Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2018. augusztus 15. szerda    Mai névnap(ok): Mária, Menyhért  
   
PÜNKÖSTI ÁRPÁD

 

 

Éji menet

 

1. Oroszország, kihalt kisvárosi utca, napsütés, egy-két lézengő ember, autó sehol. Az iskolaféle épület emeletén, a tanáriból nyíló teremben kutyapelenkázó verseny folyik. Valószínűtlenül kicsi – de amúgy felnőtt – kutyákkal ülnek a versenyzők a fal melletti tornapadon. Sorban járulnak az asztalhoz, és kettesével pelenkázzák a kutyákat. Ha jól értem, abban versenyeznek, hogy a jószág tűri-e a tortúrát. Miért ilyen pöttöm kutyákkal versenyeznek? – kapkodom a fejem, amikor egy nagy „puha” kutya (azaz puhaszőrű kutya) ugrik az asztalra, hanyatt fekszik és szétteszi a lábát. Azt már nem látom, hogy a hosszú farkát hogyan kerülgetik a pelenkával.

A tanáriban méternyi magas krumplicukor tömb áll. Mellette két levágott darab. A kisebbiket mintha megkóstolnám. A nagyobbik éppen passzol a kezemben lévő kettévágott veknihez, ellopom hát. Bejön egy nő, én kislisszolok. Sietek lefele a lépcsőn, de csak annyira, hogy a nő nehogy gyanút fogjon. Mégis utánam jön. A második lépcsőkanyarban már szaladunk. Kapkod a zakóm szárnya után. Felébredek, pedig már kitaláltam, azt mondom, hogy ne vádolhassanak senkit, egy nőtől kaptam a krumplicukrot, mert a kutyapelenkázók egytől-egyig férfiak.

(Forgolódok. Miért nem volt nálam egy szatyor? – gyorsabban futhattam volna.)

 

2. Este bekrémezem a combom visszatérő kiütéseit. Majd azt álmodom, hogy egy csoport magyarral együtt Ceauşescu emberei egzecíroztatnak, aláznak, gyötörnek. Az egyetlen ismerős ő maga. A Főnök. Valahogy ráveszem, hogy engedjen el bennünket. Gumibotos pribékjei dühösek, hogy kiszabadulunk a karmaik közül, én pedig büszke vagyok az ügyességemre. De épp ezt nem szabad, örülni. Szomorkodni kell, amiért elválunk ettől a nagyszerű társaságtól. Próbálkozom, de nem megy. Csupán annyira tudom türtőztetni magam – magunkat? –, hogy nem rohanunk el, csak lezseren ballagunk. A meglepően fiatal és színes ruhában pompázó Ceau-şescu mégis utánunk szól:

– Állj, meg kell vizsgálni benneteket, hosszú útra kipállott combbal nem mehettek!

 

3. Hanyatt a fűben. Fölöttem köszmétével rakott ág, tele a markom is köszmétével. Ez halott édesanyámék köszmétéje! Ebből akartak meggazdagodni. De az azóta megszűnt konzervgyár is képtelen volt rá. Ha az sincs, és ők sincsenek, honnan veszem, hogy ez az ő gyümölcsösük? A köszméték sövényén át meggyfákra látni, az egyik alatt idős, kopott feketeruhás öregember fekszik, és fél könyökre ereszkedve meggyet szemezget a fölé hajló ágakról. Kenyérrel eszi. Meggyet kenyérrel. A lábánál egy kutyának kell ülnie. Az öreg lopja a gyümölcsöt, mégis örülök neki. Tudhat valamit anyámékról. Átszólok neki. Feláll, és komótosan elindul az ellenkező irányba. Várjon, csak kérdezni akarok valamit! Hiába kiabálok, mintha süket lenne, tovább caplat, távolodik, alakját elnyeli a dombhajlat. De már én is ott vagyok a dombon, az öreg pedig magányos házacskája ajtajában áll és engem figyel a messzi magasban. Háza bejáratát téglafal öleli körbe. Az öreg csak néz, és én csontig hatóan gyűlölöm, amiért nem hajlandó anyámról beszélni. Zuhanórepülésben rárepülök, és a falból, torkom szakadtából üvöltve, a fejéhez rúgok egy téglát.

 

4. Volt-e anyámnak fehér alapon piros és kék virágmintákkal díszített ruhája? Nem hiszem. Mégis belém hasít, hogy a felvonóajtó katedrálüvegén át őt látom. Csak ő lehet az. És csalfán rögtön el fog tűni, elragadja a felvonó. Az utolsó pillanatban föltépem az ajtót. A bubifrizurás nő riadtan néz rám. Anyám legfeljebb a válláig érne. Rémülten pislog, hogy mit akarok. Az anyámat! Semmit sem ért, de tanúkkal tudja igazolni, hogy ő, ő. Bocsánat, mormolom, és engedem, hogy visszacsukódjon az ajtó.

 

5. Valami listáról kellene vallanom. Faggatómon régi tiszti zubbony feszül rangjelzés nélkül. Az egyik szemöldöke rövid, színtelen, alig látni. Fél albínó. A másik szemöldöke dús, és hollófekete. Kijjebb áll a szemöldökcsontja is. Az egyik szeme üveg lehet. De nem tudom melyik. Ettől kezdek el igazán félni.

 

6. Az Andrássy úton erdő van. Színészek jönnek, és előadják, hogy milyen nehéz megkülönböztetni az ehető és a mérges gombákat. Egyikőjük éppen a gombatáncot lejti. Kérdem, mikor kezdődik a műsor. Amikor ideérnek. Szaladok hát a Hősök terére, az unokámért, Daniért, hogy ő is lássa az előadást. Hegyek vannak a téren. Dani egy idegen férfival van, más a frizurája, teljesen idegen gyerek. Annyira idegen, hogy bemenekül előlem a mocsárba. A férfi utána ugrik, egy minutumig sincs benn a gyerek, mégis pumpálni kell belőle kifelé a vizet. Én próbálom kicsavarni, de hiába, már megmerevedett a teste.

 

7. Nyilas apám nyolcéves koromban, 1944-ben Brazíliába szökött a második feleségével. Most csizmában és szőkén áll előttem. Festené a haját? Meglepőbb, hogy ököllel jön nekem, belém is rúgna. Lefogom. Érzi, hogy erősebb vagyok, és azt mondja: – Jól jegyezd meg, ki a harmadik ember a családban! – A szöveget értem, az értelmét nem.

 

8. A szülőváros, Debrecen. Valakivel együtt vagyok. Nem szexuálisan, hanem valami éteri közegben. Nincs kezem, nincs lábam, testem, de neki sincs, ezért sem tudhatom, kivel vagyok. Csak eltölt a szerelmetes érzés. Csönd, béke, szerelem és egy sikoly a szomszéd szobából. Átrohanunk mindketten. Ez a szoba egy bambusz-terem. A falon oda nem illő, óriási – inka, kínai? – reliefek. A padlón, egy matracon édesanyám sikongat. Valami bogár megcsípte. A nyakához kapkod, söpörné le magáról. A félhomályban is látni, hogy anyám a halála óta is továbböregedett. Vietnami öregasszony lett belőle.

– Nyugodj meg, édesanyám, csak álmodtad a csípést. Honnan kerülne ide bogár? – simogatón, de közben fémesen koppan a földön, amit kicsit feltámaszkodva a jobb kezével a bal válláról lesöpört magáról. Bár csak a matrac másik oldalára eshetne, mégis elénk hullik. Kettőt, hármat evickél a hátán, és máris menekül. Behúzódik a matrac varráspontjának a mélyedésébe. Ovális, fényes gomb. Egy rongydarabbal kisöpröm onnan, hogy agyonnyomom, de kemény páncélja kipattan a kezem alól. Csibor! Szárazon csibor? Ütöm, verem, és egyszer csak, mint a leejtett gyerekjáték, szétnyílik. Az „alja” eltűnik, hátán billegő kitinjének homorulatában ott piroslik édesanyám vére. Mellettem guggoló társamra nézek. Most ismerek rá, Á. az.

 

9. A sarokba dugott sezlonon suttogásra ébredek. Csukott szemmel miből tudható, hogy bálterem nagyságú szobában vagyok, és átellenben egy fekvő nőhöz beszél a férje? Honnan tudom, hogy a szótlan harmadik nő, és fekszik, és férjezett, és éppen a férje beszél hozzá? Zavar a férfi jelenléte. Ismerném a nőt? Legalább megszólalna! Nem akarom felfedni magam. Csak résnyire nyitom ki a szemem, úgy kukucskálok. Távolban, az átlós sarokban lévő ajtó irányában tényleg egy nő hever egy heverőn. Kik lehetnek? És ki vagyok én? A férj kimegy a fürdőszobába, és borotválkozás közben tovább beszél. A nő rám pillant. Á. lenne? Érezheti, hogy lesem. És kéjesen biztat, nézzem csak!

Fekete a haja. Mégsem Á! Lenn még feketébb. Nekem fedte föl magát, de úgy tesz, mintha véletlenül takarta volna ki magát. A két lába, az ablakkal szemben lelóg a földre. A keze végigkúszik a testén. Simogatni kezdi magát. Előbb a háromszög tetejét. Kívül. Felül. Leheletnyit mozdít a lábán. A kéz lejjebb csúszik, az ujjai… Száraz a szám. A térde mellett ekkor emeli fel a fejét Áron, Á. pár hónapos kisfia! Igen, ő az. Ők azok.

Á. felkel. Az ellenfényben csak a körvonalait látni. A metál sziluett hozzám lép, és a számba csókol. Jó lenne visszacsókolni, de ha bejön a férj… Nem őt féltem, hanem magamat. Szégyen. Próbálom éreztetni, hogy még nagyobb veszélyben van, mint én. Hömpölygő a vonzás és a taszítás. A jól lakott párduc visszavonul. Bejön a férj.

„Felébredek.” A kellemes tekintetű, nálam alacsonyabb és jóval fiatalabb férj megörül nekem. Tegez. Egy koszlott papírzsákkal hozzám lép, és folytatja a tegnapi panaszt a kastély átépítéséről. Két lakóval vette az épületet. A közepét ugyan lebombázták, de sebaj. A gödörben színházat épít. De mi legyen az öregasszonyokkal? Az egyik hárpia írországi. Ha kell, tanúsítom, hogy töri a magyart.

A papírzsákban montmorilonit van. Tamás az építkezéshez vette. Tamás? Honnan veszem ezt? A zsák mellett vékony, átlátszó műanyag-fólia hever. Próbálom kihajtogatni, de a finom olajrétegtől egyre mocskosabb leszek.

 

10. Nyolcvanemeletes házváz. Csak a födémek állnak, fal egy szál sem. Közelben folyik a Duna, innen fentről erdőcsoportokat, ligeteket, házakat látni. Olyan magasan vagyunk, hogy már tériszonyom sincs. Meglep, hogy nem félek. Hogy a födém szélére megyek, sőt a következő pillanatban már annak a szélén lógok. Egy pillanatig még fenn van az alkarom, aztán már csak ujjheggyel csimpaszkodom, ahogy a rettenthetetlen filmhősök. Közben azért nyújtom a kezem az ismeretlen évfolyamtársamnak:

– Segíts! – mondom. Ő előre is hajlik, de nem nyúl értem. Mégsem gyűlölöm.

A födém oldalából kinőtt, gyerekkar-vastagságú, csenevész fába kapaszkodom. De az lassan dől kifelé.

– Fogd meg a fát! – kiáltom.

– Miért nem kapaszkodsz Eszterbe? – kérdezi.

Hogy jön ez ide?

Leszakadunk, zuhanunk. Már nem a fácska tövét fogom, és nem egy kézzel, hanem magam előtt, két kézzel, mint holmi szélvitorlás. Zuhanás közben sűrűsödnek a fa ágai, emelni kell a fejem, hogy lássam, merre tartunk. Valamennyire kormányozni is tudom magam. Mégsem szárnyalok felszabadultan. Nem vagyok a tudatában, hogy csak álom az egész, és nem halhatok meg. Nincs halálfélelmem.

A ház tövében, kupacokban áll a puha erdei humusz. Ilyen magasból persze csak a fekete halmokat látni, és a társam is mondta, ha ezekre esek, kutyabajom.

Snitt.

Fölöttem mosolygó arcok. Ennyien szeretnének? No nem, csak ismeretlen kíváncsiak. Hősök tere, vasárnapi lézengő tömeg. Betonra zuhantam volna?

– Értesíteni kellene Esztert! – mondja valaki. Testetlen vagyok, nem érzek fájdalmat. Valójában nem is vagyok ott a laza tömeg fókuszában, ezt csak ők hiszik, és ettől létezem.

– Eszter elbujdokolt a Jobbágy utcában – mondja egy másik hang, amit úgy kell érteni, hogy egy lyukas petákot sem adnak az életemért, hisz Eszternek nem volt ereje megvárni a zuhanás végét. Nem is tudják, merre van a Jobbágy utca. Végül Gyuri barátom szól, hogy ismeri a járást és értesíti Esztert. Én pedig kívülről figyelem magamat, őket, tehetetlenkedésüket.

 

11. Babilon, Róma és Párizs együtt. Hétágra süt a nap. A városfal is ontja a meleget. A selyeming hűsít ugyan, de meleg a bőröm, melegek a csontjaim is. Így csak a tengerparti homokban tud átmelegedni az ember. Ha végigmennék a húsz méter magas fal mellett, talán meglelném az Istar-kaput, de úgy tombol a nyár, hogy nem mozdulok. A házakat karvastagságú ágakkal indázza be a lila akác, fürtjei beborítanak mindent, a szeszélyes tetők kivételével.

Nagyszerű itt.

A film fekete-fehérre vált.

Ütött-kopott téglaoszlop. Nem tudom, tart-e valamit, mihez tartozik. Jobbra, hátul nyitott raktárajtó. Az oszlop mellett a földön pár merevtestű auschwitzi hulla. Halmukra kerülök én is, bár még élek. Talán. Már „áramvonalas” vagyok, mintha velük éheztem volna a lágerben. A lábam bogos, mégis magasabbnak érzem magam. A selyeming seszínű rongy, a mellemhez a lejárt budapesti telefonkönyvet szorítom. Azért hoztam, hogy a fájós derekam alá tegyem, ha lefektetnének a földre.

A „fektető” tiszt német egyenruhában van. Csillan a szemüvege. Nem érti, minek a telefonkönyv.

– Reumás a derekam – mondom, és ő humánusan nem veszi el egyetlen kincsemet. A bokájuknál fogva felemel két hullát. Mint a csapóajtó, mereven állnak. Nekem alájuk kell feküdni. Nyirkos a föld. Deréktájon leteszem a földre a telefonkönyvet, de a fektető rám szól:

– Hasra!

Óvja a derekam. Ha nyomni is fog a könyv, ráhasalok, és máris fölöttem fekszenek a társaim.

– Meszet! – hallom, de még csak a hullák gyűlnek fölöttem. Bár hason fekszem, társaim „ágacskái” között látom az eget. Látom, milyen szabályos rendben rakják a halomra az új hasábokat. Talán azért látom, mert lenn is vagyok, meg kinn is vagyok. A hullák szikkadtak, nincs szaguk és súlyuk sem. Noha a helyzet olyan amilyen, az emberséges fektető miatt sem érzem rosszul magam. Nem is félek.

– Sósavat! Meszet!

Sósavat? Ilyet még nem hallottam. Hullákra sósavat, utána meszet? A marhák, nem tudják a kémiát! Becsukom a szemem. De csukott szemmel is látom – igen, látom! –, hogy se sósav, se mész. A fektető „csapóajtózik” egy hullával, de kicsúszik vagy kiugrik a kezéből, és sár fröccsen a szemüvegre. Amíg a sarat elkeni rajta, a kupac felugrál, szanaszét szalad, eltűnik mindenki.

A fektető leveszi a szemüvegét – már civilben van –, és amikor látja, hogy ketten sem vagyunk – hisz én is elszaladtam a telefonkönyvemmel együtt, mert az sincs sehol –, sértetten azt mondja:

– Látja milyenek! – Bár baja lehet, hogy megszöktünk, mégsem sajnálja igazán. Körülnéz, nem jön-e az őrség.

– Menjünk! – mondja fojtott hangon. Talán a karom is megfogja biztatásul, és én vele együtt másodszor is kimegyek a színről.

 

12. Lezsák Sándor tenyérnyinél nem nagyobb műanyaglapkán hoz egy réteg marcipánt és rajta egy réteg gesztenyepürét.

– Ez a legfinomabb édesség – mondja, és kezdi összekeverni. A lapka koszos, nem mosták el. Mégis meg kell kóstolnom a keverékét.

Sándor hirtelen az utca túloldalán terem. Mert utcán vagyunk. Érzem, neki sem tetszik, ami ebben az országban folyik, amit Antall csinál. Még odakiáltja:

– Júniusban akartam akadémikus lenni, de semmit sem tettek, azóta sem!

 

13. Húsz évvel idősebb nagynéném, első kiskamaszkori szerelmem, Lili Palmerként jelenik meg álmomban. Noha legkevésbé sem hasonlított a filmszínészre, mégis az ő figuráját – napszemüvegét, ballonját, incifinci fejkendőjét – formázza. Ha teljesen más is, én tudom, hogy ő az én Ilike néném.

Talán valami lépcső is van, azon jön le, és ahogy a szentendrei díszletben a válla fölött átpillantott a túloldalra, belém nyilallt: tegnap vagy tegnapelőtt ott találkoztam az anyámmal! Boldogan mondom hát, hogy ott..., ott az édesanyám! Úristen, most azt gondolja Ilike néni, hogy megbolondultam, hisz harmadik éve halott édes. Azért még találkozhatok vele! Ő ezt megértheti. Hisz lám, itt van ő is, pedig már anyám előtt eltemettük.

 

14. Szeged. A Kárász utcán gyönyörű, vékony, félvér lány jön velem szemben. Áhítattal nézem.

– Mit bámulsz? Gyűlöllek! Utálok mindenkit! Ne bámulj! – üvölti belegörnyedve a haragba.

– Gyere – nyújtom felé a kezem. – Szeretnék beszélni veled. – Meglepetésre, ha durcásan is, de ideadja a kezét, ám a másikkal még erősebben szorítja tavaszi kabátjához a könyveit. Épp csak érintem a kezét, és elindulunk visszafelé, ő pedig jön mellettem.

– Téged azért néz meg mindenki, mert más vagy, meg nagyon szép. Nem a bőröd színe miatt! – Magamban sokkal többet gondolok a másság elfogadásának irgalmáról, és ő ezt is érti, anélkül, hogy kimondanám, és kezdenek virágok nyílni a szemében. – Hányadikos vagy?

– Másodikos. – Majd hozzáteszi: – Tizenhat éves.

Ötven évvel fiatalabb! – gondolom zavartan tízzel többet számolva. Bár épp elég a negyven év korkülönbség is, pillantásaimat csak a szégyenkezésem tépkedi le róla.

– Apád? – kérdem.

– Teniszt oktat Afrikában. – Hangsúlya elárulja, hogy az apja nem törődik vele. Cserbenhagyta a Szegeden szerzett diplomát is, léha gazdagokat ugráltat a pénzükért.

Micsoda ajkak! Tizenhat – ötvenhat, tizenhat – ötvenhat. De hiszen ötvennyolc vagyok! Nézzük egymást. Pillantásunk egybe-egybe hullámzik, és a napos házfalakon kergetőzik tovább. Végignézek magamon. Fiatalember vagyok.

– Kedvesem! – Kedvesem? Ez a szó másnak volt lefoglalva, de álmomban ez jön a számra. – Kedvesem! Bármi bajod van, bármire van szükséged, itt a névjegyem – veszem elő a noteszem. Idegenek névjegyei futnak szanaszét, csak a sajátomat nem találom. És itt kettéválik a történet. Van névjegyem, odaadom azzal, hogy inkább otthon hívjon, mert a kollégiumban csak üzenetet hagyhat. (Egyetemista lennék, és legfeljebb hat évvel idősebb? De akkor, hogy van „otthon” is, meg kollégium is?) A másik szál: mivel nem találok névjegyet, valami papír után turkálok, hogy felírjam a telefonszámomat. Egy boríték akad a kezembe, letépnék belőle egy darabot, de ez édesanyám utolsó levele!

Vastag ceruzával valami fecnire írom a számot, pedig már odaadtam a nem létező névjegyemet is.

– Velem még senki nem beszélt így – dicsér érdemtelenül, és bűnhődésként úgy elönt a boldogság, hogy magamra ébredek.

 

15. Nem tudom, miről álmodtam, de közben leszédült a könyvespolcról a Nagylexikon első kötete. A csattanás és a felébredés közötti szemvillanásnyi időben elém vetül egy körfolyosóra néző nyitott ablak, előtte erős hátsó megvilágításban két alak néz befelé. Az egyik valószínűleg nő, talán mond is valamit. Én, miközben kívülről figyelem őket, benn fekszem a szobában, és nézem ezt a két alakot. A nő bedobja a szobába a kulcscsomóját, és az csörög a kőpadlón. Ez a csalás a dologban: a kőpadlóra dobott kulcscsomó és a padlószőnyegre zuhanó vastag könyv hangja egészen más!

 

16. A szerkesztőség szürrealista faház-kombinátjában figyelmeztetnek, hogy keresni fognak. Egy ládában húzom meg magam a pincében, mégis rám találnak. Az egy nő és két férfi kiemel a rejtekemről, hogy írjam alá a Pálfy „Picur” elbocsátása elleni tiltakozást. Vonakodok. Erősködnek, hogy az egész szakma aláírta. Nem hiszem. Bár az orrom alatt lobogtatott papíron átvilágít az újságíró szövetség teljes tagnévsora. Majd világosban elolvasom, mondom, hogy időt nyerjek, hiszen be akarnak csapni.

Fenn összeverekedünk. A nő eltűnik. Az egyik fickót leterítem. A másiknak valami hosszú üveg- vagy ebonitrúd van a kezében, azzal paskolja, talán nem is rosszindulatúan a vállamat, de leütöm őt is. Eötvös Pali félig földben lévő szobájának ablakán át kimutatok az udvaron fekvő „agitátorokra”. És győzködöm a szerkesztőket, írjunk az esetről. „Ez nem hír!” – mondják. De az hír, hogy leütöttem őket! Szólok Palinak, hogy a fafejű kollégák az Iskola a határon túl címet Negyvenötös iskola a határon túlra javították, hogy kitöltse a sort!

Leállnak a nyomdagépek. Veri az eső az ablakot, és az udvaron áznak az agitátorok…

 

17. Ismeretlen kamasszal megyünk talán haza, talán épp bevásárlásból. Vagánykodásból átvágunk egy épületen. Eltévedhettünk, mert túl sok lépcsőt kell megmászni, mert a lépcső egyre keskenyedik, majd létrában végződik. Négy vagy öt létra áll, hajladozik függőlegesen, és úgy kellene a liftaknaszerű mélység fölött átlépni egyikről a másikra. Nem nagy produkció, különösen, hogy az elsőn túl vagyok. De zavar a kapaszkodásban a kezemben lévő pénztárca és golyóstoll. A tárcát el is ejthetem. Beletenném az ingem zsebébe. De kicsi a zseb, nehezen megy, és nálam van még a toll is. Sőt tollak! Már három áll szanaszét az ujjaim között, azokat is zsebre kellene vágni. Nem megy. A létra hajladozik. Noha a mögöttem álló hosszú sor csöndben várakozik, nem kellene visszaélni a türelmükkel.

Az ingem alatt van még egy ing. Látom a zsebét, de be van gombolva! Fél kézzel kapaszkodom, és billegve gombolkoznék. Egyre kellemetlenebb a helyzet. Kiver a veríték, szorongatni kezd a félelem… Felriadok. Zsibbadó kezem alig tudom mozdítani.

 

18. Konráddal kettesben jövünk hozzánk. De nem oda, ahol most lakunk, hanem ahol soha nem laktunk. Olyasféle bérházak között megyünk, mint amilyenek a Király utcában vannak, de az utca talán nem is Pesten, hanem inkább Debrecenben van. Fogalmam sincs, hogy ezt egy utcáról honnan lehet tudni, de lehet, hisz én is tudom. Mielőtt belépnénk a kapun, kérdem Gyuritól, hogy Jutka hány éves. Jutka 29 évesen meghalt Mauthausenben, feleli. A feleséged Jutka, aki most szülte a harmadik gyereketeket, Zsuzsit? – kérdem döbbenten.

A kérdés fönnmarad a levegőben, és bebotorkálunk a kapun át egy széles, tejüvegfalú előtérbe. Az üvegfalon át egy hölgy sziluettjét látni. Szikár lehet és szigorú. Gyuri megfogja a vállam, így osonunk felfelé a kunkorodó szecessziós lépcsőn. Néhol olyan keskenyek a fokok, hogy csak fél talpunk fér el rajta. Rájövök, eltévesztettem a házat, nem itt lakunk. De már fenn vagyunk az emeleten. A félhomályban odalépek a villanykapcsolóhoz, és a hosszú folyosó nem csak fénnyel telik meg, hanem élettel is. A szobákból hálóruhás lányok lépnek ki, elöl jön a szikár hölgy. Kimutat a nagy ablakon a szomszéd ház számára. De hiszen én azt sem tudom, hány szám alatt lakunk! Hallgatok. Gyuri fogja a vállam, és ő bújik én mögém, holott én…

– Kit keresnek – kérdi kedvesen a szigorúnak vélt hölgy.

Nem kit, hanem mit. Szóval eltévedtünk. Elnézést. Annyira „el vagyunk nézve”, hogy a hölgy még Gyuri kezét is megigazítja a vállamon. Azt hiszi, részeg, és őt cipelem haza. Kuncogva megyünk lefelé a cifra lépcsőn. Olyan bizarr ez az egész, mintha te teremtetted volna, mondom Gyurinak.

 

19. Queennie – Korda regényből készült amerikai film. A fehérnek látszó, sok megalázásban részesülő félvér indiai lányt gyilkossággal vádolják. Angliába szökik, táncosnő lesz, és élete első filmszerepe visszaszólítja Indiába, ahol körözi a rendőrség. Álmomban Queennie már nem csak táncosnő, színésznő, hanem újságíró is. Nem angol volt az apja, hanem egy magyar vasútmérnök, és a lány folyékonyan beszél magyarul. Ismerjük is egymást nagyon jól. Kézen fogva kapaszkodunk felfele a New York-palota rézsut emelkedő függőfolyosóján, és én fojtott hangon azt suttogom neki: megkapja a témáimat, hiszen London oly messze esik Budapesttől… Majd beszélünk róla, feleli.

A szerkesztőségi szobában Queennie őskori írógépen ír. A falak mellett léhűtők várják a cikket. Haragszanak rám, hogy zavarom a rohamtempót diktáló kolléganőt. Bár csak most érkezett, rögtön kész az első magyarországi riportjával! Akkor sem hagyja abba a gép csépelését, amikor végigsimítom a hátán az indiai selyemblúzt. De felkapja a fejét, és mosolyogva kérdi: te vagy az?

Egy külvárosi sikátorban téblábolva várok rá. Ránézek az órámra. Kiugrott a számlapja, kinyomták a rugók, a mutatók mégis járnak. Tartanám, hogy szét ne szóródjon, megpróbálom a gombját kihúzva leállítani, de hiába. A másodpercmutató a tenyeremben is rohan, a szerkezet pedig tovább duzzad. Már az egész belseje lóg: feszülnek, nyaklanak a hajszálvékony rugók. Minek a rugó egy kvarcórában? Becsaptak volna Svájcban? Hiába tartom a markom, kipotyognak belőle az alkatrészek. Nedves a kockakő, a járdaszegély menti mélyedésben valami sárgán csillog. Arany alkatrész? Felvenném az apró valamit, de megégeti az ujjam. Most egy még nagyobb mélyedésbe esik, és ahogy letérdelek a koszos utcakőre, látom, ez egy orosz űrhajós jelzés.

Lángossütő, ócska presszó, órás sehol, pedig a két markomból egyre habzik kifele a megbokrosodott szerkezet. Tér, mező, a távolban vonat. Megjelennek a Queenniet kísérő fiúk. Hangosak: zászlóként lobogtatják az elkészült kéziratot egy magyar téesz átalakulásáról. Queennie sehol. Órás sincs, hiába szerencsétlenkedek a rengeteg alkatrésszel. O-lyan, mintha össze lenne bilincselve a két kezem. Végül a stábból az egyik fickó megkérdi:

– Ismeri a vasútsort? – Tanácstalanságom láttán mutatja: – Ott a töltés. Átmászik rajta, a túloldalon jár az 51-es, de lehet, hogy az 57-es busz. Szóval ott jobbra, egy kilométerre van egy órás. – Tétovázok. Honnan ismerős ez az angol itt a külvárosban? És hol van Queennie? – szorítom görcsösen az órabilincsemet.

 

20. Pizsamában lézengek a kórházi folyosón, más pizsamások és fehérköpenyesek között. A csapóajtón zavart arccal bejön Zs. és bejelenti:

– Attilával vagyok itt!

Ki lehet ez az Attila, miért rémült Zs., és miért kell tudnom, hogy együtt vannak itt? Mire megkérdezhetném, Zs. eltűnik, és az az érzés marad utána, hogy meg akar csalni Attilával, de még nem tartanak „ott”.

Eszterrel sétálok a folyosón, de nem biztos, hogy ő az, pedig beszélgetünk. Szóval kettesben megyünk, és mellettünk áramlik a kórházi népség. Az ablak előtt megtámadja a derekamat a professzor. Keret nélküli szemüveg és mellette egy ápolónő – ebből tudom, csak ő lehet, pedig nem ismerem. Ott állva, négy csavarral egy tenyérnyi gézlapkát csavaroz fel a négyes csigolya tájékára. Hallom a fúrást, de nem fáj, és már rajtam is van a „célzó tábla”. Erre még szükség volt a derekam meggyógyításához…

 

21. A vonat utolsó kocsijától néhány méterre búcsúzom édesanyámtól. Nem emlékszem a szavakra – ha voltak –, és arra sem, hogy megcsókoltuk-e egymást. A könnyű csomaggal az utolsó kocsi másik oldalán fellépek a hátsó peronra. Mintha fekete papír lenne az ablakokon, annyira sötét van a kocsiban. Elkap a lelkifurdalás: mégsem mehetek el szótlanul. Tépném fel az ajtót azon az oldalon, ahol édes áll, de nincs ajtó. Rugdosom a fekete falat, végre kiszakad, és kikiálthatom magamból:

– Édesanyám! Nem lát többé, elmegyek Dél-Amerikába. Vigyázzon kelmed magára! – Így mondom, kelmed, és még hozzáteszem: – Majd írok! – üvöltöm a semmibe, mert nincs ott senki. Fémszürke minden. Egy szál magam ordibálok.

 

22. Valaki be akarja törni egy trafik kirakatát. Nem kívánom, hogy sikerüljön, de nem lenne rossz szajrézni valamit. Mire megnyílik a szezám, megjelenik édesanyám meg apa, és anyám szemrehányó tekintete miatt én nem ugorhatok be felmarkolni valamit. Pedig két-három ember is szalad kifele, kéjjel szorítva magához a szerzeményét. Tanítónő anyám kiabál, hogy nem fogja szeretni őket, vagy valami ehhez hasonló gyerekességet, ami engem mégis szíven üt. De szalad felém egy fiús lány, akit álmomban még ismertem, de ébren már nem tudom, ki volt, és a keblére ölelt cukorkákból szemeket dobál nekem. Én szájjal elkapom őket. Kicsi anyám csak kárpál, én pedig hanyatt fekve – igen, így! – szaladok a cukrot szóró lány mellett, és nyelem a nekem szórt édességet.

 

23. F. Jancsival megyünk az egyetemre, és az egyik kollégiumi szoba erkélyéről egy lány felismerve Jánost boldogan integet neki (valaki szól, hogy ez általános iskola, ám a lányok egyetemista korúak). Nem tudom, miképp látok „fel” az utcáról az emeletre, de én bizony két szememmel konstatálom, hogy a lány meztelen, és a „rombusza” nem függőleges, hanem vízszintes, szőrtelen és száj formájú. Jánost hiába biztatom, hogy keressük meg ezt a lányt, ő semmit sem lát az egészből, és rám sem hederít.

 

24. „Enyém a 30-as szoba.” Álomban nem a lakást utalják ki, hanem a tudatot: „Tiéd a 30-as szoba.” Valami nagy palotából indulok megkeresni, így még nyomasztóbb a konténerekből egymásra rakott galambdúc-fészek. Mindenkinek egy konténer jut, akár öttagú a család, akár egytagú. Nekem semmi, mert nem találom a saját menedékem. Az egymásra hányt konténereken rengeteg a felírás meg a szám is, csak épp kiókumlálhatatlanok. Ha itt-ott akadok is egy-egy szobaszám-félére, nem jutok előbbre, mert az egyik esetben vízszintesen, a másikban függőlegesen számoztak. Tévedésből a régi slusszkulcsommal bejutok egy szobába, de látni, hogy lakott. Becsukáskor a kulcs beletörik a zárba.

Mielőtt teljesen elvesznék, észrevesz egy illetékes. Annyira illetékes, hogy egy szót sem kell szólnom, ő tudja, mi járatban vagyok, elő is vesz két kulcsot, és a fülükre ráírja a 30-as számot. Ez az álom-ügyintézés. A felirat a kulcsokra egy vizes hordó tetején készül, és a tintaceruza nyálazása, az elmaszatolás teszi hivatalossá meg a fülbesúgás… „Itt lakik a komcsi Jagodics, ő a bizalmi!” Föl is tűnnek a földön Jagodics könyvei. „Hogyan lehetsz könnyen, gyorsan partizán?” „A kommunizmus, az én nagy csalódásom.” Bele kellene lapozni ezekbe, talán írni is kellene Jagodicsról, de ne dolgozzak már álmomban is!

Mondja a kulcsár, hogy ott, a másik házban van a 30-as szoba. Odacaplatok, de az első szobaszám 1715. Merre tovább? Esik, cuppog a sár. Hol fogom tölteni az éjszakát? A lépcsőházak pallókból összeállított tákolmányok. A szobákból villanyfény szűrődik ki, talán az ajtók alatt, talán az ablakon át. Mert vannak ám ablakok is – az asszonyok úgy néznek ki rám, mintha vasúti kocsiban állnának. Vajon hol mosdanak? Vécé a folyosó végén?

Sok áthúzgált 1700-as szám mellett föltűnnek a tízesek – 14, 15, 16 –, aztán a 4, 5, 7, de nemhogy a harmincast, még húszasokat sem találok. Szorongatom a kulcsaimat, bámulom a futkározó patkányokat, próbálnék érdeklődni, de ez a világ néma. Megyek, csak megyek. Már olyan messze járok, hogy innen csak felébredve kerülhetek elő.

 

25. Hiába tudom, hogy ellopják a biciklimet, meg kell állni, és be kell menni valahová, és mire végzek, valóban hűlt helye van a kerékpárnak. Tudtam, mi következik, mégsem tehettem ellene semmit. Abban is vétlen vagyok, hogy a bicikli mindig megkerül, hogy ne szűnjön meg a rettegés, hogy újból ellopják.

A sokadik alkalommal egy parasztház elől tűnik el a gép. A napfényes, de rendetlen udvaron egy kiskatona dolgozik, a tornácon matató feketeruhás anyóka a fejével int, hogy a katonanadrágost kérdezzem. A fiú azt sem tudja, mi a kerékpár. Megfenyegetem, hogy feljelentem. Ettől megijedhet, mert int, hogy várjak, és előhozza a gépet. Győztem. Csak épp örülni nem tudok, hiszen holnap vagy egy óra múlva minden kezdődik elölről. Megint ellopják, és megint megkerül. Ez a kapitalista kommunizmus: mindenkinek jár bicikli, de csak lopva jut.

 

26. Egy rossz fotelben csorgunk lefele a Dunán. Mikor elfogy alólunk a víz, fogjuk a foteleket, és elindulunk a másik Duna-ágba. A töltés oldala rézsútos kőfal, mint egy csúszda. Ráteszem a lábatlan fotelt, és már robog is lefele. Nevetve szaladunk mellette Józsival, de a fotel lehagy bennünket és elüti a kőfal végén álló termetes csomagot. A papír szétnyílik, repül a fél méter magas paranyica, bucskázik a fotel is… Csak vízre szállunk. Ülök a fotelban, Józsi mellettem áll. A fotel már csak egyszemélyes, pedig a másik ágban még elfértünk benne mindketten. De semmi jelentősége, mert bármilyen mély is a víz, Józsi – tényleg ő az? – kackiásan áll mellettem, és visz a víz, haladunk. Zavar, hogy a bakancsom belelóg a vízbe. Idegesít a hideg szél is, meg a szakáll, hogy elhanyagolt vagyok, mint egy hajléktalan.

– Szólhattál volna, hogy vegyem fel a garbómat – mondom, mert a kopott nagykabát alatt csak egy trikó van rajtam. Közben a Dunán fotelestül befutunk Szegedre. Partra sem szállunk, de én már egy lakásban gyömöszölöm a libatepertőt egy csatos üvegbe. A dobozban egy szem tepertő van még, de amint beleteszem az üvegbe, kettő-három van a helyén. Telik az üveg. A tetejére már vastag fehér szalonna szeleteket próbálok bepréselni, néhány darab még befér, de a doboz végképp megtelt libatepertővel kevert fehér szalonna darabokkal.

Elindulok kenyérért, és eltévedek. Barátságos kisvárosi utca, a sarkon vegyes bolt, ahol még sosem voltam. Ketten-hárman beszélgetnek a boltossal, és közben ő, anélkül, hogy kenyeret kérnék, azt is tudja, hogy nem egy vekni, csak egy negyedkilónyi kell. Ad egy marék nyerstésztát, ami a kezemben cipóvá válik, megbarnul, héja nő, vágással a tetején. Fizetnék. De a boltos közli, ezt már rendezték, még neki kell visszaadnia. Tudom, képtelenség, hogy veszek valamit, és még pénzt is kapok, de a többi vevő gondolatátvitellel a tudtomra adja, hogy a boltos így fogja a vevőt: első alkalommal nem kell fizetni a kenyérért, az meg kitüntetésnek számít, ha pénzt is ad. Elveszem hát a „visszajárót”, és elmotyogom, biztos Józsi fizetett… Ezzel még jobban belekeveredek az ügybe, hiszen a kereskedő sosem látott engem sem, őt sem. Kimentegetőzöm az üzletből, és megint itt a tepertős üveg, de már félig üres, és nincs benne szalonna sem. Csak Major Tamás és a felesége lophatott meg! Bizonyítja az is, hogy a palmtopom az asztalon hever! (Bizonyság az is, hogy este Major szavalta a tévében Ady Különös nyár éjszakáját).

 

27. Ismét Brazíliába utazunk! Ám a követ úr előveszi fényképes nyilvántartásunkat, és kiderül, nem biztos, hogy megkapjuk a vízumot! Eszter kimegy saját nyilvántartásával a szobából, és a követ portugálul beszél és mutogat, én angolul, mégis értjük egymást. A bűnünk mégsem derül ki, csak beszélünk, mutogatunk. Visszajön Eszter és odasúgja: „Mindig csak szövegelsz. Nem emlékszel, hogy Manausban azt mondtad: a sátorfa szerviz nem működik? Ez a baj!”

 

28. Ismeretlen férfi közösül a szeretőmmel, de mivel észrevettem, a lány megkettőződik, és nekem is jut belőle egy. Ahogy belehatolok, az ismeretlen alatt lassan szétfoszlik a duplum.

 

29. Mexikó-városban találkozom egy középkorú mexikói nővel, aki bizalmasan közli, hogy ő Rákosi lánya, és szívesen elmond néhány dolgot az apjáról. Örömmel hallgatom! Szerettem az apám kezét – mondja, és az arcomba nézve megkérdi, mit tudok Rákosi kezéről. Hogy tömpe ujjai voltak, zsírpárnás keze. Így van – helyesel. Félre ne értsen, folytatja, főleg apám középső ujját kedveltem. Annak ellenére a keze, illetve ez az ujja volt a kedvencem, hogy apám nem törölte a fenekét, hanem mosta. A titok annyira lázba hoz, hogy felébredek, és semmi mást nem tudok meg Rákosiról.

 

30. Jancsiékhoz megyünk Érdre, bár ők Brassó mellett, Bácsfaluban (Saċele) laknak, emitt viszont a lányomék. Mindegy… Érden, Jancsiéknál vagyunk vagy harmincan – együtt az egész rokonság –, csak éppen senkit sem ismerek közülük, az üvegverandás ház is idegen. Vagyunk és mégsem. Búcsúzunk is. A ház feje, a tolószékben ülő ismeretlen, negyvenes, szőrös férfi, a szájában lévő bőrszivarka csikkjét úgy rakosgatja egyik oldalról a másikra, hogy lehetőleg megégessen, amikor hozzá hajolok. Mégsem haragszom rá. A kapuban derül ki, hogy bennhagytam a kalapom. Eszter bemegy érte, de üres kézzel jön vissza: az édességboltban kapjuk majd meg.

Törökmézszerű édességhalmok mellett egy rekeszben egészen apró céklák, vagy talán retkek, netán kakaóporral bevont kandírozott valamik. Érdeklődésemre a kalapom helyett egy tüllös, pomponos kalpagot hoznak elő a raktárból. Visszamegyünk Jancsiékhoz, és akkor előkerül még két kalap, az egyik a húsz-harminc éve eltűnt világos kalpagom! Nézem őket. Két kalapban jöttem volna? Mire újból kikeveredünk a ház elé, a kocsi hiányzik. Eszter is ludas lehet ebben a hülyéskedésben, de mit tegyek, ha ilyen vicces kedvük van: keressük meg a kocsit. Nemhogy az Opelt nem találjuk, de az egyre sötétedő utcákon egyáltalán nincsenek is autók Érden. Nincs közlekedés. Néhány embertől érdeklődnék, de nem látom az arcokat, nem hallom a válaszokat. Aztán jön egy szedett-vedett csoport, és a huncutkás bajszú fiatalember, noha Romániában vagyunk, magyarul kérdezi:

– Pünkösti úr?

Kihátrálok az úttest közepére, és elüvöltöm magam:

– Segítség! Segít… – A szemben álló kivilágított műteremlakásban legalább egy férfit és két nőt látok, de talán többen is vannak, ám kiabálásomra összehúzzák a nehéz függönyöket. Elkap a pánik. Torkom szakadtából üvölteném: – Se-…, se-… – de cserbenhagy a hangom. A huncut bajszú tíz centire áll tőlem. Bár eddig alacsonyabb volt nálam, már fölém magasodik. Drasztikus közelsége a torkomra forrasztja a szót. Fuldokolva riadok fel.

 

31. A tűzimádók tanyája egy tanya. Tüzek lángolnak, sok az ember, melegség, jó kedv, de sehol egy ismerős. Elküldenek tüzes kövekért. Szóban nem közlik, mégis pontosan tudom, mi a megbízatásom. Nem teszek egy tapodtat sem, mégis ott vagyok egy XIX. századvégi orosz városka kőpiacán. A tüzes köveket cigányok árulják. A szőlőfürtre vagy cseppkőre emlékeztető kövek nem izzanak. Noha tüzesek, vesszőkosárban kínálják őket. Fogalmam sincs, hogy fogom meg, hogy viszem el őket – téblábolok a lugasban, az emberek között.

A távolban, fekete ruhában föltűnik diákszerelmem, Márta. Légies és szép, nincs még harminc sem. Örvendeznék neki, de mintha haragudna rám. Mégis behív. Ő sem szól – eddig néma a „film” –, nem is int, de tudom, hogy követni kell a házba. Az épület gaudis kalácsház, csupa gömbölyded forma. Valami ünnepségbe csöppenünk. Sok kiöltözött, magas férfi között egy náluk is magasabb plébános szónokol. A szöveget nem hallom, nem értem, talán nem is hangzanak el szavak, csak a szónok ajka mozog, és azt is látni, hogy a jelenlévők közül többen belekötnek.

A nappali hosszabbik oldalfala üveg, mögötte homályban – akár egy jégvirágos ablakra lehelt többtenyérnyi lyukon át – látszanak Márta szülei, elsősorban a festőművész papa. De már itt vannak ők is a tömegben, felismernek, várom, hogy Márta apja kezet nyújtson, de nem teszi. Mindenki úgy viselkedik velem, mintha láthatatlan lennék: átnéznek rajtam. Nem is csodálom, fekete öltönyeikkel szemben rajtam csak fürdőruha van meg valami lebernyeg.

Ebben a néma világban Mártával sem váltunk egyetlen szót sem. Nem is tudom, itt van-e még. Keresem a tekintetemmel, és a hatalmas szoba legtávolabbi sarkában, a sok fekete alak között ott áll fehér kombinéban, lavórral a kezében. Filmkép, Makk Károly: Egy erkölcsös éjszaka. Fogócskáznak a gondolatok, de Márta újból ruhában van, talán nem is feketében, és végre egy rejtekajtón keresztül átmegyünk a szobájába. A jobb végén lépünk be a kifli alakú, berendezetlen, valamiképp mégsem üres helyiségbe, és néhány lépés után Márta kinyit egy másik rejtekajtót az ispotály kórtermébe. Mi ez, kik ezek? – jön meg a hangom, de válaszul csak az ajtó zárul be. Talán azért nem felel a kérdésre, mert ott van velünk a csehovi színdarabokból szalajtott öreg szolgája. Mondanám, találjon ki valamit, hogy megszabaduljunk tőle, de ő már egy fekete egyenruhás, csákós ludovikás tiszttel tárgyal a szoba felújításáról. Haragszom, hisz a szolgája eltűnt, végre kettesben lehetnénk, ha nem mélyedne bele a kifli alakú szoba jobb oldali hajlatába felszerelt fűtőtest – igen, radiátor – áthelyezésének részleteibe…

(Fázik a vállam, kinyúlok a paplan alól kinyitni a radiátort. Csavarom a gombot… ébren vagyok.)

 

32. Ködös izlandi tájon, két ismeretlen mellett Várhegyi Attila meg Magyar Bálint ülnek a Ladámban. Magyar Bálint a fejét félrehajtva békésen szorong a hátsó ülésen a hóna alatt Várhegyivel és egy ismeretlennel. Hátraszólok:

– Azért Bálint mégiscsak elkezdte azt a kurva Nemzetit, amit ti kidobtatok! – és bár az útjelző tábla határozottan Hajnarfjördurt mutatta, tisztán lehetett látni az út mentén a Nemzeti Színház gödrét is. Óvatosan fékeztem a csúszós padkán, és még hozzátettem: – Igaz, legalább nem loptátok el!

A visszapillantó tükörben meg akartam nézni a hátul ülők arcát, de Magyar meg Várhegyi helyén ekkor már kendővel bekötött fejű, sebhelyes arcú, két mexikói bandita ült. Az egyik felelősségre vont:

– Nem álmodott maga meztelen nőkkel a Kádár-rezsim idején?

A csípős kérdés után csatakosan és reménytelenül kiültem az ágy szélére.

 

33. Csodát csókol belém a szép kicsi Zsu. Nem tudom, hogy állva, fekve, ülve adtam-kaptam, csak szájak voltak, de inkább csupa lélek, csupa szív.

Felébredek, és ahogy újra elszenderedek, Zsu visszajön. Nagy, ovális márványasztalnál ülünk és libasültet eszünk. Tányérok nincsenek – a sült az asztal közepén áll egy tálon –, csupasz kéz és egy csupasz kés, és az erezett márványon egész szépen lehet szelni a libacombot. Az asztalnál ül édesanyám meg apa is, és talán a körülmények miatt úgy érzem, a középkorban falatozunk. Zsu a jobbomon eszik, de ugyanakkor átsuhan a szemem előtt földig érő, hosszú ruhában.

Újból felébredek, és amint visszaalszom, harmadszor is visszatér. A libasültes teremben Zsuzsa a padlón fekszik, a hideg márványon. A modern mintás takaró alól kilátszik a meztelen bal válla, és mivel a libasültet falatozó édesanyám figyel bennünket, Zsu huncut szemmel rám néz, talán int is, hogy a guggolásból hajoljak közelebb, és odasúgja: – Most akartam felvenni a bugyim!

 

34. Ma vizsgálják Amarilliszt, hogy lehet-e gyereke. Méhtükrözés, élveboncolás. Órákon át hívom, mi van vele. Végre estefelé felveszi a telefont. A hangja tompa, kiirtották belőle a csengettyűket. Aztán álmomban megjelenik egy börtönrács mögött. Ugyanazt kérdem, amit a telefonban: – Nagyon megkínozták? – Odahajtja a rácsok közé a homlokát, és odanyomom hozzá én is az enyémet. Két homlok beszélget.

Később visszajön, és egy kerítéssel kettéválasztott, udvarnyi tetőteraszt szemlélgetünk, hogy miképp lehet itt angolórát tartani, hogy a körfolyosók ablakaiból ne minket bámuljon mindenki. Lehetne valami kis kalyibát építeni, és bebújni, de a hőségtől megőrülnénk benne. Némán beszélgetünk. A homlokok helyett a tekintetünkkel. Be kellene menni, jut eszembe, hisz ott senki sem meresztheti ránk a szemét – és van ott egy heverő is, de hát Amarilliszt ez úgysem… Megérti, amit nem akartam szem-beszélni sem. Ahogy belépünk az ajtón, már fogjuk egymás kezét. Ott benn összetámasztjuk a homlokunkat. Érzem, milyen izmos a karja. Visszasimogat ő is. Megölelem, megölel. Csókolom, vis

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap