A szövődmény természetrajza
CÉLSZEMÉLY: CSONGOR GYŐZŐ
Reguli Ernőné (1932–1988), a
Somogyi-könyvtár osztályvezetője egzaltált, szélsőséges nő volt; harcos
marxista, ateista; előnytelen külseje miatt irigy minden nála vonzóbb nőre; féltékeny
mindenkire, aki többet tudott vagy alkotott, mint ő. Férje, a jóvágású Reguli
Ernő (1929–2002), az egyetemi könyvtár munkatársa, József Attila kitűnő
bibliográfusa, gyűjtő típus volt: gyűjtött ex librist és – urambocsá! – aktfotókat
is. Ebben társra akadt a nála jóval idősebb és szenvedélyesebben gyűjtögető
Csongor Győzőben (1915–1997), a szegedi múzeum igazgatóhelyettesében. Passziójuknak
úgy szolgáltak, hogy a múzeum fotólaboratóriumában együtt hívták elő új és új
szerzeményeiket, másolt aktképeiket.
A NÉVTELEN LEVÉL
Ezt Reguliné nem tűrhette, és
1960 karácsonya előtt névtelen levélben följelentette Csongor Győzőt. Az 1961.
január 7-i rendőrségi jelentés szerint: „A levél tartalma arra hívja fel
figyelmünket, hogy a múzeum igazgatóhelyettese ízléstelen, meztelen női képeket
fényképez. Ez és más indokok alapján több személy keresi fel munkahelyén, és
ott a kommunisták ellen szervezkednek.” „A levélíró szerint újévkor fognak az
irányítójuknál összejönni, és ott fogják megkapni a további feladatokat. Leírja
továbbá, hogy lakásán titkos dolgokat őriz, és azokat nem engedi megnézni
senkinek sem.” „A levél végén azt írja, hogy 1956-ban ott volt az SZDP (szociáldemokrata
párt) újraszervezésénél, és ezért nem vonták felelősségre. Alattomos,
veszedelmes embernek tartja, aki a rendszer ellensége, és nagyon sérelmezi,
hogy felesége vagyonát, a Virág-cukrászdát elvették.”
Ezzel indult el a
lavina Csongor Győző ellen.
Lantos László
rendőr főhadnagy kifaggatta a múzeummal egy épületben, a Közművelődési palotában
működő Somogyi-könyvtárban a párttagokat, Tóth Bélát (*1924) és Szabó Imrét
(1918–1999). A Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum 1950-ig perszonális
unióban, közös vezetés alatt, egy intézményként működött, s egy ideig utána
is közös maradt a pártalapszervezete. A könyvtárban raktárosként dolgozó Szabó
Imre volt a titkára.
Mind a ketten csak
jót mondtak Csongor Győzőről. A prímet nyilván Tóth Béla adta, Szabó Imre, aki
az értelmiséggel szemben általában kevésbé volt jó indulatú, és valójában nem
is látta át Csongor munkásságát, csak kontrázhatott neki. Elmondták a
nyomozónak: Csongor apja, Czibula Antal (1879–1953) ügyvéd 1919-ben mint a
szegedi direktórium tagja érdemeket szerzett, utána börtönt ült. Fia nem politikus,
szenvedélyes muzeológus. 1956-ban ő nem engedte elbocsátani a múzeumi dolgozók
közt egyetlen kommunistát, a fűtő Börcsök Pált. „Csendes, zárkózott embernek
ismerik, aki csak a munkájának él, és azt hivatásának tekinti. Mindent
gyűjt, ahogy az elvtársak jellemezték: a cincér állkapcsától a
papírszalvétáig.” Ez a megfogalmazás Tóth Bélára jellemző.
Megvédték aktgyűjtő
szenvedélyét is. Apósa kezdte a gyűjtést, tudta és elmondta Tóth Béla, Csongor
pedig sok szép reprodukcióval egészítette ki. Látták: nagyon szép művészi képek
vannak benne. Elmondták: az előző évben volt olyan „láz” a múzeumi dolgozók
közt, hogy belépnek a pártba. Csongor is jelentkezett, de nem vették föl, nem
tartották erre alkalmasnak. A rendőrtiszt kérdésére derült ki, hogy Csongor
Reguli Ernővel együtt fotózik aktképeket. Így terelődött a gyanú Regulinéra. „Nevezett
azért is haragszik férjére, hogy Csongorral együtt a múzeum
laboratóriumában meztelen női képeket fényképez, és ilyenkor nincs otthon. Több
esetben szidta Csongort, hogy az miért vonta bele férjét ilyen munkába.”
A főhadnagy
kérésére Szabó Imre pár nap múlva bevitte a rendőrségre Reguliné valamiféle
kézírását, és összevetve a névtelen levéllel, a nyomozó „kétséget kizáróan”
megállapította szerzőjét. Intézkedési javaslata szerint: „konspirált körülmények
között behívatom Regulinét, és az általa írt névtelen levéllel kapcsolatban
kihallgatom...”
Valószínűleg így is
tett. Mert ugyan az aktfényképezésből nem lett bűnügy, de amit Reguliné összepletykált
Csongor Győzőről, az elégséges volt a nyomozók képzeletének fölkeltésére. Az itt
még csak érthetetlen utalás Csongor barátainak újévi találkozóira, a szóbeli
kihallgatáskor értelmet kaphatott: a szabadkőművesek maradék kis társasága
szokott összejönni újév napján legidősebb, legtekintélyesebb tagjuknál, ekkoriban
Erdélyi Jenő főorvosnál, egykori főmesternél.
Ez elegendő volt,
hogy Csongort figyeljék, figyeltessék. Személyi dossziét nyitottak
számára, és jellemző fedőnevet is adtak neki: Kőműves. Dossziéja számára
a Tisza fedőnevű informátor (ügynök, besúgó) 1961. március 8-án kelt „kapcsolatait
tartalmazó füzetből” másolatot készítettek. Tisza, a-hogy jelentéseinek
mozaikjaiból látom, félreérthetetlenül Deák Bárdos Menyhért (1897–1988) volt.
Mind a múzeumból, mind Csongor lakásáról voltak – meglehetősen fölületes és
primitív – ismeretei. (Pl. Csongor apját, Czibula Antalt „idősb Csongornak” nevezte,
holott ő nem magyarította meg a nevét; nem tudta a levéltár-igazgató Oltvai
Ferenc nevét; a duplumot duplungnak mondta stb.) A nyugalmazott tűzoltó
százados eleinte műkedvelő gyűjtőként járogatott be Csongorhoz a múzeumba, és
közvetítésével lett a vármaradványban rendezett várostörténeti kiállításon
teremőr. A múzeumnak 1970 óta igazgatója, Trogmayer Ottó ezt írta nekem: „Deák
Bárdos Menyust a hatvanas évek elején ismertem meg, Győző révén, akihez
mindenféle különös emberek jártak csencselni. Menyus bácsi rázta a fejét, mert
elmondása szerint Doberdónál sokkot kapott, amikor úgy ásták ki a ráomlott
fedezék alól. Fegyverek gyűjtésével szeretett volna foglalkozni, de nagyon
silány vackai voltak. Egyszer voltam megnézni; Győzőék mellett lakott
egy- vagy kétháznyira.” A 10. sz. házban. Csongor a József Attila
sugárút 14. sz. családi házban lakott, és sokféle tárgyat tartalmazó
magángyűjteménye is ott volt. Menyus bácsi szomszédsági alapon lett jóba
Győzővel, s lett bejáratos a múzeumba.
Menyus bácsi
jelentése újabb tápot adott a politikai nyomozó osztálynak. Tudta mindazt Csongorról,
amit még én sem, bár az előbbi események után kevéssel, 1961. június 1-jén a
Somogyi-könyvtárba kerültem. Csongor Győzővel már az ötvenes évek elején,
amikor az egyetemi könyvtárban dolgoztam, barátságban és munkakapcsolatban
voltam. Többek közt szerkesztettem A Szegedi Egyetemi Könyvtár Kiadványai
című sorozatban Móra Ferenc munkássága (18. sz.), Beretzk Péter
munkássága (25. sz.) és Szeged és környéke élővilágának alapvető
irodalma (27. sz.) című bibliográfiáit. Erről Győző dedikációi
tanúskodnak. „Péter Lacinak szeretettel s barátsággal tekintettel későbbi
közös munkásságunkra. Szeged, 1954. VII. 19. Dr. Csongor Győző.” „Péter
Lacinak – barátsággal. Szeged, 1954. X. 27. Dr. Csongor Győző.” „Lacinak –
szeretettel s barátsággal. Szeged, 1955. III. 23. Győző.” Ez utóbbi
példányomba ragasztott képről a dedikáció alatt még ezt írta: „A tavi rózsa
kézzel festett képe Csongor Győzőné és Boros Ilona munkája.”
Ha valaki elhinné
Menyus bácsinak, hogy barátságunk Győzővel idővel (ráadásul állítólag [120. l.]
az én hibámból?!) megromlott volna, ellenérvül még idézem a rotaprintes sokszorosításban,
Győző saját kezű címlapjával kiadott Serlegvacsorai emlékbeszédek (Szeged,
1991) című füzetének dedikációját is: „Lacinak szeretettel – egyet
»szamizdat« kiadványaim közül. Szeged, 1991. III. 19. Győző.” Egyébként
kapcsolatunkat elmondtam a városháza dísztermében a 2002. március 16-i emlékülésen,
és hiteles dokumentumokkal közöltem a Szeged című folyóirat májusi számában,
majd Szegedi számadás (2002) című könyvemben.
„A második
világháború előtt
– írta Győzőről Menyus bácsi – a mai Kárpát-Ukrajna területén tevékenykedő
úgynevezett »Rongyos Gárda« egyik tagja volt. Állítólag egy híd robbantása alkalmával
sérült meg kezének egyik ujja is.” Nem egy, hanem két-három ujja is kacska
volt; sohasem kérdeztem tőle, mitől. Egyáltalán: „rongyosgárdai”
tevékenységéről nem tudtam, nem beszélt. Érthetően nem írt Önéletírásában (1985)
sem, amelyet én közöltem a Szegedi Műhely 2002. évi 3–4. számában. Ellentétben
is láttam volna rajongásig szeretett édesapjának, Apukának,
szociáldemokrata szellemével. Czibula Antal elfogultan szerette Victor Hugót:
ezért adta fiának az utóbb magyarrá változtatott Viktor-Győző nevet, s ezért
vitte keresztül 1945-ben, amikor befolyása volt a Város ügyeire, hogy az Aradi
utca Victor Hugo utca legyen.
Menyus bácsi jól
tudta, hogy Győző a szociáldemokrata párt tagja volt, de azt rosszul, hogy a
munkáspártok egyesülése – erőszakos egyesítése – után „a Kommunista Pártból
kitették”. Ahogyan az egyesítést ellenző Czibula Antalt, „a jobboldali
szociáldemokratát” nem vették föl az új pártba, a Magyar Dolgozók
Pártjába, úgy a fiát sem. Ez – és Apuka megítélése a hatalom részéről –
nagy tehertétel volt Győző pályáján. Joggal kesergett mellőzése miatt. Ez
azonban később enyhült, mutatja, hogy igazgatóhelyettes lehetett a múzeumban,
de Győző panaszai, sikeresebb pályatársai elleni kifakadásai nem szűntek. Sokat
dolgozott, de erejét, érdeklődését szétforgácsolta. Botanikusnak indult, de
minden érdekelte: várostörténész, munkásmozgalom-történész is lett; a Dankó
Pistáról írt könyvecskéje (1958) után tréfásan a legkiválóbb dankológusnak neveztem.
Könyvének bővebb változatát már csak a halálos ágyán láthatta. Polihisztornak,
sőt költőnek, írónak is tartotta magát. Írhatott volna viszont növénytanból
kandidátusi értekezést, és az egyetemen folytathatta volna tudós pályáját.
Hiányzott azonban belőle az összefogás, az önfegyelem képessége.
KÖNYV CSONGOR GYŐZŐRŐL
Mindezt most a magánkiadásban,
Berényi Zsuzsanna Ágnes-nak (*1935), a történelemtudomány kandidátusának összeállításában
Szeged szürke eminenciása címmel mindössze száz példányban megjelent
dokumentumkötetből veszem. A cím eredete is roppant érdekes. „Diós” informátor
– saját bevallása szerint Polner Zoltán – minősítette így Győzőt (139. l.),
mondván, hogy „legtöbbször a háttérben marad, s maga helyett másokat
irányít, mozgat. Nagyon titokzatos, kiismerhetetlen. Széles kapcsolatokkal
rendelkezik a város felszabadulás előtti vezető köreivel”. A
jellemzés minden mondata alaposan eltúlozza Csongor Győző szerepét,
jelentőségét.
A könyv
szerkesztője – akár Csongor Győző – soktudományú: jelvénykészítő, nyelvész,
matematikus, történész. Szüleinek hagyományát követve az 1899-ben alapított
Első Magyar Tűzzománc Jelvénygyár tulajdonosa. 1956-ban Kossuth-címert
készített. Az USA Missisipi államában levő Kossuth város díszpolgára. 1963-ban
matematikai nyelvészetből szerzett doktorátust. A hazai szabadkőművesség
szorgos kutatója. Kandidátusi értekezését 1996-ban Kossuth Lajos és a
szabadkőművesek (2002) címmel írta. Könyvének bibliográfiájából és a Who
is who Magyarországon új kiadásából (2004) ismerjük meg egyéb
idevágó írásait. Iratok a magyar szabadkőművesség történetéhez (2001). Az
ismeretlen Pfeiffer Ignác (1991), Szabadkőműves páholyneveink (1992),
Türelem és Testvériség szabadkőműves „vegyes” páholy Budapesten” (1992),
A „Comenius” páholy (1992), Szabadkőműves nők (1993), A
nagymester (1998), Beke Manó, a szabadkőműves tanár (2000). Kéziratban
levő művei: Az „Ehlers” páholy története. A magyarországi szabadkőműves
lapok története. Kőművesfalva. A szabadkőműves Liszt Ferenc.
A könyv értékes, a
Történeti Hivatal csonkításai, törlései miatt ugyan korlátozott hasznú, de
gazdag anyagot tartalmaz. Szerencsére mi, szegediek, helyismeretünkből adódóan
e hiányok egy részét pótolni tudjuk. Kár azonban, hogy a dokumentumok
szerkesztetlenek, vasvillával vannak összehányva. Tisztességes címlapja sincs.
A dokumentumok és a kommentár nincs tipográfiailag elkülönítve. Ez legalább
annyira a Heraldika Kiadó gondatlansága. Az utolsó lapon Berényi Zsuzsanna
Ágnes köszönetet mond a kiadó vezetőjének, Tellér Tivadarnénak, „a kötet gondos
kiadásáért”, L. Nagy Zsuzsának „szíves és értékes lektorálásáért”. Sajnos,
egyikük sem állt hivatása magaslatán. L. Nagy Zsuzsa, a történelemtudomány
doktora, ugyan a magyar szabadkőművességnek kétségtelenül legjobb ismerője, de
nem akadémikus, mint címezték, és a szegedi szabadkőművességről csekély ismeretei
vannak.
A szerző fütyül az
időrendre, ezért nehéz az események logikus sorrendjének rekonstruálása, a post
hoc, propter hoc (utána: miatta) egyedül célravezető módszerének követésére. Pl.
a 68. lapon közli Bácskay János titoktartási nyilatkozatát, de csak a 127.
lapon ezt: „A meghallgatás befejeztével Bácskai [!] Jánostól titoktartási
nyilatkozatot vettünk, melyet mellékelten csatolunk.” Bonyolítja a dolgot a sok
sajtóhiba. Pl. a javaslat a Csongor munkahelyén tervezett titkos házkutatásra
1960. március 21-én kelt (163. l.), holott a későbbi iratokból, beszámolóból
kiderül, hogy 1968-ról van szó (169. l.). A sok sajtóhiba, botrányos
elválasztás szerencsére az értelmet ritkán zavarja. Sajnos, a könyvnek nincs
névmutatója, pedig nem csak a kezelését könnyítené meg, de a szerzőt a hibás nevek
tisztázására is szorította volna. Néhány nevet bizonyára a rendőrök írtak el. Pap
Róbert egy p-ével írta a nevét. Végh Sándor helyesen Vág Sándor. Kormányos
István apja Kormányos Benő volt. Kelemen András helyesen Kelemen Endre. Reguli
Endréné helyesen Reguli Ernőné. A Tömörkény Gimnázium nem Tömörkényi. Szabó
Lajos helyesen Szabó Imre. Patzauer pedig nem Rezső, hanem Dezső. Csongor Győző
édesanyjának neve nem (ahogy tucatszor le van írva) Bakos, hanem Babós
Karolina.
INFORMÁTOR: PETRI GÁBOR
A kötet akaratlan szenzációja: Petri
Gábor (1914–1985) állami díjas egyetemi tanárnak, akadémikusnak, a sebészeti klinika
igazgatójának, a Magyar Sebész Társaság elnökének, az Elnöki Tanács tagjának
beszámolója 1970. február 7-én Czene Mihály rendőr ezredesnek, a megyei
rendőr-főkapi-tányság politikai osztályán a III/III. ügyosztály vezetőjének
rögzítésében. Ezt a szerző úgy vezeti be: „Fényes nevű besúgó...”
Petri Gábor nem
volt közönséges besúgó, ügynök sem. Informátor volt, kétségtelenül. Ám
meglehet, ezen az egy beszámolón kívül nem is adott több jelentést a rendőrségnek.
Különleges meghallgatását mutatja az is, hogy maga az osztályvezető, Czene
ezredes fogadta.
Az első hazai
veseátültetést Petri Gábor klinikáján Németh András (1924–1999) adjunktus
végezte 1962. december 21-én. A beteg 79 nappal élte túl. A második
veseátültetést tíz évvel később végezték – Miskolcon. Petri Gábor ugyanis leállította
Németh Andrást: félt, hogy klinikájára rossz fényt vet a kedvezőtlen halandósági
statisztika. Ez azonban nem zavarta őt abban, hogy Németh András kockázatosan
úttörő vállalkozása révén a klinikának szerzett hírnév előnyeit learassa. Nem
Németh Andrást küldte, hanem ő ment az egészségügyi világszervezet, a WHO
ösztöndíjával tanulmányútra 1969 őszén Angliába, Kanadába, az Egyesült Államokba,
végigjárva azokat az intézményeket, amelyekben szervátültetést végeztek.
Hazatérve minden
bizonnyal Czene ezredes invitálta őt a főkapitányságra, hogy számoljon be
tapasztalatairól. A terjedelmes beszámoló (50–61) alapjában véve elfogulatlan.
Stílusa nem jellemző az ebben is igényes Petrire, hanem a rendőri átírást
tükrözi, de a lényeget nem hamisítja meg. A nyugati viszonyok bírálata ma is
megállja a helyét. Nem félt elismerni a tőkés államok egészségügyének
fejlettségét, főként gépesítettségét. „Óriási ellentmondás van az amerikai
technikai fejlettség és a politikai fejlettség között.” Nem tapasztalta,
hogy provokálták volna, csomagját földúrták volna. „A szervezett munkásság
– úgymond – olyan jól él, hogy annak bármi változás csak rosszabb
lehet.” „Amerikában van demokrácia, de az úgy értendő, hogy a kisember, a
közönséges halandó teljes korlátlannak, szabadnak érzi magát. Odamegy, ahova
akar, senki nem kérdez tőle semmit, azt mond, amit akar, senkit nem érdekel semmi...”
A beszélgetés vége
felé átmenet nélkül áttért az orvosegyetemi viszonyokra. Itt árulta el azonosságát:
„1958-tól 1962-ig volt rektor...” Egyébként ez után, 1975 és 1984 közt
másodszor is ő volt az orvosegyetem rektora. Amit kollégáiról és munkatársairól
(Cserháti Istvánról, Benkő Sándorról, Földi Mihályról, Geréb Györgyről, Julesz
Miklósról, Karády Istvánról, Kelemen Endréről, Tényi Máriáról, Tóth Károlyról,
Varró Vincéről) elmondott, bizonyára az egyetemtörténet számára érdekes
szempont lesz.
Petri Gábort a
politikai nyomozók keverték a besúgó látszatába. Az ő mániájuk volt minden
kapcsolatuknak fedőnevet adni. Föltételezem, Petri Gábor nem is tudta, hogy
amit elmondott, úgy veszik jegyzőkönyvbe, hogy a „Fényes fn. személlyel”
folytatták. Meggyőződésem, hogy ő mint pártonkívüli, ám az uralkodó politikának
haszonélvezője, erkölcsi kötelességének érezte, hogy Czene ezredes hívásának eleget
tegyen, és beszéljen. Nem lehetetlen, bár erről a jegyzőkönyvben szó sincs,
hogy szabadkőműves kapcsolataira célozva meg is félemlítették. Nem tagadta,
hogy Kanadában találkozott Patzauer Dezsővel (1899–1989), de nem mondta, hogy
szabadkőműves kapcsolatuk révén.
A könyv közli
Patzauernek Torontóból Bach Lászlóhoz (1899–1980) Szegedre 1969. szeptember
17-én kezdett, 24-én folytatott levelét (270–273). Ezt a rendőrség elfogta, lemásolta,
és Csongor dossziéjába tette. Ebből kiderül, hogy Petri Gábor szeptember 1-jén
érkezett New Yorkba, de – Bach László révén küldött ígérete ellenére – sokáig
nem adott hírt magáról. „Gabi végül is Bostonból jelentkezett, igen nagy
örömömre. Tegnap este kaptam levelét, és nyomban hívtam Bostont telefonon,
de újból siker nélkül, így most írtam neki. Csak utolsó állomásáról,
Clevelandból tud idejönni, ez december elején lesz.” Repülőjegyet küldött
neki, s azt javasolta, Torontóból repüljön haza Szegedre, „így hosszabb időt
tölthet nálunk”. Bár beszámolót nem ismerünk róla, minden bizonnyal így is
történt.
Egyébként Patzauer
Dezsővel 1975-ben Torontóban én is beszéltem – szemrehányását elviselve, nem
személyesen, csak telefonon, és jóllehet nem voltam szabadkőműves. Bár Bach
László egyszer nálam járva a Somogyi-könyvtárban megtiszteltetésül azt mondta
rólam: „kötény nélküli testvér” vagyok. Ez olyasmi volt, mint a „pártonkívüli
bolsevik”, csak más előjellel. Más műszóval: útitárs vagy társutas. Egyébként
Patzauer Dezsőnek szegedi lokálpatriotizmusa volt számomra rokonszenves.
Egyrészt az Anna-vízzel kapcsolatban kaptam tőle fölvilágosításokat, másrészt a
szabadkőművességről. A szabadkőművesség Szegeden címmel írtam is az
1980-ban megjelent múzeumi évkönyvben. (Dolgozatom olvasható A szerette
Város (1986) című kötetemben. Berényi Zsuzsanna Ágnes hasznát vehette
volna.) Kiadtam utószavammal Nagy Töhötöm (1908–1979) Jezsuiták és
szabadkőművesek (Buenos Aires, 19651 ; Szeged, 19902 )
című könyvét. Patzauer Dezső elküldte nekem Nagy Töhötömmel folytatott
levelezését; a Somogyi-könyvtárban őrzöm. Csodálom, hogy az én levelezésem
Patzauer Dezsővel nem keltette föl a politikai rendőrség figyelmét. Pedig mint ellenforradalmárt
nyilvántartottak, és Bálint Sándorral kapcsolatos egyik levelemet gondosan
megőrizték.
A kötetben még
szereplő Dudás, Fenyves, Herceg, Muzeológus, Székely, Történész kiléte rejtve
marad. Pedig azonosításuk – az általam kiderítettek (Diós, Fényes, Mannlicher,
Mauser, Segítő, Tisza) példája mutatja – számos új összefüggés földerítésére
adna lehetőséget. Az utókornak tudnia kell a történelmi igazságot.
A SZABADKŐMŰVESEK
A szabadkőművesek megfigyeléséről
a könyvben először a Bálint Sándor ügyében elhíresült ügyvédnek, Kormányos
Istvánnak (1903–1978) Mauser, majd később Mannlicher fedőnéven adott 1961.
május 17-i jelentéséből értesülünk. A Bálint Sándor-üggyel kapcsolatban már
kellőképpen elálmélkodtam azon, hogyan lett a húszas évek elején József Attila
legszűkebb baráti társaságába tartozó, a költészettel is kacérkodó, eszes, de
bogaras ügyvédből – besúgó. Az érdekes az, hogy Kormányos édesapja, a híres
szegedi ügyvéd, Kormányos Benő (1871–1944) szintén városszerte ismert szabadkőműves
volt. Kormányosnak Kardos Györgytől szerzett értesülései hitelesek voltak:
Erdélyi Jenőt (1881–1971) nevezte meg vezetőjüknek (hibásan nagymesternek
mondva a főmestert); a tagok közt említve Csongor Győzőt; Beretzk Péter
(1894–1973) főorvost, a hírneves ornitológust; Madácsy László (1907–1983)
egyetemi docenst; Magyar István ügyvédet (elmondva róla, hogy kilépett a
páholyból, mert belépett „a pártba”!); Vág Sándor (Végh-nek írva) gimnáziumi
tanárt, az 50-es évek elején nyugdíjasként az egyetemi könyvtárban kollégámat.
Az iratokban és a könyvben fölbukkannak még a következő nevek: Bach László
ügyvéd; Baracs Marcell (1896–1974) orvos; Cserzy Mihály (1899–1965) iparkamarai
titkár; Czibula Antal ny. ügyvéd, ny. városi tiszti ügyész; Gergely Miklós
(1889–1960) gyógyszerész; Greguss Pál (1889–1984) egyetemi tanár; Grüner István
(1887–1976) ügyvéd; Hadnagy Béla (1898–?); Herédi József (1905–?); Keil Artúr;
Klebniczki József (1916–1994) főiskolai adjunktus, 1978-tól tanár; Kúp László
(1895–1990) ügyvéd; Magyar Márta (1920–?) tanárnő; Markovits Miksa (1882–?)
kereskedő; Menning Mihály (1886–1975); Méder Dániel (1898–1975), ekkor már
Pesten élő építész, a SZUE építője; a To-rontóban élő Patzauer Dezső
nagykereskedő, az Anna-víz palackozója; Petri Gábor sebészprofesszor, klinikai
igazgató; Székely László (*1932) díszlettervező; Vágás Mátyás (1894–1971)
festőművész, a főiskola gyakorló általános iskolájának rajztanára. Meglepő,
hogy az 1956 előtt városi pártbizottsági másodtitkár, Vereska András (1911–?)
is kiérdemelte, hogy személyi törzslapot állítsanak ki róla mint szabadkőművesről!
Menyus bácsi
jelentette róluk, amit Győzőtől én is tudtam, hogy a megfogyatkozott társaság
újév napján összejön a korelnöknél; eleinte Erdélyi Jenő lakásán, utóbb Petri
Gábor klinikai igazgatói szobájában. Jelentette azt is, hogy Czibula Antal és
Gergely Miklós temetésén a szabadkőművesek egymás kezét fogva, „láncot” alkotva
körülfogták a sírt.
KÜLÖNÖSEN FONTOS, SZIGORÚAN
TITKOS, KÜLSŐ MEGFIGYELÉS
Mindez elég volt, hogy Bach
Lászlót és társait óriási fölhajtással figyeljék, fényképezzék. A
célszemélyeknek fedőneveket adtak. 1970. május 17-én szegedi barátai a
nagyállomáson várták a nagymestert, Takács Györgyöt. Ezt a sok pénzért tartott
nyomozók percről percre követték, fényképezték, leírták. 9.15-kor „Huszár” (Bach
László) és Beretzk Péter sétált a peronon. 9.45-kor megérkezett a pesti
gyorssal Takács György. Villamoson jöttek a Széchenyi térig. 10-kor bementek a
Tisza Szállóba. Később Takács (logikusabb volna, hogy Bach László) és Beretzk
elhagyta a szállodát.
Itt megszakadt a
figyelés, de délután folytatták: 14.30-kor „külső megfigyelés alá vonták”
Greguss Pál professzor Bécsi körút 11/A számú házát. 16.40-kor itt jelent meg a
részletes személyleírással jellemzett „Szelíd” fedőnevű célszemély. (A figyelés
végén Menning Mihállyal azonosították.) 17-kor megérkezett „Kocsis” és
„Segítő”. (Kocsis valószínűleg Petri Gábor, az utóbbi pedig, mint majd kiderül,
Vágás Mátyás volt.) A három férfi kezet fogott egymással, pár percig beszélgetett,
majd becsöngetett. 17.03-kor mindhárman bementek. 17.08-kor megérkezett „Agg”,
Erdélyi Jenő főorvos Beretzk Péterrel. Ők is bementek. 17.10-kor csomaggal a kezében
(nyilván a szegedi páholy vendégkönyve volt benne) jött „Kőműves”, azaz Csongor
Győző; csöngetett és bement. 17.20-kor jött és bement Bach László, Takács
György és Baracs Marcell.
18.45-kor Kocsis
elhagyta a házat, és a Boldogasszony sugárúti (akkor Április 4-e úti)
villamosmegállóba ment. Rövid várakozás után leintette a CN 69-45 rendszámú,
világoskék Volkswagen gépkocsit, s elhajtottak a Hősök Kapuja felé. A nyomozó
sajnálattal jegyezte meg, hogy gépkocsi híján nem követhette. A jelentés
margójára kézzel bejegyezte valaki: „Ez volt a »Gabi«”. Föltételezésem szerint
ez nem a gépkocsivezetőre, hanem „Kocsisra” vonatkozott: Petri Gáborra. Az
autót vezető fiatalember talán a fia, az akkor húszéves egyetemi hallgató,
Petri András (*1950) lehetett.
19.37-kor
valamennyien elhagyták Greguss professzor házát, és sétálva, beszélgetve mentek
a villamosmegállóba. Fölszálltak. Baracs Marcell már a Hősök Kapujánál
leszállt. (Nem követték.) A Somogyi utcai megállónál Vágás Mátyás „levette a
villamosról Aggot”, azaz Erdélyi Jenőt. Őket követték. De a többieket is, akik
tovább utaztak a Széchenyi térig, majd elsétáltak a Károlyi u. 2/A sz. ház,
Beretzk Péter lakása elé. Menning Mihály kézfogással elköszönt a társaságtól,
és a Bajcsy-Zsilinszky (most újra Fekete Sas) utca felé távozott. A megfigyelőkből
futotta, hogy őt is kövessék. A többiek (Bach, Beretzk, Csongor és Takács) 19.50-kor
fölmentek Beretzk lakására. Erdélyi Jenő – Vágás Mátyás támogatásával –
lakásához, a Klauzál tér 8. sz. házhoz ment. Vágás még fölsegítette a lépcsőn,
és eltávozott. Erdélyi Jenő „felbotorkált a fenti ház I. emeletére”, és
19.50-kor bement a lakásába. „Figyelést ekkor befejeztük.”
De nem Vágás tanár
úr figyelését! Hányan lehettek a figyelők? Követték őt, amint a Lenin (most
ismét Tisza Lajos) körút 50. sz. házba ment be. „Itt liftbe szállt, a II.
emeletre utazott, és a 6. sz. lakást kulccsal kinyitotta, oda 19.55-kor bement.
A lakónévjegyzék szerint a lakásban dr. Málly Ferenc és Vágás Mátyás
lakik.” Málly Ferenc (1876–1955) gimnáziumi tanár, egyetemi olasz lektor
régen elhunyt; ekkor már csak özvegye volt Vágásék társbérlője. Figyelték
Menning Mihály útját is: ő is 19.55-kor ért a Bajcsy-Zsilinszky (Fekete Sas) u.
11. sz. házba. „Az udvaron levő falépcsőn felment az I. emeletre, és a
folyosón az utolsó lakásig sétált, feleségével együtt, aki a folyosón
csatlakozott hozzá. Mindketten bementek a fenti lakásba. A névtáblán Menning Mihály
név van kiírva.”
Hány dolgozó aznapi
munkájának bére ment rá erre a teljesen fölösleges cirkuszra? Miért féltek
néhány jámbor állampolgár baráti összejövetelétől?
A LEHLLGATÁS KUDARCBA FULLADT
Ugyancsak 1970-ben, november
28-án le akarták hallgatni az Erdélyi Jenő lakásán lezajlott összejövetelen
elhangzottakat. A lehallgató-készüléket a III/III. technikai alosztályának
operatív tisztje és a Herceg fedőnevű ügynök juttatta be a lakásba „az alábbi
legenda alapján”: „Az összejövetel céljára szolgáló lakásban a
telefonkészüléket működésképtelenné tesszük, majd a hiba bejelentése
után a technika (értsd: a poloska) elhelyezésére kijelölt elvtársak
kimennek a hiba kijavítására. A telefonkészülék javításával egy időben –
alkalmas helyzetet teremtve – elhelyezik az operatív technikát, majd
biztosítják a kiemelés lehetőségét is azzal, hogy a készülék végleges
rendbehozása céljából a következő hét első napjaiban visszatérnek.”
De melléfogtak. Dán
István őrnagy és Földvári László hadnagy csalódva jelentette: „A beszélgetés
kezdetén a X. pártkongresszus sajtóvisszhangjával foglalkoztak, azonban további
részleteket nem tudtunk venni beszélgetésükből, tekintettel arra, hogy a társaság
férfitagjai a lakás másik szobájába vonultak át. Arra lehet következtetni, hogy
beszélgetésüket nem akarták a jelenlevő két-három nő előtt folytatni, s mivel a
nappali szoba kényelmesebb – ide építettük be a rendszabályt – a nőket itt
hagyták, s ők mentek át a hálószobaként használt helyiségbe. Emiatt a további
beszélgetést nem tudtuk venni, és így nem szereztünk adatokat a csoportosulás
összetartó politikai koncepcióiról, célkitűzéseiről.” 30-án leszerelték
a poloskát.
A MÁSODIK FÖLJELENTÉS
Az elhagyott szeretőnél nincs
bosszúállóbb. A Tömörkény Gimnázium párttitkára, a Délmagyarország
olvasószerkesztőjének, Sz. Simon Istvánnak felesége 1967. március 6-án értesítette
Vass Antal századost, hogy szeretne vele beszélni. A nyomozó még aznap
fölkereste a lakásán, ő pedig elmondta, hogy két éve kolléganője, Kiss Magdolna
(*1922) „szigorú titoktartás mellett” bevallotta neki, hogy
Csongor Győzővel 1952 óta viszonya van. Azaz: volt. Kiss Magda nemrég
MSZMP-tagjelölt lett, s ekkor közölte a párttitkárral, hogy nem bánná, ha az
általa elmondottakat illetékesek tudomására hozná. Április 10-én nem Vass
százados, hanem a Győző ügyét már régebbről, Menyus bácsi folytatólagos
jelentései alapján vizsgáló Molnár József és Dán István százados faggatta ki
Kiss Magdát. Ő pedig kitálalt. Az „ellenforradalom” után – úgymond –
megszakította a kapcsolatot, azóta a köszönését sem fogadja... Elmondta
mindazt, amit Győzőtől a szabadkőművességről hallott, jócskán elferdítve,
eltúlozva. Ez újabb tápot adott a nyomozóknak, hogy alaposabban tanulmányozzák
a gyanúba vett szegedi szabadkőművesek tevékenységét. Kiss Magda kettejük
vitáiból azt szűrte le: Csongor Győző „ellenséges politikai beállítottságú”.
A nyomozók
kezdeményezték Kormányos István és Deák Bárdos Menyhért segítségével tisztázni
a szegedi szabadkőművesek, főként Csongor Győző „politikai beállítottságát,
korábbi és jelenlegi ellenséges tevékenységét”. Ezért „hálózati
ellenőrzés alá kell vonni, és ügyében feldolgozó munkát kell
kezdeményezni”. Érdekes, hogy Kormányos nem ismerte Csongort, de ígérte,
hogy a kapott föladat szerint az én közvetítésemmel hozzáférkőzik. 1968.
november 1-jén azt jelentette, hogy október 27-én találkozott Bálint Sándorral,
szóba hozta Csongort, és őt kérte meg, hogy ismertesse őket össze. „Mire
mondotta Bálint S.: készséggel fogom közvetíteni kérelmedet, miután én amúgy
is bejárok a múzeumba.” Eszerint nem én hoztam őket össze.
Bóka István őrnagy
a nyomozók indítványát még kézírással megtoldotta: Tisza informátor, azaz
Menyus bácsi szerint Csongor Győző neki elmondotta, hogy tagja volt a Rongyos
Gárdának. „Egyetértek azzal, hogy Csongort vonjuk hálózati alkalmazásba.”
„Kőművesnek” hasonmásban közölt személyi dossziéján (34. l.) a megnyitás
dátuma: 1968. november 25. Nem siették el. Sőt van egy másik is, azon a keltezés:
1970. március 6.
A REJTJELEZŐ
A nyomozók szimata utóbb
kiterjedt Győző nyugatos múltjára is. Firtatták, hogy mit csinált
1944/45-ben Németországban mint a Vezérkari Főnökség (VKF) rejtjelezője.
Érdekes, hogy nekem erről soha nem beszélt, holott mások előtt kiadta magát.
Említett Önéletírásában is csak annyit mond, hogy 1942-ben
haditudósítóként a keleti frontra irányították, de lázas betegsége miatt itthon
maradt, és egy Budapest környéki rádióalakulatnál teljesített szolgálatot.
Többször leszerelték, újra behívták. Utoljára Sopronba vezényelték, majd áttelepítették
Ausztriába, onnan Németországba. „Szinte egyfolytában gyalogoltam
Bécsújhelytől Bajorországig, Eggenfeldbe, ahol 1945. május 1-jén egyetlen
puskalövés nélkül amerikai hadifogságba estem. Bajorországi fogságomban kézzel
sokszorosított lapot szerkesztettem Repeta címmel, amelyben kiálltam a magyar
katonák hazatérése mellett. Emiatt a magyar hatóságok – akkor ott még
Szombathelyi vezérezredes volt az úr – üldöztek. Előlük egy zárt táborba,
Pockingba kellett szöknöm, ahonnan az első fogolyszállítmánnyal kerültem haza
Magyarországra.”
Ezt azért is
idéztem, mert a könyvben közölt jelentésekben erről is bőven esik szó. A
nyomozók nem sajnáltak költséget, fáradságot, és nem voltak restek:
ketten-hárman (Dán István őrnagy, Magyar József százados, Földvári László alhadnagy)
1967. november 20-án elutaztak Szolnokra, hogy az ottani rendőrkapitányság
épületében kihallgassák dr. Haám Sándort, a Magyar Nemzeti Bank főelőadóját,
egykori VKF/2 híradóshadnagyot, Csongor Győző katonatársát; 21-én
Salgótarjánba, hogy hasonlóan meghallgassák Bácskay János tanárt, szintén
hajdani rejtjelezőt; 29-én Mohácson Józsa Gyula könyvtárost. Egyik sem mondott
Győzőről semmi terhelőt. Józsa „csak a legjobbakat tudta mondani”. „Már
abban az időszakban is demokratikus magatartást tanúsított.”
Munkájukról annyi derült ki, hogy Csongor is csak rejtjelezett, általa nem
ismert szövegeket továbbított (128. l.).
HÁROM TITKOS HÁZKUTATÁS
Dán István őrnagy és Magyar
József százados 1968. március 21-én javasolta titkos kutatás lefolytatását
Csongor Győző múzeumi munkahelyén. 31-én, vasárnap hajnalban kezdték a
hadműveletet. Az épületet éjszaka munkásőrök őrizték. Tárgyaltak vezetőjükkel,
tisztázták, hogy az őrök nem zavarják őket. Vázlatot készítettek a
Közművelődési Palota alagsori részéről, Csongor szobájáról és a hozzávezető
útról. A személyzeti bejáró mellett lakott az épület gondnoka, a már említett
Szabó Imre párttitkár. Őt is beavatták. Ezúttal ő kapta a Segítő fedőnevet –
nem tévesztendő össze a célszemély Vágás Mátyással. Utóbb Szabó Imrét „kisebb
tárgyjutalomban” részesítették.
Szabó Imre engedte
be őket még a hajnali sötétben, 4 óra 10 perckor. Utána Szabó Imre és Magyar
József bezárta az ajtót, és „biztosította a bal oldali épületszárny zárt
folyosóját egy esetleges visszavonuláshoz”. „A brigád” két
csoportban az alagsori folyosó hátsó részén, ahol villanyt lehetett gyújtani,
várakozott 5 óráig, amikor már a beszűrődő világosság lehetővé tette Csongor
szobájában a kutatást. A Belügyminisztérium III/V-1. osztályáról, Pestről jött
műszaki munkatárs, bizonyos Kádas elvtárs kinyitotta a szoba ajtajának fölső
Wert-heim-zárát, szabaddá tette az utat. Szabó Imre és Kádas elvtárs fölment a
magas földszinten levő igazgatói irodába, megkeresni a már fölnyitott szoba
kulcsait mintavételre (azaz másolásra), de csalódottan állapították meg, hogy
Csongor szabályellenesen hazaviszi szobájának kulcsait, nem adja le.
A jelentés
részletesen leírja a szobát, berendezését. Az egyik szekrényben Győzőnek
aforizmaszerű jegyzeteit megtalálták, lefényképezték. Bele is tették a
dossziéjába, s ennek alapján a könyv közli. Sajnos csonkán, mert sok szavát
Berényi Zsuzsanna Ágnes nem tudta elolvasni.
„A fentiekkel
egy időben átkutattuk nevezett íróasztalát, melynek középső fiókja nyitva volt,
s a nálunk levő kulcsokkal ki tudtuk nyitni a jobb oldali felső kis fiókot is.
Tekintettel arra, hogy az íróasztal is egy muzeális darab, a régi zárakat a
szakalosztályból itt levő Kádas elvtárs sem tudta felnyitni. Így nem tudtuk
ellenőrizni, hogy mi van az íróasztal kétoldali ajtós részében, valamint a bal
oldali felső kis fiókjában. A fiókokban egyébként operatív értékkel bíró anyag
nem volt. Az íróasztal bal oldali részén több iratborító volt teljesen
szabadon. Ezek átvizsgálása során megtaláltunk három ellenforradalmi verset
gépelt példányban, melyekre rá volt nyomtatva nevezett névbélyegzője. A versek
címei: Hungary is absent... (Magyarország nincs jelen), Néma
hadsereg és Népek hazája nagyvilág. Az első verset nevezett 1956.
nov. 5-én írta, az akkor ülésező ENSZ-hez.” A másik két verset ismerték,
mert 1967 őszén Kiss Magdolna már beszolgáltatta nekik. Még textológiai
tanulmányozásra is fanyalodtak a nyomozók: megállapították, hogy a most talált
verseket később gépelték, mert eltérnek a korábbiaktól, a Kiss Magdának adott
eredetileg 1956-ban írottaktól. „Ez alátámasztja azt a véleményünket, hogy
nevezett később foglalkozott az ellenforradalmi témájú versek sokszorosításával.”
Az asztalon talált
határidőnaplóból 15 címet másoltak ki. Az írógépről betűmintát, néhány talált
kulcsról is mintát vettek. Kiszerelték az ajtó biztonsági zárát, és a lemezek
sorrendjét följegyezték, hogy ennek alapján a szakalosztály elkészíthesse az
ajtó mindkét zárjához a kulcsot.
„A kutatás
befejezése után a helyiséget újból átvizsgáltuk, és ellenőriztük a helyszínt.
Miután mindent rendben találtunk, az ajtót a felső zárral Kádas elvtárs
bezárta, és feltűnés nélkül elhagytuk az objektumot.”
Október 6-án
megismételték a titkos házkutatást. Reggel fél 6-kor Szabó Imre („Segítő”)
megint beengedte Magyar József századost és Laczik Imre őrnagyot. A könyv csak
a tervet közli, a jelentést nem, de ebből elégségen látható, hogy az elsőhöz
hasonlóan bonyolították le. Most már nem kellett Kádas elvtárs, mert a
kulcsokat hozták magukkal.
1971. március 1-jén
harmadszor is betörtek Csongor Győző múzeumi szobájába. A rendelkezésükre álló
kulcsok segítségével Dán István alosztályvezető, Bóka István alosztályvezető és
Földvári László hadnagy ment be. Kovács József főhadnagy az Őrző fedőnevű
„társadalmi kapcsolatukkal”, nyilván a szolgálatban levő munkásőr-éjjeliőrrel
kint maradt. Megállapították, hogy a legutóbbi házkutatás óta Győző rendet
csinált. Az íróasztal fiókjában csak egy cédulát találtak, amely fölkeltette
érdeklődésüket: „Küldi Patzauer Dezső – átadja Méder Dániel.”
Telefonlehallgatásból már tudták, hogy ez a Torontóból küldött dél-amerikai
szabadkőműves-jelvényre vonatkozott. Egyébként ez a Méder Dániel nem a
szabadkőműves testvér volt, hanem a fia, ifjabb Méder Dániel (*1931). Nem
találták az „ellenforradalmi” verseket. Sajnálattal állapították meg, hogy a
titkos kutatás ezúttal nem hozta meg a várt eredményt, nem sikerült megtalálni
a remélt anyagokat. Föltették, hogy Csongor hazavitte őket. Íróasztalának
kulcsait sem hagyta munkaköpenyének zsebében, nyilván azokat is hazavitte.
CSONGOR GYŐZŐ MEGZSAROLÁSA
Vajúdtak a
hegyek, és egeret szültek! A fáradhatatlan nyomozók végül rájöttek, hogy
Csongor Győzőt és társait nem tartóztathatják le. Földvári László hadnagy és
Molnár István alezredes 1971. november 19-én javasolta az ügy lezárását.
Megismételte mindazt, amit Győzőről összegyűjtöttek (rejtjelező múltját,
szabadkőműves tevékenységét, ’56-ban írt verseit). „A bizalmas nyomozás során
felderített adatok súlya nem alkalmas büntetőeljárás kezdeményezésére, a szabadkőműves
laza csoportosulás társadalmi veszélyessége csekély – a tagok célszemélyünk kivételével
70-80 év feletti idős emberek – ezért az operatív feldolgozó munka folytatását,
kiszélesítését, további operatív eszközök lekötését nem tartjuk indokoltnak,
ugyanakkor operatív érdekeink a nyílt rendőri intézkedések megtételét is
szükségtelenné teszik.” Győzőről külön megállapították: „A szegedi szabadkőműves páholy titkára volt, laza
csoportosulásként a tagok jelenleg is tartják a kapcsolatot, azonban jelenlegi
tevékenységük nem ellenséges. »Rongyosgárda« tagjára vonatkozó op.(eratív)
adatunkat nem tudtuk dokumentálni” (254).
Ám nem mondtak le arról, hogy hasznot húzzanak az
éveken át folytatott nyomozásukból. „Dr. Csongor Győzőt mint a VKF/2 rejtjelező
távírászát javasoljuk kutató nyilvántartásba venni” (uo.).
Még előbb elhatározták Csongor Győző beidézését a
rendőrségre. A terv így szólt:
„A meghívás akadályba nem
ütközik, mert (Trogmayer Ottó,) a Móra Ferenc Múzeum igazgatója jelenleg
hosszabb időre az NSZK-ban tartózkodik, s helyette nevezett irányítja a múzeum
munkáját. Eltávozását, többórai távolmaradását így senki előtt nem kell
igazolnia. Meghívását Földvári László r. hadnagy hajtja végre – akit nevezett
személyesen ismer – azzal, hogy szervünk személyével kapcsolatban olyan jellegű
bejelentést kapott, melynek tisztázása nem tűr halasztást, s ez feltétlenül az
ő érdekeit is szolgálja. A meghívás eredményességét úgy biztosítjuk, hogy
előtte való napon telefonon felhívjuk nevezettet azzal, hogy tudomásunk szerint
a távollevő igazgatót ő helyettesíti, s a múzeummal kapcsolatosan hosszabb időt
igénybe vevő beszélgetésre szeretnénk felkérni a következő napra, ezért kérjük,
hogy így alakítsa programját. Határidő: 1971. június 20.” (250. l.)
A meghallgatást a
főkapitányság 211. sz. szobájában Dán István alosztályvezető és Földvári László
hadnagy hajtotta végre. Bár nincs beszámoló a könyvben, nem kétséges, hogy a
tervet szó szerint megvalósították. Mégpedig:
„Megérkezése
után közöljük vele, hogy szervünk milyen névtelen bejelentést kapott, s
megkérjük, hogy ismertesse velünk 1956-ban kifejtett tevékenységét, a versek
keletkezésének körülményeit, azok terjesztésének módját. Tisztázzuk, hogy
azokat az ellenforradalom után is megőrizte-e, hol tartotta őket, mások
hozzáférhettek-e azokhoz. Ennek kapcsán kikérdezzük kollégáiról, érdeklődünk
arról, hogy munkatársaival milyen viszonyban van. Vannak-e ellenségei,
haragosai, olyanok, akik hozzáférhettek írásaihoz. A beszélgetés e részének az
a célja, hogy valóban névtelen feljelentőre gondoljon, felderítsük az írások
jelenlegi rejtekhelyét, lemérjük őszinteségét, megállapítsuk, hogy vannak-e
olyan haragosai, akiktől esetleg személyéről szükség esetén bővebb
információkat szerezhetünk, illetve rajtuk keresztül lejárathatjuk nevezettet.
A beszélgetést
úgy igyekszünk irányítani, hogy az esettel kapcsolatban röviden mondja el
életrajzát, a háborús évek alatt végzett tevékenységét s katonai szolgálati
helyeit. Ezzel összefüggésben – ha szükséges, az általa készített katonai nyilvántartólap
felhasználásával – VKF/2-es múltjának előadására kényszerítjük, s a
beszélgetést arra a kettősségre tereljük, ami apja politikai tevékenysége és az
ő VKF/2-es szolgálata között mutatkozik. Érdeklődést tanúsítunk az iránt, amit
apjáról elmond, kikérdezzük arról, hogy milyen üldöztetésekben részesült, majd
ezt követően váltunk a következő témánkra” (251).
A következő téma a
szabadkőművességre és az ezt tiltó Horthy-korszakra vonatkozott. Most a
szabadkőműves múltat úgyszólván dicséretesnek állították be. „Ebben a
színezetben nevezett esetleg úgy értékelheti a mi érdeklődésünket, hogy
szimpatikus számunkra egy ilyen »Horthy-ellenes« titkos szervezet, s ebből
kiindulva beszélni kezd a mozgalomról, jelenleg is élő tagjairól” (252).
A beszélgetést úgy
folytathatták, hogy Csongor „az eddig titokban tartott, rá nézve
kompromittáló tények hatása alatt” fölismerje: ezek nyilvánosságra
kerülése veszélyezteti munkásmozgalmi kutatásainak hitelességét, sőt: „a
kutatások folytatására vonatkozóan személye alkalmasságát, politikai
megbízhatóságát és így bizonyos egzisztenciális és tudományos bizonytalanság
alakuljon ki benne”. „Ugyanakkor mindvégig figyelmességet, segítőkészséget tanúsítunk
vele szemben, s ezzel érzékeltetjük, hogy van lehetőség arra, hogy megkérjen
bennünket (!) a felszínre került, rá nézve kompromittáló tények titokban
tartására” (uo.).
„Nevezett
meghallgatását követően az eredménytől függően a meghallgatási tervben, illetve
a (kihúzva!)
javaslatban foglalt célkitűzéseknek megfelelően járunk el” (252).
A kihúzott szöveg
Csongor Győző beszervezését tartalmazhatta. Erre ugyan itt nincs irat, de
nálam, sajnos, van. A megfélemlített, egzisztenciálisan is megfenyegetett Győző
ugyanis 1977-ben Makai fedőnéven rólam is jelentett. Tóth István főhadnagy augusztus
26-án találkozott vele, és másnapi jelentésében ezt írta: „beszélgetésünk
közben közös ismerősünkről, dr. Péter Lászlóról is szó volt, akiről Iliának is
hasonló véleménye van: egy akarnok, törtető típus, mindenről maga szeret publikálni,
ezért a városban már nagyon kevesen fogadják el, természetesen szakmai
körökre értve”. December 16-án pedig Tóth főhadnagy ezt írta a „Makai
fedőnevű titkos megbízottal tartott találkozóról készült jelentésben”: „Dr.
Péter Lászlóval összefüggésben az alábbi értesülései vannak. Megérkezett az
USA-ból a Vasváry-hagyaték egy része, és Péter László minél többet szeretne
foglalkozni az anyag feldolgozásával. Makai elmondta, hogy nevezett járt
a lakásán, és Dettre Józsefről (helyesen Jánosról) – egykor a szegedi
munkásmozgalommal rokonszenvező újságíró – kért tőle három könyvet. Ezekre
azért van szüksége, mert egy Déri (helyesen Dér) Zoltán nevű szabadkai
újságíró kíván Dettréről írni, és ennek a személynek nyújt segítséget munkájában.
Péter László említette, hogy Déri Zoltán gyakran jön át Szegedre gépkocsival, s
ilyenkor mindig felkeresi őt. Ígéretet tett Makainak, hogy egyszer bemutatja,
illetve megismerteti Déri Zoltánnal...”
Semmi főbenjárót
nem jelentett rólam Győző, legföljebb már említett féltékenységének adott itt
is hangot.
Nem őt hibáztatom,
hanem azt a gyalázatos rendszert, amely a Petri Gáborokat és Csongor Győzőket
ilyen gerincropogtató magatartásra kényszerítette. Illyés Gyula írta: „Hol
zsarnokság van, / mindenki szem a láncban...”
