Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 5. csütörtök    Mai névnap(ok): Vilma  
   
LÁSZLÓFFY CSABA

 

Örkény

 

 

Nagyon öregnek, szenilisnek érezte magát, de amint kezébe vette a meghívót és belepillantott, hirtelen mintha minden fáradtsága elpárolgott volna. Budapest forgalmasabbnak tűnt, mint valaha; nagyon nehezen sikerült taxit szereznie. Kiszálláskor a sofőr előbb csak valutát akart elfogadni. Az utcasarkon magára maradva, hasztalan kutatta át zsebeit, egyikben sem találta meg a nevére szóló meghívót. Akkor döbbent rá, hogy elfelejtette a saját nevét, legalábbis pillanatnyilag nem jutott eszébe. Csupán arra emlékezett, hogy a Magyar Írószövetség székházában van a fogadás. Hiába, a memóriája s megfigyelőképessége már nem a régi!...

Felgyalogolt a lépcsőn ­– a lift nem működött, talán megint áramszünet volt! –, „Bizonyára túl korán jöttem” ­– gondolta, látván, hogy a fogadóteremben alig egy‑két személy lézeng... A második pohár után egy hang szólt hozzá, hátulról, diszkréten: „Még parancsol egy pohárral?”

Ő bólintott, s már nyúlt is a pohár után. Nem emlékezett az ital ízére: talán pezsgő lehet. Mikor ivás közben fölpillantott, a hang gazdája, s rémlett, a többiek is rámosolyogtak. Úgy hát, a hírnevének még megvan a varázsa ­– konstatálta jóleső érzéssel (mint aki azt is régen elfelejtette, amit valamikor ő maga írt volt le: mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe).

Kis ideig még álldogált egymagában, de nem bírta ki sokáig szó nélkül; félhangos tréfával hívta föl magára egy különösen bájos mosolyú, fiatal hölgy figyelmét: „Csak tudnám, ki vagyok ebben a nagy tömegben!”

A bájos arcú nő zavarát leplezve, csillogó szemében egy kis csodálkozással pillantott a kopasz öregúrra, mint aki nem érti a kérdést.

„Minket a kiszolgálással bíztak meg ­– mondta negédesen. ­– Minden kedves vendégünkre egyformán mosolygunk.”

(2004. június)

Hírfej

 

 

Minden híresztelés dacára sem találtak krokodilust a hegyekből váratlanul reánk tört árvíz után a belváros iszapos udvaraiban s az ideig‑óráig víz alá került lakásokban. Azonban több, a lapunkat járató idős személytől valamint más megbízható forrásból értesülésünkre jutott, miszerint egy magánház fürdőkádjában régóta békésen éldegélő szalamandracsalád gyanús megbetegedése következtében a koridős hím váratlanul kimúlt. A boncolásnál több lábtörlő darab és műanyag szilánk mellett egy részleges elfogyasztása közben úgyszólván péppé feldolgozott OJD‑verseskötet és egy TDK- videokazetta maradványai kerültek elő az elhunyt gyomrából. Az orvosi személyzet véleménye egyelőre megoszlik a házi szalamandra halálát okozó tárgyi illetve szellemi termékek mérgező hatását illetően.

 

 

 

Társtalanság

 

Se macskája, se kutyája nem volt soha (legfeljebb egere); majorságot sem tart otthon. Most mégis úgy érzi, hogy végre rátalált egy igazi élőlényre. Ez kicsi tenger, igaz, de neki olyan, mint egy nagy, eleven és hűséges állat. Hol messzire szalad előre, be a mélybe, hol visszarohan a partra, őutána, s hullámtagjaival simogatni kezdi visszeres bokáját, combján a száraz, hervatag bőrt.

Beszélgetni is szokott vele, hogyha nincs senki a közelben. „Gyere, lovagolj meg!” – incselkedik vele egy tarajos hullám; harsog vagy hahotázik. A fejét nem látni; lehet, hogy kentaur. De ő lóvá teszi. Az apja a múlt század elején lovakat tartott. Ő még bakfis korában egy sötétszőrű ménről álmodott; a szeme tüzelt, sörénye vihart kavart. „Vigyázz, mert harapós!” ­– szólt reá álmában apuska a háta megett, és furcsán nevetett; ettől ő elszégyellte magát, s elszaladt. Azután még sokáig szégyenkezés fogta el különös álma miatt.

A tenger most csendesebbnek tetszik. A nap már lemenőben, forró a csillámló homok. Mi lenne, ha felkapaszkodna egy hullámra? Csak le ne csússzék róla... (Hiába, az öregség!)

Térdéig, combközepéig, már derékig ér a víz. Behunyja szemét... Ha egyszerre csak eltűnne, észrevétlenül. Lehet, hogy rá sem találnának.

De hát úgysem keresné senki. Soha.

 

A szeretethiány jelképe

 

 

Csütörtökön délután az ördögkeresztúri S. Pista Vazul ittas állapotban felgyújtotta az anyja tulajdonában lévő csűrt. A tüzet a szomszédok és az Avram Iancu tűzoltócsoport fékezte meg, de fél tonna széna így is leégett. A 41 éves, félszemére vak agglegény, aki ellen gyújtogatás miatt kivizsgálás indult, a lelkét négy évtized óta sorvasztó, halálra dermesztő szeretethiánnyal indokolta tettét.

(2004. július 17.)

 

 

 

A festő

 

 

„Jobban szerettem a szerelmedet, mint a dicsőséget.” (Balzac)

 

 

A festő bezárkózott, és napokon át festett. Éjszaka is, a lámpa hajnalig égett. Csak a köhögése hallatszott ki mind gyakrabban. Ha napközben betévedt hozzájuk egy‑egy vendég, csak a kezdetleges, alacsony mennyezetű műterem ablakán át belesve volt alkalma látni a megszállott mestert. Mit festesz? ­– kérdezte a felesége esténként meglehetősen közönyösen. Egy keresztelőt, felelte kurtán. Kimeríted magad, mondta álmos hangon az asszonyka. Ez derűs kép lesz, meglátod, mondta a festő, ettől nem fáradok el.

Előbb templomi szertartásra gondolt, aztán úgy döntött mégis, hogy kinn a szabadban örökíti meg az életre felszentelt csecsemő körül ujjongó népséget. Tudta, hogy nincs könnyű dolga; az ártatlan gyermeki mosolyt lesz talán a legnehezebb megfesteni. Megpróbált saját boldog gyermekko-rára gondolni.

Egyik reggel, egyedül volt a házban, csengettek. Letette az ecsetet, és ajtót nyitott. A levélkézbesítő volt. Táviratot hozott. A festő elolvasta, enyhe szédülést érzett. Pár pillanatra leült a háromlábú székre. Aztán vette a legvastagabb szőrű ecsetet, és egymás után kavarta föl vele a sötét színeket. Az ecsetről csepegett a festék, mikor végigszántott vele a vásznon. Ez a fémes szürke elég közel állt a szándékához, de még tompább színt akart.

Érzéketlenül kaszabolta keresztül‑kasul a többalakos és nagyjából már befejezett képet. A család, a keresztelőre egybegyűlt rokonság és barátok egymás után tűntek el a zavaros színű ecsethullámzásban, mint valami vízbefúltak; ő azonban csak akkor látszott megnyugodni, midőn a napfényes reggel minden csillogása beleveszett a kilátástalan szürkeségbe.

A szoba sarkából utoljára még szemügyre vette a szánalmas munka eredményét. A vászon közepén egy hatalmas, rózsaszín bőrű csecsemő a fantáziátlan légben. Csak két, művégtagszerű kéz látszott ­– több semmi ­–, amint a kilátástalan ürességben tartja.

A festő a kifejezéstelen csupaszságra bámult; minden indulata elszállt. Nem emlékezett rá, mennyi idő telhetett el azóta, hogy a sánta postásnak ajtót nyitott. Ám amikor végre fáradt tekintete megállapodott asszonya megszeppent arcán, aki nesztelenül behozta az újabb adag kávét, ismét kézbe vette a táviratot, majd a tönkrefestett vászonra pillantott.

„Meghalt az anyám” ­– mondta.

(2004. július 18.)

 

 

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap