Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2018. december 17. hétfő    Mai névnap(ok): Lázár, Olimpia  
   
BENE ZOLTÁN

Gáspárka

 

 

Gáspárka

 

én nem tudom ki száműzött e földre

ki parancsolt reám szüless meg élj

bemaszatol a rétek nyári zöldje

cukorsziruppal émelyít a tél

(Baka István: Caspar Hauser)

 

 

A tanya kigödrölt út végén, nyárfák között állott. Foghíjas cseréptetejét talán az Isten igéje tarthatta, az mindenesetre valószínűtlen, hogy az omladozó falak elbírták a súlyát. Az ablakkeretek kifordultak a falból, úgy fityegtek az épület oldalán, akár valamiféle idegen, oda nem illő tákolmányok; az ajtó a küszöb elé dőlt, már korhadt deszka volt csupán. A ház mögött három melléképület romjai látszottak, az egyik istálló, a másik góré, a harmadik disznóól lehetett valaha. Mellettük gémes kút, tört lábú itatóval. Valamikor léckerítés kerítette körül az épületegyüttest, s ennek itt-ott észre lehetett még venni a nyomait: mint elszórt csontok, hevertek szanaszét a lécdarabok. Fújt a szél, ördögszekeret hajtott maga előtt, a finom por mindenhová beleette magát. Tűző, forró nap égette a talajt, a hőséget nem enyhítette a légmozgás.

A Níva a tanya előtt állt. A sofőr izzadt és dohányzott, homlokáról nagy cseppekben csordogált a verejték, elakadt bozontos szemöldökében s a halántéka felé folytatta útját. A testes férfi kifejezéstelen tekintettel, egykedvűen bámult a szélvédőn keresztül a végtelen pusztába. Csak akkor fordította fejét a tanya felé, amikor a két fiatal, törékeny lány kiabálni kezdett neki.

– Jöjjön, János! Jöjjön már ide!

Kicihelődött az autóból, morogva elindult a tanya bejárata felé.

– Mi van? – kérdezte barátságtalanul, amikor belépett az ajtónyíláson.

– Nézze – mutatott az egyik lány a sarokba.

A sarokban egy gyerek ült. Valami rongyos, mocskos ing takarta a testét, a fején nevetségesen nagy méretű sapka lötyögött. A sapka alól hosszú, csimbókos haj lógott ki. A fejét a vállai közé húzta, nagy, kerek, ijedt szemeket meresztett hol a sofőrre, hol a lányokra. Az orra folyt, a szája szélén megcserepesedett a nyál.

– A kurva életbe! – mondta János. – Mi a fenét keres ez itt?

– Ezt szeretnénk mi is tudni – felelte az egyik lány. – Segítsen, János, vigyük el a kocsiig!

Mindhárman a gyerek felé léptek. Az nyomban elhúzódott előlük, egészen a penészes falig. Riadtan pislogott, mint a sarokba szorított béka. Egyetlen hangot sem adott ki, azt is hagyta, hogy hozzáérjenek. Felemelték. Nehéz volt, akár egy zsák, mert elhagyta magát. Alig bírták kicipelni az autóhoz. A hátsó ülésre ültették, az egyik lány beült mellé. Nem ellenkezett. Azt is tűrte, hogy megfogják a kezét.

 

Az orvos értetlenül csóválta a fejét. Szemüvegét az orra hegyére eresztette, s fölötte nézett a két lányra, miközben beszélt.

– Semmiféle védőoltást nem kapott. Hét-nyolc éves lehet, de nem tud járni, mert az izmai teljesen elsorvadtak. Vagy ki sem fejlődtek. Attól tartok, beszélni sem tud. Hogyan akadtak rá, Enikő?

– Bejelentést kaptunk – válaszolt a kérdezett. – Kötelességünk körbejárni a tanyákat, ez is hozzátartozik a Gyermekjóléti Szolgálat feladataihoz. De abba a romba sose mentünk be, nem hittük, hogy lakik ott valaki. Két napja aztán egy asszony jelentette nálunk is meg a rendőrségen is, hogy mozgást lát azon a tanyán. A rendőrök kimentek, de azt állapították meg, semmi sincs ott. Tegnap megint bejött hozzánk az asszony, váltig állította, hogy van ott valami vagy valaki. Mára tudta az autót ideadni az önkormányzat, hát ma néztük meg, mi a helyzet. Ezt a gyereket találtuk.

– Szép világ! – jegyezte meg az orvos.

– Máskor is akadtunk már három-négy éves gyerekekre különféle tanyákon – folytatta Enikő. – Semmiféle papírjuk nem volt, se anyakönyvi kivonat, se oltási bizonyítvány, csak úgy éltek bele a vakvilágba. De azoknak legalább voltak szüleik, vagy minimum anyjuk!

– Most mihez kezdenek?

– Egyelőre bevisszük a kórházba, a rendőrök pedig nyomozni fognak a szülei után. Hogy azután mi lesz vele, nem tudom.

 

Vakító fehérségben ült az ágyon. Kórházi hálóingben. Tisztaság, nehéz szag körülötte. Látszott a szemén, hogy nem érti, hogy nem ért semmit. Első pillantásra bárgyúnak tetszett a tekintete, később inkább mélységesen mélynek. A haját leborotválták, az arcán piros foltok virítottak: az elkapart csípéseket kenőccsel kenték be.

– Így ül egész nap – mesélte az ápolónő. – Reggel, délben, este megetetik. Kész kínszenvedés az is! Nem nagyon ehetett főtt ételt, hetekbe telt, míg megszokta. Csámcsog, böfög evés közben. Nem is eszik, inkább fal! Olyan, mint egy állat. Maga alá csinál. Ha nem vesszük észre, összekeni vele az ágyat, az arcát, a falat!

– Mi lesz vele így?

– Azt senki se tudja. Tanítják járni, beszélni, de nem sok sikerrel. Csak ül, csak néz, csak nyöszörög néha.

– Adtak már neki nevet?

– Gáspárkának hívják.

 

Gáspárka végül egy speciális intézetbe került. Hozzá hasonló gyerekek közé, ezt mondták. De hát egy gyerek sem hasonlított hozzá. Mert jóllehet azok se tudtak sokat, de valamit mindenképpen. Amelyik képtelen volt járni, az képes volt beszélni, amelyik nem tudott beszélni, az szaladt, amelyik se beszélni, se járni nem tudott, az legalább szobatiszta volt – és így tovább. Gáspárka nem fejlődött. Hangokat ki tudott adni, de szavakká formálni már nem, járás helyett csúszott-mászott, ott végezte el a szükségét, ahol éppen rájött. Emiatt senki sem szerette, csak Peti.

Peti is számos problémával küzdött, de bárkivel szépen elbeszélgetett, kijárt a WC-re is. Sok időt töltött együtt Gáspárkával. Mert Gáspárka meghallgatta, Gáspárka mindig figyelt rá. És Peti szeretett mesélni. Tündérekről, manókról, boszorkányokról, akik tudnak repülni. Peti a tévét is szerette, s amit látott benne, kiszínezve továbbmesélte Gáspárkának. Barátok voltak.

Aztán egy reggel holtan találták Gáspárkát az intézet kertjében. Nem volt nehéz megállapítani, hogy az ablakból zuhant ki. Nyakát szegte. Mindenki balesetnek tartotta a történteket, a rendőrség meg sem kezdte a nyomozást.

Peti egyedül maradt. Hiányzott neki a hallgatóság. Egy nap meg is kérdezte az egyik gondozónőt:

– Gáspárka mikor jön vissza, Jutta néni?

– Gáspárka nem jön vissza – felelte a gondozónő.

– De én úgy engedtem el, hogy vissza kell jönnie! – ellenkezett Peti.

– Úgy engedted el? – mosolygott Jutta néni.

– Igen! – büszkélkedett Peti. – Amikor kirepült az ablakon, mondtam neki, jöjjön vissza!

– Hogyhogy kirepült az ablakon? – értetlenkedett a gondozónő.

– Én varázsoltam el, hogy tudjon repülni – magyarázta Peti komolyan, hangjában nem kevés büszkeséggel. – Utána segítettem neki felmászni az ablakra, onnan könnyebben indulhat el. Elindult, elrepült. Mikor jön vissza? Jól leszidom, hogy ilyen sokáig repül!

A gondozónő rémülten nézett a kisfiúra. Szóra nyitotta a száját, aztán inkább hallgatott.

– Kár, hogy nem tudja elmesélni, amikor visszajön, hogy milyen a repülés – mondta Peti szomorúan.

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap