Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 5. csütörtök    Mai névnap(ok): Vilma  
   
BÜKI MÁTYÁS

BÜKI MÁTYÁS

 

 

A Duna partján

 

 

Újdonsült, ifjú házas szüleink, akik az 1948-ban már dicsőn virágba boruló tervgazdálkodásos rendszert gyanakvással szemlélték, egy dolgot követésre méltónak tartottak benne: leendő családjukat terv szerint kell fejleszteni. Gyermek csak akkor kezdjen totyogni két szerető szülő óvó karjai között, ha elegendő mennyiségű pénz van tartalékban felneveléséhez. Mivel abban a kivételesen szerencsés helyzetben voltak, hogy egy két szoba-összkomfortos lakás a rendelkezésükre állt, melyet anyánk örökölt elhalt idős nagynénjétől, továbbá mivel apánk mérnökként dolgozott egy tervezőirodában, anyánk pedig általános iskolai tanárnő volt – a fizetési eszköz állhatatos gyűjtögetésének elvileg semmi sem állott útjában. A még nem kívánatos gyermekek megjelenésének megakadályozására a gumi óvszer használata látszott legcélszerűbbnek. Ám, úgy látszik, a segédeszközök nem voltak hiba nélküliek, hisz először bátyám, 1950-ben, majd magam is, 1951-ben, világra jöttünk. Ezt apánk nem tudta elviselni, s egy évvel születésem után elhagyott minket.

Mivel anyánkra maradt a gyermeknevelés és a pénzkeresés majd’ minden terhe, türelemmel nem mindig bírta. Gyakran eljárt a keze. Sőt olykor kegyetlen édesanyának tűnt. Általában pofozott minket, de a hajunkat és a fülünket is szívesen rángatta. Ezért gyermekkorunk az állandó megszégyenülés, tehetetlen sírás, valamint a bosszúállás módozatain való folytonos fejtörés és a terv megvalósításának jegyében telt.

Ilyenek voltak például: anyánk háta mögé lopóztunk és rákiabáltunk, vagy hátulról a nyakába csimpaszkodtunk és belekiabáltunk a fülébe. Ha lehúzott redőny mögött a sötét szobájában pihent – ez egyébként csak vasárnap történt meg, ebéd után –, halkan kinyitottuk az ajtót, majd nagy dörrenéssel becsaptuk. Ilyenkor persze kétszeres mennyiségben kaptuk meg a magunkét, s megint új tervek kovácsolásán törhettük a fejünket.

Most az utolsó hadjáratunkról fogok írni.

 

Itt kell megemlítenem, hogy jó tanulók voltunk, de szívesen töltöttük az időnket az utcán. Kivált a Duna budai rakpartján szerettünk mászkálni. Ez azért sem ütközött akadályba, mert a Petőfi híd közelében laktunk a pesti oldalon, lakásunk erkélyéről éppen a Műegyetem csúnya, piros épületére láttunk. Tíz éves forma gyermekeknek átszaladni a hídon semmiség. Házunk kapuján kilépve negyedóra múlva már a nagy folyó túlsó partján voltunk.

Nem volt éppenséggel szép vidék, ma sem az, de mint a hely két alkotó elemének, tehát a víznek meg a városnak a határmezsgyéje, izgalmat ébresztett bennünk. Alacsony vízállásnál a part csupa törmelék, különféle kövek, állattetemek, fémdarabok, üvegpalackok garmadája hever szerteszét, és még a valaha ott terülő természetes kavicsszőnyeg maradványa is látható. De a víz is, ahogyan szállítja az olajfoltokat, szemetet, és ahogy hullámverésben széttöredezik a parton le-rakódott szennyen, bizonyos értelemben maga is törmelékké válik.

Szerettük ezt a partszakaszt, s mindegy volt, tél van-e vagy nyár.

Voltak itt, ma is vannak, csatornakifolyók, a Gellért tér magasságában mindjárt kettő kisebb, túl a Szabadság hídon, már az Erzsébet híd irányában pedig egy hatalmas torkolatú. Az ebből kiömlő szennyvíz szabályos kis deltatorkolatot képezett ki magának a törmelékes fövenyben, s úgy futott a Dunába.

Egyszer, egy ködös, hideg novemberi délutánon – bátyám tíz éves volt, én kilenc –, a szürke alkony beköszönte előtt, az imént említett nagy kifolyó közelében játszottunk, amikor elénk úszott egy fehér gumi óvszer.

Nem tudtuk, mi az, amit elénk hoz a víz. Azt hittük, luftballon: akkoriban a május elsejei felvonulásokon már megjelentek a henger vagy kacsa formájú léggömbök. Mi természetesen semmibe se néztük ezeket, csak a labda alakút kedveltük. Ám ez most mégis játékra kínálta magát, és nem tudtunk ennek ellenállni. Ezért történhetett, hogy egy korhadó-rot-hadó faág segítségével kihalásztuk, majd – hiszen tudtuk, miféle vizek hozták – zsebkendőnkkel szárazra töröltük és felfújtuk. Sőt, mivel találtunk egy madzagot is, átkötöttük a száját és megpróbáltunk vele labdázni, ám, mint előre gondoltuk, ilyesmire nem volt alkalmas. Aztán hirtelen mindkettőnkben megfogant a terv: otthon ezt a léggömböt elpukkasztjuk anyánk háta mögött.

Óvatosan kibogoztuk a csomót, kieresztettük a hengeres alakzatból a levegőt, majd némán hazaügettünk a Szabadság hídon át.

Anyánk éppen mosott. Ez a tevékenység azt jelentette, hogy a hideg vízzel teli húsz literes mosófazekát fel kellett rakni a gáztűzhelyre, aztán meggyújtani a gázt, és felforralni az edény tartalmát. Ha ez megtörtént, a gőzölgő, forró folyadékkal teli nehéz fazékkal át kellett mennie a hosszú előszobán át a fürdőszobába, teletölteni vele a mosógépet és bekapcsolni. Majd az egyre szürkébbé váló léből kivenni a ruhát, kicsavarni, s a hideg vízzel teli fürdőkádba dobni. Csak amikor már minden ki volt mosva, akkor lehetett kezdeni öblíteni, mélyen belehajolva a kádba, gyúrva-forgatva a lepedők, ingek, alsóneműk tarka elegyét. Aztán újra csavarni, ezúttal az öblítő vizet eltávolítani, végül minden darabot beledobni a mosdókagylóba ill. a mosófazékba. Ezt kétszer-há-romszor is megtenni, s csak azután jöhetett a felteregetés a konyhai fregolira. Nehéz munka volt tehát, s ilyenkor mindig számíthattunk rá, hogy elcsattan néhány pofon.

Megtettük az előkészületeket. A gyerekszobában az óvszert ismét felfújtuk, majd a kád fölé hajló anyánk mögé osontunk. Bátyám készült, hogy két öklével összecsapja a gumit, ám anyánk éppen felegyenesedett. Én azonban valami okból, talán őszinte kedvességből, váratlanul megszólaltam: Nézd anyu, mit találtunk, milyen szép ajándékot hoztunk. Megfordult, meglátta a fehér hólyagot, kikerekedett a szeme, hátratántorodott, s beleesett a kádba. Közben elpukkant a gumi, de ezt valószínűleg nem hallotta. Felállt, a hirtelen vett hideg fürdőtől kapkodva szedte a levegőt, csurgott róla a víz, ruhája hozzátapadt a testéhez, kirajzolódtak a mellei meg a combjai. Kiabálni, sírni kezdett, kikászálódott a kádból, a gumicafatot kitépte a kezemből, majd addig még sosem érzett súlyú és erejű pofonokkal kikergetett minket a fürdőszobából. Ő maga pedig a konyhába viharzott, és alkalmi játékszerünket bedobta a szemétládába.

Ettől a naptól kezdve nem vert minket, mi pedig, jóllehet megint nagy hátralékba kerültünk, nem akartunk többé törleszteni. Valahogy fel is nőttünk.

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap