamar ki is mondatott: az egész mozgalmat fel kell számolni. Mégpedig nem azért, mert nem volt benne a „nagykönyvben”, hanem azért, mert útjában állott mindannak, amit Rákosiék a magyar társadalommal művelni készültek. Így adódott, hogy a NÉKOSz lett a koncepciós perek első áldozata 1949 nyarán, mert ez volt az utolsó, akkor még létező és ki-nem-vérez-tetett, autonóm intézmény, amely elutasította a pőre diktatúrát, személyi kultuszt, stb. Az akkorra már tízezer főnyi középiskolás és egyetemi fiatalt országszerte szétzavarták a kollégiumokból, megfosztva őket a közösségi létezés élményétől meg a mégoly szerény lakhatás és táplálkozás, főként pedig a továbbtanulás lehetőségétől. S a tákolt vádak szerint azért is kellett mindennek így történnie, mert a kollégiumi közösségek jellemzője, hogy ott „neveletlenek nevelnek neveletleneket”, eluralkodott a trockizmus (mi, középiskolások nem is hallottunk a létezéséről), továbbá az úgynevezett NÉKOSz-öntudat a kommunista tudat fölé tornyosult. (Ez utóbbiban lehetett valami.)

A mából visszanézve, most már befejezett sorsokat is mérlegre téve, olyannak tetszenek – velem együtt – a volt kollégisták, mint akik hajlamosak sokáig a két part között hányódó csónakban vesztegelni anélkül, hogy indíttatást é-reznének bármelyik parton is kikötni. Ennek a viselkedésnek nagy valószínűséggel az átélt személyes és kollektív történelem az egyik forrásvidéke. Valamikor talán majd tisztázódik.

Mondják, hogy a fizikai fájdalom a kivégzés után is létezik egy ideig az érzések centrumában, az agyvelőben. A „fényes szellők” még élő halottjaiban mindmáig nyilallik a lemészárlásuk fölötti fájdalom, de – személyes tapasztalatból mondom – a boldog emlékezési hajlandóság is, valahányszor szóba hozza valaki azokat a NÉKOSz megszületését követő időket.

Most szóba hozta valaki a születés előtti éveket. Pál József egykori Györffy-kollégista írta meg visszaemlékezéseit. Saját sorsán át láttatja mindazok „mozgékonyságát, leleményességét, tevékenységét”, akiket az iménti idézetben Rákosi Mátyás is méltatott egy álszent bók erejéig. Műfaja szerint ez leginkább történelmi olvasókönyv, jelképességét illetően pedig füstjel, amit öreg indiánok küldenek egymásnak. Íme, visszajelzek: láttam, értettem.

„A kollégiumnak 1940 februári indulása óta tagja voltam – írja –, mondhatnám alapító tagja. Előző év szeptemberében léptem át közgazdász hallgatóként az egyetem kapuját Pesten. Jó félévig ágyrajáróként, majd albérlőként éltem otthonról kért drága pénzért. Nehezen kértem, tudtam, hogy Szabolcsban küszködő szüleim – három húgom figyelő tekintete előtt – ugyancsak nehezen kaparják össze a legszükségesebbet is… Egyetemi társaim nyitották rá a szememet a parasztfőiskolások egyesületté formálódó törekvéseire.”

Ez a törekvés főként arra irányult, hogy lehetővé váljék a bekerülő paraszti származású diákok továbbtanulása. Ugyanakkor ennél sokkal többről is szólt a kollégiumalapítás, amint azt sok más elemzéssel egybehangzóan Pál József is taglalja.

A népi kollégiumi mozgalom létrejöttét az első világháborút követő évtizedek többféle szellemi-politikai áramlata készítette elő. Egyik a romantikus népiesség újra-támadt divatja. Ez leginkább abból fakadt, hogy a proletárforradalom bukása után a munkásosztály alkalmatlannak minősíttetett a történelemformálásra, de ugyanígy az úri középosztály is. Mohó figyelem fordult a „tiszta” magyarságú és osztatlan parasztság felé. Olyan jelszavak és ezekre épülő átmeneti mozgalmak születtek, mint „a középosztály vérfrissítése a népből”, továbbá „hídverés a parasztság és a középosztály között”, aztán „a népi elit” megteremtése, az „őstehetségek” felkarolása, s mindezek sorában helyet kapott a parasztfiatalság művelését szolgáló kollégiumok kezdeményezése is. (Jómagam például a református egyház „tehetségmentő” akciója keretében juthattam falusi elemiből budapesti polgári iskolába 1941-ben. A teljes megértéshez és méltányláshoz most új adalékokat kaptam Pál Józseftől is.)

A „fentről” érkezett megkeresésre válasz jött „lentről”, amennyiben a szorosan vett parasztság önállóan is megjelent a szellemi-politikai színpadon. Itt-ott elkeveredett a romantikus polgári népiség szemléletével, ámde legkiválóbb képviselői a népi-paraszti világ hiteles képét mutatták fel. Értelmiségi tevékenységükben, főképpen az irodalomban, a publicisztikában, tudományokban ország-világ elé tárták a szociális gondokat, mozgalmat kívántak szervezni a megoldásra, miközben maguk is mozgalommá szerveződtek. A népi írók mozgalma nyújtotta aztán a legnagyobb segítséget a paraszti származású egyetemisták kollégiumi vállalkozásához.

Segítséget jelentett a megalapozásban megannyi kiváló értelmiségi között például Karácsony Sándor a nevelői közösségek működési mechanizmusáról meg a kollégiumi autonómiáról való ismereteivel. Ehhez társult Györffy István tanítása a népi műveltségi tradíció szerepéről és jelentőségéről a nemzeti művelődésben. Más-más megközelítésben erről töprengett szóban és írásban Szabó Dezső, Zilahy Lajos, Móricz Zsigmond, Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Pál, Somogyi Imre, Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter, Darvas József, Erdei Ferenc. És még sokan mások.

Pál József és nemzedéktársai tehát nem készen kapták a Bolyai- és Györffy-kollégium intézménytípusát. Az említett segítők mellett eszmei építőanyaguk volt az alapítóknak a többségében protestáns – némely esetben katolikus – hagyomány ismerete. Szerencse meg – talán – törvényszerű véletlen volt, hogy az alapító tagság jórésze a debreceni, pataki, pápai, különféle erdélyi és felső-magyarországi kollégiumokban végezte középiskoláit. A Pestre kerültek között számos olyan akadt, aki a horthysta „területvisszatérések” nyomán a Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről való volt, ami azért érdemel figyelmet, mert sajátos szociális színt, többnyire progresszív társadalmi-politikai magatartást képviseltek, és kicsi mértékben bár, de nemzetiségi sorsuk sérelmeit is hozták.

 

 

2.

 

„A parasztfőiskolások közössége Györffy István néprajztudós professzor körül csoportosuló egyetemistákból alakult – emlékezik Pál József. – A professzor veresegyházai tanyáján, a falukutatásokban, a népi írók munkáinak vitáin kovácsolódtak össze egy csapattá.”

Szinte meseszerűen történt azután, hogy a professzor úr, aki szívósan gyakorlati útra próbálta terelni a kollégium alakításáról való elmélkedést, 1939. október 5-re szűkebb körű társaságot hívott össze a tanszékén. Meg is jelent négy tanítványa, pár parlamenti képviselő, aki akkor már az ügy mellé állt, meg a népi írók néhány kiválósága. A professzor viszont nem jött el; aznapon meghalt. A kollégium alakulását elhalasztották, s csak 1940. február 1-én szerveződött egybe előbb harminc, majd mihamar ötven parasztdiákot ölelve magába. (Máig nem láttam írott nyomát, hogy miért Bolyai lett akkor a neve a kollégiumnak? Természetesen kifogástalan választás volt, mégis méltó tisztelgést jelentett Györffy professzor emléke előtt, hogy két esztendő múltán róla kapta új keresztségét az őskollégium.)

További mesébe illő eleme a kollégium kezdeti életének, hogy bár baloldali gondolkodású szellemi emberek bábáskodtak születése körül s maguk a kollégisták is hasonló gondolkodással voltak beoltottak, mégis a horthysta kormányzat egyik egyetemi ifjúsági szövetségének, a Turul Szövetségnek a keretében s jórészt az onnan kapott anyagi támogatás révén jött létre a Bolyai kollégium. E jelenség magyarázatául adja Pál József, hogy éppen abban az időben, 1939-41 között, a Turul néhány vezetője baloldalihoz hasonló fordulatot próbált végrehajtani. Ezidő alatt nem szóltak bele a kollégium belügyeibe, amely így autonóm közösségként működhetett s a későbbi, fejlett népi kollégiumi élet lényegesebb szervezeti és tartalmi elemei már akkor kiformálódhattak.

Ámde hamarosan ismét felülkerekedtek a jobboldaliak a Turul Szövetségben, s a feudális állammal, a nyílt fasiszta törekvésekkel szemben álló Bolyai kollégistákkal összeütközésbe kerültek. Ellenezték az olyan látványosan baloldali de-monstrációkat, mint például koszorúzás a Batthyány örökmécsesnél, a Kossuth mauzóleumnál és a Táncsics síremléknél. Aztán a Turul kikötötte, hogy Bolyai kollégista csak az lehet, aki nagyszülőkig visszamenőleg nem csak keresztény(-tyén) vallást, de magyar eredetet is igazol. Ezt névelemzéssel állapították meg, s egy kárpátaljai ruszin-gyanús kollégista kizárását követelték. A kollégisták ezt megtagadták, mert ők magatartás és gondolkodásmód alapján ítéltek emberekről. Ellenállásuk miatt a Turul Szövetség megvonta a fűtési hozzájárulást, a kollégisták azonban inkább fagyoskodtak, de nem engedelmeskedtek a követelésnek.

Értelemszerűen odáig fajult a helyzet, hogy 1942 elején a Bolyai kollégisták szakítottak a Turullal. A történelem újabb fintoraként azonban ezt követően is jobboldali támogatással élhették baloldali életüket. Néhány népi író közvetítésével tárgyalás kezdődött az akkori uralkodó osztály egyik angolszász vonzalmú és a fentebb említett „népbarát” érzelmű csoportjával, amelynek vezetője Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkár, majd miniszter volt. Hosszas tanakodás után úgy döntöttek az akkor már illegális kommunistákkal is érintkező kollégisták, hogy elfogadják az úri pártfogók anyagi és társadalmi támogatását. Noha kifogások és aggodalmak is kísérték „az urak és a népfiak parolázását”, végülis az mindkét fél számára hasznosnak bizonyult. Az úri pártfogók népbarát-voltukat demonstrálhatták általa, másrészt az ide tartozó gyárosok, bankárok talán azzal is kalkuláltak, hogy a világégés utáni korszakban szövetségesre lelhetnek majd a „tisztalelkű” parasztságból jött értelmiségiekben, sőt: politikai céljaik szolgálatába állíthatják őket. A kollégisták pedig ígéretet csikartak ki a belügyminiszter által garantált egyesületi autonómia biztosítására, amit hamarosan meg is kaptak. Létrejött az első – törvény-biztosította önkormányzatiságon alapuló – autonóm, vagyis legálisan működtethető népi kollégium.

Az úri pártfogókkal épített kapcsolat következményeként a kollégistáknak fel kellett vállalniuk – igazi népiségük felmutatása mellett – a népieskedés bizonyos propagandáját. Ezt legszívósabban az úri-paraszti frigy első számú sürgetője, egyben a kollégium igazán jószívű patrónusa, Zsindely Fe-rencné, Tüdős Klára óhajtotta. Amellett, hogy magasrangú köztisztviselő felesége volt, az Operaház ruhatervezőjeként is tevékenykedett és díszes vagy inkább cifra „népi” egyenruhát álmodott a kollégistákra, s bele is öltöztette őket. Így parádéztak népi ének, tánc – és balladajátszó csoportként. Fényes helyeken, többízben külföldön is felléptek.

(Élénken él emlékezetemben hasonló jellegű saját fellépésem. A Rottenbiller utcai polgáriban, ahová 1941-ben jártam, bizonyos Rossa Ernő volt az énektanár, akinek azóta rangos, komolyzenei világban is láttam feltűnni a nevét. Az iskolának mindenesetre kiváló tanára volt. Kordivatként népi kórust szervezett, amelynek én lettem a szólistája, s nem annyira jó hangom, inkább valódi parasztcsizmám okán. A kórus minden tagja fekete papundeklit csavart a cipője fölé, hogy látszatra az enyémhez hasonló csizmában legyen. Nagy színházban léptünk fel, s csodáltam, hogy idősebb, már bajuszos, ismeretlen legények társaságában elvegyülve hasítjuk a nótákat. Nagyon is hihető, hogy Tüdős Klára NÉKOSz-bajszú, cicomás kollégistáival vegyültünk, akik sorában esetleg a szóban forgó könyv szerzője is ott lehetett... Vannak percek, helyzetek, amikor azt érzi az ember, hogy rajta keresztül valami más szól, valami, ami erősebb, fontosabb, mint hétköznapi önmaga – ezt érzem utólag azokra a percekre gondolva... és büszke vagyok. Azt viszont röstellem, hogy Tüdős Klára méltóságos és jóságos asszony valódi kilétéről csak most, aggastyánként jutott el hozzám az igazság, Pál József könyvén át. Hallottam a nevét, mondogattuk, hogy „ter-vezzen meg téged a Tüdős Klára”, de azt, hogy kicsoda az illető s mit és miért tervezzen, soha nem hoztuk szóba. Nem volt fontos. Valószínűleg csak neve viccesnek tetsző volta miatt emlegettük.)

A kollégium vállalta hát az úri pártfogók bizonyos igényeinek támogatását, mert ez hozzásegítette őket az elfogadhatóbb lakhatási és tanulási körülményekhez, sőt, egy szájuk íze szerinti, másik kollégium építésének anyagi feltételeit is biztosíthatták. A Györffy István kollégium 1942 tavaszától 1944 tavaszáig, vagyis egész létezése két esztendeje alatt kimunkálta a kollégium autonóm nevelőszervezetét. Részleteiben kidolgozták és alkalmazták a felvételi metódust, létrehozták a mikroközösség alapformáját, vagyis a szoba-szö-vetkezetet, s hajlékony és színes oktatási programot iktattak be a mindennapokba. Az egyetemi tanulmányok mellett egy nyugati nyelv és egy választott szomszéd ország nyelvének tanulását írták elő. Neves írók és politikusok fordultak meg hétről-hétre a kollégium falai között. Tagadhatatlan, hogy az úri pártfogók segítségével jöhetett létre Debrecenben az első fiók-kollégium, valamint egy kertészeti népfőiskola Pest határában.

Feszültségek nélkül azonban ez a kapcsolat sem működhetett. Zavaró volt például a kollégisták antifasiszta akciózása vagy ilyen alkalmi akciókhoz való csapódása. Döntő és maradandó konfliktus lett, hogy az urak akarata ellenére a már említett Kardos Lászlót választották elnöküknek a kollégisták. (…Pedig talán csak az volt a kifogás Kardos ellen, hogy igen törékeny testűnek formálta a természet, szemben a Tüdős Klára által pártolt dalia-termetű, de minden másban hátrányosan különböző s a kollégiumi szellemiséggel nem igazán átitatódott jelölttel…) Nehezítette a helyzetet a hatalom ismétlődő óhaja, hogy a pártfogói testületnek legalább a vezérkara cserélődjön jobboldalibbakra, de a szándék megtört, főképpen a kollégisták ellenállásán. A viszony fokozatosan egyre hűvösebbé lett népfiak és urak között a teljes szakításig, a német megszállásig.

A német megszállás másnapján felfüggesztették a kollégium autonómiáját, egyúttal a jobboldali újságok vad uszításba kezdtek a Györffy kollégium ellen. A kollégisták bejelentették a pártfogói testületnek, hogy felmondják az együttműködést. Arról is döntöttek, hogy valamennyien elhagyják a kollégiumot. Egy részük Pesten illegalitásba vonult, más részük szétszéledt az országban.

Pál József azok sorába tartozott, akik nem úszták meg a katonai behívót, noha egyetemisták esetében rendszeresnek volt mondható a felmentés. Ő úgy vélte: a behívással a rendőrség által is számon tartott, nyilvános baloldaliságot akarták megtorolni az 1942 és 43 közötti évben. Jó katona volt, szakaszvezetői rangig vitte, s egy év elteltével tanulmányi szabadságra engedték. Újabb év múltán kellett volna visszamen-nie, de akkor már úgy tűnt: nagyon közel a háború vége, s Pál József azokhoz csatlakozott, akik föld felett és föld alatt, fővárosban és vidéken antifasiszta tevékenységbe kezdtek, mind szorosabban együttműködve más hasonló célú csoportokkal. Könnyítette mindezt, hogy a kollégistáknak évek óta jól kiépített baráti és politikai kapcsolataik voltak a demokratikus pártokkal, polgári értelmiségi szervezetekkel, munkásszervezetekkel, egyházak értelmiségi ifjúságával.

Még sok gyötrelmet kellett átélni, de közeledett az idő, amikor az áhított cselekvések mezejére léphettek, hogy új társadalmat építsenek a népnek.

 

 

 

 

 

 

3.

 

Begördült keletről a front és átdübörgött Magyarországon. Debrecenben már működött az ideiglenes kormány, s a Duna pesti oldalán is szerveződni kezdtek a pártok. Előkerült az illegális munka mélyéről a kollégisták által változatlanul igazgatónak tekintett Kardos László legendás alakja. Azonnal szervezni kezdte a szétzilálódott kollégiumi életet, illetve száz férőhelyesre növelte a kollégiumot. Hozzálátott legnagyobb álma, a parasztkollégiumok országos hálózata kiépítéséhez.

Az ideiglenes kormány megalakulását bejelentő röplap múzeumi példánya alján ma is látható egy figyelemre érdemes mondat: „Györffy kollégisták, jelentkezzetek!” Bibliai jellegű népszaporulat volt rá a válasz: többszáz „györffysta” jelentkezett a megjelölt helyeken. Miképpen történhetett ez? Csakis az lehet a magyarázat, hogy a háború éveiben elhíresült kollégiumi tevékenység a kapun belül és kívül egyaránt vonzó lett a haladó egyetemisták számára, és az adott pillanatban készek voltak az azonosulásra: hazudtak az igazság érdekében. A valódi györffysták még nem voltak annyian, hogy tömegnek lettek volna tekinthetők, de tömeghatásuk volt! O-lyan sodró erőt árasztottak, akár a vízesés!

Legnagyobb vállalkozása volt a Györffy kollégiumnak, hogy részt vett a földosztásban. Méghozzá oroszlánrészt vállalt Kardos László igazgató is és természetesen Pál József is. A debreceni kormány megbízásából megyei és járási miniszteri biztosi minőségben pár hónap alatt a feudális nagybirtokok két és fél millió holdját osztották szét a györffysták nincsteleneknek és szegényparasztoknak – testvéreiknek, szüleiknek. Mindössze húsz-huszonöt évesek voltak, s ezt a roppant munkát hivatalos megítélés szerint is szakszerűen, emberi és politikai tapintattal s makulátlan tisztességgel végezték el. Hát ezért kellettek az ideiglenes kormánynak! Ezért kellett jelentkezniük és ezért jelentkeztek.

És megjelent velük a magyar társadalomban az új, a népi értelmiség előőrse, első generációja. Aztán jöttünk mi. A háború után megkezdődött a tömeges népi kollégiumi mozgalom históriája, amelynek a végén tízezren örülhettünk, hogy az elődök nyomán lépkedünk. Egyetlen fűszál sem volt boldogabb nálunk! Aut Ceasar, aut nihil! – ez a jelszó lelkesítette „fényes szellős” ifjonti jövőtudatunkat, miközben még emlékeztünk a mozdulatra és a muzsikára, amikor apánk megpengette ujjával a kasza élét, hogy kihallgassa a csengését.

És emlékezünk rá ma is. Ha idők során akadtak is megtévedtek, a többség semmiképpen sem lett janicsár, amint attól a mozgalmat életre segítők és állandóan féltők riadoztak néha. Pár kollégiumi esztendő elég volt, hogy „átváltódjunk” Ady értelmezése szerint, és örökre belénk vésődjön a legmagasabb tudás iránti vágy és a legszentebb humanista kötelességtudat: a mindig rászorulók örökös szolgálata.

 

 

4.

 

Miután Pál József befejezte földosztói munkáját Szabolcsban, rövid időt családi ügyei rendezésére fordított, például megnősült, majd elvállalta a Nemzeti Parasztpárt Szabolcs megyei titkári teendőit, azaz: hozzálátott a párt szervezéséhez meg az új paraszti világ arculatának formálásához. Az 1945-ös év néhány napját Pesten töltötte, a Györffy kollégium kongresszusán. Itt sok fontos döntés mellett arról is határoztak, hogy létrehozzák a VKT-t, azaz, a Végzett Kollégisták Testületét, és úgy működtetik, mint „vének” tanácsadó gyülekezetét. Ennek egyik tisztségviselője lett Pál József. A sokkal hatalmasabb munka azonban Szabolcsban várta, mert a Parasztpárt az 1945-ös országgyűlési választásra készült. Az eredmény olyan lett, amilyen lett; szégyellni nem kellett. Azután feleségestül Pestre ment Pál József, a végzett kollégisták testületének szállására, nem annyira tanácsokat osztogatni, mint inkább a maga tudását gyarapítani az egyetemen, ahol ő még nem végzett. Hátralévő vizsgáit sikeresen letette, majd pedig állást, pénzt kellett keresnie, ami szintúgy sikerült. Mindezt közölve azután befejezi könyvét.

E könyv nyomán írom mindezt. Amint látható, nem annyira a könyvről szólok, mint inkább témájáról, amelyre közös emlékeink okán hangolódtam. Ő maga krónikának is nevezi, noha nem csak tényszerű, de néhol igen pallérozottan megírt emlékezés. Olyan, mintha azt mondaná: a mi történelmünk nem csupán a miénk; bárkié, akinek szüksége van rá. Ez nem önfeladás, hanem inkább mindent-odaadás. Elmehetünk vele, ameddig a szem ellát. A megidézett időkben fiatal volt a szemünk, messze ért a sugara előre, most, az ő könyve segítségével meg visszafelé is messzire tekinthetünk.

A történelem persze nem jó és nem rossz – egyszerűen faktum. Értéke azon múlik, miképpen használjuk. Sokszor, sokan írtak már a népi kollégiumokról, de még távolról sem eleget ahhoz, hogy ne lenne szükség újabb felfénylő igazságra. Pál József könyve öles lépés a „balladás idők” rejtelmeinek és teljes igazságtartalmának feltárásáig vezető úton. S azután következhet majd a tanulságok használhatóságának további vizsgálata.

 

(Pál József „Huszonöt hónap” című könyve

a Nap Kiadó gondozásában jelent meg.)