Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
FARAGÓ VILMOS

 

Mikor a vers pontosan

 

a valóságot fejezi ki

 

„Be kell vallanom, az utóbbi időben sehogy sincs türelmem verseskönyvek olvasásához, még a legkáprázatosabb nyelvi tűzijátékhoz sem, mert közben többnyire olyasmit érzek, ami zavar: a költőknek végső soron egyetlen, versírásra késztető bajuk van, az, hogy istenadta adottságaik írásra teremtették őket, de nincs miről írniuk, elfogyott előlük a történelem.”

(Nyerges András)

 

 

Politikai napilap kulturális mellékletét lapozgatva a következő versre bukkantam:

 

Egyegyegyegyegyegyegyegyegyegye

Gyegyegyegyegyegyegyegyegyegyeg

Yegyegyegyegyegyegyegyegyegyegy

Egyegyegyegyegyegyegyegyegyegye

 

Gyegyegyegyegyegyegyegyegyegyegye

Yegyegyegyegyegyegyegyegyegyegy

Egyegyegyegyegyegyegyegyegyeg

Gyegyegyegyegyegyegyegyegyegyegye

 

Eygeygeygeygeygeygeygeygeygeygy

Geygeygeygeygeygeygeygeygeygey

Eygeygeygeygeygeygeygeygeygeygy

 

Ygeygeygeygeygey

Geygeygeygeygeygeygeygeygeygey

Ygeygeygeygeygey

 

Az olvasó természetesen meghökken, de ha – Nyergessel ellentétben – van még türelme a versekhez, a következőket gondolja:

Óvatosan kell nyúlnia ehhez a szonetthez, mert olyan mint az üres tojáshéj, egy erősebb mozdulat és összeroppan.

Mintadarabról van szó, melyet egy posztmodernről szóló előadásban szemléltetésül alkalmaznának, holott éppenhogy nem posztmodern. Hanem modern vers ez, az izmusok nagy stíluskorszakának végső stádiumából, ahonnan nem vezet út tovább.

Bevallása e vers annak, hogy a költő, Szkárosi Endre – Nyergest igazolva – nem tud miről írni, mert „elfogyott előle a történelem”.

Természetesen még ebben a formájára csupaszított produktumban is találhatni költői üzenetet: én kétségbeesett segélykiáltást hallok ki belőle. A nincs tovább megrendülését. Az árvaságét. Zsuzsa lányom érzett rá erre ötévesen a szemesi vízpart fái között: „Mért van az, hogy minden egy?” – kérdezte. „Ez a fa itt előttünk, egy. Ez a labda a fűben, egy. Én is egy vagyok.” De hiszen a fának társai vannak. A labdából sokat találhatsz, melletted is itt vagyok én, és körülöttünk még ötmilliárd ember a földön – válaszoltam, azzal a halvány gyanúval a hangomban, hogy Zsuzsa bizony ráhibázott valamire: minden tárgy és élőlény, végső soron, egyetlenegyként létezik. (Akkoriban még nem hallottunk a klónozásról.)

Lehetséges más értelmezés is. A költő játszik egy hárombetűs szóval. Kifordít, befordít, csereberél. Játszhatna ötbetűssel is, indíthatna úgy, hogy három három három… és folytathatná úgy, hogy romhá romhá romhá…, s üzenete ennek is volna, ősi kabbalisztikus szám a három. Hátha új jelentéshez jutnánk a betűk cseréjével? Gyerekként azt hittem, egyetlen nyelv van a világon, az enyém, a magyar. Aki érthetetlen nyelven beszél, fordítva szól. Mint Szkárosi. Én azt mondom, egy. Ő azt mondja, gye. A konyhai falvédő szerint „Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki”. Az idegenül beszélő szerint, véltem a konyhai hokedlin ülve: „Iken zőf tedébe ój iterezs táru za ik”.

Formájára csupaszítottnak mondtam Szkárosi szonettjét, de a csupaszítás egészen a csontvázig folytatható. Akkor még mindig sugallhat időmértékes ritmust. Így:

 

Szonett

u-u-u-u-u-u-u-

-u-u-u-u-u-u-u és így tovább.

És a következő csontváz:

Szonett

-------------------

-------------------

-------------------

-------------------

 

-------------------

-------------------

-------------------

-------------------

 

-------------------

-------------------

-------------------

 

-------------------

-------------------

-------------------

A hetvenes években vita zajlott az És-ben arról, hogy a képzőművész végsőkig absztrahálhat. Az anyag néma, mindent megenged. Absztrakt képet, absztrakt szobrot is. Az író azonban nem absztrahálhat végsőkig, mert szóval dolgozik, a szó pedig nem néma, érzéki jelentést hordoz. Nos, itt az ellenpélda: a szavak, sőt betűk nélküli szonett. Az író is absztrahálhat a végsőkig.

De minek.

 

*

 

Posta hozta verseskönyv Bihari Sándoré, borítóján Szalay Lajos Pegazusa, meg a cím: Egymást diktáló versek. A belső címlapon zárójeles alcím magyarázza a főcímet: Egymást diktáló versek (mondják az életem). Önéletrajz, százkilencvenöt szonettben elmondva. Aki önéletrajzot ír, annak van miről írnia, a történelem, ha elfutna is előle, verscsapdába esik. „Írok, hogy megtalálják a dolgok a helyüket a versben, akár a világban” – állítja az egyik szonett, és „Istenem, mit akarok ezekkel a segédmunkát végző szonettekkel, menteni, újraépíteni?” – kérdi egy másik.

Hogy ne essünk ki teljesen az elindított gondolatmenetből, a százkilencvenöt vers között is találtam egy idézésre kínálkozót. Íme:

A szonett

 

A szonett olyan, mint az élet, amely

a fogamzás pillanatával indul s még

láthatatlanul már az első sorával

születik; növeszti magát és növekedik

egész a tizennegyedik soráig. Közben

bölcsen gazdálkodik önmagával, hogy

lehessen, beleférjen a tizennégy sorba;

amiért és amivel lennie kell, meglegyen;

figyelve folyton elölről és köz-

ben hátra is, nagy feszültségben és

izgalomban, mert meg kell történnie

a versnek, akár az életnek; azzal,

hogy elér az utolsó sorig, ahonnan vé-

gül visszanézhet, mint az ember önmagára.

 

Könnyű észrevenni, hogy ami a költészet célját, értelmét, hasznát illeti, amiért egykori ősünk ajkáról az irodalomtörténet első munkadalának ritmusos szavai kiröppentek, oly váratlanul, hogy maga is csodálkozva kezdte ismételgetni, ennek felfogásában milyen éles ellentét van az idézett, csak címében azonos két szonett között. Az első szerint verset írni: játék. A második szerint: teremtés és teremtődés. A vers, mint az élet, születik, növekedik, a forma fegyelmező keretei között, s miközben kitölti kereteit, csupa izgalom feszíti, és míg merő absztrakció az egyik, vérbő érzékiség a másik.

De vigyázat. Ha összehasonlítunk az egyik kárára és a másik előnyére, könnyen magunkra vonjuk az irodalmi fafejűség vádját. Az irodalom eszköz, mellyel világ teremthető. Fegyver, mellyel a rossz, a csúf, a közöny legyőzhető. Taneszköz, mellyel az ízlés, az elme, az erkölcs pallérozható – vallja egy haszonelvű irodalomfelfogás. Mi maradjunk Shakespeare-nél, az irodalom tükör, melyben megláthatjuk önnön ábrázatunkat. És az elsőül idézett szonett is tükör, legfeljebb elmosódott benne önnön ábrázatunk. A másodikul idézett szonett pedig kontúros arcot mutat. Fordítsuk tehát figyelmünket a százkilencvenöt szonett felé.

Az olyan olvasó, mint én, aki a hetven éves Bihari Sanyinál is vénebb, persze hogy az átélt történelem közös képeire a legfogékonyabb. Indulás a szegénységből; dupla erőfeszítés az iskolákban, hogy igazoljuk, méltók vagyunk a tintafoltos padokba ülni; népi kollégiumi önérzetgazdagodás: holnapra valóban megforgatjuk az egész világot; az első publikációk, mint alig hihető csodák; hűségpróbája 56-ban és utána az indító élményeknek („a szegénység lesz az én örökségem”), hűség a megszenvedett, „Károly bácsi” sugallta világnézethez („én ma itt marxistának mondanám magam, ha lenne kinek”, és „Én a váci fegyházban, a tököli internálótáborban vágytam az olasz kommunisták közé”); elítélése az ismét konjunkturális papi konzerva-tivizmusnak („ott voltak mindenütt, ahol a magyar történelem tisztessége azt kívánta volna, hogy ne legyenek ott”); keserű felismerése az ókapitalizmus csöbréből az újkapitalizmus vödrébe merítettségünknek („Még tehát minden úgy van, ahogy Károly bácsi megírta – gondolom. Pedig azt mondják, hogy már elavult”); végül az az érzet, hogy elemi igazságainkkal sincs kihez fordulnunk, hogy egy sodródó országban magunknak sincs mibe kapaszkodnunk, hogy tehát ha sejtünk is társakat a politika lármafala mögött, egyedül vagyunk, mert felismeréseink nem tudnak társadalmi erővé sűrűsödni („Magamban beszélek csupán, akár a bolondok”).

Persze a bravúr is megfog a könyv olvastán, s mert szuggesztív erő sugárzik belőle, megfog minden olvasót: senki sem tudott még százkilencvenöt szonettben az emlékezet falára vésni személyes pályaívet és közösségtörténetet. Talán Bihari Sándor televíziós múltja is belejátszik ebbe: erős képek és erős mondatok snittjei villannak elénk, egy lírai dokumentumfilm láttató erejével. A snittek valóban egymást diktálják, mert ha ez első felbukkant érdeklődésünk monitorján, a második és a többi szinte megkövetelte a folytatódást. Én ezt nevezném posztmodernek, a realizmusnak ezt a XX-XXI. századfordulós reneszánszát, ezt a visszatérést, melyre a modern előtti hagyományhoz képest a komponálás módja jelent újdonságot. A tempós, ráérős, méltósággal kanyargó elbeszélés helyett erős képek pauzákkal felsorakozó gyors egymásutánja, minden kép önálló, zárt kompozíció, s az egészből – miközben a folyamat lüktető sodrásának is átadjuk magunkat – összeáll bennünk a teljesség élménye. Ilyenek voltak Örkény egypercesei, ilyennek találom Temesi Ferenc Porát, Darvasi László új regényét, Bárdos Pál Emlékiratát, ilyen volt Gáll István Vaskora, ilyen most Karinthy Márton Ördöggörcse, Benedek István Gábor A lovag napjai című könyve Bródy Sándorról vagy Gergely Ágnes-Fenákel Judit Hajtogatósa.

A szonettek tizennégy sora nem oszlik négy plusz négyes, három plusz hármas strófákra, egy tömbbé állnak össze a sorok, mint Shakespeare-nél, rímek sincsenek, sőt poeta doc-tusi ritmusok se lüktetnek, ám végighullámzik bennük egy erős gondolatritmus, melyet az enjambement-ok és a szóvégi és a sorvégi szóelválasztások sem törnek meg, de a vers „bölcsen gazdálkodik önmagával, hogy beleférjen a tizennégy sorba”; gondolom, ezt nevezik gúzsba kötve táncolásnak.

 

*

 

Még valamit nemzedékünkről, a „fényes szellőkéről”. Minthogy fellépésünk egybeesik az 1945-tel kezdődő, úgy-ahogy demokratikusnak tekinthető három-négy évvel, manapság belesorolják az átkosnak nevezett évtizedekbe. Katonai megszállás volt, a magát plebejusinak gondoló valamennyi akciót (földosztás) és mozgalmat (Nékosz) az ördögnek ajándékozzák, megrabolva ezzel a demokratikus hagyományokban amúgyis szegény magyar történelmet, és megszégyenítve egy egész nemzedéket. Mielőtt idézem azt a verset, melyben korunk eme gyalázata ellen tiltakozik Bihari, másvalakit idézek. Karinthy Frigyes verset írt arról, mit éreztek fiatalon, a múlt század első évtizedében:

 

„…volt valami példátlan izgalom és remény a levegőben

Készültünk valamire és vártunk valami Meglepetést

Aminőt soha még hinni sem mert a világ”

 

Ez volt a „robogj fel láznak ifjú serege”-világ, az Ady Endréé. Amit nem tesz semmivé, hogy világháború és neofiták vezette forradalom következett utána. A tanulság, melyet ez a helyzet kínál, roppant egyszerű: egy országban nem akkor a legjobb élni, amikor jólét van, vagy amikor pénz, paripa, fegyver készen áll a jólét forradalmát véghez vinni. Hanem amikor egy nemzedék áll készen. Amikor van valami izgalom és remény a levegőben, amikor várni lehet valami meglepetést. 1945 után pedig minden megszállás és nyomorúság ellenére volt valami izgalom és remény a levegőben. 2004-ben sem az a bajunk, hogy a kormány tutyimutyi, miként egy politikai kalandor mondta ifjú hallgatóinak, hanem az, hogy nincs cselekvésre felajzott nemzedék, hogy sehol felrobogni nem akar a láznak ifjú serege. 1945-ben akart. És most jöjjön Bihari Sándor Idők és versek című szonettje:

 

Megszállás és felszabadulás után, de még

mielőtt abból is megszállás lett, Május

elsején a miskolci Erzsébet téren, közel

a Múzeumhoz, elmondták Ady Endre Új tavaszi

seregszemle című versét. Olyan pillanat volt,

mikor a vers pontosan a valóságot fejezte ki

és a valóság igazolta a verset. Egyik sem

tudott gyönyörűbb lenni a másiknál. Látszott

rajtuk, hogy egymásból születtek; azért hogy

az ember általuk jól érezze magát. Ne múljanak

el egymástól, ezért együvé helyezem őket e

versben. Úgy hiszem, hogy a költészet és

a valóság együttléte nem csak az ember nagy

pillanata; nagyon ritkán a történelemé is.

 

(Orpheusz Kiadó, 2004.)

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap