A Duna partján

 

 

Újdonsült, ifjú házas szüleink, akik az 1948-ban már dicsőn virágba boruló tervgazdálkodásos rendszert gyanakvással szemlélték, egy dolgot követésre méltónak tartottak benne: leendő családjukat terv szerint kell fejleszteni. Gyermek csak akkor kezdjen totyogni két szerető szülő óvó karjai között, ha elegendő mennyiségű pénz van tartalékban felneveléséhez. Mivel abban a kivételesen szerencsés helyzetben voltak, hogy egy két szoba-összkomfortos lakás a rendelkezésükre állt, melyet anyánk örökölt elhalt idős nagynénjétől, továbbá mivel apánk mérnökként dolgozott egy tervezőirodában, anyánk pedig általános iskolai tanárnő volt – a fizetési eszköz állhatatos gyűjtögetésének elvileg semmi sem állott útjában. A még nem kívánatos gyermekek megjelenésének megakadályozására a gumi óvszer használata látszott legcélszerűbbnek. Ám, úgy látszik, a segédeszközök nem voltak hiba nélküliek, hisz először bátyám, 1950-ben, majd magam is, 1951-ben, világra jöttünk. Ezt apánk nem tudta elviselni, s egy évvel születésem után elhagyott minket.

Mivel anyánkra maradt a gyermeknevelés és a pénzkeresés majd’ minden terhe, türelemmel nem mindig bírta. Gyakran eljárt a keze. Sőt olykor kegyetlen édesanyának tűnt. Általában pofozott minket, de a hajunkat és a fülünket is szívesen rángatta. Ezért gyermekkorunk az állandó megszégyenülés, tehetetlen sírás, valamint a bosszúállás módozatain való folytonos fejtörés és a terv megvalósításának jegyében telt.

Ilyenek voltak például: anyánk háta mögé lopóztunk és rákiabáltunk, vagy hátulról a nyakába csimpaszkodtunk és belekiabáltunk a fülébe. Ha lehúzott redőny mögött a sötét szobájában pihent – ez egyébként csak vasárnap történt meg, ebéd után –, halkan kinyitottuk az ajtót, majd nagy dörrenéssel becsaptuk. Ilyenkor persze kétszeres mennyiségben kaptuk meg a magunkét, s megint új tervek kovácsolásán törhettük a fejünket.

Most az utolsó hadjáratunkról fogok írni.

 

Itt kell megemlítenem, hogy jó tanulók voltunk, de szívesen töltöttük az időnket az utcán. Kivált a Duna budai rakpartján szerettünk mászkálni. Ez azért sem ütközött akadályba, mert a Petőfi híd közelében laktunk a pesti oldalon, lakásunk erkélyéről éppen a Műegyetem csúnya, piros épületére láttunk. Tíz éves forma gyermekeknek átszaladni a hídon semmiség. Házunk kapuján kilépve negyedóra múlva már a nagy folyó túlsó partján voltunk.

Nem volt éppenséggel szép vidék, ma sem az, de mint a hely két alkotó elemének, tehát a víznek meg a városnak a határmezsgyéje, izgalmat ébresztett bennünk. Alacsony vízállásnál a part csupa törmelék, különféle kövek, állattetemek, fémdarabok, üvegpalackok garmadája hever szerteszét, és még a valaha ott terülő természetes kavicsszőnyeg maradványa is látható. De a víz is, ahogyan szállítja az olajfoltokat, szemetet, és ahogy hullámverésben széttöredezik a parton le-rakódott szennyen, bizonyos értelemben maga is törmelékké válik.

Szerettük ezt a partszakaszt, s mindegy volt, tél van-e vagy nyár.

Voltak itt, ma is vannak, csatornakifolyók, a Gellért tér magasságában mindjárt kettő kisebb, túl a Szabadság hídon, már az Erzsébet híd irányában pedig egy hatalmas torkolatú. Az ebből kiömlő szennyvíz szabályos kis deltatorkolatot képezett ki magának a törmelékes fövenyben, s úgy futott a Dunába.

Egyszer, egy ködös, hideg novemberi délutánon – bátyám tíz éves volt, én kilenc –, a szürke alkony beköszönte előtt, az imént említett nagy kifolyó közelében játszottunk, amikor elénk úszott egy fehér gumi óvszer.

Nem tudtuk, mi az, amit elénk hoz a víz. Azt hittük, luftballon: akkoriban a május elsejei felvonulásokon már megjelentek a henger vagy kacsa formájú léggömbök. Mi természetesen semmibe se néztük ezeket, csak a labda alakút kedveltük. Ám ez most mégis játékra kínálta magát, és nem tudtunk ennek ellenállni. Ezért történhetett, hogy egy korhadó-rot-hadó faág segítségével kihalásztuk, majd – hiszen tudtuk, miféle vizek hozták – zsebkendőnkkel szárazra töröltük és felfújtuk. Sőt, mivel találtunk egy madzagot is, átkötöttük a száját és megpróbáltunk vele labdázni, ám, mint előre gondoltuk, ilyesmire nem volt alkalmas. Aztán hirtelen mindkettőnkben megfogant a terv: otthon ezt a léggömböt elpukkasztjuk anyánk háta mögött.

Óvatosan kibogoztuk a csomót, kieresztettük a hengeres alakzatból a levegőt, majd némán hazaügettünk a Szabadság hídon át.

Anyánk éppen mosott. Ez a tevékenység azt jelentette, hogy a hideg vízzel teli húsz literes mosófazekát fel kellett rakni a gáztűzhelyre, aztán meggyújtani a gázt, és felforralni az edény tartalmát. Ha ez megtörtént, a gőzölgő, forró folyadékkal teli nehéz fazékkal át kellett mennie a hosszú előszobán át a fürdőszobába, teletölteni vele a mosógépet és bekapcsolni. Majd az egyre szürkébbé váló léből kivenni a ruhát, kicsavarni, s a hideg vízzel teli fürdőkádba dobni. Csak amikor már minden ki volt mosva, akkor lehetett kezdeni öblíteni, mélyen belehajolva a kádba, gyúrva-forgatva a lepedők, ingek, alsóneműk tarka elegyét. Aztán újra csavarni, ezúttal az öblítő vizet eltávolítani, végül minden darabot beledobni a mosdókagylóba ill. a mosófazékba. Ezt kétszer-há-romszor is megtenni, s csak azután jöhetett a felteregetés a konyhai fregolira. Nehéz munka volt tehát, s ilyenkor mindig számíthattunk rá, hogy elcsattan néhány pofon.

Megtettük az előkészületeket. A gyerekszobában az óvszert ismét felfújtuk, majd a kád fölé hajló anyánk mögé osontunk. Bátyám készült, hogy két öklével összecsapja a gumit, ám anyánk éppen felegyenesedett. Én azonban valami okból, talán őszinte kedvességből, váratlanul megszólaltam: Nézd anyu, mit találtunk, milyen szép ajándékot hoztunk. Megfordult, meglátta a fehér hólyagot, kikerekedett a szeme, hátratántorodott, s beleesett a kádba. Közben elpukkant a gumi, de ezt valószínűleg nem hallotta. Felállt, a hirtelen vett hideg fürdőtől kapkodva szedte a levegőt, csurgott róla a víz, ruhája hozzátapadt a testéhez, kirajzolódtak a mellei meg a combjai. Kiabálni, sírni kezdett, kikászálódott a kádból, a gumicafatot kitépte a kezemből, majd addig még sosem érzett súlyú és erejű pofonokkal kikergetett minket a fürdőszobából. Ő maga pedig a konyhába viharzott, és alkalmi játékszerünket bedobta a szemétládába.

Ettől a naptól kezdve nem vert minket, mi pedig, jóllehet megint nagy hátralékba kerültünk, nem akartunk többé törleszteni. Valahogy fel is nőttünk.