Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
SPIRÓ GYÖRGY

 

Az igazság és a nagyság

 

 

MÓRICZ ZSIGMONDRÓL

 

 

 

„Úgy ül a pápa a trónján, mint az emberiség anyósa.”

Móricz Zsigmond mondata ez, emlékezetből idézem a Kelet Népéből, mert nyáron a könyvtárak zárva vannak és most nem tudok utánanézni. Ha nem szószerint idézem, bocsánatot kérek, de a lényege ez. Erre a mondatára az Eötvös Könyvtár raktárában üldögélve bukkantam, amikor harmincnégy éve, 1969-ben végigolvastam az összes magyar irodalmi folyóiratot az elsőtől az utolsó számukig. Tanulságos stúdium volt; be kellett látnom, hogy semmi sem úgy történt, ahogyan az irodalomtörténet tanítja.

Akkor már régi Móricz-rajongó voltam, mégis szíven ütöttek a Kelet Népében elegyes, néha obskurus témákról közölt esszéi, amelyek önálló kötetben máig nem jelentek meg. Akkor kaptam először bepillantást a lelkébe, és ugyanezt a megütődést éreztem, amikor 1981-ben megjelent a Móricz Virág nevével megtévesztően jelzett „Tíz év”, ez a döbbenetes válogatás Móricz naplójából – pár éve ismét közöltek belőle csodálatos részleteket a Holmiban; az egész máig nincs kiadva, nyilván valakiknek az érzékenysége okán, ami mellesleg kultúrbotrány. De hát előfordul, hogy a legnagyobbak naplóját elsikkasztja az utókor, és nem csak nálunk; ugyanígy sikkasztott el kardinális részeket Mickiewicz naplójából a fia.

Aki meglátja, hogyan ül a pápa a trónján, az a sámánok erejével bíró léleklátó. Ilyen mondatot csak nagyon nagy író tud odavetni.

Hogy mekkora hatalmas író, azt nem kell külön magyarázni annak, aki olvasta az Erdélyt, ezt a monumentális történelmi kamararegényt, aki olvasta a Fecskék fészket raknak című gyönyörűséges, szívfacsaró, ma is rólunk szóló metsző elbeszélést, a Rokonok szorongató, kisszerűségben tobzódó szűkös világát, az Isten háta mögöttet és a többit – a tizede is elég lenne, hogy a XX. század legnagyobb magyar prózaíróját tiszteljük benne. Ami mégis magyarázatra szorul: mitől van az, hogy ez a kivételesen érzékeny és erős lélek olykor léha, máskor giccses műveket is papírra vetett, sőt ki is adta őket, s hogy a Tragédia remeklése mellett ott van a Hét krajcár idillt hazudó világa, a Barbárok csinált, irodalmias, álmély közege, a Betyár rémes, másodromantikus meséje, A boldog ember és a Csibe-novellák kétségbeesett, önfeladó harmónia-keresése.

A legkönnyebb a drámák gyöngéit indokolni: hazug volt a számára adott színház formanyelve és erkölcse; illúziókba, rossz ízlésbe, szentimentalizmusba menekülő a riadt, gyáva kispolgári közönség. Minden jelentős magyar író rosszul járt, ha drámával kísérletezett a század első felében, még Füst Milán is, Szomory is, Molnár Ferenc is, hogy az aránylag legjobbakat említsem, és csak Weöres Sándor úszta meg a kortársak közül, aki tudatosan félreállt, a színházépületen – a társadalmon – nem akarván belül kerülni.

Azt már nehezebb megérteni, hogy a nyelvvel, a formával, az ábrázolandó anyaggal tudatosan küszködő, mániákusan valóságkutató alkatú Móricz a remekművek mellett hogyan volt képes annyi gyöngét is kiadni a kezéből. Igaz: írásból élt, és az egyenetlenség kortársai közül szinte mindenkire érvényes, Kosztolányira is, Karinthyra is, Krúdyra is. Móricznál mégis nagyobb a művészi kilengések amplitúdója.

Mindig az igazságot kereste és mindig a nagyot akarta, talán ebben az alapszándékában rejlik a magyarázat.

Nehéz ma már elképzelnünk, micsoda óriás ellentmondások lökték a magyar irodalomba Móricz nemzedékét. Olyasvalami történhetett a XIX. és a XX. század fordulóján a magyar szellemi életben, mint csaknem száz évvel korábban az oroszban: egy keleti, feudális, tespedt nemzet legjobbjai kényszerültek szembenézni a dinamikus Nyugattal, és pontosan ugyanazt mérték fel, amit annak idején Puskin, Gogol, Lermontov és a többiek: ha ez a nehezen mozduló, csökött társadalom nem szedi össze magát, akkor a fejlettebb népek legázolják. Óriási irodalom jött létre mind a két esetben, legföljebb a magyart nem ismerték és továbbra sem ismerik el a világban.

Móricz jobbra hivatott, katasztrófában végző főhőseit az orosz „felesleges ember” változataként is le lehetne írni. Akárcsak Szindbádot. Mindenki fölösleges Magyarországon is, akiben erő, emberség, akarat van. Túri Dani valójában Anyegin rokona. Nem mintha az orosz irodalom hatása jelentős lett volna Magyarországon; a helyzet volt hasonló. Egyebekben a hasonlóság nem érvényes: az a pokoli, démonikus humor, amelyet egy nagy, a maga létében minden keserv ellenére biztos nép megengedhet magának, a magyar irodalomból szükségképpen hiányzik. (Hiányzik a lengyelből is: ők is úgy érezték, hogy bármikor legázolhatják őket.)

Ha nem fejlődünk, elpusztulunk.

Ady kimondta, megélte, belepusztult; Móricz megélte, ábrázolta és lassabban pusztult bele.

Úgy érezték annak a nemzedéknek a legjobbjai, hogy intézményi és társadalmi támogatottság híján irtóztatóan erősnek kell lenniük, és azok is lettek. A romantika nagyravágyása élt bennük tovább, miközben a valóságos lét realitásai érdekelték őket, ezért is fenyegette őket a romantikus közhelyekbe való belezuhanás. Volt erős elszánású, profétikus hajlandóságú író közöttük nem is egy, akinek a tudata nem volt eléggé határozott, például Szabó Dezső, vagy, kissé később, Németh László; ők nagy tehetségük ellenére sokszor elvétették az igazságot. Móricz csak időnként veszett el a kor által – szerinte – rámért feladatok súlya alatt, máskor kibújt a magyar társadalom újra és újra rászakadó törmelékei alól és nagyon nagy műveket hozott létre.

Az igazságot és a nagyságot egyszerre kereste és akarta, és ez a kettő az első világháborút követően nemigen volt már összeegyeztethető.

Meg lehetett fogalmazni az igazat a kicsiny, szűkös országról, de az nem volt nagyszabású. Lehetett akarni a nagyot, de az nem lehetett már igaz. Ebben a dilemmában vergődött aztán a magyar próza a XX. században végig; elsőként Móricz nemzedékét érte ez a trauma, de nem múlt el később sem, és máig ebben a bajban élünk. Ebben valóban egyedül voltunk: a szomszédaink területet, államiságot és lélekszámot nyertek, mi pedig az önálló államiság kétes értékű elnyerésén kívül csak vesztettünk. Náluk, optimista bizakodóknál, erős lehetett az avantgard, nálunk szükségképpen a konzervatív szemlélet került előtérbe. Védekező, kicsike, nyomorult nemzetben is lehet kutatni az igazságot – Móricz megtette mind a szépirodalomban, mind a publicisztikában, a realitások iránti szomja soha nem enyhült –, de a nagyság akarása óhatatlanul visszalépést jelent, ha az alapjai a társadalomban elvesztek. A nagyság akarásából másodlagos romantika, siralmas, nemzeti mitizálás jöhet csak létre, amint létre is jött a magyar prózában a húszas-harmincas-negyvenes években. Ehhez képest kell igazán értékelnünk, hogy Móricz páratlan kísérlete, az Erdély-trilógia sikerült.

A kicsike jelenből a nagyszabású múltba visszakozott, hogy a személyiségének megfelelő nagy alakoknak talajt és hátteret adjon. Móricz hatalmas személyiségének szűkös lett az adott magyar élet, hát olyan közeget keresett, amelyben lelkének nagysága, tépettsége, mélysége, tragikuma teret kaphat. Megcsinálta, amit senki más, amit voltaképpen nem lehet. Csoda, hogy mit művelt a remekműveiben, a többi pedig nem számít.

Ma nem olvasnak Móricz-műveket, mert ez a nagyság erkölcstelen, kicsinyes, perspektívátlan és lumpen korunktól idegen. Igaz, másféle műveket sem olvasnak. A mai írók sem olvassák, jobban szeretik a léha, szellemtelenül szellemeskedő pógári irodalmat. Túl nagy nekik Móricz, vagy, ahogyan egy rövidke esszémben negyedszázada írtam: „elérhetetlen magasságban lebeg fölöttünk”. Az igazi kérdéseket azonban ma sem lehet másképpen föltenni, mint ahogyan ő tette. Ma sem más a helyzet, csak el van fedve mindenféle közhelyekkel. Az igazat akarjuk-e írni, vagy nagyot akarunk-e alkotni? S ha mind a kettőt, ami összeegyeztethetetlen, ugyan mi véd meg minket a kudarctól?

Ma is összeállíthatnánk a nyomorgó hárommillió étlapját, s bemutathatnánk bármelyik miniszterelnöknek, mint ő tette. Ma is aláírhatnánk az uszítás, a törvénytelenség elleni röpiratokat, mint ő. Mégsem ez a lényeg. A lényeg, hogy a szűkösség még inkább a nyakunkra tekeredett, mint őneki. Hol van szem, amely meglátná, hogyan ül a pápa a trónján? Hol van olyan önismeret, olyan mély társadalmi érdeklődés valakiben? Annyira mély részvét mindenki – és nem csupán a megnyomorítottak és a megszomorítottak – iránt? Hol van valaki, akiben a tragikus életérzés nagy művészetet tudna produkálni?

Ha nem tud is róla, Móricz alapkérdésére ad választ mindenki, aki a szűkös magyar létből kifelé menekül a műveiben. Akiben a nagyforma igénye eleven, az emigrál, legalább a műveiben. Móricz Erdély múltjába emigrált, mások még messzebbre vetődnek, és nem számít, hogy porhüvelyük történetesen köztünk vegetál. Ismét Weöres Sándort említhetném, aki ugyanarra a problémára adott választ, mint Móricz. És említhetem Hamvast. Bizonyos értelemben említhetem a másik nagy parasztírót, Kardos G. Györgyöt, aki imádta Móriczot. Nem attól lesz valaki a parasztság, a „nép” ábrázolója, hogy, úgymond, „beléje született”. Móricz sem parasztnak született – a parasztot, az urat, a polgárt, az arisztokratát ő öntevékenyen, magát művelvén tanulta meg. Mert író volt, és annak az a dolga, hogy mindenkit a velejéig megtanuljon.

Nagy ünnepe lesz a magyar irodalomnak, ha Móricz naplója a maga egészében, minden gyáva kurtítás nélkül végre napvilágot lát. Nem tudhatom, mi van még benne tárgyszerűen – csak azt tudom, hogy az egyik legnagyobb magyar lélek dokumentumai, amelyeket ez a nyomorult, elsatnyult ország, mint a gyöngyöt, kiizzadott magából.

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap