Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2017. április 30. vasárnap    Mai névnap(ok): Katalin, Kitti  
   
PETHŐ SÁNDOR

 

Móricz meteorit szobra

 

 

Nyíregyházán, a róla elnevezett Megyei Könyvtár előtt áll egy köpcös íróember szobra. Kezét zsebre dugja, nyakát behúzza, van olyan látószög is, melyből egyenesen úgy tűnik, mintha nem is lenne nyaka. Lehet, hogy az udvariatlanul fölé dalmahodó modern vasbeton-üveg épület közelsége nyomasztja, de az is lehet, hogy az zavarja, hogy könyvtárat neveztek el róla. Nemigen számít erre a világ e részén az íróféle, s ha mégis osztályrészéül jut, bizony joggal gyanakszik. Féloldalt hajtott, a vállára csak úgy hányavetin, a nyak függőleges átmenete nélkül odahelyezett fejjel, mintha vizsgálna valamit, figyelmesen nézve úgy sejtjük, hogy még a szemét is összecsippenti. Meglehet, Leányfalun hiszi magát, netán a kukorica szárba szökkenését nézi, vagy annak a tollhegyre való kopott emberkének a sorsát próbálja megfejteni, akivel nap-nap után találkozik a Vámház körúton, mikor a Kálvin tértől a Ferenc József híd irányába ballag hazafelé. Móricz szerkesztő úr bronz alakjában is figyel, sőt, vizsgálódik. Arckifejezése éppoly különös, mint a fejtartása. A testtartás, az arckifejezés a valósághoz való odafordulást fejezI ki. Olyan hitelűt, hogy még a zsebre dugott kézben sem a külvilág iránti lekezelést érezzük, hanem a jegyzetfüzet és a ceruza után való tapogatás – író számára igencsak természetes – mozdulatát.

Különös, de évről évre egyre jobban szeretem ezt a korábban javíthatatlanul elhibázottnak érzett szobrot. Ha évente egyszer-kétszer arra vetődöm, szinte rituális rendszerességgel ötlik fel bennem a kérdés: vajon mit lát, s mire kíváncsi belőlünk több mint hat évtizeddel a halála után a félrecsapott fejű Móricz? Személyes érdekeltsége már alig van ebben a világban. Regényeiből az utolsó filmet több évtizede forgatták, kópiái valamelyik raktárban porosodnak, minden nappal, talán órával közelebb kerülve ahhoz az állapothoz, melyben valamelyik erre fizetett hivatalnok, mint digitalizálásra már alkalmatlan állapotút végképp pusztulásra ítéli. A leányfalui telket régóta gyorsforgalmú út harapja ketté, egyik halálos baleseti gócpontja éppen a mostani telekhatár közelében alattomoskodik. Az egykor hatalmas, Németh László által is megemlegetett kertet szeszélyesen szétszabdalták az építkezések vagy az örökösödési viták, az öreg házat nem csak a növényzet, hanem a mostani tulajdonosok elzárkózása is kirekeszti a világból. Az útról nézve azt sem tudni, egyáltalán megvan-e még. Már csak az egyre ritkuló, eltetvesedett gyümölcsfák emlékeztetnek a hajdani gazdaságra, mint ahogyan Móricz fizikai létét sem idézi sokkal több, mint egy-két emléktábla szerte a fővárosban, az Irodalmi Múzeum liliputi méretűre zsugorított dolgozószoba makettje, s egy, a hajdani leányfalui tanya közelében berendezett emlékmúzeum, melynek szűkös helyiségein más, nála sokkal jelentéktelenebb helyi kötődésű literátorokkal osztozik.

Az író nyomát, joggal mondhatnánk, ne emléktáblák, múzeumi tárlókban porosodó, a kíváncsiskodók intimitás iránti éhségének csillapítására kitett szemüvegtokok, zsebórák, divatjamúlt, nehezen mozduló billentyűzetű írógépek, megsárgult szerkesztői igazolványok, üveglapok közé szorított, régen lejárt érvényességű útlevelek őrizzék. Az író a legtermészetesebb módon engedi el életműve kezét halálával: menj, járd az utad. A többit nyugodtan az időre és a szellemi és tárgyi emlékeket akadémiai fokozatot fiadzó, tekintélyt parancsoló kiadványokba s a múzeumi vitrinekbe sorjáztató tudományra bízhatod. Ha tényleg van önálló, létrehozód fizikai jelenlététől független utad. Minden életmű legnagyobb para-doxona: ennek az útnak a létezése vagy hiánya egyáltalán nem függ az életműnek a létrehozó életében megtapasztalt elismertségétől. Jószerivel nem is magától az életműtől, hanem az utókornak róla alkotott értékítéletétől függ. Vagy sokkal inkább attól, hogy ezeket az ítéleteket koherensnek tűnő képpé formálja-e hosszabb-rövidebb ideig valamiféle tudományos tekintéllyel alábástyázott vagy legalábbis ilyennek feltűntetett irodalmi ízlés. A 19. század számos, életében tekintélyes, sőt, nemzeti intézményként működő írója mára olvashatatlanná avasodott, a születésük pillanatában sikertelen, végrendeleti úton elégetésre ítélt Kafka művek némelyike viszont valósággal mindennapi szorongásaink álmoskönyvévé vált. Naiv elképzelés, hogy az úgynevezett kanoni-záció a történelmi folyamatok hideg objektivitásával előre gördülő úthenger, mely véletlenszerűen tipor le egyes életműveket, másokat pedig éppily kiszámíthatatlansággal kikerül, sőt, azáltal, hogy tisztára gyalulja körülöttük a terepet, egyenesen kiemel. A gépet hajtó motorban legjobb esetben értékek, nem ritkán azonban érdekek alakulnak mozgási energiává.

Móricz, ha csak az utóbbi másfél évtizedet nézzük, tagadhatatlanul rosszul járt az utókorával. Nem azért, mert visszahullottak rá az életművére korábban ráaggatott, a politikai átalakulást követő ízlés és tudományos diskurzus terminológiájában bekövetkező váltás nyomán tartalmatlanná vagy csak politikai célokra lefoglalttá vált jelzők. Nem is azért, mert olyan, évtizedeken keresztül kultúrpolitikai okokból homályba vagy félhomályba rekesztett életművek kerültek elő, melyek elhalványítják az övét, elmossák határait, megkérdőjelezik értékeit. A Móricz életműve körüli csönd szerves része egy még most is zajló történelmi folyamatnak. Ennek az átalakulásnak a lényegéből következik, hogy nem tehet mást, mint hogy hallgat Móricz életművéről.

A hallgatás kézenfekvő, felszíni okainak felemlegetése különös módon nem megnyitja, hanem gyakran elzárja az utat a csönd valós okának megértése előtt. A mű egyenetlenségére hivatkozni éppoly jogos, mint méreteire: ilyen terjedelmű életművet elolvasni már nem lehet, legfeljebb itt-ott beleolvasni. S ha egy-egy elszánt irodalomtörténész neki is vág az élethosszig tartó kalandnak, vajon mit változtat ez azon, hogy a nem tudományos előmenetele érdekében olvasó gyakran sorról sorra botladozik a számára már ismeretlen vagy nagyon messziről visszaköszönő jelentésű, Móricz által tudatosan gyűjtött s felhasznált kifejezések között? Értjük ugyan, hogy mit tesz Túri Dani, amikor elpödri a bajuszát, a pendelyszoknyával sincs még bajunk, de vajon hányan tudják, hogy vezet-e út a pitvarból az első házba, s hogy miért van tele a szoba a fölmázolt föld szagával, s mit tesz az a szereplő, aki gubája alá rejti a butyrát? Az a nyelv, amit Móricz használt, a passzív szókincs mélyrétegeibe szorult vissza, s nem egy elemét bármely átlagos számítógép helyesírási javítóprogramja hibaként jelölné meg a szövegben. A nyelv tehát nem könnyíti meg számunkra, hogy közelebb férkőzzünk ehhez a világhoz.

S a környezet sem, melyben e regények, novellák cselekménye játszódik. Nyomuk sincs már azoknak a vidéki kisállomásoknak, ahol a vesszőseprű szép, párhuzamos vonalakat rajzol a homokba a nősülni készülő vasúti altiszt kezében. Az olyan nagy, dupla tetejű, gémeskutas udvarházak is elsüllyedtek az időben, amilyen előtt pipázva várja a vendéget a Kivilágos kivirradtig jószágigazgatója. Az Úri muri Sárga Rózsájának se igen találjuk megfelelőjét, s persze az ott mért spriccert is, ami mellett hétszámra elüldögélnek a szereplők, fröccsnek mondanánk ma. A Móricz regények középosztálybeli hőseit körülvevő tárgyi környezet és szokásrendszer is idegenné vált számunkra. Vágrándy tanácsossal ellentétben nemigen akadunk fenn azon, hogy a kiszolgáló tenyéren, alátét nélkül szolgálja fel a pohár vizet, s nemigen töprengünk el azon sem, hogy miből táplálkoznak a csenevész pesti belvárosi fák, s van-e összefüggés az elsatnyult természet és a városi nők terméketlensége között. Sem a dzsentri hősök zsíros jovialitásában, sem a középosztálybeli hivatalnokok „mondd, kérlek…”-szerű fordulatokkal bevezetett társalgásában nem ismerünk rá saját értékvilágunkra és nyelvhasználatunkra. S nemcsak bornírtságunk és kimértségünk lett más, mint Móricz szereplőié. A szemet aszaló (Sárarany), a falon mászó legyekkel tarkított (Úri muri), vissza-visszatérő motívumként megjelenő levegőtlen, perzselő, alföldi meleg (Forró mezők) sokszor tőmondatokban rögzített leírását olvasva néha az a benyomásunk, hogy Móricz hősei a miénktől különböző földrajzi, éghajlati környezetben élnek. Van tehát okunk elég, hogy ne értsük ezt a világot, mégha nem ásunk is az írói világnézet mélyére, s nem firtatjuk, hogy a magyar társadalomfejlődés valóban a millennium táján bicsaklott-e meg, mint Szakhmáry Zoltán sorsa alapján sejtjük, s a nemzet felemelésének valóban a Bethlen Gábor alakjában megjelenített okos rejtekezés-e a legcélravezetőbb módja.

Mindez egyszerű, de alighanem felszínes magyarázat. Ha ez lenne a Móricz körüli csend egyetlen oka, bizonyára senki nem olvasna ma egyetlen, két-három évtizednél régebben meghalt írót sem. S nemigen tudnánk logikus magyarázatát adni a háború előtti zöldövezeti villák zsúfolt szalonjaiban titkos szerelmüket szövögető budai úriasszonyok, szőlőjükben újbort fejtő nyugalmazott tábornokok gyakran mondén világát erősen elrajzolva megörökítő lektűrirodalom iránt megnyilvánuló tartós nosztalgiahullámnak. Ráadásul a Móricz életműnek létezhet egy másik, éppenséggel a szerző páratlan aktualitását hangsúlyozó olvasata is. A recepciótörténet ellentmondásosságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy gyakran, mint Mikszáth esetében is, ez az olvasat jelenik meg az életmű körüli csend magyarázataként. Abba az érvbe csomagolva, hogy a kulturálisan s nyelvileg nehezen érthető Móricz társadalmi mondanivalóját tekintve olyannyira aktuális, hogy az már árt az olvashatóságának, hiszen ha könyvet veszünk a kezünkbe, valami mást, szebbet szeretnénk benne látni, mint amit a könyvborítón kívüli valóság nyers brutalitással közvetít felénk. Móricz ebben a tekintetben valóban kíméletlen író, a magyar irodalom talán legkíméletlenebbje. Amiről ír, minden kulturális távolsága ellenére, sok tekintetben dermesztően aktuális. A szociológusok és A társadalomtörténészek valószínűleg azt mondanák, hogy azért, mert messze előtte kezdődő s mindmáig ható társadalmi mozgásokat érzett, értett meg. Ebben az értelemben Móricz nem csak jelentőségét, hanem műfaji meghatározását tekintve is történelmi író, s leginkább akkor, amikor nem történelmi környezetbe helyezett regényt ír. Ebben az esetben ugyanis eltűnik a távolság közte és a szereplők között, nem szükséges s hogy milyen sokat adott erre, leányától tudjuk – aprólékos történészi munkával megidéznie az erdélyi fejedelemség vagy az alföldi betyárvilág szokásait, ruházatát, miliőjét. Valószínűleg elég, ha a szerkesztőségbe menet szóba elegyedik valakivel a Centrál kávéház sarokasztalánál, vagy kipillant lakása ablakán az eső utáni gombák szaporaságával épülő gellérthegyi villák felé. Ilyenkor a leghétköznapibbnak elgondolt szereplő is történelmi hőssé válik, a vidéki cselédlány által mosatott kopottas vagy elegáns hivatalnok ruhája jelmezzé, a bánya-panamák középpontját jelentő terített asztalok pedig történelmi helyszínné nemesednek(?) züllenek(?). A Rokonok pókhálószerű kapcsolatrendszerként nem egyszerűen a valóság fölött mozgó, hanem, a máskülönben széthulló, mert egymáshoz nem szervesült elemekből álló társadalmi valóság elemeit összetartó, s ezáltal a fizikai realitás fölött alkukból, kapzsiságból, hatalomvágyból szőtt másik hálószerű világot működtető szövetségéről nem szükséges külön ítélkezni. Egy bizonyos filozófiai álláspont szerint elegendő bemutatni, s az magában hordja az ítéletet.

De vajon tényleg ennyire szemérmes (vagy ennyire tudatos-e) az olvasó? Tényleg elegendő-e mindez ahhoz, hogy saját olvasói komfortérzetünk megőrzésének jogán egy egész életművet kirekesszünk a látókörünkből? Azt hiszem, nem. Móricz hiányunknak sem ez az oka, jóllehet a magyarázatot szerintem is az írónak a valósághoz fűződő viszonyában kell keresnünk. Móricz a szó legsajátosabb értelmében konflik-tuózus szerző. Mint önmagáról írja: mindent actioban lát, két ember egymáshoz fűződő viszonya legadekvátabban a harcukban jelenik meg számára. A harc hordozza a karaktert, a történetet, a miliőt. Harcban állhat a férfi a férfival, a feleség a férjjel, a férj a kollégájával. A harc folyhat a hatalomért, pénzért, befolyásért, a szegények igazságáért, a nemzet boldogulásáért, az eltulajdonított reskontóval elveszett becsületért, az egyszeri jóllakásért vagy a hetedik krajcárért.

Ámde vigyázzunk. A gondolat hátterében a szociáldar-winizmus kísértete leselkedik. Ha csak ennyi lenne Móricz viszonya a világhoz, aligha lenne több egy középszerű naturalistánál, akinek műve mögül már jó ideje kihátrált az azt motiváló filozófia, s ha egyes leírásaiban vagy esetleg már csak mondataiban még gyönyörködünk is, ez írói tehetségének, s nem társadalomképének vagy műveltségének szól. Az a viszonyrendszer, ami Móriczot realistává teszi, sokkal összetettebb és sokkal mélyebbre van ágyazva az európai gondolkodás történetébe, mint a szociáldarwinizmus és a Móriczcal oly gyakran összekapcsolt naturalizmus divatja volt. Ismeretelméleti alapjai Descartesnál jelennek meg a 16.-17. század fordulóján. Nem a módszeres szkepszisben, hanem abban az előfeltevésben, hogy a kételkedés módszerével vizsgált világot az értelem elvei hatják át, s ha megfelelő módszerrel közeledünk hozzá, a világ nem csak élhetőnek, hanem az értelmünk által megragadhatónak s racionálisan leírhatónak mutatkozik. Erre a leírásra a természetfilozófia felől később a francia felvilágosodás számos, sok szempontból riasztó következményekig végiggondolt kísérletet tett, Lamettrie L’homme machine-jától Holbach báró Système de la Nature-jéig. A társadalomfilozófiai gondolkodásban már korábban kimondja Machiavelli azt az alaptételt, hogy a társadalom működése szükségképpen konfliktusok révén valósul meg, s a politika nem más, mint e konfliktusok következetes, az erkölcsitől különböző, de azzal egyenértékű szabályrendszer alapján való végigharcolása. A valóság, különösen a társadalom leírásában lépten-nyomon ellentmondásokba ütközünk: természetes késztetéseink, mint A méhek meséje tanítja, nem tehetnek egyszerre gazdaggá és erkölcsössé is minket, sőt, ahogy a Leviathán példájából látszik, korlátlan kiélésük alkalmasint pusztulásunkhoz vezethet. A társadalom működésének két lehetősége – feltéve, hogy nem Justus Lipsius jóindulatú sztoicizmusával nézünk rá, s a 17. századi cambridge-i platonistákkal ellentétben nem hisszük, hogy örök morális rend igazgatja –: ezeknek az ellentmondásoknak a megzabolázása az öndestruktív emberi természet elé állított korlátokkal, mint Hobbes javasolja, vagy legalábbis az ellentmondá-sok feloldhatatlanságának Mandevilletől megtanulható rezignált tudatosítása.

Bármelyik utat válasszuk is, hallgatólagosan vagy kimondva föltételezzük, hogy a valóság nem puszta gondolati konstrukcióként, hanem tőlünk független ontológiai realitásként létezik. A valóság létezésének ez a feltételezése az a hatalmas erejű narratíva, ami nélkül a 19. századi realista regényirodalom elképzelhetetlen lenne, s ennek a narratívának egyik utolsó magyar képviselője Móricz. Ebből a levegős történeti szemszögből nézve Móricz minden megszorítás nélkül európai író. Éppen annyira, mint Balzac, Dickens, Stendhal vagy éppen Tolsztoj. Történelmi, társadalmi helyzetéből következik, hogy sokszor élesebben éli meg a konfliktusokat azoknál. Szinte mindig ott lapul írásai mélyén a kitörni kész dráma, a Barbárok első soraiban éppúgy, mint az 1926-os Nyájban című novella tragikus esküvői történetében vagy a Rokonok alaphelyzetében. Számára a konfliktusok nem a mű esztétikumához, hanem a benne ábrázolt valóság alapszerkezetéhez tartoznak. Komolyságukat és ontológiai státuszukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sokszor halállal, még gyakrabban erkölcsi megsemmisüléssel végződnek: a regények utolsó oldalain fegyverlövés dörren, mentőorvos érkezik, mindent fölemésztő s a pusztulásban megtisztító tűz lobban fel. A valóság ontológiai realitását megfogalmazó narratíva másik fontos eleme: az író nem alakítja, hanem ábrázolja a valóságot. Felmutatja, s nem feloldja a konfliktust. Még nem vezeti mint ezt később a szocialista realizmus kiskátéja előírja – a társadalmi ellentmondásokból való kiút megmutatásának szándéka.

Mindez, meglehet, sokak szemében kétes hitelű magyarázat. Azt hihetik, s nem is teljesen alaptalanul, hogy a valóság ontológiai realitásának narratívája nem több mint elméleti konstrukció. Kultúrtörténeti mítosz. Vagyis valami olyasmi, ami hozzásegít ugyan a valóság némely, másképpen talán fáradtságosabban magyarázható vonatkozásának értelmezéséhez, de eszünkbe sem jut, hogy saját valóságát komolyan vegyük. Ha így lenne sem bizonyos, hogy indokolt lenne az ellenérzésünk. Ennek oka történeti. Ha el is tekintünk az európai gondolkodás korai történetétől, a mítosz a reneszánsztól kezdődően jó négy-ötszáz éven keresztül kulturális önértelmezésünk egyik fontos, ha nem a legfontosabb eszköze volt. Számos olyan magyarázó sémát tett lehetővé vagy egyenesen kínált fel, mely segítségével G. Vicotól, James Mac-phersonon, J. G. Hamannon, Herderen át a két Grimmig, R. Wagnerig és Nietzscheig az európai kultúra számos jelensége nyerte el, bár néha csak időlegesen, a jelentőségét. Annak igazolására pedig, hogy mennyire rá vagyunk szorulva mindarra, amit a mítosz és csakis a mítosz adhat nekünk, elég találomra belelapozni C. G. Jung műveibe. Ebben az esetben azonban nem ez a történeti vonatkozás az igazán lényeges. Sokkal fontosabb, hogy a valóság ontológiai realitásának narratívája, még ha kultúrtörténeti mítosznak tekintjük is, hozzásegíthet minket a Móricz életműve körüli csend értelmezéséhez.

A kérdés ilyesféle megfogalmazása magától kínálja az adekvátnak tetsző, de alaposabb vizsgálat után elszomorítóan felszínesnek bizonyuló válaszlehetőségeket. Ha elfogadjuk, hogy egy mítosztalanított – vagy fogalmazzuk személytelenebbül: mítosztalan – világban élünk, mi sem tűnik logikusabbnak, mint hogy nincs szükségünk arra a mítoszra sem, amely azt tanítja, hogy a valóságot nem szolipszista szellemi konstrukcióként teremtjük, hanem tőlünk függetlenül, ellentmondásosan, de racionálisan értelmezhető és leírható módon létezik. A válasz azért felszínes, mert nem mítosztalan világban élünk. Ha alaposabban szétnézünk, éppenséggel az ellenkezőjét látjuk. A mítosz folyamatosan történik velünk, s mint minden korban szokta tenni, elrendezi az életünket, megválaszolja legfontosabb kérdéseinket. Megállíthatatlan áradatban hömpölyög felénk a földalatti mozgólépcsőjének reklámplakátjairól, a légkondicionált bevásárlóközpontok hideg neonfényű kirakatain át, ránk mosolyog az óriásplakátokról, kikacsint az arctalan próbababák tökéletesen csomózott selyem nyakkendőjének ráncaiból. Kalandra hív trópusi szigetre, elszigetelt luxusvillába, ahol a napi huszonnégy órás kamerás felügyelet eltűrésért cserébe házat, autót, évjáradékot, még bulvár magazinbeli hírnevet és rólunk készült meztelen fotót is nyerhetünk. Az apa- és férjgyilkosság, vérfertőző nász, anyaölés, a mítosz archaikus, barbár rétege végleg elsüllyedni látszik. Azok a létkérdések, amelyekre a maguk módján választ kínáltak, egzisztenciális kérdésekké fogalmazódtak át: a kaland nem a Minótaurosz barlangjába, hanem a televíziós stúdióba hív, ahol harmincpercnyi játékidő alatt éves jövedelme negyvenszeresét is megnyerheti a hős.

Nem a mítosztalanság, hanem egy új mítosz korában keresi hát a helyét az a szemlélet, amely még előfeltételezte a világ leírhatóságát. Nincs könnyű dolga. Az ontológiai előfeltevésként létező valóság helyét átvette a folyamatosan keletkezőben lévő valóság. Az egyikről majd’ öt évszázadig hittük, hogy van, a másikról néhány éve vagy legfeljebb néhány évtizede tanuljuk, hogy folyamatosan alkotják számunkra s alkotjuk magunk számára. A kettőnek filozófiai értelemben nincs sok köze egymáshoz, hacsak az nem, hogy az utóbbi erőszakosan próbálja elhitetni velünk, hogy a természetes örökösödés jogán lépett az előbbi örökébe. S hogy mennyire nem így történik, az többek között abból látszik, hogy nem tud a másik alapvető filozófémájának, a világ ontológiai realitásként való elképzelésének makacs továbbélési ösztönével mit kezdeni. Sőt, ennek olyan emlékeivel sem, mint Móricz életműve. Móricz műve – és ilyen Mikszáthé s Nagy Lajosé is – a maga anakronizmusában kihívás, egy más filozófiájú korszakból itt ragadt meteorit: elszállítani nem, legfeljebb megkerülni lehet. De az is sokáig tart. Az a társadalmi réteg, melyről Móricz írt, ma már nyomaiban sem létezik. Ha ma élne, saját szocializációs háttere és értékrendje szerint aligha találna olyat, amiről írhatna. Dehát ki tudhatja, vajon akarna-e ma debreceni diák lenni?

Végül válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy miért szeretem egyre jobban a köpcös író nyíregyházi szobrát. Azért, mert úgy érzem, hogy példaszerűen néz az őt körülvevő világra. Ferdén. Már-már komikus fejtartással. Jó lenne megkérdezni, hogy tényleg így van-e, de mivel nem lehet, legfeljebb feltételezhetjük: ő így látja egyenesnek. Azon nem szeretek gondolkozni, hogy mi miért látjuk az ő tartását ferdének. Ibsen szerint Peer Gyntnek csak egy aprócska szemműtéten kellett volna átesnie, hogy a manók királya lehessen. Utána már úgy látott volna, mint a többi manó. Bizonyára soha többé nem kellett volna erőltetnie a szemét, s talán arra sem lett volna szüksége, hogy természetellenes fejtartással igazítsa látása fókuszát az őt körülvevő manó-világhoz. Ki tudja, miért nem tette? Valamiképpen mégis megnyugtató, hogy így alakult.

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap