A Duna partján
Újdonsült, ifjú házas szüleink,
akik az 1948-ban már dicsőn virágba boruló tervgazdálkodásos rendszert gyanakvással
szemlélték, egy dolgot követésre méltónak tartottak benne: leendő családjukat
terv szerint kell fejleszteni. Gyermek csak akkor kezdjen totyogni két szerető
szülő óvó karjai között, ha elegendő mennyiségű pénz van tartalékban felneveléséhez.
Mivel abban a kivételesen szerencsés helyzetben voltak, hogy egy két szoba-összkomfortos
lakás a rendelkezésükre állt, melyet anyánk örökölt elhalt idős nagynénjétől,
továbbá mivel apánk mérnökként dolgozott egy tervezőirodában, anyánk pedig általános
iskolai tanárnő volt – a fizetési eszköz állhatatos gyűjtögetésének elvileg
semmi sem állott útjában. A még nem kívánatos gyermekek megjelenésének megakadályozására
a gumi óvszer használata látszott legcélszerűbbnek. Ám, úgy látszik, a
segédeszközök nem voltak hiba nélküliek, hisz először bátyám, 1950-ben, majd
magam is, 1951-ben, világra jöttünk. Ezt apánk nem tudta elviselni, s egy évvel
születésem után elhagyott minket.
Mivel anyánkra
maradt a gyermeknevelés és a pénzkeresés majd’ minden terhe, türelemmel nem
mindig bírta. Gyakran eljárt a keze. Sőt olykor kegyetlen édesanyának tűnt.
Általában pofozott minket, de a hajunkat és a fülünket is szívesen rángatta.
Ezért gyermekkorunk az állandó megszégyenülés, tehetetlen sírás, valamint a
bosszúállás módozatain való folytonos fejtörés és a terv megvalósításának jegyében
telt.
Ilyenek voltak
például: anyánk háta mögé lopóztunk és rákiabáltunk, vagy hátulról a nyakába
csimpaszkodtunk és belekiabáltunk a fülébe. Ha lehúzott redőny mögött a sötét
szobájában pihent – ez egyébként csak vasárnap történt meg, ebéd után –, halkan
kinyitottuk az ajtót, majd nagy dörrenéssel becsaptuk. Ilyenkor persze
kétszeres mennyiségben kaptuk meg a magunkét, s megint új tervek kovácsolásán
törhettük a fejünket.
Most az utolsó
hadjáratunkról fogok írni.
Itt kell megemlítenem, hogy jó
tanulók voltunk, de szívesen töltöttük az időnket az utcán. Kivált a Duna budai
rakpartján szerettünk mászkálni. Ez azért sem ütközött akadályba, mert a Petőfi
híd közelében laktunk a pesti oldalon, lakásunk erkélyéről éppen a Műegyetem csúnya,
piros épületére láttunk. Tíz éves forma gyermekeknek átszaladni a hídon
semmiség. Házunk kapuján kilépve negyedóra múlva már a nagy folyó túlsó partján
voltunk.
Nem volt
éppenséggel szép vidék, ma sem az, de mint a hely két alkotó elemének, tehát a
víznek meg a városnak a határmezsgyéje, izgalmat ébresztett bennünk. Alacsony
vízállásnál a part csupa törmelék, különféle kövek, állattetemek, fémdarabok,
üvegpalackok garmadája hever szerteszét, és még a valaha ott terülő természetes
kavicsszőnyeg maradványa is látható. De a víz is, ahogyan szállítja az
olajfoltokat, szemetet, és ahogy hullámverésben széttöredezik a parton le-rakódott
szennyen, bizonyos értelemben maga is törmelékké válik.
Szerettük ezt a
partszakaszt, s mindegy volt, tél van-e vagy nyár.
Voltak itt, ma is
vannak, csatornakifolyók, a Gellért tér magasságában mindjárt kettő kisebb, túl
a Szabadság hídon, már az Erzsébet híd irányában pedig egy hatalmas torkolatú.
Az ebből kiömlő szennyvíz szabályos kis deltatorkolatot képezett ki magának a
törmelékes fövenyben, s úgy futott a Dunába.
Egyszer, egy ködös,
hideg novemberi délutánon – bátyám tíz éves volt, én kilenc –, a szürke alkony
beköszönte előtt, az imént említett nagy kifolyó közelében játszottunk, amikor elénk
úszott egy fehér gumi óvszer.
Nem tudtuk, mi az,
amit elénk hoz a víz. Azt hittük, luftballon: akkoriban a május elsejei
felvonulásokon már megjelentek a henger vagy kacsa formájú léggömbök. Mi
természetesen semmibe se néztük ezeket, csak a labda alakút kedveltük. Ám ez
most mégis játékra kínálta magát, és nem tudtunk ennek ellenállni. Ezért
történhetett, hogy egy korhadó-rot-hadó faág segítségével kihalásztuk, majd – hiszen
tudtuk, miféle vizek hozták – zsebkendőnkkel szárazra töröltük és felfújtuk.
Sőt, mivel találtunk egy madzagot is, átkötöttük a száját és megpróbáltunk vele
labdázni, ám, mint előre gondoltuk, ilyesmire nem volt alkalmas. Aztán hirtelen
mindkettőnkben megfogant a terv: otthon ezt a léggömböt elpukkasztjuk anyánk
háta mögött.
Óvatosan kibogoztuk
a csomót, kieresztettük a hengeres alakzatból a levegőt, majd némán
hazaügettünk a Szabadság hídon át.
Anyánk éppen
mosott. Ez a tevékenység azt jelentette, hogy a hideg vízzel teli húsz literes mosófazekát
fel kellett rakni a gáztűzhelyre, aztán meggyújtani a gázt, és felforralni az
edény tartalmát. Ha ez megtörtént, a gőzölgő, forró folyadékkal teli nehéz fazékkal
át kellett mennie a hosszú előszobán át a fürdőszobába, teletölteni vele a
mosógépet és bekapcsolni. Majd az egyre szürkébbé váló léből kivenni a ruhát,
kicsavarni, s a hideg vízzel teli fürdőkádba dobni. Csak amikor már minden ki
volt mosva, akkor lehetett kezdeni öblíteni, mélyen belehajolva a kádba,
gyúrva-forgatva a lepedők, ingek, alsóneműk tarka elegyét. Aztán újra csavarni,
ezúttal az öblítő vizet eltávolítani, végül minden darabot beledobni a
mosdókagylóba ill. a mosófazékba. Ezt kétszer-há-romszor is megtenni, s csak
azután jöhetett a felteregetés a konyhai fregolira. Nehéz munka volt tehát, s
ilyenkor mindig számíthattunk rá, hogy elcsattan néhány pofon.
Megtettük az
előkészületeket. A gyerekszobában az óvszert ismét felfújtuk, majd a kád fölé
hajló anyánk mögé osontunk. Bátyám készült, hogy két öklével összecsapja a
gumit, ám anyánk éppen felegyenesedett. Én azonban valami okból, talán őszinte
kedvességből, váratlanul megszólaltam: Nézd anyu, mit találtunk, milyen szép
ajándékot hoztunk. Megfordult, meglátta a fehér hólyagot, kikerekedett a szeme,
hátratántorodott, s beleesett a kádba. Közben elpukkant a gumi, de ezt valószínűleg
nem hallotta. Felállt, a hirtelen vett hideg fürdőtől kapkodva szedte a
levegőt, csurgott róla a víz, ruhája hozzátapadt a testéhez, kirajzolódtak a
mellei meg a combjai. Kiabálni, sírni kezdett, kikászálódott a kádból, a
gumicafatot kitépte a kezemből, majd addig még sosem érzett súlyú és erejű
pofonokkal kikergetett minket a fürdőszobából. Ő maga pedig a konyhába
viharzott, és alkalmi játékszerünket bedobta a szemétládába.
Ettől a naptól
kezdve nem vert minket, mi pedig, jóllehet megint nagy hátralékba kerültünk, nem
akartunk többé törleszteni. Valahogy fel is nőttünk.