Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2017. október 23. hétfő    Mai névnap(ok): Gyöngyi  
   
BERÉNYI ZSUZSANNA ÁGNES

BERÉNYI ZSUZSANNA ÁGNES

 

 

A magyar szabadkőművesség

 

a magyarságért és a magyar

 

nyelvért

 

 

 

I.

 

 

Az 1749-es évet, tehát az első, a brassói „A Három Oszlophoz” elnevezésű páholy megalakulását megelőzően sok hazánkfia külföldön lépett a szabadkőművesek közé. Bár külföldön lettek szabadkőművesek, tevékenységüket legtöbben mégis hazafiságból, erkölcsi megfontolásból Magyarországon fejtették ki, az ország javára. Sok főnemes tartozott közéjük, gróf Széchényi Ferenc, gróf Teleki Sámuel, gróf Brukenthal Sámuel, gróf Festetich György és társaik.

A testőrírók Bécsben csatlakoztak a szabadkőművességhez, itt lettek hazafiakká. 1772, Bessenyei György „Ágis Tragédiájának” esztendeje a magyar felvilágosodás kezdetét jelzi. Bessenyei a magyar nyelv fejlesztését tartotta a fejlődés, a nemzetnevelés, a nemzetfelemelés legfőbb biztosítékának.

A „Magyarság” című röpiratában többek között így ír:

„Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba’, melynek ugyan bőségébe’ soha nem voltunk. Csudálkozom nagy nemzetünkön, hogy ő, ki különben minden tulajdoninak fenntartásában oly nemes, nagy és állhatatos indulattal viseltetik, a maga anyanyelvét felejteni láttatik: olyan világba’ pedig, melybe minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik.

Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinyítik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elől lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád, egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit sem ér, mivel nincs bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik. Mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe, de azért mégis sok van már erős és mély közöttük.”

„Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

A Magyar Tudományos Akadémia gondolatát is jóval 1825, tehát a megalapítást megelőzően már Bécsben felvetették, gróf Széchényi Ferenc lakásán az ott gyülekező szabadkőművesek. Bessenyei György „Holmi” című írásában többek között ezt említi „A magyar nyelv felemelkedéséről” címen: „Kezdünk mi mozogni: anyanyelvünkön írunk, fáradunk, de mikor fogunk odamenni, hogy a tudományoknak minden szükséges erein evezhessünk? Mikor fognak tiszta magyar Akadémiát csinálni, vagy oly tudós társaságot öszveszerezni, melynek más kötelessége, hivatala szerint ne lenne, hanem hogy magyarul írjon.”

A „Hadi és más nevezetes történetek” című bécsi magyar újság pályázatot hirdetett a magyar és latin nyelv szükségességének bizonyítására. Erre az alkalomra írta a testőríró és szabadkőműves Báróczi Sándor „A Védelmezett Magyar Nyelv” című röpiratát.

Batsányi János a Kassai Magyar Múzeum, vagyis az első magyar irodalmi lap megindulásakor bevezetőül többek között így írt:

„Ha erre az utolsó két tízesztendőre, melyben hazai nyelvönket becsülni s mívelni kezdettük, és azokra a munkákra tekéntünk, melyek azolta sajtóink alól kijöttek: nem lehet valamennyire nem vígasz-talódnunk. Úgy tetszik, mintha egyszerre ébredtünk volna fel hosszas, mély álmunkból. …vagyis inkább, mintha egyszerre szabadultak volna fel kezeink a láncok alól, melyek alatt esztendőszázadoktól fogva senyvedtenek. ”

„Amíg tehát az óhajtott nap felvirradna, a hazánknak valamely szerencsés környékén olyan egy társaság felállhatna: eltökéllettük mi egynéhányan magunkban abbéli fogyatkozásunkat valamennyire másként kipótolni.” A Magyar Tudományos Akadémia megalapítását ezért jeles írások gyűjteményének kiadásával évente négyszer pótolták.

Sok magyar szabadkőműves hazája és a magyar nyelv szolgálatában rabságot szenvedett elveiért, sőt vértanúvá vált. Kazinczy Ferenc hét évig raboskodott, kiszabadulása után bezárultak a politikai ösvények, csak a magyar nyelv megújítása maradt lehetőségként. Lakhelyét, Bányácskát, vagy ahogyan költői módon elnevezte: Széphalmot a szabadkőművesség szervező központjává alakította kiterjedt levelezésével.

Kazinczy tanácsára alakult meg Aranka György kezdeményezésére Kolozsvárott az első magyar tudományos egyesület, a Történelmi Társulat, amelyet az 1791-es országgyűlés jóváhagyott, 1794-ben pedig a Magyar Nyelmívelő Társulat. 1795-ben a Monarchia egész területén betiltották a szabadkőművesség működését, az eszme azonban tovább élt. A reformkori Védegylet a hazai polgárosodást, az iparosodást szorgalmazta, a forradalom és szabadságharc a haladásért, a hazáért, az egyenlőségért, a demokratikus célokért tört ki. Nem meglepő tehát, hogy a vezetők nagy része adandó alkalommal páholytaggá lett Kossuth Lajostól Klapka Györgyig és Teleki Lászlóig szinte valamennyien.

Világost követően 1861-ben alakult először páholy Magyarországon, Pesten „Szent István” néven. Alapítója, dr. Lewis Lajos Skóciában lépett a szabadkőművesek közé. Ez volt az első magyar nyelvű páholyunk. Működési engedélyt a hamburgi páholytól kértek. A hamburgi nagymester, Buch, nagypáholyának alkotmányára hivatkozva három feltételt szabott az engedély megadásához: 1. gyűléseikről távol kell tartaniok a politikai és a vallási kérdéseket; 2. a hamburgi nagypáholy részére hivatalos kormányengedélyt kell felmu-tatniok, és annak törvényeit és szertartásait híven kell követniök; 3. német nyelven kell tartaniok összejöveteleiket.

Az első két követelményt elfogadták, a harmadikat azonban határozottan elutasították, mert csakis a magyar nyelvet voltak hajlandók működési nyelvükként elfogadni.

Kik voltak ezek a lelkes honfiak? Almásy Pál, gróf Csáky Tivadar és Kálmán, gróf Eszterházy István, gróf Károlyi Ede, Komáromy György, Lumnitzer Sándor, Szerényi Ede, gróf Teleki Sándor, báró Vay Béla és Zsarnay Imre. Főmesterré Károlyi Edét, felügyelőkké gróf Csáky Kálmánt és báró Vay Bélát, titkárrá pedig gróf Csáky Tivadart választották.

A szabadkőművesség hazai terjesztésével a tagoknak nemzeti céljaik voltak, be akarták kapcsolni az országot a nemzetközi haladásba. A páholyok az egykori 48-49-esek találkozó helyeivé váltak. Nem meglepő, hogy testületileg támogatták a Honvédmenhelyet. Sok egyéni kérelem érkezett támogatásért, és ezek is meghallgatásra találtak. A szabadságharc emlékét nem csak a páholyok zárt ülésein tartották életben, de tevékenyen hozzájárultak az országos ünnepségek, megemlékezések, szoboravatások szervezéséhez is.

Ezeknek a megemlékezéseknek a középpontjában Kossuth Lajos, Klapka György, Besze János, Türr István, Ivánka Imre (ő magyarosította a magyar államvasutak nyelvét), az aradi 13 vértanú és más, arra méltó egykori 48-49-es vezérek állottak. A szabadkőművesi megemlékezések ebben az időszakban nem voltak elválaszthatók a nemzeti megemlékezésektől azért sem, mert a magyar szabadkőművesség vezéralakjai egyben a szabadságharc vezetői is voltak.

Az ország hírnevét kívánták emelni az 1896-ra, vagyis a Milleneum évére megépített Podmaniczky utca 45. szám alatti szabadkőműves Nagypáholyházzal. Az avatási ünnepséget 1896. június 21-én rendezték sok külföldi nagypáholy képviselőjének részvételével. Az egyes páholyok saját zászlaik alatt vonultak fel. Az első a soproni „Széchenyi” páholy képviselője: Storno Ferenc akadémiai festő volt, aki egyben a soproni páholyház festését is elvégezte. Az Ezeréves Ünnepségek idejére állandó idegen nyelvű szolgálatot szerveztek, a Millenáris Kiállítás területén pedig folyamatos ügyeletet tartottak Gelléri Mór, a nagypáholy főtitkára vezetésével a hazánkba látogató külföldi szabadkőművesek részére. A szabadkőműves jótékonysági tevékenységet bemutató kiállítást rendeztek az oktatásügyi és kulturális épületben.

 

 

 

 

 

 

II.

 

 

A páholy nevének változásai jól mutatják a hazafias erők működését. Az 1869-ben alakult soproni páholy eredeti neve „Zur Verbrüderung” volt, de amint a tagság, a város lakóival együtt, fokozatosan elmagyarosodott, már a „Testvérülés” nevet is használták felváltva, utóbb a német el is maradt. 1901-től, magyarságuk bizonyságaképpen, felvették a „Széchenyi” nevet.

Hazafias alapon nevezték el magukat a következő páholyok: Baján a „Honszeretet”, Pesten a „Hungária”. A szabadságharc önkéntes száműzöttjei a svájci Genf városában „Ister”, vagyis „Duna” néven alapították meg páholyukat 1870-ben. A budapesti „Március 15-e”, majd „Március” páholy 1908-ban alakult meg. A „Nemzeti” páholy 1902-től működött szélsőségesen nemzeti irányvonallal, a szegedi „Árpád, a Testvériséghez” alapította meg a palánkai „Őrtűz”-kört 1914-ben és ugyanebben az esztendőben az újvidéki „Rendületlenül”-kört. Egyike volt a meghatározó páholyoknak a kolozsvári „Unio”, amely 1886-ban alakult meg.

A személyekről történt páholyelnevezés is a nemzeti érzés szellemét tükrözi: a szegedi „Árpád”, a budapesti „Balassa József”, a nyíregyházi „Bessenyey”, a marosvásárhelyi „Bethlen Gábor”, a budapesti „Corvin Mátyás”, „Deák Ferenc”, „Eötvös”, a temesvári „Hunyadi”, a pécsi „Irányi Dániel”, a karcagi és a budapesti „Kazinczy”, a győri „Kisfaludy Károly” és a komáromi „Klapka”-kör, a „Kossuth” páholy Budapesten, Buenos Airesben, New Yorkban, Mezőtúron, Szabadkán, „Kossuth Lajos a Dicső Fény Hajnalához” Pesten, a pápai „Kölcsey Ferenc”, a budapesti „Könyves Kálmán”, a debreceni „Kőrösi Csoma Sándor”, a nagyváradi „László király”, a temesvári „Losonczy”, a budapesti „Madách”, a sátoraljaújhelyi „Második Rákóczi Ferenc”, a budapesti és aradi „Petőfi”, a pesti „Szent István”, az eperjesi „Thököly Imre”, a kispesti „Türr István” és a zilahi „Wesselényi”-kör, stb.

Különösen azokban a páholyokban támogatták a magyarságot, a magyar műveltséget, amelyek kisebbségi környezetben működtek, példa erre az orsovai „Vaskapu” és a zombori „Philantropia” kör.

 

 

 

 

III.

 

 

Az 1945-ben újjáéledő magyar szabadkőművesség megbecsüléssel emlékezett meg Balassa Józsefről, páholyt neveztek el a tiszteletére. Ez a páholy Benedek Marcell nagymestert tiszteletbeli tagjává választotta. Kárpáti Aurél helyettes főmester megemlékezett Kazinczy Ferencről, a magyar szabadkőműves lánc erős szeméről, idézve százhatvan évvel ezelőtti, a szabadkőművességről elhangzott nyilatkozatát: „A Balassa József páholy mindenképp megkülönböztetett figyelemmel idézi föl Kazinczynak azt a hő vágyát, hogy a Magyarországon dolgozó szabadkőműves páholyok vegyék fel munkatervükbe a magyar nyelv s irodalom kiművelését és előmozdítását, mert gyalázatára van nyelvünknek, ha csak deákul vagy németül dolgozhatunk. A nyelvújító és nyelvművelő mozgalom, mint a felvilágosodás terjesztésének hathatós eszköze, jóideig jelentős szerepet játszott nálunk a szabadkőművesség életében. Természetesen a magyar nyelnek már régóta nincs szüksége puszta terjesztésre. Annál inkább rászorul azonban nyelvünk az ápolásra, a helyes nyelvérzék megőrzésére, a tiszta és jó magyarság védelmére a mindinkább felburjánzó nyelvi barbarizmusokkal szemben! Nyelvünk az utóbbi másfél évtized során ijesztő mértékben megromlott. Egész sereg, egyébként kitűnő, fiatal írónk olyan szégyenletes nyelvi hibákat követ el, amelyek arra vallanak, hogy nem ismeri saját anyanyelvét. A kritika vagy más hivatott fórum pedig, mintha azt nem venné észre, tartózkodik attól, hogy rámutasson a nyelv romlásával együttjáró irodalmi süllyedésre. Ezért gondolom, hogy épp ennek a páholynak – amely a kiváló nyelvész, Balassa József nevét írta zászlajára – illenék munkarendjébe illeszteni a nyelvtisztaság ápolását. Írók és olvasók egyaránt hasznosan működhetnének közre ebben a nemzeti szempontból fontos gyakorlati munkában – esetleg a többi páholy érdeklődő tagjainak bevonásával is, főképp – amiért tulajdonképpen most vetem fel ezt a kérdést – Benedek Marcell, az avatott író, esztéta és műfordító vezetésével. Bizonyosra veszem, hogyha ő, nagy tudásával, fejlett nyelvi érzékével és lelkes irodalomszeretetével hajlandó lenne élére állni ennek a mi partikuláris megmozdulásunknak, rövid idő múltán szélesebb körben is kiható, örvendetes eredményt érhetnénk el.”

Benedek Marcell így válaszolt: „A nyelvészet csúcsa a stílustudomány. Magáról a stílusról szeretnék néhány szót mondani. A stílus szó értelme tág, ízléstől, kultúrától jellemig, erkölcsig minden benne van, éppen úgy, mint az írásban, csak tudni kell kiolvasni. Mi hát a stílus? Az az állandó, jellemző mód, ahogyan az ember magát kifejezi, szóban, írásban, a művészet minden fajtájában, viselkedésben, tettben. Mindenkinek van valami stílusa, még ha nem is tudja. Az egyéni stíluson felül van közösségi stílus korhoz kötött vonásokkal, amelyekből ki kell hámozni az ember egyéni elképzelését. Osztályoknak, mesterségeknek, művészeknek, festőknek, muzsikusoknak van stílusuk. Miért ne beszélhetnénk szabadkőműves stílusról? – Van szabadkőműves stílus is, és amit stílustörésnek nevezünk, az szabadkőműves vonatkozásban éppoly fájdalmas és rút, mint az irodalomban és művészetben. Mi a szabadkőműves ízlés? Megtalálni a szabadkőműves hangot, felülemelkedni a hétköznapin, az aktuális jelszavakon és kerülni a kongó, üres frázisokat. Mértékkel használni a nagyon is kézenfekvő szimbolikus szókincset, diszkrétnek lenni fontoskodó titokzatosság nélkül, kifejezni az egymás iránt érzett tiszteletet, szeretetet, megbecsülést, hízelgés és pajtáskodás, hiúságok legyezgetése nélkül. Hiúság nélkül fogadni, ha a testvéri szeretet talán jóindulatúan túlbecsüli az értékünket, elviselni testvéri kritikát, ha szigorú is. Szabadkőművesi ízlés: a »dilettante« mély érdeklődése minden művészet iránt, a dilettáns hiú próbálkozása nélkül. Szabadkőművesi ízlés: egységes műalkotássá kifaragni közös munkával minden együtt töltött estét. Egy ilyen műalkotás egységét a nagyképűség éppen úgy elronthatja, mint a cinikus élcelődés. A szabadkőműves ízlés szabja meg kötelességeinket a szépség ideáljával szemben. – A stílusban megnyilatkozó kultúra a szabadkőműves bölcsesség lapjára tartozik, és nem a tudás mennyiségétől függ. Mindnyájan tanulhatunk egymástól. Kevés iskolázottságú ember bölcs és emberséges beszédében több kultúra lehet, mint egy tárgyi adatokat halmozó, idegen szavakkal dobálózó előadásban. Kultúra: minden emberinek megértése. – A jellem már meghatározása szerint azonos a stílussal: a viselkedés állandósága. Fejlődhetik, de lényegében változatlan. Ahogy tudjuk, mit várhatunk stílusban egy jólismert írótól, miről ismerhetjük fel egy művész névtelen alkotását: úgy kell előre tudnunk, mit fog cselekedni egy szabadkőműves adott helyzetben, milyen módon fog segíteni az arra szorulókon. Az erkölcs annyi, mint a jellemnek – a cselekvés stílusának – megőrzése nehéz körülmények között is. A jellem és az erkölcs a szabadkőműves erő. Apró egyéni stíluskülönbségek keveset jelentenek a közös tulajdonságokhoz képest: amíg ezek megvannak bennünk, addig tökéletes egyenlőségben élvezhetik a testvéri szeretet melegét tudósok és kisebb iskolázottságúak, művészek és gyakorlati foglalkozásúak. És amíg stílustörés nélkül tudjuk vinni a szabadkőművesség ügyét, addig sem belülről, sem kívülről nem kell tartanunk semmi veszedelemtől.”

A páholy sokrétű tevékenységének egyik megvalósulása volt, hogy kiadóvállalatot alapított a közönség felvilágosítására. Ingyen juttatták el pedagógusoknak, orvosoknak, lelkészeknek Csécsy Imre: Ha Hitler győzött volna, László Ferenc: A polgárság útja, Hegedűs Nándor: Ki szabadult fel?, Bernát Balázs: Miért nem térhet vissza a múlt?, Benedek Marcell: Nemzeti érzés, György Ernő: Rossz üzlet a fasizmus című könyvét.

A címekből is megítélhető, milyen fontos kérdéseket vettek sorra. Benedek Marcell könyvében a nemzeti érzésről igen szépen ír: „A fizikai romantikus értékelésnél nehezebb a szellemi és erkölcsi egyetértés”. A nemzeti érzés alapja az ösztönös ragaszkodás az otthonhoz. A közös emlékek összefűznek, az iskola és az irodalom, a közös nyelv, az otthon és a szülőföld. A hazafiság és a nemzetköziség nem ellentétes fogalom, hanem kiegészíti egymást. Nemzet és sokaság, haza és állam fogalma tisztázódik. Az egyéni és a közösségi imperializmus veszedelmes. A nacionalizmus nem más, mint önáltatás, az erkölcs világán túl megteremtheti a feltételeket a sovinizmusra, ezért igen nagy a nevelők felelőssége.

1945 után a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy felélesztette a belső terjesztésű szabadkőműves lapot, a „Kelet”-et. Benedek Marcell minden számban jelentős személyiségről, fogalomról vagy eseményről írt. Goethéről, Petőfiről, Shakespeare-ről, Adyról, Eötvös Józsefről, a szabadkőműves idealizmusról, a békéről, Platón Államáról, a Tháliáról, erkölcsi mércét, irányvonalat adva a magyar szabadkőművességnek.

1950-ben László Jenő a szabadkőművesség betiltásának híresztelésekor lemondott a szerkesztésről. A feladatot Benedek Marcell nagymester vette át tőle.

1950. június 1-én, a lap utolsó számában „A gazdag magyar nyelv” címen közölt cikket. Abban a történelmi helyzetben már maga a téma megválasztása is jelentős tett. A „nyelvünket fenyegető veszélyről” beszél, tehát utólag nyelvhelyességi tanulmánynak vélhetjük. Petőfire, Adyra hivatkozik, és Arany János kifejezésével zárja le az írást. A hivatalosnál is szélsőségesebb talpnyalók számára idézi „Sztálin szavát”: „az egyes nemzetek egyéni színéről”. Feladatokat ad, amelyek azóta részben megvalósultak: az Ady-jelzők szótárát, Pázmány, Mi-kes, Arany műveinek nyelvészeti, stilisztikai feldolgozását.

„Kazinczyék abból indultak ki, hogy nyelvünk szegény. Bizonyos tekintetben igazuk is volt, hiszen az akkori kulturális életben szükséges szavak jelentős része is hiányzott belőle. Hiányzott a színház, a színész, szerep, páholy, karzat, színházjegy, stb. A tudományok, mesterségek területén ezerszám volt szükség új szavakra. A nyelvújítás hibája – saját korában és szellemvilágában érthető hiba – az volt, hogy nem ismerte, vagy lenézte azokat a kincseket, amelyek a nép nyelvében és régi íróiban rejtőztek. Ezekre a kincsekre annál nagyobb szükség lett volna, mert hiszen a nyelvújítás stílus-újítás is akart lenni, a magyar nyelv alkalmassá tevése minden stílus-árnyalat kifejezésére. Itt követett el – részben végzetes – hibákat a nyelvújítás, amikor a rendelkezésre álló ízes magyar kifejezéseket nem ismerve, egyenesen lemondott a magyarosságról, a magyar nyelv szellemének érzéséről, egy szép, költői, sima és alkalmazkodó stílus ideáljáért.

Most – más okokból, mint százötven évvel ezelőtt – ismét eszébe kell juttatnunk a magyarul beszélőknek és íróknak, hogy a nyelvnek nemcsak teste, hanem lelke is van. Teste a szó és kifejezés. Kincs, a szavak formálásának, összekapcsolásának, képzésének lehetőségei: a hagyományos szókötések, szólások, fordulatok. Lelke – az a nehezen megfogható valami, ami formai logikátlanságokon és kivételeken túl, az idegenből átvett, asszimilált vagy nem asszimilált szavak ellenére egységet teremt a szólam, a mondat megszerkesztésében, hanghordozásában – és szuverén érzékkel dönt az idegennek vagy újnak befogadásáról vagy elvetéséről.

Ennek a testnek és léleknek a megmentéséről van most szó. A veszedelmet, a betegséget ismerjük, azt klasszikusan diagnosztizálta Kárpáti Aurél abban az előadásában, amellyel nyelvvédő munkánkat elindította. Csak azért térek most vissza erre, mert szótárunk szűkülése erősen észrevehető. Mindennap találkozunk ugyan egy-két új politikai vagy technikai műszóval, sőt kifejezéssel is, mint ’irányt venni valamire’, de akár megfelelnek ezek a szavak és kifejezések a magyar nyelv lelkének, akár nem: a rohamos szegényedést, ugyanannak a három-négy jelzőnek és tíz-tizenkét szólamnak örökös ismétlődését egyáltalán nem ellensúlyozhatjuk. A tömegesen megjelenő fordítások nagyrészt olyanoktól származnak, akik nem, hogy művészei lennének a nyelvnek, még jó mesterember módjára sem tudnak vele bánni, nemcsak stílusuk nincs, szókincsük is koldus-szegény. Nem ismerik, vagy, ha ismerik, igen helytelen okoskodás alapján nem merik felhasználni a nép és a költők nyelvében felhalmozott rengeteg gazdagságot. Pedig igen előkelő hivatalos nyilatkozatokat idézhetnék arra nézvest, hogy ezt helytelenül teszik: minden nyelv hozzátartozik a maga külön ízével és színével az emberiség közös kincséhez.

A nyelvünket fenyegető veszedelem kettős, és gyógyításának két iránya van. Az egyik: harcolni – nem az idegen szavak ellen, amelyekről majd gondoskodik a nyelv lelke: vagy megtartja és gazdagodik velük, mint – ezer példa közül egy – a különleges árnyalatot kifejező intelligens szóval, vagy formailag asszimilálja, mint ezer esztendő alatt annyi magyarrá vált idegen szót; vagy előbb-utóbb kilöki magából, megtalálja helyükbe az életrevaló magyar kifejezést.

Harcolni elsősorban az idegenszerű, magyarul képet és értelmet nem adó szólamok, szólásmódok, szolgai fordítások ellen kell, mielőtt annyira elterjednek és meggyökeresednek, hogy ’nyelvténnyé’ válnak. Mesterünk, Balassa József sok ilyen nyelvtényt fogadott el, rezignáltan, de a nyelvész tárgyilagosságával. Amíg lehet, harcolnunk kell az ilyen kifejezések ellen, mert mint ’nyelvtények’ már elhomályosítóan hatnak a nyelv lelkére, tovább csökkentik a következő nemzedékek nyelvérzékét, nyelvi biztonságát, elkoptatják azt a színt, amelyet az emberiség nagy palettáján képviselünk. Ez a harc az egyik módja a végzetes betegség megelőzésének.

Másik módja – és nekem tulajdonképpen ezt kellene néhány példával megalapoznom – meglévő gazdagságunk tudatosítása és felhasználása.

Gazdagságunk igékben a legfeltűnőbb. Igaz: igeidőkben leszegényedtünk. Három múlt időnkből közhasználatban csak egy maradt, a régi jövő időt elvesztettük, a helyébe, ha egyáltalán használunk jövő időt, a németes, segédigés képzésű jövő lépett. Az -and, -end képzésű jövőt feltámasztani nincs hatalmunk, szűk körben használni affektáltság lenne. A ’fogok’ segédigés jövő: nyelvtény, amely ellen már hiába harcolnánk, de pártolására, védelmezésére sem látok okot. Én magam ritkán használom, legfeljebb mondatritmus szempontjából van rá néha szükségem, általában megvagyok nélküle. A jövő időt a ’majd elmegyek’, a befejezett jövőt a ’ha majd visszajöttem’ mindig helyettesítheti. Komolyabb hiány a múltbeli szegénység, amely az elő- és utóidejűség kifejezését nehezíti meg. Ebből a szempontból magam eddig is használtam – nem egyedül – a ’megjöttem volt’ alakot: ’Én már megjöttem volt, amikor Péter megérkezett’. Ezt igen helyes és hasznos lenne példával és propagálással terjeszteni. A ’valék’, ’mondanám’ alak bibliás és népies stílusban máig is megvan, másutt használni affektált, esetleg tréfás hatást kelt.

A köznyelv és az irodalom ma már azt a gazdagságunkat sem használja ki kellőképpen, hogy bizonyos dolgokat, amikhez más nyelveknek segédigékre van szükségük, mi képzővel fejezhetünk ki: tehetek, tétetek. Hányszor halljuk, hogy ezt vagy azt nem tudom, sőt nem bírom megtenni, ahelyett, hogy nem tehetem – sőt még azt is, hogy hagyom vagy engedem tenni, ahelyett, hogy tétettem! Hogy milyen gazdagság ez, milyen erőt és tömörséget ád a nyelvnek, arra jó példát hozhatok fel. Egy kiváló francia barátom, aki tökéletesen megtanult magyarul, sok Ady-verset fordított franciára, ezt a sort: ’Maradhatsz és szerethetsz’ három szó helyett nyolccal volt kénytelen fordítani a francia nyelv adottságai miatt – s ezzel elveszett a sor egész basai gőgje, keményen és közömbösen, kurtán odavetett jellege.

Nagy gazdagság a gyakorító vagy a cselekvés pillanatnyiságát, de sok egyéb tulajdonságát képzők s a végtelen sok viszonylatra alkalmazható igekötők sora. Járogat, rakosgat, megcsörren, felvillan – hasonló. Egyetlen szóval semmiféle nyelven ki nem fejezhető igékből vaskos szótárat állíthatunk össze. A ’meg’ igekötő sokszor alkalmas a cselekvés befejezettségének jelzésére, amire megfelelő igeidőnk nincs (ebédelt – megebédelt). A helyváltoztatást jelentő igekötők – föl, le, el, ide, oda, át, közé, stb. – majdnem meghatározzák igéink számát – mellesleg szólva, igazán fölösleges, hogy a ’le’-t manapság olyankor is alkalmazzák, amikor a magyar nyelv szellemét megríkatják vele: leközöl, lejelentkezik, lecsatlakozik, stb. Egy sereg képző a változást fejezi ki anélkül, hogy a ’lesz’ (valamivé, valamilyenné lesz) segédige alkalmazására szükség lenne: elpirul, kipirosodik, elszegényedik, megbetegszik. Sajnos, ez a lehetőség sem elég tudatos mindenkiben. De változás nélkül is tudunk melléknévből igét képezni, ismét lefordíthatatlanul érzékeltetve egy tulajdonság állandó voltát, folytonos ’történését’: piroslik, kereklik.

Gazdagságunk nem ismerése okozza, hogy élőszóban, primitív vagy gondatlan stiliszták elbeszéléseiben és leírásaiban annyi ’volt’-tal találkozunk. Éppen a mi nyelvünk a legalkalmasabb annak érzékeltetésére, hogy emberek és tárgyak azon kívül, hogy vannak, rendszerint cselekszenek is valamit. Olyan nyelvekben, amelyeknek állítmánya csak ige lehet s a létige mint segédige is állandóan szerepel, megszokták azt, hogy a ’war’ vagy angol-francia megfelelője harmincszor is előfordul egy oldalon. Magyar olvasónak nehéz ezt elviselni. Költőinkhez fordulhatunk példáért. Gondoljuk gyorsan végig Petőfi ’Tiszá’-ját, mennyi minden történik, mennyi minden mozog ebben a költeményben. – Nem a végéről, az áradásról beszélek, hanem nagyobbik részéről, a költő csendes szemlélődéséről! Modern költészetünkből vegyük elő (sok más példa közül) Ady versét: Májusi zápor után. De főleg Petőfi-példák tömeges felidézésével tehetnénk jó szolgálatot, népszerű füzetben vagy előadásban, mert ezek egyszerűségükben könnyen beolvadhatnak a közbeszédbe: gazdagíthatják, színesíthetik anélkül, hogy affektálttá tennék.

Valamikor összeállítottam az Ady-jelzők szótárát. Egész kis kötet lett volna, ha megjelenik. Gazdagságunk tudatosítása szempontjából persze hasznos lenne egy ilyen impozáns szótár, gyakorlatilag azonban alig lenne az a kisebb része, amely költőieskedés vagy adyskodás nélkül felhasználható. Ilyen módon természetesen más költőinket is át lehetne böngészni. (A mai írás és beszéd jelző-szegényessége elképesztő – nem is tudok rá megfelelő jelzőt találni.)

Most nem száguldok végig a beszédrészeken, csak a szólásokról szeretnék megemlékezni. A nyelv ízét, zamatját ezek adják meg. Ma abban is iszonyatos a szegénység és talán a gyávaság is. Egyik-másik írónk nyilván azt hiszi, hogy národnyiksággal vádolnák meg, ha ’sírni kezd’ helyett azt írná: elsírja magát, vagy éppen sírva fakad. Rájuk kellene idézni Sztálin szavát, amelyre előbb céloztam már az egyes nemzetek egyéni színéről és értékéről. Ezen a területen olyan írókat kellene feldolgoznunk, mint Pázmány, Mikes, Arany (Riedl Frigyes nagyszerű Arany-könyvének utolsó kiadásában felsorolja azt a 19 szólást, amelyben Arany az állni igét felhasználja). Itt is túlzás lenne ízig-vérig népies kifejezések erőszakolása: viszont nem veszedelem, ha egyik-másik zamatos szólásnak erdélyi, székely vagy alföldi jellege megérzik kissé. Hogy befejezésül dicsérjek is valamit: ’A Szovjetunió-vezette békefront’ szólás magyar fordítója talán olvasta Mikesben ezt: ’a kívántam paripa’ vagy a mesében, esetleg Arany Jánosban a ’madárlátta cipót’ s ez egyáltalán nem ártott meg neki.”

Tehát az 1950-es évben a magyar szabadkőművesség működési területe a XVIII. századhoz hasonlóan csaknem teljesen leszűkült a nyelvhelyesség ápolására a politikai helyzet miatt.

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap