Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 5. csütörtök    Mai névnap(ok): Vilma  
   
ROMÁNY PÁL

ROMÁNY PÁL

 

Elveszett reformok –

 

 

elfelejtett évtizedek*

 

 

Magyarország történetét nem lehet megírni – vallotta Acsády Ignác – az ország agrártörténetének megírása, a jobbágyság történetének ismerete nélkül. A megállapítás súlyát növeli, hogy a millenniumi időkben mondatott ki, a bandériumos-kacagányos ünnepi hangulatot követően. A történeti eseménynaptárt akkor jobbára a királyi látogatások, majd a parlamenti csetepaték uralták. Úgy tűnik, hogy a harmincas évek gazdasági világválsága kellett ahhoz, hogy a „szent szövetségek” üléseinek történetéről, a hadvezérek dicsőségéről a lázadások okainak feltárására forduljon a figyelem. És az új társadalmi-gazdasági mozgalmakra.

Magyarországon is felfedezik a XX. századi harmincas évekre, hogy más áramlatok is vannak a világban, mint az addig vizsgáltak. Balla Antal történész professzor írja 1935-ben: „Meghatározni a szocializmust nem könnyű. Az államszocializmustól a kommunizmusig van vagy ötven különböző válfaja, maga a gondolat szinte az emberi kultúrával egyidős”.[1] Ám mindennek ellenére sem indult el hazánkban olyan átfogó, tudományosan megalapozott társadalompolitikai vizsgálat, amely elősegítette volna – még a második világháború előtt – a saját erőből való, kiegyensúlyozott és mederben tartható változásokat. „Magyarország politikailag semmit sem fejlődött ’67 óta: 1910-ben a lakosságnak csak 6 százaléka volt választó. A nagybirtokosság a politikára továbbra is döntő befolyást gyakorolt… Rosszakarat nélkül állíthatjuk, hogy a magyar földbirtokpolitika és az adózási rendszer népellenes volt”.[2] Hozzátehetjük: az is maradt a király nélküli Magyar Királyságban is. A tekintélyes történész, Szekfű Gyula írja ugyanakkor: „…nagy tömege él közöttünk a szegény magyaroknak, akiknek méltánytalan helyzetén ma már nem lehet sem kivándorlással, sem iparosítással, nagyvárosokba küldéssel segíteni, miként a háború előtt történt, – nem marad tehát egyéb hátra, mint a telepítés és ezzel kapcsolatban a földbirtok reformja.”[3]

Hasonló megállapításokat, adatokat még hosszan idézhetnénk. Történészektől is, továbbá agrárszociológusoktól, egyházi emberektől, íróktól, sőt még némely útleírásokból is. Hazai viszonyaink egybevetése a külföldi tapasztalatokkal sokszor adott elmarasztalásra okot. Nem csak Széchenyi Istvánnál, hanem későbbi utódainál is.

Miért akkor mégis a változatlanság? Miért a „felzárkózás” szinte állandósított feladata? S hangoztatása ellenére miért akkor a maradiság? „Kelet népe” lennénk? Ám „arra” most nem éppen a haladás, a gyorsulás a jellemző?

Megannyi kérdés, de röviden – és a leegyszerűsítés vádját vállalva – sem lehet valamennyi miértre válaszolni. Ezért főleg a hazai politika és az agrárgazdaság bizonyos összefüggéseinek – főleg az ún. földkérdésnek – a vázlatos áttekintése következik a továbbiakban.

 

1.

 

Magyarország politikai központja a XVI. században fokozatosan az ország határain túlra került. Sem Bécsben, sem Konstantinápolyban nem a gazdasági építkezés nagytérségi kérdései voltak a legfontosabbak, hanem a megszerzett – megkapott – magyar területek megtartása, esetleg bővítése. (Gyulafehérvár XVII. századi szerepe, kivételes toleranciája más kérdés.) Szinte természetesnek tekinthető, hogy az évtizedek (Bécs esetében az évszázadok) során kialakult egy szükségképpen bonyolult és lassú akaratátviteli mechanizmus a gazdasági életben. A gazdaság összefonódott persze a hatalom ügyeivel is. A főrendek körében azonban nem volt ritka az elidegenedés a hazai földközeli – szó szerint poros-sáros – ügyektől, gondoktól. Érdekeltségük természetesen nem szűnt meg, de megoszlott a hazai és a „kinti” elérhető célok között. (Esetenként az utóbbi előnyei miatt a „hazai” háttérbe is szorult.) A reformok pedig – ha voltak – elakadtak. Hol a „labancok”, hol a „kurucok”, hol együttes „erőfeszítéseik” jóvoltából. Mindenesetre: az ortodoxia erős maradt. (Felső-Magyarországon 1635-ben – kivételes szerencseként – azért megszületik egy Universitas, az Egyetem, Nagyszombaton.)

A gazdaságban a – később hivatalosan dualista – politikai berendezkedés sok haszonnal járt a XIX. században, de a gazdaságfejlesztés hazai orientációját lassan, megkésve váltotta-válthatta ki. A hatalmas tempójú vasútépítés, majd a hadseregfejlesztés – a nemzetközi kereskedelem, a világpiac megjelenésével együtt – mérhető hatással járt a magyar gazdaságra is. És természetesen azzal, hogy gazdasági szervezők, szakértők születtek – Baross Gáboron kívül is – magyar földön. Azaz: nem azonosítható a korszak „Magyarország gyarmatosításának” idejével, mint többször olvasható (volt?). Még a mezőgazdaságban sem, ahol pedig valóban kiáltó volt az elmaradás. Más kérdés, hogy nevüket, tettüket betemette – utódaik hagyták, hogy betemesse – az idő. A diszkontinuus utókor… A szellemi sínfelszedés. Húsz-harminc évenként…

Mindennek ellenére: Magyarország mező- és erdőgazdasága, ha lassan is, de változott, ugyanakkor közállapotainkat gazdasági-társadalmi elmaradottság jellemezte. Nem néhány nyugat-dunántúli városát, nem a kontinens első földalatti vasútját építő fővárosát – hanem népét, az országot. A „felzárkózás” érintetlenül hagyta a falut, az uradalmak világát, a feudalizmus sokféle maradványát. A vasút sem hozott olyan jellegű modernizációt, mint pl. a transzkanadai vasút a préri telepesei számára az 1890-es évektől.

Ezen évtizedek között nem szabad úgy válogatni, hogy melyik milyen prekoncepciót igazol. Az egészet, a Habsburg-birodalom részeként létező gazdaságot indokolt mérlegelni. Azt, amely elmaradt lehetőségeitől, mezőgazdasága a kor kínálta újításoktól, a már előttünk járó skandináv, német, angol „vidékfejlesztési” megoldásoktól. Iskoláink voltak, agrár elit is – „csak” az általános színvonal, az agrárcivilizáció (beleértve az írástudás állapotát is) volt alacsony.

A magyar mezőgazdaság a XIX.-XX. században (1849-1949) címmel négy szerző beszámol egy, az Akadémiai Kiadónál 1976-ban megjelent könyvben erről az időszakról. Témáik sorrendjében: Vörös Antal, Für Lajos, Gunst Péter és Donáth Ferenc nem tehetnek arról, hogy a könyvükben leírt megállapítások, elemzések szűk körben maradtak. A sztereotípia makacs élősködő. A köztudatba ragad és elszívja a józan ítéletalkotáshoz szükséges ismeretet. A felismerés, a változtatás pedig gyakorta későn érkezik. Ahogyan Ady Endre írta:

„Mi mindig mindenről elkésünk,

Mi biztosan messziről jövünk.”

Amiről pedig elkésünk, amit elveszítünk, arról már beszélni sem érdemes. Legalább is azt gondolhatták olyan elemzők, akik késedelmünket, elmulasztott lehetőségeinket sohasem saját hibáinkkal, nem hazai ármánnyal, civódásainkkal magyarázták. Tanulságok levonása helyett másokra hárítva a ballépések, a mulasztások ódiumát. (Azaz, a húsüzemben nem a szúnyogháló hiánya a baj, hanem az, ha ezt észreveszik az ellenőrök – mint ahogyan a 2003. őszi amerikai húsexport betiltás miatt tiltakozók „okoskodtak”.)

 

2.

 

Reformerek persze mindig voltak Magyarországon is, akik változtatni akartak, javítani szerettek volna a közállapotokon vagy éppen a termelési eljárásokon vagy az oktatáson. Utalhatunk Tessedikre, Újhelyire s megannyi utódukra. Más kérdés, hogy észrevették-e őket, megfogantak-e indítványaik a döntést hozó szinteken. Továbbá: emlékeztek-e egyáltalán a szándékaikra, engedték-e azok terjedését, újjászületését?

Elmaradásaink egyik oka éppen az, hogy reformjaink és reformereink gyakran ítéltettek elhallgatásra. Előfordult, hogy elvesztek a történelem számára is. Jellemző erre a földbirtok-politikát reformálni akaró, számos kiváló személyiség sorsa még a XX. században is. Egyik példa a békéscsabai 400 holdas „tót gazda”, Áchim L. András sorsa. A magyar parlamentben Áchim terjesztette be elsőként a nagybirtokok, latifundiumok kisbérletekre való parcellázását. (Nem kisajátítását!) Javaslatát napirendre sem tűzték 1906-ban, később sem. Mandátumától fondorlatosan megfosztották. 1911-ben megölték. Nevét, reformjavaslatait mai gazdaságtörténeti munkákban sem találjuk mindig.

Nem járt sokkal jobban a korszak agrárminisztere, Darányi Ignác sem, akinek telepítési javaslatát az „állami szocializmus szörnyszülöttének” ítélte gróf Zelenski Róbert, az OMGE szélsőkonzervatív alelnöke. A javaslatot – sem benyújtásakor, sem később – nem vette tárgysorozatba a képviselőház. A több mint 300 §-ból álló, alaposan kidolgozott törvényjavaslat irattárba került. Darányit népszerűséghajhászónak, beavatkozási viszketegségben szenvedőnek titulálta a gróf. Két millióan pedig útra keltek, hajóra szálltak... A termőföldnek mindössze 41 %-a volt akkor paraszti tulajdonban. A kötött birtok, hitbizomány, egyházi latifundium jellemezte a tulajdonviszonyokat.[4]

Károlyi Mihály gróf 1919-ben a saját földjén kezdte a földreformot. Annyira megbántotta ezzel az „árulással” osztálytestvéreit, hogy a nevét is kitörölték két és fél évtizedre a magyar tankönyvekből. Minden maradt úgy, ahogyan volt. Egy másik gróf pedig – Majláth József – már 1916-ban Tisza István elé terjesztette: „Az én törekvésem oda irányul, hogy a birtokreformot ne a radikális elemek, hanem a magyar főnemesség, a magyar birtokos osztály vegye kezébe és kezdeményezze. A magyar birtokos osztály jövőjét azon a politikai szemponton látom megfordulni, hogy a birtokpolitikai reformot ki csinálja meg.”[5]

Nem csinálta meg senki. Tisza István még az általa is károsnak tartott hitbizomány fenntartása mellett is kiállt. A parlamentben védte, már egy 1887-ben mondott beszédében is. Egy igazi földreform pedig a nemzetiségi kérdés jobb megoldásában is szerepet játszhatott volna akkor. Ahogyan játszott is 1920 után, de más előjellel és már az új határokon túl… (Ezért kaphatott Tisza István kétszer is szobrot Magyarországon? És az eltanácsolt reformerek?)

Az agrárpolitika tanulságainak, tudományos alapjainak művelésére 1920-ban egyetemi tanszéket szerveznek Magyarországon, az új közgazdasági karon. A kezdeményező Bernát István, az 1904-ben megjelent Agrárpolitika c. könyv szerzője s – később – a diszciplína első akadémikusa. A tanszéket – évtizedeken át – Czettler Jenő vezette, aki olyan tételeket is megfogalmaz a harmincas években, hogy „…a kapitalista rendszer korlátlan szabadsága revízióra szorul”. És így folytatja máig érvényes megállapítását az akkor már akadémikus professzor: „az új gazdasági rendet máról holnapra sem az egyéni tudás és akarat, sem az állami beavatkozás nem képes kikényszeríteni, mert minden erő csak azt formálhatja és fejlesztheti, ami anyagi és szellemi javakban rendelkezésére áll”.[6]

A figyelmeztetésre szükség volt, hiszen a hivatalos Magyarország nem éppen a realitások számbavételével foglalatoskodott abban az időben. A Nagyatádi-féle földreform messze elmaradt nem a forradalmi, hanem a reform mértékű birtokpolitikai átalakítástól is. A mezőgazdaság technikai-technológiai jellegű változásai is gyérek voltak. Reformerek pedig – ismétlem – szép számmal teremtek. A fogadókészséggel volt baj. A vitézi telkek-földek osztása figyelmet keltett, új „paraszti-hitbizományt”araszit-hitbizományit figyeelmet keltett, új lt vaj. A vitézi hanem a reform mértékű birtokpolitikai átalakítástól is.t abban a jelentett, de modernizációt nem hozhatott. Más megoldási kísérletek sem. Sem a gazdálkodási szerkezetben és módszerekben, sem a társadalmi viszonyokban. A földrajztudós miniszterelnök gróf Teleki Pál is elzárkózott az érdemi reformoktól.

Az érzéketlenség falát nem törhették át Erdei, Féja, Kovács Imre és társaik harcos szociográfiái sem. Nagy Imre agrárpolitikai tanulmányai – 1928-tól rendszeresen megjelentetve – kevés emberhez jutottak el. Pedig Nagy Imre konkrétan fogalmaz. „A magyar mezőgazdaság nem maradhat meg többé az elmaradottság, a félfeudális termelési rendszereknek azon a fokán, amely mellett 10.760 száz holdat meghaladó magyar nagybirtok közül 5.700 még mindig nem használ műtrágyát” – írta 1928-ban.[7] Igaznak tekinthető a már idézett Kerék Mihály kissé rezignált, 1942-ben leírt álláspontja: „Nézetem szerint birtokpolitikai reformterveink eddig azért nem sikerültek, mert keletkezésükben és lebonyolításukban a politikai szempontoknak jutott vezető szerep. […] A politikai nyomásra előráncigált reformok főleg azért nem szoktak sikerülni, mert nincs idő az előkészítésükre. Kár, hogy ebből a szempontból az utóbbi évek kihasználatlanul maradtak.”[8]

 

3.

 

Az új honfoglalás – ahogyan Illyés Gyula nevezte az 1945. évi tavaszi földosztást – gyorsan lezajlott. Anekdotákat is termett. Megírja Illyés az egyiket. Egy levélről szól, amit a földbirtokos kapott egykori kertészétől: „Örömmel értesítem a Méltóságos urat, hogy a földosztás Méltóságod földjén is szerencsésen befejeződött. Hogy idegen kézre ne jusson, a kertet tisztelettel én igényeltem.” Maga a volt birtokos mutogatta a levelet – írja a „riporter”.[9]

A 2005-ben immár 60 évvel ezelőtti, nagy agrárpolitikai-társadalmi fordulatnak már idősek az élő tanúi, részesei. Az események szakirodalmi, történeti, szépirodalmi bemutatása gazdag, sokoldalú, bár nem hiánytalan. A legnagyobb, érzékelhető hiányt az 1945 utáni agrárfejődési-agrárpolitikai folyamatok különböző szakaszainak, illetve eme szakaszok, áramlatok alakítóinak hiányzó bemutatása jelenti. Nem egyszerűen a „pártharcosoké”, hanem a szakaszolható folyamatokra meghatározó hatást gyakorló elméleti vagy gyakorlati agrárszereplőké. Akik lehettek okos, hajlékony reformerek vagy éppen konfliktusokat vállaló, végül a büntetőeljárást vagy az emigrációt (többnyire kényszerűen) választó társadalompolitikusok, agrárszakemberek. Győrffy-kollégisták, szövetkezeti szerve-zők, gépállomási „megszállottak”, egyszerűen: reformerek az agrárvilágban. Szerettek volna „felzárkózni”. Legalább Ausztriához. Ahol már az aranykorona földminősítési rendszert is régen megszüntették, megreformálták az örökösödési és birtokviszonyokat, a falu életmódjának feltételeit.[10]

Az említettek felsorolása, tevékenységük pontos áttekintése ma még hézagos. A kihagyott agrártörténeti fejezetek pótlása kutatásokat, egybevetéseket, összehasonlító vizsgálatokat igényel. És tudományos vitákat, forráskutatásokat, hiteles portré leírásokat. Pótolnunk kell monográfiákat, nemzetközi hatáselemzéseket is. Donáth Ferenc vagy Kovács Béla, Hegedűs András vagy Fehér Lajos, de Rázsó Imre vagy Manninger Gusztáv Adolf, Horn Artúr, Lázár Vilmos – hogy a szakágazatok és egykori professzoraink köréből is említsek neveket – milyen reformokért, milyen úton és főleg: milyen tanulságokat hagyva a jövőre! – küzdött a maga idejében?

Mert az számít igazán: mit ismert fel, hogyan tudott a lehetőségekkel élni az adott feltételek között.

Nem felejthető az sem: Debrecenben (és később Budapesten) nem Montgomerynek, hanem Vorosilovnak hívták a győztesek parancsnokát. Könnyű elképzelni, hogy másképpen halad pl. a földreform, az agrártermelés modernizációja is, ha a valóság nem a fentiek szerint alakul. Ám a tényekkel, s nem a képzelőerővel kell számot vetni.

Egyébként az örökség is súlyos volt, amivel Jalta nélkül is számolnia kellett – és kell – minden józan gondolkodónak. Egy nem politikust tanúként idézve: „Ez a népellenes hatalom félelmetes volt – írta Illyés a Márciusi Frontra emlékezve –, Európa egyik legönzőbb feudalizmusa szövetkezett Európa egyik legfalánkabb finánctőkéjével. Legmegosztottabb információs hírszerző rendszerével. […] A millenniumi délibábos, dalszínműves, népnemzetiesen boldog haza képét… a statisztikák vetették levegőbe”.[11]

És Illyés keserűen folytatja a „szociográfiát” az örökölt hazáról, az elsikkadt, tegnapi reformok országáról. „Fő kiviteli cikke már nem a búza és a tokaji, hanem Amerikába a napszámos, keletre a prostituált; a hunky és a vengerka. Ettől lett Ady, az alapjában kozmopolita, magyar. Forradalmár a tempós Móricz. De még Károlyi is, az épp Afrika-vadász.”[12] Méltóak voltak az elnevezésre is. Sikerült a „felzárkózás” hagyományos leckéjéből is később abszolválni valamit. Főleg éppen a mezőgazdaságban, a falvakban. Nem is keveset. Éltek egy történelmi lehetőséggel.

Tudjuk: ellenforradalmak és forradalmak egymásnak feszülése idején a reformok kiszenvednek, végül a reformerek is kiszorulnak. Akkor is, ha esetleg a nevükben járnak el. Az 1945. évi – és a későbbi – agrárreformok sarkos, forradalmi változásokat jelentettek. A reformereket és nézeteiket ennek megfelelően kezelték nem egyszer. Magányos harcosok gyanánt. Kivétel volt az 1968. évi gazdaságirányítási reform és a másfél-két évtizeden át formálódó magyar agrármodell reformer csapata.

Azután ismét új fordulat, forradalmi jellegű változás a magyar glóbuszon (is). És: újabb évtizedek tételei maradnak ki a történelmi leltározásokból. A „hivatalos” emlékezetből. Áchim is, Darányi is, majd Erdei is, Nagy Imre is. És sok társuk, ellenfelük. Szakdolgozatokat sem írnak róluk az egyetemeken. Már a korabeli fogalmak is kivesznek. Csupán néhányat említve: a telkesítés, az árenda, a cseléd joga, vagy a háztáji, a termelési rendszer, a szakszövetkezet vagy a teszöv – csupán korszak jelző vagy már az sem.

A múlt ködébe vész lassan az is, hogy mindössze 60 éve lesz 2005-ben annak, hogy az uradalmak évszázados világa megdőlt Magyarországon. Sajnos csak háborúk árán. A hazai nagybirtok-rendszernek ez volt a Sztálingrádja, ám a magyar agrártársadalomnak ez lett a „normandiai partraszállás”. Később pedig a termelési kultúrának is. Agrártörténeti különlegesség, csúcsnak számító teljesítmény, hogy 15 év átlagában (1970-1985 között) évi 3,3 %-os volt a mezőgazdaság bruttó termelésének növekedése Magyarországon.[13]

 

*

 

Nemrég egy Áchim L. András emlékének adózó, visszhangtalan konferencián mondta az egyik előadó: „Egy nemzetet jellemez az is, hogy kit tart meg emlékezetében és az is, hogy kit igyekszik száműzni onnan.”[14] Áchim dédunokája szólt így, de mégsem csak családi-érzelmi súlya van a megállapításnak. És arra is érdemes figyelni, hogy hol, kik emlékeznek, vagy éppen „felejtenek” – a nemzet (?) nevében.

Ahol pedig a javak előállításának és előállítóinak nincs kellő megbecsülésük sem anyagiakban, sem tudatban, ott nem lehet csodálkozni azon, ha az elmaradás jellemzi a gazdaságot. Ott, ahol már senki és semmi nem emlékeztet pl. egy-egy korszakos jelentőségű műszaki alkotás vagy az Európa-szerte elismert, új fajta agrártudományi eredmény létrehozójára, sikeres technológiai, szervezeti eljárás elterjesztőjére, ott szinte törvényszerű, hogy más mintát követnek, és a csillogóra fényesített más célok közül választanak az új generációk.

Az agrártermelés viszont olyan gazdasági ágazat, amely a felkészült, gondoskodó ember jelenlétét, azonnali döntésképességét nem nélkülözheti. Az üvegházi termesztés technikai berendezése automatizálható, a ketreces, futószalagos tojástermelés is, de a biológiai „partner”, a növény vagy az állat sohasem.

Elődeink számoltak ezzel, figyeltek a falura, életükre. Legalább is a reformerek. Tudták: a jövőt bizony alakíthatja a múlt értékelése, a tegnapokhoz való kötődés vagy a tagadás, sőt egyszerűen a feledés maga is. És valójában erről, a jövőnk iránti felelősség vállalásáról van szó. Agrárpolitikusok vagy feltalálók, zseniális szervezők vagy új tudományos iskolák megteremtőinek esetében egyaránt. Szükségünk van rájuk. Továbbá arra, hogy a történészek feltárják küzdelmeiket, s avatott módon bemutassák az egymást követő nemzedékeknek. Hogy lássák: az igazi reform lényege a jobbat akarás. Az elkerülhető forradalom megelőzése, a felismert lehetőség kiaknázása. A realitásokra építve – és sohasem rombolva az értékállót, a holnapokat is szolgáló erkölcsi és anyagi javakat.

Czettler írta: „Darányi nem volt ellensége sem az iparnak, sem a kereskedelemnek, de szembehelyezkedett minden egyoldalúsággal, a meglévő értékek feláldozásával és szétrombolásával… Éles szeme meglátta, hogy a nagytőke és a szabad vállalkozás … az iparfejlesztéssel teljesen összeszövődött, az agrártársadalom szövetkezeti segítsége pedig gyermekcipőben jár… Szakít tehát a be nem avatkozás elvével és megszervezi az állami támogatás agrárrendszerét.”[15]

Legújabbkori történetünk gyakorló agrárpolitikusai jórészt nélkülözték az „éles szemet” (vagy behunyták), és agrárpolitikatanból láthatóan pótvizsgára szorultak. Így vált a kilencvenes évek agrárreformja agrártermelésünk teljesítménye számára fekete évtizeddé. Ez azonban egy másik konferencia témája lehet.

 

(Köszöntjük szerzőnket, munkatársunkat 75. születésnapján! – A Szerkesztőség)



*A Szent István Egyetem Darányi Ignácz Emlékülésén elmondott előadás alapján (2004. márc. 9.)

[1] Balla Antal: A legújabb kor gazdaságtörténete (1935) Kir. Magyar Egyetemi Nyomda  95. o.

[2] Balla Antal: I.m. 215. o.

[3] Szekfű Gyula: Előszó (1934) In.: Matolcsy Mátyás: Az új földreform munkaterve Révai K.

[4] Takács Imre (1989): Magyarország földművelésügyi közigazgatása 1867-1918. Mezőgazdasági Kiadó Bp. 171. o.

[5] Kerék Mihály (1939): A magyar földkérdés Bp. Mefhosz K. 142. o. (Kiemelés: R. P.)

[6] Dr. Czettler Jenő (1939?): Az emberi gazdálkodás története. Franklin Társulat Bp. 246. o. (Kiemelés R. P.)

[7] Nagy Imre (1996): A magyar parasztságról és mezőgazdaságról. Szerk.: Sipos József  Dokumentumválogatás, Nyíregyháza, Bessenyei György Könyvkiadó

[8] Kerék Mihály (1942): A földreform útja. Magyar Élet kiadása 5-6. o.

[9] Illyés Gyula (1945): Honfoglalók között Riportsorozat a dunántúli földosztásról. Sarló Kiadó 24. o.

[10] Erich Zöllner (2000): Ausztria története Osiris Kiadó Bp.

[11] Illyés Gy. (1978): A vak remény. A Márciusi Frontról In.: Szellem és erőszak, Magvető K. 144. o.

[12] U. o. 147. o.

[13] Orosz István (2003): A modernizációs kísérletek főbb szakaszai a magyar mezőgazdaságban a XIX.-XX. században Múltunk XLVIII. évf. 2. 248-249. o., Orosz I.-Für L.-Romány P. (1966): Magyarország agrártörténete Mezőgazdasági K., Gunst P. szerk. (1998) A magyar agrártársadalom a jobbágyság felszabadításától napjainkig Napvilág K. Budapest

[14] Áchim L. András az idő mérlegén. Szerk.: Hrivnák M.-Molnár M. E. Budapest, 2003. 83. o.

[15] Czettler Jenő (1940) kiemelés R. P.

 

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap