Nagyon fáj

 

AZ EGYETLEN TEHER: AZ ÉLET

 

József Attila emlékeztet magamra

 

 

 

Soha, soha reménytelenebb szemeket, mint József Attiláé volt, most egy éve. Telefónon hívott, szeretne velem beszélni. Váratlan volt, hogy rám gondol s úgy tűnt fel, mintha régen nagyon közel volnánk s valami gát tartott távol, ketten, valakik valahogyan egymásra utaltak s nem érintkezhetők. Közös atmoszféra s kozmikus távolság. Folyton élnek számomra lel­kek, kikkel lehetetlen egybegyűlni s mégis együvé tartozunk, egy bandába, egy „irodalmi társaságba”, egy szellemi közös­ségbe, s ezek a legdrágábbak, fizikai akadályok miatt sem egy­mással, sem velem nem szakadnak össze: folyók csak a ten­gerben találkoznak, ahol már megszűnnek létezni s ott egybe­kavarodva felsóhajtanak: akkor kellett volna, egynemű, egy­célú, idefutók s mégis csak a cél előtt identikusak.

Néhány éve Hódmezővásárhelyen ebédre voltam meg-híjva egy ügyvédhez, mert szép paraszt cserép s más ipardísz gyüj­teménye van, mondták, muszály látni. Kényelmetlen volt, én mindent a maga helyén szeretek: mikor népköltési gyüjtő vol­tam, megmagyaráztam, ahol egy jó korsót, vagy hímzést, vagy faragottat láttam: megbecsüljék, el ne adják, akármit fizetné­nek is érte, itt szép, ez az ő nemeslevelük, senkinek annyit nem ér, mint nekik. Híres gyüjtők nevettek rajtam, ahelyett, hogy fillérekért, vagy ingyen összeszedném, vagyont gyüjthet­nék játszva. Ilyen vagyon-gyüjtő volt az ügyvéd, előszobája zsúfolva parasztfogason paraszt holmikkal s mind úgy sírt, amint meglátott, minden tárgy felém kiáltott: foglyok vagyunk, nem adnak enni, itt kell szégyenkeznünk.

Nem mertem köztük mozogni: mennyi hamisság, orv, ra­vasz olcsóvásár. Modern fotelek felett zöld butykosok tucattal, téve, rakva, aggatva a legtúlzóbb képek mellé a legrégiebb kusztora metszet: faragott pásztorbot, mezején juhok, lovak és angyalok sétálnak édes esetlenségben, mert nem lelik helyü­ket a vakító csillár alatt. Rózsává faragott sótartó meisseni porcellántányérok közt, francia ételek párájába borulva ült egy hosszúnyakú, szégyenkezve vakmerő pillantású fiatal, zúzott bajszú idegen s azt kérdi:

– Mit gondol, Zsiga bátyám, hol születtem én?

Ránéztem. Éppen az napokban olvastam, hogy Makón született. Furcsállottam: hol szed valaki Makón ilyen penetráns szociális hagymaszagot?

Nagyot nevetett. Soká, kétszer is kezdte a nevetést s oly édesen gyerek lett s belepirult:

– A Ferencvárosban születtem.

Mulatott meglepetésemben. Mohó túlzással:

– A Haller-mozgóban volt takarítóné az édesanyám, ott ült a pénztárban az egyik nővérem, cukroslány volt a másik nővérem, én pedig vizet árultam.

Olyan recézett hangja volt, mint a mutáló kamasznak s ahogy rám nevetett, apró fogai külön nevetgéltek sárgás neve­tős bajsza alatt, a konkorú szőrszálak ráborultak piros egész­séges ajkára, mint parti fűz a patakra s csillogva nevettek.

Néztem s csak néztem: mi a fene, ez az ügyvéd nemcsak őstehetségű parasztvackokat gyűjt, hanem francstadtler költő­ket is? De mindenki rohamot intézett ellenem, férj, feleség, gyermek s a Költő kiesett minden nevetésével és belehullott a témák fergetegében a vakfolt alá, mint a falon a parasztikus hulladékok.

A Költő nem birta a versenyt a forgószéllel, visszamaradt, tányérja felett, levespárába homályosultan.

– Mióta van itt, József Attila?

Elhúzta a száját kicsit:

– Már két hónap óta.

Hihetetlen volt. Két hónapja. Mit keres egy hódmező­vásárhelyi doktor úrnál két hónapig egy költő? Nem kérdez­hettem meg, féltem, kényes kérdés... Hallottam, Hatvany Laci is sokat... látta vendégül... „költősors”...?

Ezzel beborult előttem a kétes helyzetbe zuhant élet… Igazán úgy is tűnt fel, mintha „lengyelje” lett volna a háznak, ahol szabad volt a legvastagabb szivarra gyujtani, de beleszóló dolgokba mintha nem lett volna.

Ha versét láttam, ezentúl kísértett a kép. Vajjon még mindig Hódmezővásárhelyen van? vagy most hol s kinél? Hol írta ezt s ezt?... A verseinek olyan nyers íze volt, mint a ta­vaszi fűzfavesszőnek s oly üdítő is… De hol surjant fűzfavessző a Haller-moziban?... Ez a két íz keverte egymást, a leg­jobb mixter sem érte soha utól: csuda magyarsága belerontva a pesti jassz proliságba. Ma sem tudom, volt-e köze Makóhoz? kellett valahogy a magyar alföldi nyelvhez véroltásának lennie.

Dátumot beszéltünk meg s én pontosan és sietve értem a Hadik-kávéházba. Ez egy túlvilágított rideg hombár. L-jének sarkán ültem néha, ha valakit vártam, hogy jobbra-balra látszós legyen a várakozás. Balról bridzs-asztalok voltak, magasrangú méltóságok s kegyelmesek kastély-zugot teremtettek maguknak, ahol fesztelenül s csöndesen kergették a poent. Jobbról kis­városi intelligencia… az egész kávéház olyan győri, soproni, szegedi hangulattal tele, az ablak alatt, pecsétviaszból faragva, Gárdonyi Géza svájci munkakabátos kis álló szobra, a lábánál az olvasós kis öreg parasztasszony.

Hiába néztem, vártam és kietlenkedtem: József Attila nem jött meg, két teljes óráig, akkor felállottam s elmorogtam, zö­rögtem: tedd bolonddá a nagyapádat.

Alig értem haza, szólt a telefón: ne haragudjak, elkésett, de annak roppant nagy oka van s szeretné, ha új terminusban állapodunk meg.

A második találkán már gondoskodtam hasznos időtöltés­ről. Ugyanoda s ugyanakkorra hívtam meg Kálmán Katát, akinek most oly nagy sikere van a Tiborc-ával: akkor is titokzatos fénykép lencséjén át kötődött a költészet és érdek: mivel szeret szegény világot fotografálni, külön aknán lebocsátottam a mély kútba, ahol a Csibe-problémák rajzottak. Éppen az első szállít­mányt hozta ebből a világból. Megdöbbentő, hogy nem kell szó a beszédhez. Az élet az arcra mindent ráírt, amit el kell s el akar mesélni… S a fénykép művész kezében van olyan közlő-szerszám, mint bármi művészi szer, a hang, a szó, vagy akár az agyag, ha kell jobb, mint a festék…

Míg egy döbbenet a másikat szülte, egy-két órai késéssel megérkezett a költő.

Pár perc mulva külön ültünk: vannak titkok az ember életében.

S itt s ekkor valami különös, csodálatos dolog történt: Jó­zsef Attila rémülettel nézett bele a képcsomagba, ami előttem volt s zavar, habozás és sápadozás után szólalni kezdett.

– Kérlek, Zsigabátyám, hát ez az én életem… Ezaz én bajom, hogy ezaz életem… én csibe vagyok: apátlan, anyátlan árva, ebből a mélységből származom és e miatt nagyon ne­héz is nekem ez az élet, hidd el… mert az ember soha le nem vetkezheti önmagát, az ember haláláig egy és oszthatatlan ma­rad és úgy viszi magán az életet, mint csiga a házát, mert nincs más búvó helye, csak az élete, másutt nem talál menedéket: most már hogy találjon az, akinek nincsen élete, semmi kemény anyagból készült fedele sincs, csak az utca gyermeke lett, ahogy világra jött s az is marad örökké s ez a kellemetlen…

Nevetett. Mintha az arcán a rém előtti rémület viziója ülne ki.

– Az apám elment háborúba… soha többet nem jelent­kezett… nem tudjuk, él-e, vagy meghalt… minden az én kicsi jó anyámra maradt… az anyámnak sikerült egy iskolában ta­karítóné lenni és ez valami biztos egzisztenciának tünt fel…

Őszinte ember volt s akkor a proletárvilág szörnyalakjai­nak fényképénél még dultabb és véresebb őszinteségbe kapasz­kodott, – de engem most nem a nyersanyag, nem a miként érdekel, hanem a miért izgat.

Az emberiség legnagyobb problémája az „ős szülés”, az, hogy nemzheti-e a sejt önmagát? az agy megérintetlenül új gon­dolatot? az egyéniség megválthatja-e, megfordíthatja-e, új útra viheti-e saját valóját?

A proletárgyermek ott nyüzsög az utca porában, mint pondró a hordóban, a napon. De a proletárgyermekből nem lesz pillangó, csak proletár: elrontott emberi példány.

Mert a proletár, az nem valami egységes típusa a társada­lomnak, sőt, a proletár a félben maradt lény, akiből nem lett se paraszt, se gazda, se gyári előmunkás, se gondterhes kereskedő­főnök. Aki elért valahova, az már nem proletár, azt meg lehet nevezni műfaj szerint: éjjeli portás, vagy szén és fa kiskeres­kedő, vagy bádogos, vagy valami, aminek neve van, mert a neve után adót fizet: a polgár ott állapodik meg, az adófize­tés az ő stigmája. De a proletár az a semmi. Az a híg és ko­csonyás élőlény, amely egyszer gilisztának látszik, mert földet majszol, máskor békának, mert kuruttyol, vagy lócitromnak, mert ott felejtette a sors a kerekek alatt: pedig mindig ugyanaz, a semmivé alakult valami, amiből már soha valami nem lesz, mert elnyelte a semmi.

Most ez a Semmi, ez megválthatja-e magát: hogy lesz né­mely semmiből Valaki?

Akkor mi ketten éjfélig együtt maradtunk József Attilával. Ő szegény bús élete különös hányattatásait mesélte, mintha most az egyszer szíven szúrta volna valami s minden vérét el kellett folyatnia, míg csak az üres arteriák maradtak lazán, fehéren és lankadtan. De minden eseményének filozófiája oda torkollott: belőle nem lehet semmi, mert nem lehet elhitetni sem a világ­gal, sem önmagával, hogy ő még ebben az életben valamit el­érhet. Nem is tudja, mi az, amit elérhet. Mikor kisfiú volt, azt mondja, történt, hogy az édesanyja azt mondta neki, menjen el és hozzon kenyeret. Már akkor senki más nem tudott hozni, csak ő. Mert neki volt egy boltosa, aki neki hitelezett; de csak neki, természetesen folyószámlahitel volt, mondta, mert soha befizetés nem történt erre a számlára… Hát ő elment a boltjába, háború volt, sokan voltak. Ő szerényen várt. Már akkor tudta, hogy neki a sorsa a várás. Sorra várni. Akkor esetleg ő is kaphat. A boltba új és újabb vevők jöttek s mindenkinek volt pénze és mind fizetett és kapott. Kapott és fizetett. A könyöke mellett ott volt egy polc, amelyen bélesek voltak. Olyan házisüte­ményféle hadisütemények. A boltban sokan voltak s mind ta­karta őt. És ő akkor úgy gondolta, életének legfőbb célja, ha egy bélest elemel s azt hazaviszi az anyjának, hogy ezt is adtak „hitelbe”. Sikerült. Akkor még mindig csak ott kellett állani a bélesek mellett. Gondolta, a nagyobbik nővérének is visz egyet. Azonban mikor éppen nyúlni akart, a boltos rászólt: „Te mit akarsz?” Majd meghalt, míg kinyögte, hogy kenyeret. A boltos levágott egy fél kenyeret s odaadta és azt mondta: „Akinek ke­nyér kell, annak kenyér kell.” Nem mondott semmi egyebet. De ő tudta, hogy biztosan meglátta, mikor elvette a bélest és arra célzott. És soha többé nem mert bemenni a boltba...

Ez a proletársors.

Lehet-e ezt áthidalni?... Lehet az, hogy valaki saját magát ujra teremtse és az emlékéből kitörülje a multat?

Kérdeztem, hogy lehet, hogy iskolákat végzett? Vártam, hogy itt bukkan ki az őserő: hogy valamikép, ahogy milliomo­sok szokták elmondani gyermekkorukat: ujságot árult, abból fe­dezte a vizsgadíjat… Ez nincs… Egyik nővére, egy hódmező­vásárhelyi ügyvéd felesége lett s akkor azok magukhoz vették és gimnáziumba járatták…

Hát a szerelem: az egyetlen erő, mely áthidalhatja az „osztályokat”?

A nővér szerelme, ahogy fölemeli a porból a Megváltót.

„Igen de, mondta, úgy tartottak a háznál, mint szegény ro­kont. Nővéremben a nagyságos asszonyt láttam s a sógoromban a doktor urat”.

Ennél már nagyobb csodát még egy költő sem tudhat el­képzelni. A proletársors nem eresztette ki markából. Egy ma­gasabb társadalmi szinten a mélybe leszorítva éltette. Egyidejü­leg volt hatodik gimnazista és ferencvárosi utcagyerek. Hogy egy pillanatra se szünjön meg benne a tudat, hogy ő nem jog­érvényes jelölt az úri huncútság síkján, ő csak egy pórázon tartott utcai ebecske, aki véletlenül nem a szeneskamrában hál, a Haller-mozi udvarán, hanem az ügyvéd sógornál a hátsó kis­szobában, de a kettő ugyanaz.

Ha fölteszem, hogy ez nem így volt, hogy ez csak az ő költői fantáziájának terméke: akkor is ugyanaz az eredmény. Akiben így jelentkezik az élet valamely pillanata, az azt így is élte át, ha mások nem így látták volna is. Vagyis az én számomra, ebben a beszélgetésben úgy alakult ki a költő lel­kisége, hogy ő egy síkra vetítve éli a két létezést, a nincstelen elsodort proletárét és a diadalmas költőét…

Az ő élete kireperálhatatlannak látszott előtte, már akkor is. Energia-készletét a proletársors emésztette föl, már semmije se maradt, csak költői zsenije... Nem tudom, szokott-e ezek­ről a titkokról másoknak, barátainak beszélni: előttem akkor úgy nyilatkozott meg, mint a gyónó a pap előtt, mint az elítélt a mentőtanu előtt, akire rábízza elveszett állapotának titkát. Azért hívott találkozóra, mert arra kért, hogy ha egy szerzői estet tart, én is beszéljek ott vele, de ez már régesrégen eltűnt benne, mikor a nagy titkokat kidermedett szemmel, rámfüggesz­tett áhítattal mondta s mondta, – fájdalmas véletlen folytán, hogy éppen egy proletársors fényképei voltak előttem, – tehe­tetlen apellálás lett, már nem hozzám: önmagához. Az istenhez. Ahhoz, aki Nincs, s kellene, hogy Légyen.