Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 5. csütörtök    Mai névnap(ok): Vilma  
   
BEKE GYÖRGY

BEKE GYÖRGY

 

 

„Hindu herceg” a

 

 

magyar rizsföldeken

 

 

Ritkán adódik nehezebb írói feladat, mint a kisebbségekről szólni – többségiként. Ezt a gondot kisebbségi oldalról ismerem, mivel hat évtizedet éltem le erdélyi magyarként. Olvashattam román írók tollából gyűlöletben elfogult vélekedéseket a székelyekről, és erőszakolt rokonszenvből fakadó román elismerést ugyancsak a székelyekről. Egyik is, másik is felszínen maradt, az általánosságok ködében. Majdnem olyan távolságra a tényleges székely életérzéstől, gondolkodásmódtól, mint May Károly indián regényei az általa soha nem látott indiánoktól.

Mindez azért jutott eszembe, mert Eszes Máté novelláskötetének hősei a magyarság körében élő cigányok (A Hindu herceg, Curioasa Nova kiadó). Persze, a téma azon nyomban kételyt is ébreszthet: lehet-e a többség-kisebbség hagyományos képletét alkalmazni ebben az esetben? Magyarországi, egyáltalán közép-európai valóságunk tükrében az itt élő cigányság jellege, élete, kultúrája alapvetően különbözik a klasszikus kisebbségiekétől, még határozottabban a Trianon után megjelent magyar kisebbségektől. Meg aztán a cigány alakja egyáltalán nem idegen a magyar irodalomban. Igaz, hogy ezek a cigány irodalmi szereplők nemegyszer olyan távol estek a cigányság valódi érzéseitől, életfelfogásától, mint – ismét ezt a példát mondom – May Károly indiánjai a legtragikusabb sorsú indián népétől, amelyet legnagyobb mértékben sújtott az akkor „civilizálásnak” nevezett etnikai tisztogatás a világon.

A magyar novellák, regények cigányszereplői legtöbbször muzsikusok, híres cigányprímások, a hegedű virtuózai vagy heves vérű cigánylányok, gáláns kalandok titokzatos kurtizánjai. És persze, szélhámos kártyavetők, besurranó tolvajok, megátalkodott naplopók. Ha még az eltéréseknél maradunk, a nyelv nem nagyon fogja össze a cigányságot, Európa-szerte dialektusokra töredezett vagy el is tűnt. A magyarországi cigányság több mint kétharmadának magyar az anyanyelve. Vallásilag a környezetükhöz hasonulnak leginkább. E vonatkozásban érdekes jelenség, megíratlan téma a magyar és a román nyelvű cigányok viszonya egymáshoz Erdélyben. A Székelyföld nyugati peremén néha egészen a háborúskodásig elmenő ellentétek feszülnek a teljes mértékben elmagyarosodott cigányok és a szomszédos dél-erdélyi települések románul szóló cigány közösségei között. A székely cigányság lényegében a magyarsággal való teljes azonosulást vallja és vállalja. Nem egyszer akár egyoldalúan is, vagyis csak kára szár-mazik belőle. Epizód a kilencvenes években lezajlott népszámlálás idejéből. Az összeíró magyar tanárnő a cigány család nemzeti hovatartozását kérdezi.

– Minek vallják magukat? Mi a nemzetiségük?

Mire a válasz, már-már sértődötten, hogy miként lehet ilyent kérdezni tőlük:

– Azok vagyunk mi is, ami a tanárnő nagysága!

Ez egyébként teljesen új vonás a Székelyföldön, az egyenlőség eszméjének hódítása, amelynek az utóbbi ötven év történelmi-társadalmi fejlődése adott keretet. És itt kapcsolhatom a székelyföldi cigányokat Eszes Máté magyarországi cigány szereplőihez, akik a Tisza mentén, Kelet-Ma-gyarországon ugyanilyen öntudattal lépnek elénk.

Eszes Máté előző novelláskönyvében (Az én kis falum, 1992) szelíden, de határozottan feleselt a kis falusi települések elsorvasztásának akaratlan vagy tudatos törekvésével, ezzel a torz „magyar globalizálódással”. Nyolc fejezetből álló novellafüzér volt, amelynek színterein megtalálhatók a „nagy” települések társadalmi, erkölcsi összeütközései, a szélre taszított életek és a hősies szembeszegülések. Ebben a pusztulásra ítélt faluban mindenki a maga drámáját éli, a kizsákmányolónak minősített és ilyképpen kezelt borbélymester, az ártatlanul börtönt viselt, nyolcvanéves plébános, aki maga harangoz, a nyugdíjba menekülő, tehetetlenné vált rendőr, mert a modern bűnözők könnyen túljártak az eszén… Mégsem a reménytelenség hangulata ölelte körül ezeket a portrékat: akárcsak az egyéni emberi életben, a közösségek sorsában is a szelíd, lélekből jövő humor humanizálja az öregedés keserűségét. És az író birtokában van ennek a szép erénynek.

Újabb novelláinak hősei, főszereplői, mint említettem, mind egy szálig cigányok. Nem „úri cigányok” előkelő vendéglőkből, és nem is gyári cipekedők, hanem falusi romák, nehéz életű emberek, akiket csak a bőrük színe különbözteti meg „magyar” falustársaiktól. Eszes Máté érezhetően nem is kedveli az efféle különbségtételt, szereplőinek bemutatásakor egyetlen egyszer, más vonásaikkal együtt említi származásukat. Ellenben szívesen állítja ezeket a romákat olyan munkahelyekre, ahol egyenlőnek érezhetik magukat bárki mással ebben a hazában. Sőt, Lakatos András, Bandi, aki a „hindu herceg” ragadványnevet viseli, egyenesen bizalmi állást tölt be: ő a hortobágyi rizstelep őre. E minőségében az oda száműzött arisztokraták, főtisztviselők parancsolója. Az ötvenes évek elején vagyunk, mikor az osztályharc éleződése nevében napszámos munkára deportálják az egykori elit tagjait. Eszes Máté novellája a maga drámaiságában ábrázolja a gyűlöletnek ezt a torz valóságát. A hitelesség érdekében nem arc nélküli „grófi bagázst” állít elénk, hanem a Horthy-korszak közismert szereplőit jeleníti meg, nevükkel, sorsukkal. Itt van Bethlen István gróf felesége, Bethlen Margit írónő, a hajdani Színházi Élet főmunkatársa, vagy Ambrózy Gyula, a kormányzói kabinetiroda főnöke, aki egyik előkészítője volt Horthy Miklós 1944 októberi, sikertelen kiugrási kísérletének. Akkor a németek üldözték emiatt, most Rákosiék küldték kényszermun-kára származási-gazdasági helyzete okán. Nem csak neveket vonultat fel az író, de sorsukat egyéníti is. Együttérzéssel ábrázolja a szívbeteg Ambrózy halálát a rizsföldön, akit a gyors beavatkozás talán megmenthetett volna. A kabinetiroda egykori főnökének halálát a mai lexikon is hasonlóképpen írja le, mint a novellista Eszes Máté. Az október 15-ei kiugrási kísérlet „kudarca után letartóztatták és a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Egyes adatok szerint 1951 őszén hunyt el a Hortobágyon, kitelepítésben”. (Magyarország a második világháborúban. Főszerkesztő Sipos Péter, Bp., 1997.)

Bandinak, a rizsőrnek alkalma és szabadsága lett volna megalázni és megkínozni a „grófi bagázst”. Párttitkáruk figyelmezteti is, hogy az állásába kerülhet, ha kedvez a deportáltaknak. Személyes oka is lehetett volna arra, hogy „visszaadja a kölcsönt” a letűnt rendszernek. Akkoriban ugyanis Cza-kó csendőrnyomozó halálra kínozta Bandi apját. Ennek ellenére a rizsföld őre nem nehezíti, hanem titokban könnyíti a deportáltak helyzetét. A tábornokot, aki nem bírta a gyomlálást a rizsföldeken, áthelyeztette disznópásztornak, és még réztrombitát is szerzett neki, mivel a szarukürtöt nem tudta megszólaltatni. Csattogó hideg télben a „depósok” egy reggel nagy halom tűzifát találnak a szálláshelyük közelében. Az emberi együttérzés és segítőkészség jele a nagy embertelen-ségben.

Emberség? Jólelkűség? Ezek is. De még valami, talán a legfontosabb: Lakatos András egyenlőség-érzete. A „hindu herceg” esetében is, más hőseinél is, az író érzékelteti, hogy a cigányok integrálódása a magyar társadalomba, amelynek egyébként századok óta alkotó részei, nem annyira politikai programok kérdése, nem jelszavakra van igazán szükség, nem harsány beszédekre, ígérgetésekre, hanem a testvéri otthonosság megteremtésére. Érezze a roma férfi és nő, hogy ugyanolyan fia, lánya ennek a hazának, tagja ennek a nemzetnek, mint az, aki „magyarnak” született. Ne a bőr színe ítéljen, hanem a lélek ereje, az érzelmek hőfoka, a becsület jellemformáló hatalma.

És az egyedi jegyek, a századok során kialakult jellemző sajátosságok? Eltűnnek-e a társadalmi egyenlőségben, a belső öntudatosodásban? Eszes Máté jó megfigyelő. „Akinek szeme van, az láthatja, hogy a cigányvajda megy hazafelé a nagymiséről. Rozi négy-öt lépéssel mögötte követi, ez így dukál. Kalapkötő Ernő kihúzza magát, peckesen lépdel, nem néz se jobbra, se balra.” Ez a férfigőg ugyan nem nagyon illik az egyenlők között, de a cigányságon belül a rangsor nagyjából változatlan… „Fején szalmakalap, övén dohányzacskó lóg, belőle jókora cseréppipa kandikál ki. Kalapkötő Ernő cigányvajda semmi kincsért nem válna meg a marhahólyagból készült dohányzacskótól és remekül kiégett pipájától, mindkettőt mint hatalmi jelvényt viseli. Mert nagy rang és felelősség vajdának lenni! A joggal megkövetelt egyenlő bánásmódhoz nem mindig társul bizalom is az általuk is megválasztott hatósági vezetők iránt. Csak ha a vajda is megerősíti a faluvezetők szavait… Daku Flóri a „nagy vállalkozások korának” szülötte, mindenhez hozzákezd, ami hasznot ígér, és buzgó igyekezetében átlépi akár a jog határait is. Dehát ki marasztalná el? Azok, akik összehasonlíthatatlanul nagyobb arányokban teszik ugyanezt? És a szabad kószálás, a vándorlás ösztöne se kopik ki egy-két nemzedék alatt a génekből. Mélyebben beleivódott a természetükbe. Kalapkötő Ernő, akiről már szót ejtettem, súlyos beteg, öreg ember; templomjáró, törvénytisztelő, példás polgára a községnek. De néha elfogja a vágy, hogy céltalanul, kedvére csavarogjon a széles nagyhatár mezőben. „Befogja csontos gebéjét a szekér elé, csak hajtja, csépeli az ostorral, amíg habos nem lesz a ló szügye és háta a hám alatt. Rozi, a felesége mindig korholta a ló miatt, hogy mi a fészkes fenének kell tartani, amikor semmi haszon nincs belőle. Neki kellett a ló, de még inkább az a gúzsoldozó remény, hogy bármikor befoghatja és szabadon mehet vele, amerre akar…”

Ki se lehet találni jobb alkalmat az egyazon sorsot megélő magyarok és magyar-cigányok „egyenlőségének” felismerésére, mint az 1945-ben elkezdődött felvidéki kitelepítéseket. Sajnos, ez nem az írói fantázia műve volt, hanem a rideg történelemé. Benes kassai kormányprogramja nyomán egyszerre „háborús bűnössé” vált minden magyar, minden német, minden cigány a Felvidéken, a csecsszopótól az aggastyánokig. A történet egyetlen kitalált alakja Mistrik, a bosszúállás gonosz szelleme. Az első bécsi döntés előtt főjegyző volt a megyeszékhelyen, majd 1945 után megint ezt az állást foglalja el. Ő irányítja, ellenőrzi Benes parancsainak végrehajtását: a magyarok elveszítik állampolgárságukat, javaikat, kitelepítendők vagy Csehországba deportálandók. A magyarok közé beleértendőek a cigányok is. A novella hőse, Nyíri Márton a főjegyző szerint súlyosan vétkezett, amikor az 1938-as honvéd bevonuláskor a magyar himnuszt játszotta. Immár gazdag irodalma van a megrázó eseményeknek. Eszes Máté ehhez egy cigány család „magyar tragédiáját” adja hozzá: kiűzését felvidéki otthonából, deportálását Csehországba, szökését a modern rabszolgaságból, majd menekülését a téli Dunán a megmaradt Magyarországra. A csónak felborul, a cigány család tagjai az árba vesznek, csak a mesélő főhős jut el Esztergom partjaihoz. Ilyen magyar-cigány „vérszerződések” köttettek azokban az időkben, a szlovák nacionalizmus árnyékában. Kár lenne elfelejteni!

Eszes Máté csupán egyszer tesz írói igazságot: Mistrik főjegyzőt a megvadult mén agyontapossa. Más esetekben nem vezet el a földi igazság teljesítéséhez, mert realista író: a való élet sem szolgáltatott igazságot!

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap