Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2018. december 17. hétfő    Mai névnap(ok): Lázár, Olimpia  
   
SEM A SÓLYOM SZEME NEM LÁTJA

Vannak, akik úgy vélik, hogy Júdás az árulást követően nem követett el öngyilkosságot és nem vetette a harminc ezüstpénzt Kajafás lábai elé

BENE ZOLTÁN

 

 

Sem a sólyom szeme nem látja

 

 

 

A gimnázium épületegyüttese a folyó partján fekszik. Mellette, az úttest túlsó oldalán aprócska park található. Ez a park – melynek területén elszórtan csenevész fák nőnek, négy-öt pad és két beton sakkasztal áll – hónapok óta egy hajléktalan birodalma. A hajléktalan hetven-nyolcvan felé járhat, ruhája elhanyagolt, mocskos, szakálla őszes, de inkább sárga, fején mindig, télen-nyáron egyaránt elkoszlott sísapkát visel, amely alól csimbókokban lóg ki zsíros haja, az arca több helyütt sebes, kiszáradt bőre valahol folyton fölreped, a szája cserepes, az egyik szemén kezdődő hályog, kezei koszosak, körme ápolatlan.

Tamás a szünetekben gyakran kiszökött a gimnáziumból a parkba néhány barátjával, cigarettázni. Általában ügyet sem vetettek a közelről meglehetős bűzt árasztó öregre, Tamás azonban felfigyelt rá. A Halászkirály legendája című film jutott róla eszébe. Szeme sarkából napokon át vizslatta az öregembert, aki nem emlékeztette ugyan a filmbéli elesett utcalakót alakító Robin Williamsre, mégis el tudta róla képzelni, hogy neki is lehet valamiféle legendája. Tamás ugyanis szinte bármiféle helyzetet filmbe tudott illeszteni, illetve megtalálta a módját, hogy úgy kezelje, mintha a saját filmjének része volna. Kedvenc szórakozása volt a saját életét filmként látni.

Végül egy délután, a tanítás végeztével, mintegy véletlenül, a park felé kanyarodott. Megállt az egyik padnál, táskáját letette, cigarettát kotort elő, rágyújtott.

– Nem volna egy cigarettája nekem is? – hallotta kisvártatva a toprongyos öregember irányából, aki az egyik sakkasztal mellett kuporgott. Tamás elővette a dobozt, a hajléktalanhoz lépett, nem szólt semmit, megkínálta a Sopianaeból, tüzet is adott.

Így kezdődött az ismeretségük. Tamás ekkortól naponta felkereste az öreget, cigarettával kínálta, és beszélgetésbe is elegyedett vele. Néha bort is hozott neki a közeli csemegéből. Más tengődő hajléktalanok is gyakorta megállították, pénzt kértek tőle, legtöbbje nem titkolta azt sem, hogy borra kellene – nem volt ez szokatlan Tamás számára. Akadtak visszatérő ágrólszakadtak, egyik-másiknak még a nevét is tudta, mint például azét, aki elárulta, hogy a parkban tanyázó öreget Padrénak hívják. De ismerte a nemrégen még a folyóparti sétány bokrai közt tanyázó párt is, a cingár férfit és a termetes asszonyt, akik nem restelltek fényes nappal szeretkezni a dobozokból, pokrócokból, újságpapírból épített, mégis kirakatnak ható otthonukban. Azt is tudta, miért tűnt el olyan hirtelen a cingár. Nézeteltérése támadt egy másik hajléktalannal, egészen pontosan féltékenységi ügyről volt szó, valóságos szerelmi drámáról. Az asszony egyik este, azt gondolván, hogy élettársa már mélyen alszik a benyakalt bortól a dobozok oltalmában, éppen egy másik nyomorult nadrágjából halászta elő annak petyhüdt nemiszervét, hogy a petyhüdtség állapotát megszüntesse, amikor váratlanul felébredt a cingár, azon nyomban kést ragadott, és szíven szúrta letolt nadrágú vetélytársát. A szerencsétlen ott helyben meghalt, a cingárt elvitték a rendőrök, az asszony is szedte a sátorfáját, és a folyóparti sétány bokrait ismét a verebek vették birtokukba. Padre is ismerte ezt a történetet, de láthatóan nem érdekelte. Sem ez, sem más történetek nem keltették fel a figyelmét. Ha Tamás néha mesélt neki valamit, szívesen meghallgatta, de nem szólt rá semmit. Ha ő beszélt, leginkább az Újszövetségből idézett, szeszélyesen és szenvedélyesen, és mindig Júdással kapcsolatosan, szószerinti pontossággal:

– Akkor Júdás, az Iskariotes, egy a tizenkettő közül, elméne a főpapokhoz, hogy őt azoknak elárulja. Azok pedig, a mint meghallák, örvendezének, és igérék, hogy pénzt adnak néki. Ő pedig keresi vala, mimódon árulhatná el őt jó alkalommal.

– És mindjárt még mikor ő szól vala, eljöve Júdás, egy a tizenkettő közül, és vele együtt nagy sokaság, fegyverekkel és botokkal, a főpapoktól, az írástudóktól és a vénektől. Az ő elárulója pedig jelt ada nékik, mondván: A kit megcsókolok majd, ő az; fogjátok meg azt, és vigyétek el biztonsággal. És odajutván, azonnal hozzáméne, és monda: Mester! Mester! és megcsókolá őt. Azok pedig ráveték kezeiket, és megfogák őt.

Mindezeket szavalva, égő tekintettel citálta. Olykor Júdás istentelenségét, ördögi, a pokol mélyéről elszabadult gonoszságát is ecsetelte hozzá kérlelhetetlenül, mély átéléssel, gyűlölettel teli hangon. Máskor viszont úgy beszélt, mintha kételyekkel küzdene:

– Akadnak, akik úgy gondolják, hogy Júdás az árulást követően nem követett el öngyilkosságot és nem vetette a harminc ezüstpénzt Kajafás lábai elé. Ugyanezek az emberek tudni vélik, hogy meg sem bánta a tettét Iskariotes, mi több, a vérdíjon egy vértelket, hakeldamát vásárolt magának, ahol magas kort élt meg, szőlőt művelt a Sion hegyének napsütötte lejtőin, és esténként saját, zamatos borát kortyolgatva üldögélt házának tornácán, nézelődött a leereszkedő szürkületben, s talán szép felesége, erős, egészséges gyermekei is voltak, s talán boldogan élt, boldogan halt meg. Megint mások úgy képzelik, igaz ugyan, hogy telket vett a pénzen, és az sem hazugság, hogy sokáig élt még a mindent megváltoztató kereszthalál és feltámadás után, de nem művelt szőlőt, nem érzett boldogságot, nem költözött megelégedettség szerény hajlékába, hanem őrült gyanánt bolyongott naphosszat Sion hegyén, olykor Izráel városaiban is, és minden csuklyás férfiban Őreá ismert. Ilyenkor leborult előtte és könyörgött, hogy lenyalhassa az alvadt vért szöggel átütött csuklóiról és bokáiról.

Tamás erre a legendára várt, mégis vitába szállt vele. Martin Scorsese filmjét, a Krisztus utolsó megkísértését mesélte el Padrénak.

– Ha nincs Júdás, nincs Megváltás, ha nincs Megváltás, nincs kereszténység – magyarázta. – Ha nem is a filmet vesszük alapul, hanem az evangéliumi történetet, akkor is arra kell jutnunk, hogy Júdás árulása nélkül Jézus egész tevékenysége hiábavaló. Ha nem hal meg a vétkekért, ha nem veszi el a világ bűneit, és ha nem győzheti le a halált azáltal, hogy feltámad, mit ér el? Egy próféta a sok közül. És a sikerhez kellett Júdás. És Júdás tudta, mit vállal, tudta, hogy az emberek gyűlölni fogják, de annyira szerette Jézust, hogy még ezt is megtette érte.

Padre legyintett.

– A botor és gyermekes vitatkozásokat pedig kerüld, tudván, hogy azok háborúságokat szülnek. Pál apostol levele Timóteushoz, a második.

Tamás ezektől a szavaktól vérig sértődött, nem is válaszolt, de magában elhatározta, hogy nem keresi többé Padre társaságát. Elege lett abból, hogy Padre soha nem köszön meg semmit, nincs egy jó szava, pedig igazán sokat tesz érte, bár maga sem tudja, miért.

Újra filmek forogtak az eszében. Ezekben általában idős, tapasztalt, kétes egzisztenciájú férfiak igazították el a fiatal fiúkat a világ útvesztőiben, és segítették őket a hírnév, a siker, a kalandok felé. Rengeteget járt moziba, letöltött mindent az Internetről, ami letölthető, négy videotékának is tagja volt, komoly filmgyűjteménnyel rendelkezett videokazettán, CD-n és DVD-n. Mindent megnézett. Néha azon kapta magát, hogy bizonyos helyzetekben úgy viselkedik, ahogyan egy filmen látta, és ez gyakorta zavarta. Most is erről lehet szó, gondolta, emiatt próbáltam segíteni Padrén, ezért próbáltam beszélgetni vele, közeledni hozzá. Ennyi volt, csapó, vége. Maradjon ezután magának egyedül.

Három napig tartotta magát elhatározásához. A negyediken két üveg borral és egy doboz cigarettával állított oda Padre padjához, a sakkasztal mellé.

– Magának hoztam.

– Rendes gyerek vagy – mondta Padre. – A többiek leköpnek. Bár leginkább le se köpnek.

– Magának hoztam – ismételte meg Tamás.

– Jó. Jól tetted – hagyta rá az öreg. – Ha nem tudod, hogy miért hoztad, úgy is jó. Van ösvény, amelyet nem ismer a sas, sem a sólyom szeme nem látja azt. Jób könyve.

– Kívülről fújja az egész Bibliát – mosolyodott el Tamás. – Azt hittem, csak az Újszövetséget tanulta meg.

– Nem fújom kívülről a Bibliát – szabadkozott Padre. – De elég sok részletet ismerek belőle. Megőriztem a fejemben, hogy ne vehessék el tőlem.

– Kicsodák? – kérdezte a fiú.

– Ez nem tartozna rád – dörmögte Padre. – Nem terhelhetek senkit az én nagy bűneimmel. Az én júdási bűneimmel!

– Elárult valakit? – faggatta Tamás.

– Hagyjuk! – legyintett az öreg hajléktalan. – Bár, ha annyira akarod… Végül is nem rejtegethetem a vétkeimet örökké. Igaz, a sok beszédben elmaradhatatlan a vétek; a ki pedig megtartóztatja ajkait, az értelmes, mondta Salamon a példabeszédekben. De én nem vagyok Salamon. Inkább Júdás, ha hozzá képest jelentéktelen is. Elmondom hát, mit cselekedtem.

– Elárultam a testvéreimet. Az ötvenes években – suttogta az öreg. – Szerzetes voltam, és megcsúfoltam az eskümet, a hitemet. Azt sem tudom már, voltaképpen miért tettem, amit tettem. Nem tudnék más magyarázatot adni rá, mint hogy úgy láttam, a kommunizmus egy a krisztusi úttal. Tévedtem. Az eszme talán egy és azonos, de az eszme kevés. Tévedtem, súlyosan tévedtem! Harminc éven át gyötrődtem. Bizonygattam az igazamat magamnak és mindenkinek, próbáltam hinni, hogy továbbra is szolgálhatom azokat, akiknek szolgálatára hajdani esküm kötelezett. Egy ilyen árulással, ilyen bűnnel a múltamban azonban lassan kilátástalanná és értelmetlenné vált az életem. Évről évre világosabban láttam, hogy tévedtem, és erre a tévedésre alapoztam minden addigi döntésemet! Kudarcot vallott az ítélőképességem. És harminc év után újra árulóvá lettem. Hátat fordítottam az embereknek és önmagamnak. Néha arra gondolok: talán ez is tévedés volt. Hogy tévedést halmozok tévedésre, egy életen keresztül. Te óvakodj a tévedésektől! Kezdd azzal, hogy nem hiszed el azt a filmet, azt az utolsó megkísértést! Nem ilyen hősies és önfeláldozó az ember. Csak az Isten volt hősies és önfeláldozó. Egyetlen egy alkalommal.

Tamás fel sem fogta igazán a vallomást, csak azt, hogy Padre sem tud végső soron mást tanácsolni, mint hogy ne higgyen egyik filmnek se. Ezt otthon is hallotta eleget. Pedig ő azt szerette volna, ha az élete egy film. Elalvás előtt is filmeket játszott végig magában, hogy úgy tűnjön, létezik még olyasmi, amiért érdemes. Nem akart újra vitába szállni, otthagyta Padrét, s miközben a folyó partja felé bandukolt, zsongtak a fejében Padre szavai. Kissé megijedt Padrétól és saját magától is, mert úgy érezte, hogy ő jó ember, aki felkarolja az idős bűnöst – valójában pedig csak egy filmben szerepel.

A folyónál leült a lépcsőkre, bámulta a vizet, az úszóház körüli fodrokat. Szomorkodott, mert nem tekintheti magát igaz embernek. Aztán váratlanul megint filmet látott, Padre filmjét – csuhákkal, könnyekkel, karszalaggal, vérrel, jajszóval, kereszttel és vörös csillaggal, egy kopasz ember bekeretezett fényképét a falon és utána homály, zavaros tekintetek, fekete-fehérben. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, amint két alak mellételepedik.

– Szevasz, Tomi.

– Szevasztok – nézett rájuk meglepődve, két általános iskolai osztálytársára.

– Jól vagy, bazmeg?

– Semmi. Csak elgondolkoztam.

– Akkor oké. Nincs egy cigid?

Tamás eléjük tartotta a dobozt, azok vettek egy-egy szálat.

– Tűz?

Tamás tüzet adott.

– Mi a faszt csinálsz te azzal a vén mocsokkal ott a parkban? – kérdezte az egyik fiú bodor füstöt eregetve.

– Csak beszélgetünk.

– Azzal? Hülye vagy te, bazmeg! Olyan büdös, mint a hatnapos szar! Még piát is hordasz neki. Inkább add nekem, bazmeg, mint annak a tetves féregnek! Az ilyeneket el kell taposni. Az összes rohadt hajléktalant!

– Ezt inkább hagyjuk.

– Jó’ van, na, csak nem értettük a dolgot. Hogy miről dumálsz vele.

– Nem dumálunk igazán. Én mondok valamit, ő mond valamit, a kettőnek nincs sok köze egymáshoz. Ma először beszélgettünk. Elmondta a történetét.

– Kurva érdekes lehetett, bazmeg!

– Az volt – emelte meg a fejét Tamás. – Tanult ember, egykori szerzetes, csak rosszat tett. Júdásnak gondolja magát, mert elárulta a többieket.

– Ez faszság, Tomika, ez egy nagy rakás hülyeség! Ki nem szarja le, hogy régen mi volt meg mit csinált? Most büdös és rontja a levegőt. Vagy nem? Tán pénzt is adsz neki?

– Képzeld, azt is! – hazudta Tamás, és felpattant a lépcsőről, szinte szaladt a két fiú elől. Majdnem elsírta magát. A fejében forgó film lángot kapott, mint a Cinema Paradisoban.

Másnap iskola után Tamás nem találta Padrét a parkban. A sakkasztal melletti padon újságpapírfoszlányok, rongyok hevertek. Tamás rosszat sejtett. A film sem forgott tovább, hiába erőltette kétségbe esve.

Harmadnap rendőrök hívták ki az egyik óráról, és autóval bevitték a kapitányságra. Felvették az adatait, aztán egy szobába kísérték, ahol hárman kérdezgetni kezdték. Az érdekelte őket, hogy mióta ismerte Kovács Lajost, aki Padre néven csövezett a gimnázium melletti parkban. Tamás érezte, hogy nagy baj van. Már az is kísérteties volt, hogy Kovács Lajos azonos lehet Padréval. Sorjában válaszolt a kérdésekre. A rendőrök elégedettek voltak, egyikük a számítógéphez ült, két ujjal, begépelte Tamás vallomását, időnként segítséget kért, hogy ezt vagy azt a szót miként kell helyesen leírni. Amikor elkészült, a fiú elé tolta a papírt aláírásra. Tamásból kibukott a kérdés:

– De miért kellett ezeket elmondanom?

– Tegnap délelőtt agyonverték az öreget. Két suhanc a tettes, elkaptuk őket. Azt állították, hogy maga adta a tippet, hogy maga volt a felbujtó. De ne féljen, tisztázódott a vádak alól! Az a két huligán hazudott, eddig is sejtettük, most már biztosan tudjuk. Na, írja már alá!

A rendőrségről nem tért vissza az iskolába. A parkba akart menni, de nem mert. Miért kezdett foglalkozni az öreggel? Ez zakatolt a fejében, mint magányos mozdony a síneken. Képtelen volt más magyarázatot adni, mint néhány nappal korábban: azért kereste Padre társaságát, hogy úgy érezze, ő egy jó ember, aki felkarol egy elhagyott, szenvedő embert. Közben tudta: ismét csupán egy filmben szerepel! Úgy érezte, elárulta Padrét. Nem azért törődött vele, mert igazán érdekelte, Padre csak eszköz volt. És nem kellett volna fecsegnie annak a két bunkónak sem! Az ő hibája ez is. Idegesen gyújtott cigarettára, a füst marta a torkát.

Otthon azzal fogadták a szülei, hogy mindent tudnak. Ő semmit sem tudott. Elszakadt benne a film, de ott motoszkált a helyén a vád: voltaképpen ő is áruló. Miként Padre. Miként Júdás. És az árulásuk, amelyben hittek, életet követelt. Mindhármuké. – És látta Padrét, látta, ahogy ül a padon. Váratlanul éri a támadás. Látta, ahogy öreg, törődött testét tovább törik, tovább és tovább. Egy üveg borért? Egy pakli cigiért? Pár forintért? Vagy nem is ezért? Pergett a film lehunyt szemei előtt, a legdurvább akciófilmek képsorait meghazudtolva. És ő életében először szerette volna, hogy álljon meg, hogy szakadjon el! A film azonban megállíthatatlanul pergett tovább: kifolyt szemek, vér, agyvelő fröccsenése, kíméletlenség, gyávaság, akciófilm, horrorfilm. Pergett, pergett, pergett a könnye.

Van ösvény, amelyet nem ismer a sas, sem a sólyom szeme nem látja azt.

[Bene Zoltán]
Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap