Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2018. június 23. szombat    Mai névnap(ok): Zoltán, Zoltána  
   
HOFFMANN TAMÁS

 

A jubiláns

 

 

A „ROMÁNY-EMLÉKKÖNYV” ÜRÜGYÉN

 

 

Mindannyian sok emlékkönyvet lapozgattunk már életünkben, mert a tudomány emberei szívesen méltatják kollégáik teljesítményeit. A kötetekből ítélve sokféle tudós van. Többségük katedrán és írásaiban adja tovább ismereteit. Pedagógusok. Vannak azonban köztük, akiknek a nevét kivételes teljesítmények miatt tarthatjuk számon, akiknek az életművében a történelem összefolyik átélt tapasztalatainkkal. Ők többre érdemesülnek egy szokványos recenziónál. A jubiláns közéjük tartozik.* Romány Pál – a továbbiakban is hosszúnak remélt – életútja fordulatokban gazdagon kanyargott a tájon, ott, ahol hazánkat tudhatjuk. Tisza-melléki parasztlegényke volt még, amikor átlépte a II. Világháború után az egyik népi kollégium küszöbét, majd néhány év múlva már mezőgazdasági nagyüzemet irányított, azután volt politikacsináló, miniszter, tanított és tanít most is egyetemi tanárként. Mindannyiunknak sorstársa, kollégája, sokunknak elvtársa, barátja és még ki tudja, hogy mi minden címen tarthatnánk számon, hogy mi mindent csinált és csinál most is. Ami bizonyos: fáradhatatlanul nem nyugszik, azon igyekszik, hogy javítson a szűkebb és tágabb környezetében élők sorsán.

Egyszerűen élt és él, nem tett és tesz mást, minthogy megértette korának kihívásait, és válaszolt rájuk. Sokoldalú tudós férfiú lett belőle, eredményekben – irigylésre méltóan – gazdag életet tudhat magáénak. A jubiláns hetvenöt éves, és kivételes méltatást érdemel. Ez a könyv is erre való. De be kell látnunk, hogy nem róhatja le tiszteletét írásaival kortársainak kis csoportja, méltatván a jubilánst, miközben már most vállalkozik arra, hogy méltassa a kivételesen ritka életpályáját, elkészítvén róla a beszámolót, holott a feladatot remélhetőleg a minél távolabbi utókorban kell majd elvégeznie. Akármint is van, az előttünk lévő kötet különbözik a szokványos emlékkönyvektől, mások a műfaji tulajdonságai. A mezőgazdaságról és főleg a parasztokról, a mostanság megélt napi gondjainkról olvashatunk hasznos írásokat a gyűjteményben, mivel arról az útról, a történelemről emlékeznek a szerzők, amely elvezetett a máig. Ezen az úton járt a jubiláns. Az európai vagy talán a világtörténelemről, mindenesetre a magyar történelemről szólnak tehát a dolgozatok szerzői, mindannyian tanúk és krónikások. Egy sorsdöntő korszak cselekvő és szenvedő részeseiként együtt kellett megélnünk a jubilánssal, hogy miként roppantak meg a gazdálkodók, majd azt, hogy ismét talpraálltak, lerázván évszázados terhüket, miközben soraik egyre fogytak, ők pedig újra erőt gyűjtöttek, és a társadalom e megmaradottak vállaira rakta kenyérgondjait.

A magyar társadalomnak talán 6-7 %-át teszik ki napjainkban azok, akik gondoskodnak valamennyiünk élelmezéséről. A társadalmi munkamegosztást tekintve Nyugat-Európa iparosodott részének mutatóit értük el. Nagyon gyorsan jutottunk el ide.

A gazdálkodók két-három emberöltővel ezelőtt még közel háromnegyed részét tették ki a magyarországi társadalomnak. És itt voltak azonfelül végeláthatatlan sorban a nincstelenek! Itt volt a szegénység jól ismert oka, a nagybirtok-rendszer, az ország középkor óta átka, melytől fuldokoltunk.

Csák Máté földjén éltünk. Hagyományos örökségünk volt a „három millió koldus”, de jelenlétük és természetük elveszítette jelentőségét egy emberöltővel ezelőtt, majd az elmúlt másfél évtizedben újraéledt a rendszer, és közben a nincstelenek természete teljesen megváltozott. Előbb hadat üzentünk a szegénységnek, a kizsákmányolásnak, és átalakult körülöttünk a világ. A gazdaság és a társadalom a – szocialistának nevezett – paternalista állam működése folytán más lett; csaknem maradéktalanul eltűnt életünkből a nyomor, a nincsen. És nemsokára megértük azt is, hogy mindez hiába volt. A politika újrarendezett valamennyiünket. A rendszerváltás egy másfajta szegénység otthonává tette hazánkat. Ma megint ott tartunk, hogy aki változtatni akar az elesettek helyzetén, az jó, ha tudja mindazt, amire Ady Endre már egy évszázaddal ezelőtt figyelmeztetett: „Bajban van a messze város, / Gyürkőzni kell a Halállal: / Gyürkőzz János, rohanj János”.

Így vagyunk, noha nem is olyan régen joggal remélhettük, hogy nem kell már a kilátástalanokkal törődnünk, mert nem lesz többé senki sorsa a nélkülözés. Az éhség és a rongy eltűnik, talán nyomtalanul, és levéltári emlék lesz a kenyérgond. De a világtörténelem úgy alakult, hogy a hont alábbsorolta a Nyugatnál, és újraszerveződött az a közeg, amelyre nem szívesen gondolunk, mert maga a rossz, amit a sorainkba tolakodó szegénységnek kell neveznünk. Hiába tudjuk, hogy régen szeretné már elfeledni sorsbeli gonosz társát a magyar. Nemrégiben ismét feléledt a falusi és a városi szegénység. Pedig Csák Máté örökségétől a 20. század forradalmaiban igyekeztek eleink megszabadulni. Károlyi gróf a Mohács óta újra függetlenné lett országban osztotta szét földjét. Ez sem volt elég, a nyomor mint a tenger, és megmaradt a grófi szérű. Nemsokára mások osztottak földet, de a történelmi nagybirtok olyan hatalmas volt és a szegénység olyannyira összenőtt vele, hogy ezek a mozgalmak sem gyógyították meg a magyar agrárgazdaságot, nem tették fiatallá a belőle élők beteg testét. Az országot az elmaradottak között tartották számon a nagyvilágban.

A II. Világháború után sem sikerült az elemi erővel felszínre törő földreform végrehajtóinak orvosolni a bajokat. Aztán a megszálló szovjet hatalom fenntartói importálták a kolhoz-rendszert. Az emberek viszont ragaszkodtak a földhöz. Ellenállásuk nem sokat ért, azért sem, mert fejjel rohantak a falnak. A 20. században a mezőgazdaság jövedelmezősége a paternalista államokban már mindenütt úgy alakult, hogy a külterjes üzemmódokat csak nagyüzemekben lehetett fenntartani. Az ipari korszakban a mezőgazdaság ráfizetéses. Állami támogatás nélkül nem működik. A szántóföldi kultúrákkal gazdálkodó kisbirtokos életképtelen. Kenyérnekvalót a kisparaszti gazdaság nem tud nyereségesen termelni évtizedek óta sehol sem. A magyar agrártársadalom ugyan nem jutott zsákutcába, de megrekedt, és nem volt könnyű kiutat találnia. Kompromisszumot kellett kötniük a történelmi távlatokba is tekintő agrárpolitikusoknak. Nem sokan ismerték ki magukat a szövetkezés útvesztőiben. A baj a hatalomban volt. Európa gazdaságilag fejlettebb részén az értékesítési és fogyasztási szövetkezetek már pozitív példával szolgáltak. Voltak hazai tapasztalatok is. A II. Világháború után mégsem utasíthatták el látványosan a hozzáértők a szövetkezés kezdetleges – keleti – szerveződését. A moszkovita hatalom képviselői félresöpörték a javak értékesítésére szerveződött európai mintát. A keleti ortodoxia ragaszkodott a 19. századi szlavofilek obscsinájához, ahhoz az intézményhez, amelyet a parasztromantikusok oroszországi követői, a bolsevik pártteoretikusok kolhoznak neveztek és azt mondták róla: ilyen az etalon. Magyarországon sem lehetett – egzisztenciális okokból – ellentmondani ennek a tévedésnek. Ha a szolgaian másolt mintától eltérő gazdaság sikereket ért el, elhallgatták, sőt tűzzel-vassal irtották a versenytársakat. Pedig nem is volt igazi verseny. A parasztokat és a szakembereket satuba fogták a szovjet-rendszer politikacsinálói. Egy feudális múltú országban a közös és a saját tulajdon kettőssége évszázadok óta gerjesztette a magyar agrárgazdaság feszültségeit, de most a hatalom birtokosai csak a keleti példát tekintették követhetőnek, csak a közös tulajdonlást akarták hitelesíteni. Maradéktalanul mégsem sikerült, holott a szuronyok árnyékában ügyködtek.

El kell ismerni a történelmi érdemét annak a maroknyi pragmatikus politikusnak, akik bár megtartották a köztulajdont, ám ezenközben kinyitottak egy kiskaput. A gazdaságban kettős hatalmat hoztak létre. Így segítették mindazokat, akik kijutottak saját földjeikre, belterjesen művelt kertjeikbe, nem is kevesen a maguk alapította kezdetleges ipari üzemeikbe. Nekik köszönhető, hogy a vidék népe kétlábon állhatott, és a város nem éhezett. Az agrárgazdaság termelési mutatói a világelsők között jegyezték az ország teljesítményeit.

A II. Világháború utáni évtizedekben a mezőgazdaság történelmi útja tehát ide­-oda kanyargott. Az utat nemigen javították. A traktor mégis olykor hegymenetben haladt előre. Akik viszont gyalogok maradtak vagy tehénnel szántottak, elbuktak, csak a szerencséseknek sikerült maguk mögött hagyni a tengelytörő kátyukat. Ők az átrétegzők, jól ismerjük valamennyiőjüket. Kortársaink, akik a múlt nehezen gyó-gyuló sebeit nem akarták tovább viselni testükön. Mindannyian felismerték, hogy a történelem válaszútjához érkeztek. Elkanyarodtak, a várost választották. De voltak, akik ragaszkodtak a régihez, maradtak földközelben. Ugyanakkor rájöttek, hogy élvezhetik, sőt ki is követelhetik a paternalista állam támogatását. Csakhogy ezenközben ők is mások lettek. Újjászülettek, másként gondolkodó emberek váltak belőlük. Nem is tudták, mitől formálódtak át, arra mégis sokan ráeszméltek, hogy megváltozott a társadalmi közegük. Aztán jött „rendszerváltás” címén a visszarendeződés, növelve a nincstelenek tömegét. A kapitalizmus berendezkedett falun, városon. A „három millió koldus” már nem vidéken lakik, a rendszerváltás kárvallottjai elárasztották az országot, felütötték a fejüket csaknem valamennyi társadalmi csoport és osztály közegében. Egyre jobban felismerhető, hogy kettészakadt az ország lakossága. Szegényekre és gazdagokra osztott minket a rendszer, miközben megváltoztak a szegényről és a gazdagról alkotott fogalmaink. Ismét Adyval szólva: a „komp-ország” gazdasága és társadalma újra kikötött a túlsó parton; valamennyiünket elnyelt a világ nagyobb részén működő kapitalizmus. Az élet a földeken mégis más lett, mint volt régen. A kisparasztok elöregedett nemzedékét újra fűti a föld magántulajdonlásának örökkévalóságába vetett hit illúziója. De vannak, akik sejtik, hogy – életkoruk miatt – napjaik meg vannak számlálva. Ezenközben a szövetkezetek, állami gazdaságok egykori szakember gárdája újjászerveződött, újgazdag középbirtokosok osztálya lett belőlük, szakismerettel, gépekkel, családi gazdaságokkal, és a múltból megtartott követelődző állampolgári magatartással élnek egy megváltozott világban. A tegnap szocialista nagyüzemeiben szakértelmet szerzett középréteg továbbra is természetesnek véli, hogy az államnak kötelessége eltartani őt. (Angliában majdnem ilyen volt a 18-19. század vidéki históriája, amikor megszületett a peasant fia, a farmer. „A tőke” híres 24. fejezete erről szól.)

Akár akartuk, akár nem, tudtuk vagy nem, mindannyi-unknak történelmi korszakokat kellett tehát átélnünk. Periférikus helyzetű hazánkba a 20. században baj baj hátán érkezett, és nekünk meg kellett ismernünk, hogy mitől változik körülöttünk a világ, tulajdonképpen a történelem. Roppant feszültségek munkáltak bennünk. Energiáink mindent megmozgattak. Életünkben egyetlen maradt változatlan. A föld a régi maradt, sosem változott meg. Az édes anyaföld évezredek óta nem lett más. Ugyanazt kínálja, s mindig el lehet róla mondani, hogy eltartja azt, aki műveli. A probléma az, hogy mindig másként. Mi most másként próbálunk megélni a földből, mint őseink, és ők is másként éltek vele, mint ahogyan elődeik tették.

Ennek a történetnek tehát nincs és nem is lehet vége. De lehet róla krónikát írni, ahogyan a tudós szerzők jórésze megtette, amikor társult, hogy méltassa Romány Pál emberi, szakírói, politikusi pályáját. Ez a kötet bizonyosság arról, hogy a magyar értelmiség soraiban akadnak olyanok, akik ápolják a falvak lakóinak történelmi örökségét. A közölt dolgozatok arról győznek meg, hogy továbbra is él a földhöz és a földműveléshez való tartozás hagyománya. Köszönjük a jubilánsnak, hogy ebbeni munkálkodásunkban példát mutatott nekünk.



* Falvak, földek, földművesek. Agrárpolitikai, agrártörténeti, településfejlesztési tanulmányok. Szerkesztette Pócs Gyula. Agroinform Kiadó. Budapest 2004.

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap