Nagyon fáj
AZ EGYETLEN TEHER: AZ ÉLET
József Attila emlékeztet magamra
Soha, soha reménytelenebb szemeket,
mint József Attiláé volt, most egy éve. Telefónon hívott, szeretne velem beszélni.
Váratlan volt, hogy rám gondol s úgy tűnt fel, mintha régen nagyon közel
volnánk s valami gát tartott távol, ketten, valakik valahogyan egymásra utaltak
s nem érintkezhetők. Közös atmoszféra s kozmikus távolság. Folyton élnek
számomra lelkek, kikkel lehetetlen egybegyűlni s mégis együvé tartozunk, egy
bandába, egy „irodalmi társaságba”, egy szellemi közösségbe, s ezek a legdrágábbak,
fizikai akadályok miatt sem egymással, sem velem nem szakadnak össze: folyók
csak a tengerben találkoznak, ahol már megszűnnek létezni s ott egybekavarodva
felsóhajtanak: akkor kellett volna, egynemű, egycélú, idefutók s mégis csak a
cél előtt identikusak.
Néhány éve
Hódmezővásárhelyen ebédre voltam meg-híjva egy ügyvédhez, mert szép paraszt
cserép s más ipardísz gyüjteménye van, mondták, muszály látni. Kényelmetlen
volt, én mindent a maga helyén szeretek: mikor népköltési gyüjtő voltam,
megmagyaráztam, ahol egy jó korsót, vagy hímzést, vagy faragottat láttam:
megbecsüljék, el ne adják, akármit fizetnének is érte, itt szép, ez az ő
nemeslevelük, senkinek annyit nem ér, mint nekik. Híres gyüjtők nevettek
rajtam, ahelyett, hogy fillérekért, vagy ingyen összeszedném, vagyont gyüjthetnék
játszva. Ilyen vagyon-gyüjtő volt az ügyvéd, előszobája zsúfolva parasztfogason paraszt
holmikkal s mind úgy sírt, amint meglátott, minden tárgy felém kiáltott:
foglyok vagyunk, nem adnak enni, itt kell szégyenkeznünk.
Nem mertem
köztük mozogni: mennyi hamisság, orv, ravasz olcsóvásár. Modern fotelek felett
zöld butykosok tucattal, téve, rakva, aggatva a legtúlzóbb képek mellé a legrégiebb
kusztora metszet: faragott pásztorbot, mezején juhok, lovak és angyalok
sétálnak édes esetlenségben, mert nem lelik helyüket a vakító csillár alatt.
Rózsává faragott sótartó meisseni porcellántányérok közt, francia ételek
párájába borulva ült egy hosszúnyakú, szégyenkezve vakmerő pillantású fiatal,
zúzott bajszú idegen s azt kérdi:
– Mit gondol,
Zsiga bátyám, hol születtem én?
Ránéztem. Éppen az
napokban olvastam, hogy Makón született. Furcsállottam: hol szed valaki Makón ilyen
penetráns szociális hagymaszagot?
Nagyot nevetett.
Soká, kétszer is kezdte a nevetést s oly édesen gyerek lett s belepirult:
– A Ferencvárosban születtem.
Mulatott
meglepetésemben. Mohó túlzással:
– A Haller-mozgóban volt takarítóné
az édesanyám, ott ült a pénztárban az egyik nővérem, cukroslány volt a másik
nővérem, én pedig vizet árultam.
Olyan recézett
hangja volt, mint a mutáló kamasznak s ahogy rám nevetett, apró fogai külön
nevetgéltek sárgás nevetős bajsza alatt, a konkorú szőrszálak ráborultak piros
egészséges ajkára, mint parti fűz a patakra s csillogva nevettek.
Néztem s csak
néztem: mi a fene, ez az ügyvéd nemcsak őstehetségű parasztvackokat gyűjt,
hanem francstadtler költőket is? De mindenki rohamot intézett ellenem, férj,
feleség, gyermek s a Költő kiesett minden nevetésével és belehullott a témák
fergetegében a vakfolt alá, mint a falon a parasztikus hulladékok.
A Költő nem birta
a versenyt a forgószéllel, visszamaradt, tányérja felett, levespárába homályosultan.
– Mióta van itt, József Attila?
Elhúzta a száját
kicsit:
– Már két hónap
óta.
Hihetetlen volt.
Két hónapja. Mit keres egy hódmezővásárhelyi doktor úrnál két hónapig egy
költő? Nem kérdezhettem meg, féltem, kényes kérdés... Hallottam, Hatvany Laci
is sokat... látta vendégül... „költősors”...?
Ezzel beborult
előttem a kétes helyzetbe zuhant élet… Igazán úgy is tűnt fel, mintha
„lengyelje” lett volna a háznak, ahol szabad volt a legvastagabb szivarra gyujtani,
de beleszóló dolgokba mintha nem lett volna.
Ha versét
láttam, ezentúl kísértett a kép. Vajjon még mindig Hódmezővásárhelyen van? vagy
most hol s kinél? Hol írta ezt s ezt?... A verseinek olyan nyers íze volt, mint
a tavaszi fűzfavesszőnek s oly üdítő is… De hol surjant fűzfavessző a Haller-moziban?...
Ez a két íz keverte egymást, a legjobb mixter sem érte soha utól: csuda
magyarsága belerontva a pesti jassz proliságba. Ma sem tudom, volt-e köze
Makóhoz? kellett valahogy a magyar alföldi nyelvhez véroltásának lennie.
Dátumot
beszéltünk meg s én pontosan és sietve értem a Hadik-kávéházba. Ez egy túlvilágított
rideg hombár. L-jének sarkán ültem néha, ha valakit vártam, hogy jobbra-balra
látszós legyen a várakozás. Balról bridzs-asztalok voltak, magasrangú méltóságok
s kegyelmesek kastély-zugot teremtettek maguknak, ahol fesztelenül s csöndesen
kergették a poent. Jobbról kisvárosi intelligencia… az egész kávéház olyan
győri, soproni, szegedi hangulattal tele, az ablak alatt, pecsétviaszból
faragva, Gárdonyi Géza svájci munkakabátos kis álló szobra, a lábánál az
olvasós kis öreg parasztasszony.
Hiába néztem,
vártam és kietlenkedtem: József Attila nem jött meg, két teljes óráig, akkor
felállottam s elmorogtam, zörögtem: tedd bolonddá a nagyapádat.
Alig értem haza,
szólt a telefón: ne haragudjak, elkésett, de annak roppant nagy oka van s
szeretné, ha új terminusban állapodunk meg.
A második
találkán már gondoskodtam hasznos időtöltésről. Ugyanoda s ugyanakkorra hívtam
meg Kálmán Katát, akinek most oly nagy sikere van a Tiborc-ával: akkor
is titokzatos fénykép lencséjén át kötődött a költészet és érdek: mivel szeret
szegény világot fotografálni, külön aknán lebocsátottam a mély kútba, ahol a
Csibe-problémák rajzottak. Éppen az első szállítmányt hozta ebből a világból.
Megdöbbentő, hogy nem kell szó a beszédhez. Az élet az arcra mindent ráírt,
amit el kell s el akar mesélni… S a fénykép művész kezében van olyan közlő-szerszám,
mint bármi művészi szer, a hang, a szó, vagy akár az agyag, ha kell jobb, mint
a festék…
Míg egy döbbenet
a másikat szülte, egy-két órai késéssel megérkezett a költő.
Pár perc mulva külön
ültünk: vannak titkok az ember életében.
S itt s ekkor
valami különös, csodálatos dolog történt: József Attila rémülettel nézett bele
a képcsomagba, ami előttem volt s zavar, habozás és sápadozás után szólalni kezdett.
– Kérlek, Zsigabátyám, hát ez
az én életem… Ezaz én bajom, hogy ezaz életem… én csibe vagyok: apátlan, anyátlan
árva, ebből a mélységből származom és e
miatt nagyon nehéz is nekem ez az élet, hidd el… mert az ember soha le nem
vetkezheti önmagát, az ember haláláig egy és oszthatatlan marad és úgy viszi
magán az életet, mint csiga a házát, mert nincs más búvó helye, csak az élete,
másutt nem talál menedéket: most már hogy találjon az, akinek nincsen élete,
semmi kemény anyagból készült fedele sincs, csak az utca gyermeke lett, ahogy
világra jött s az is marad örökké s ez a kellemetlen…
Nevetett. Mintha
az arcán a rém előtti rémület viziója ülne ki.
– Az apám elment háborúba… soha
többet nem jelentkezett… nem tudjuk, él-e, vagy meghalt… minden az én kicsi jó
anyámra maradt… az anyámnak sikerült egy iskolában takarítóné lenni és ez
valami biztos egzisztenciának tünt fel…
Őszinte ember
volt s akkor a proletárvilág szörnyalakjainak fényképénél még dultabb és
véresebb őszinteségbe kapaszkodott, – de engem most nem a nyersanyag, nem a miként érdekel, hanem a miért izgat.
Az emberiség
legnagyobb problémája az „ős szülés”, az, hogy nemzheti-e a sejt önmagát? az
agy megérintetlenül új gondolatot? az egyéniség megválthatja-e,
megfordíthatja-e, új útra viheti-e saját valóját?
A
proletárgyermek ott nyüzsög az utca porában, mint pondró a hordóban, a napon.
De a proletárgyermekből nem lesz pillangó, csak proletár: elrontott emberi példány.
Mert a proletár,
az nem valami egységes típusa a társadalomnak, sőt, a proletár a félben maradt
lény, akiből nem lett se paraszt, se gazda, se gyári előmunkás, se gondterhes kereskedőfőnök.
Aki elért valahova, az már nem proletár, azt meg lehet nevezni műfaj szerint:
éjjeli portás, vagy szén és fa kiskereskedő, vagy bádogos, vagy valami, aminek
neve van, mert a neve után adót fizet: a polgár ott állapodik meg, az adófizetés
az ő stigmája. De a proletár az a semmi. Az a híg és kocsonyás élőlény, amely
egyszer gilisztának látszik, mert földet majszol, máskor békának, mert
kuruttyol, vagy lócitromnak, mert ott felejtette a sors a kerekek alatt: pedig
mindig ugyanaz, a semmivé alakult valami, amiből már soha valami nem lesz, mert
elnyelte a semmi.
Most ez a Semmi,
ez megválthatja-e magát: hogy lesz némely semmiből Valaki?
Akkor mi ketten
éjfélig együtt maradtunk József Attilával. Ő szegény bús élete különös hányattatásait
mesélte, mintha most az egyszer szíven szúrta volna valami s minden vérét el
kellett folyatnia, míg csak az üres arteriák maradtak lazán, fehéren és lankadtan. De minden eseményének
filozófiája oda torkollott: belőle nem lehet semmi, mert nem lehet elhitetni
sem a világgal, sem önmagával, hogy ő még ebben az életben valamit elérhet.
Nem is tudja, mi az, amit elérhet. Mikor kisfiú volt, azt mondja, történt, hogy
az édesanyja azt mondta neki, menjen el és hozzon kenyeret. Már akkor senki más
nem tudott hozni,
csak ő. Mert neki
volt egy boltosa, aki neki hitelezett; de csak neki, természetesen folyószámlahitel
volt, mondta, mert soha befizetés nem történt erre a számlára… Hát ő elment a
boltjába, háború volt, sokan voltak. Ő szerényen várt. Már akkor tudta, hogy neki a sorsa a
várás. Sorra várni. Akkor esetleg ő is kaphat. A boltba új és újabb vevők
jöttek s mindenkinek volt pénze és mind fizetett és kapott. Kapott és fizetett.
A könyöke mellett ott volt egy polc, amelyen bélesek voltak. Olyan házisüteményféle
hadisütemények. A boltban sokan voltak s mind takarta őt. És ő akkor úgy
gondolta, életének legfőbb célja, ha egy bélest elemel s azt hazaviszi az anyjának,
hogy ezt is adtak „hitelbe”. Sikerült. Akkor még mindig csak ott kellett állani
a bélesek mellett. Gondolta, a nagyobbik nővérének is visz egyet. Azonban mikor
éppen nyúlni akart, a boltos rászólt: „Te mit akarsz?” Majd meghalt, míg
kinyögte, hogy kenyeret. A boltos levágott egy fél kenyeret s odaadta és azt
mondta: „Akinek kenyér kell, annak kenyér kell.” Nem mondott semmi egyebet. De
ő tudta, hogy biztosan meglátta, mikor elvette a bélest és arra célzott. És
soha többé nem mert bemenni a boltba...
Ez a proletársors.
Lehet-e ezt
áthidalni?... Lehet az, hogy valaki saját magát ujra teremtse és az emlékéből
kitörülje a multat?
Kérdeztem, hogy
lehet, hogy iskolákat végzett? Vártam, hogy itt bukkan ki az őserő: hogy valamikép,
ahogy milliomosok szokták elmondani gyermekkorukat: ujságot árult, abból fedezte
a vizsgadíjat… Ez nincs… Egyik nővére, egy hódmezővásárhelyi ügyvéd felesége
lett s akkor azok magukhoz vették és gimnáziumba járatták…
Hát a szerelem:
az egyetlen erő, mely áthidalhatja az „osztályokat”?
A nővér
szerelme, ahogy fölemeli a porból a Megváltót.
„Igen de,
mondta, úgy tartottak a háznál, mint szegény rokont. Nővéremben a nagyságos
asszonyt láttam s a sógoromban a doktor urat”.
Ennél már
nagyobb csodát még egy költő sem tudhat elképzelni. A proletársors nem
eresztette ki markából. Egy magasabb társadalmi szinten a mélybe leszorítva
éltette. Egyidejüleg volt hatodik gimnazista és ferencvárosi utcagyerek. Hogy
egy pillanatra se szünjön meg benne a tudat, hogy ő nem jogérvényes jelölt az
úri huncútság síkján, ő csak egy pórázon tartott utcai ebecske, aki véletlenül
nem a szeneskamrában hál, a Haller-mozi udvarán, hanem az ügyvéd sógornál a hátsó kisszobában, de a kettő
ugyanaz.
Ha fölteszem,
hogy ez nem így volt, hogy ez csak az ő költői fantáziájának terméke: akkor is
ugyanaz az eredmény. Akiben így jelentkezik az élet valamely pillanata, az azt
így is élte át, ha mások nem így látták volna is. Vagyis az én számomra, ebben
a beszélgetésben úgy alakult ki a költő lelkisége, hogy ő egy síkra vetítve
éli a két létezést, a nincstelen elsodort proletárét és a diadalmas költőét…
Az ő élete kireperálhatatlannak
látszott előtte, már akkor is. Energia-készletét a proletársors emésztette föl,
már semmije se maradt, csak költői zsenije... Nem tudom, szokott-e ezekről a
titkokról másoknak, barátainak beszélni: előttem akkor úgy nyilatkozott meg,
mint a gyónó a pap előtt, mint az elítélt a mentőtanu előtt, akire rábízza elveszett
állapotának titkát. Azért hívott találkozóra, mert arra kért, hogy ha egy
szerzői estet tart, én is beszéljek ott vele, de ez már régesrégen eltűnt
benne, mikor a nagy titkokat kidermedett szemmel, rámfüggesztett áhítattal
mondta s mondta, – fájdalmas véletlen folytán, hogy éppen egy proletársors fényképei
voltak előttem, – tehetetlen apellálás lett, már nem hozzám: önmagához. Az
istenhez. Ahhoz, aki Nincs, s kellene, hogy Légyen.