Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
ALFÖLDY JENŐ

Az epika költészete

 

Négylábú emberi

 

lények

 

KERTÉSZ ÁKOS: BRÚNÓ, BORCSA, BENJÁMIN…

 

 

Ha az olvasó már észrevette, hogy általában irodalmi művek értelmezésével szeretném belopni magam a szívébe, akkor azt is láthatja, hogy legtöbbször versekről, verseskönyvekről, költői életművekről írok. A krimik és a pletykaszerűen továbbadható, regényes történetek, anekdoták ritkábban kötnek le, mint a jó vers és a kombinatív értekező próza. A-mennyiben mégis magával ragad az elbeszélés vagy a novella, törvényszerűen a költészetet érzem meg benne. Ilyenkor a lélegzet, a szívdobogás ritmusa, az asszociációs mező barázdáltsága és a gondolat vertikális kiterjedése emeli a kitalált vagy dokumentálható történetet a sztorizás, a szövegelés horizontális unalma fölé. Az okos és lelkes elbeszélés nem terjeng, hanem világosságot gyújt. Elválasztja a jót a rossztól. Fölemel és megtisztít. Erősít hitemben, bátorít kételyeimben, tagadásomban. Finnyásabbá tesz az alantassággal szemben, határozottabbá a tiltakozásban, megértőbbé a bocsánatos bűnök, gyarlóságok iránt.

Kertész Ákosnak (s még néhány prózaírónak) azért vagyok hűséges olvasója és kritikusa, mert írásaiban majd’ mindig jelen van a költészet. Nem csak azért, mert műveiben szívesen idézi kedvenc költőit, József Attilát, Kosztolányit, Nagy Lászlót és másokat, hanem mert mély medrű prózája gyors folyással sodor magával. Költői műveket ír, annak ellenére – azazhogy épp azért, mert nem „lírizál”, nem akar mindenáron „költői” lenni. Tárgyilagosan, mondhatnám, a tárgyilagosság szenvedélyével, de a pontos és kifejező nyelv gyönyörűségével idéz fel sorsokat, hősöket, jellemeket és kiélezett léthelyzeteket. Nem vitás, epikai műveinek stílusán a drámaiság is osztozik a lírával. Ez nem csupán filmforgatókönyveiből és hangjátékaiból, hanem regényeiből és novelláiból is kiderül. Párbeszédei szinte szikráznak az egymásnak ütköző jellemek elektromos feszültségétől. A költészetet mégis mesélő stílusában érzem legjobban: azokban a hosszan áradó mondatokban, amelyek az expresszionista szabad-vershez hasonlóan görgetik magukkal az élet szenvedélyét, a rajongó szeretetet, a meghittséget és a felháborodott haragot, éreztetve, hogy az író maga is jelen van hőseiben, tetteikben és gesztusaikban.

Főszereplői szívemberek, ösztönemberek. Akkora lelkük van, hogy hetedrét hajtogatva sem fér el a bőröndben. Sosem a puszta elmélet vezérli őket, mindig az élet törvényei határozzák meg döntéseiket, cselekedeteiket. Akkor is, ha kiválóan képzett értelmiségiek, színészek vagy írók. Érzelmeik a világ jobbik feléhez kötik őket. Morális alapon állnak, akár elbuknak harcaikban, akár nem. Többnyire elbuknak: tragikus vagy tragikomikus egyéniségek. Esendőségük rendszerint abban rejlik, hogy erejüket meghazudtolóan lágy anyagból vannak gyúrva. Az élet következetes szeretete az életről való lemondásra is rákényszerítheti őket, ahogy a boldogságért folytatott küzdelmük is könnyen a boldogtalanság tudatos vállalásába torkollhat. A tisztességnek ez a paradoxonja nem-hogy megsemmisítené az élet tiszteletén alapuló emberi törvényt – megerősíti és szentesíti. Ezért nem cserélnénk azokkal, akik érdekből átgázolnak rajtunk vagy a hozzánk közelállókon. „Nincs alku, én hadd legyek boldog”, mondja az íróval közös kedvencünk, József Attila.

Emberi törvényről beszélek, pedig Kertész Ákos új könyve kutyákról szól. Nincs ellentmondás: az író meggyőz minket arról, hogy a kutyákról beszélni annyi, mint az emberről vallani. Az emberi lényeget érteti meg a könyv, akkor is, ha csupa kutyás történetet vonultat föl – egy emlékiratszerű elbeszélést a szerző kutyáiról és nyolc novellát. A könyv példák, érvek sokaságával bizonygatja, hogy a kutyának lelke van, az emberénél nem ritkán romlatlanabb. Olyan képességei fejlődtek ki az emberrel való együttélése során, amelyek az emberből hiányoznak. Észreveszi, amit gazdája nem vagy már későn észlelne, és jelt ad róla. Megérzi, amire mi tompák vagyunk. S ez valamiképpen több, mint a sokat emlegetett pavlovi beidegződés. Ahogy a szerző mondja, „A kutya nem beprogramozott robot, magasabb rendű intelligenciával bír: a kutya igenis kombinál.” És nem csak értelme van a kutyának, hanem jelleme is. A kutya az ember egyik lehetséges kifejeződése, visszfénye. Vannak becsületes kutyák, hősiesen bátrak, megbízhatóak és önfeláldozók, és – mindig a rossz nevelés vagy bánásmód következtében – vannak link, megbízhatatlan, sunyi kutyák is. Ám a kutya alapvetően az emberiség jobbik énjét vette át a sok tízezer éves kapcsolat során, és folyamatosan a jót sugározza vissza gazdájára: a ragaszkodást, a figyelmet, az empátiát. S még sok mindent, ami az ember lényegéhez tartozik. József Attilának van egy nagyon fiatalon írt verse, A kutya, mely így fejeződik be: „Egyszer csak előbúvik / Nappali rejtekéből, / Belőlünk / Az az oly-igen éhes, / Lompos, lucskos kutya / És Istenhulladékot, / Istendarabkákat / Keresgél.” A tizenkilenc éves költő teljes joggal ruházza föl a kutyát az istenkereső ember tulajdonságaival. Hiszen mindnyájan a teremtés részei vagyunk, s az embernek az Istenhez való viszonya is áttevődhetett a kutyára.

Azt állítottam Kertész emberhőseiről, hogy ösztönlények, miközben szellemiek is, és döntéseik erkölcsi alapokon nyugszanak. Kutyahőseiről is hasonlókat mondhatok, tudva, hogy tudományos értelemben tiltott határátlépést követek el az antropológia és a zoológia között. Ezt egyébként az író is el-elköveti, de jól teszi, akárcsak Jonathan Swift a lovakkal a Gulliverben. „(…) ez nem tudományos munka, ez irodalom, még ha tényirodalom is” – figyelmezteti olvasóit. És a szép magyar nyelvéről nevezetes szerző teljes joggal hágja át azt a szabályt is, hogy négylábú barátainkról szólva nem az „amely”, hanem az „aki” vonatkozó névmást használja. A kutya személyiség voltát nem is lehet kétségbe vonni. Mindnyájan láttunk már kutyát, amely, bocsánat: aki lenézi a rosszul nevelt kutyát vagy a hozzá gügyögve közeledő „felnőttet”. Tapasztaltuk, hogy szégyenkezik, ha rossz fát tett a tűzre. Ismerünk boldog és életunt, depresszióra hajlamos kutyákat. Találkoztunk már a kutya kérdő szemével – a címlapon így néz a spániel Kertész Éva felvételén –, és éreztük már magunkon a kutya sértődött, csalódott vagy szemrehányó tekintetét. Megkockáztatom, hogy a kutyák közt éppúgy vannak melankolikus, szangvinikus, kolerikus és flegmatikus alkatok, mint az emberek között. Ezt éppen Kertész novelláinak ismeretében merem kijelenteni: a szangvinikus vizsla, a flegma boxer vagy a melankolikus óriássnaucer a kretschmeri tipológia mintapéldái lehetnének írásaiban. És azt is tudatja velünk egy bájos kutya-jellemképében, hogy létezik hazudós kutya is (nevezhetném intrikusnak is). Az egyik tacskó szabályosan árulkodik, mószerol: a gazdánál rendszeresen azzal rágalmazza kutyatársát, hogy a szőnyegre piszkított, pedig – szobatiszta létére! – ő maga volt a tettes (A hazudós kutya). Ez mellesleg nagyfokú tudatosságról árulkodik; bajosan magyarázható pavlovi alapon. „Sokan nem hiszik el, hogy a kutya gondolkodik” – írja egy helyütt Kertész. Nos, nem „kigondol” valamit, mint az ember, de ahogy máshol már idéztem az írót, kombinál: egyesíti különféle tapasztalatait.

Az ember megkülönböztető tulajdonságai közé tartozik az önérdeken túli szeretet, az erotikus vonzódást ragaszkodással és rajongással megszépítő szerelem, a gyász, a sírás, a nevetés, a humor. Kertész egyik novellájában a kutyahős is annak rendje-módja szerint szerelmes – személyre szólóan imádja választottját, annyira, hogy képes a sínre feküdni, miután párját elütötte a gyorsvonat (Szerelem). A kutya tud sírni és nevetni. Olykor nemcsak jókedvének, derűs közérzetének vagy nyájas jóindulatának tulajdoníthatjuk széles mosolyát; van, amikor cinkosan vagy kárörvendően kuncog. Tud ünnepelni (például amikor magasra tartott lombos ággal vonul előttünk), képes gyászolni, látjuk féltékenykedni, a társas életben rivalizálni, főnöki, azaz falkavezéri rangjával élni és visszaélni. Követeli a jogait, zsarol, számon kér, bosszút forral, büntet, és – mi tagadás – különféle előnyökért némelykor megvesztegetően hízeleg; kurválkodik. Játékosságában humor van: haragot színlel, hogy aztán hátára hemperedve megadja magát, vagy pacsira nyújtja és hirtelenül visszarántja a mancsát. Kertész történeteivel egybehangzón még sok mindent mondhatnék a kutyáról. Ahány kutya, annyi individuum. A kutyák alapvető, közös jellemvonása évezredek óta a gazdájukhoz való kötődés. Ha ettől megfosztják, kifordul önmagából, elvadul, szerencsétlenné válik. S ez többnyire az ember hibájából következik be.

Kertész Ákos könyvének merész tétele, hogy „(…) a kutya alkotta az embert saját képére és hasonlatosságára, a kutya csinált belőlünk társadalomalkotó, morális lényt”. Másutt azt fejtegeti, hogy nem az ember szelídítette meg a kutyát, hanem a kutya az embert. S a hitszegést nem a kutya, hanem az ember követte el rendszeresen, amikor fölrúgta a szövetség íratlan és írott szabályait.

Kár volna tudományos alapon felülbírálni a szerzőt. Ha egy műben nincs túlzás, akkor nincs benne költészet. Ha Kertész nem túlozna, nem tehetne föl ilyen abszurd logikával és retorikával megformált költői kérdéseket: „Ki látott már kóbor embert, akit a kutyája kitaszított?” A válasszal fölérő újabb kérdés arról győz meg, hogy nem is olyan abszurd kérdés ez: „Ugye, csak az ember zavarja el a kutyáját önzésből, ha valamiért terhes lesz neki, vagy egyszerűen csak ráunt?” S a további kérdések is négy lábbal állnak a talajon, mint maga a kutya: „Ki csatlakozik koldushoz, hajléktalanhoz, beteg, lerobbant, alig élő emberhez? (…) Ki az, aki nem nézi, hogy valaki ronda, koszos, beteg, büdös, rokkant vagy gyengeelméjű, ha szereti, hát ilyennek is szereti?” Nem kerülhető ki a közhely: a könyv a szeretetről szól, ennélfogva gyógyítón hat lelki nyavalyáinkra.

A könyv előszava jelzi, hogy az író az esszéműfaj eszközeit is igénybe veszi: nem csupán érdekes történeteket mesél a kutyákról, akik élete nagy részében társai, barátai, segítői, neveltjei és pártfogoltjai voltak, hanem szószólójukként ír róluk. Kertész mindig demokrata volt, s most a kutyatársadalomtól sem tagadja meg demokratizmusát. Nem is tehetné: a történetek nagy része az író önéletrajzához kapcsolódik, olykor egy fokkal jobban is, mint legismertebb regényei közül a Zakariás. Vannak azonban par excellence novellák is a kötetben, amelyek a kutyás történetek legkiválóbb darabjai közé tartoznak, nemzetközi szinten is. Ilyen például a Sámuel és a Kasparek. Olyan vérbeli novellák ezek, mint Kosztolányi vagy Móricz kisprózái ebben a kényes, napjainkban aggasztóan elhanyagolt műfajban. Külön öröm, hogy Kertész nem lett hűtlen ehhez a kifejezésmódhoz.

A Sámuel kutyahőse – nagy termetű labrador-kuvasz keverék – minden látható ok nélkül fogyni kezd, egyre inkább depressziós benyomását kelti. Az állatorvos nem észleli betegség jelét. Hogy mi baja, akkor derül ki, amikor teherfuvarozó gazdája infarktust kap és meghal. Némely kutya hónapokkal előre megérzi gazdája halálát. Aki emlékszik még Ar-goszra, Odüsszeusz kutyájára, az nem kételkedik ebben. Ar-gosz kerek húsz évig nem látta a világjáró királyt. Vénségében dacolt a halállal: megvárta gazdáját, s csak akkor halt meg, amikor viszontlátta Odüsszeuszt. Ő a hűség ősjelképe. A csaknem háromezer éves eposz szembesít minket az ember és a kutya történelmi és történelmen túli összetartozásával. A jó novella pedig, amilyen Kertész Ákosé, nem akar mindenáron újat mondani, hanem újszerűen és érvényesen szól az „örök” igazságról.

A Kasparek himnusz a szerelemről, a hűségről és az emberi jóakaratról. A bölcsességről, amelyből az öreg csőlakónak több jutott, mint az urak lakta városnegyed akárhány kutyatulajdonosának. Humora tündéri – talán Gelléri Andor Endre, Tamási Áron és Weöres Sándor súgott össze az íróval, hogy ugyan, legyen már szíves megírni a legköltőibb magyar kutyanovellát, amely még a régebbi irodalom legszebbjén, Déry Tibor Nikijén is túltesz. Sikerült.

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap