Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 5. csütörtök    Mai névnap(ok): Vilma  
   
CSÖND ÉS CSENDEK

KÉRI ELEMÉR

KÉRI ELEMÉR

 

 

Csönd és csendek

 

„Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami

lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.”

(József Attila)

 

 

 

Lármás lett a világ. – Robbanások, puskaropogások, fékcsikordulások, felhangosított reklámszövegek, sok, rossz ízlést terjesztő tv-műsor, ipari zajok, sivalkodó, vijjogó nagyvárosi közlekedés, politikai és piaci lárma zúdul ránk kívülről, és sokkol szakadatlanul. Mintha ez a felszín lenne maga az élet, mintha benső világunk nem is létezne, mintha emberi kapcsolataink törvényei is olyanokká változnának, akár a gépiesen tudomásul vett és betartott vagy nem betartott közlekedési táblák követelte szabályok. Mintha a jogilag elvárt azonos lehetne az emberileg elvárhatóval. Néha úgy érezzük: nincs menekvés. Vészkijárat sehol.

 

Nélkülözzük a csendet, amely lehetővé tenné, hogy belehallgassunk felszín alatti világunkba, hogy megtudjuk, mivel is kellene foglalkoznunk valójában. Hogy mi az igazán fontos, hogy életünk, gondolkodásunk, érzéseink „témái” kerüljenek figyelmünk középpontjába, hogy ne kívülről „tematizálják” szellemünket. Lelkünkben csendéhség.

A csendéhség arra figyelmeztet, hogy a csendnek élet- és egészségfenntartó szerepe van, akár a testi tápláléknak vagy az „ész használatá”-nak (Dante).

 

Ebből a nézőpontból: a könyvtárak, múzeumok, kiállítások, templomok, kolostorok, parkok, erdők, barlangok, természetjárások, növényeinkkel, állatainkkal való együttléteink, meghitt családi, baráti közösségeink egyre nagyobb szerepet kapnak, mert ezek az emberi egész-ség fenntartásához szükséges csend-helyek.

De így van-e ez mindennapjainkban?! Vagy már észre sem vesszük a hiányt? S ha így van, akkor miért van így? Felnőhetnek nemzedékek vitamin és kalóriatablettákon, nem ismerve a valódi gyümölcsök ízeit, emiatt a valódit érzik idegennek, íztelennek? Felnőhetnek a civilizációt ismerő, a civilizátumot, technikát természetesként használó – ez különben nagyszerű! – nemzedékek anélkül, hogy saját népük és a világ kultúrájára ne lennének szomjasak-éhesek? És az iskolák? Talán alkatrész-embereket, csereszabatos részembereket képeznek – a piac törvényeinek megfelelően? És maguk az emberek jelentkeznek tömegestül, hogy ilyenné képezzék ki őket, mert – a társadalom egyre uralkodóbb mintái szerint – élni annyi, mint eladhatóvá, jól eladhatóvá (sikeressé) válni? Iskola és tanárember ezt nem akarhatja.

 

Szükség van csendre az elmélyüléshez, elmélkedéshez, a figyelem összpontosításához. Külső és benső csendre van szükség, olyanra, amelyben meghitt együttlétben van értelem és érzelem.

„A dolgos test s az alkotó szellem, / mondd, hogy törhetne egymás ellen? / Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül. / S az indulat múló görcsökbe vész, / Ha föl nem oldja eleve az ész.” (József Attila)

Csend kell a szerelemhez, fészekrakáshoz, pihenéshez; a jóság és szépség csendje.

A csend nem semmittevés, hanem a benső világ munkájának, működésének mezeje, erőtere; benső dünamisz, a külső cselekvéshez szükséges energiaforrás, amelynek ritmusa van, ismétlődik, biztonságot ad testnek, léleknek.

 

Az ismétlődés a zenében, akár a szívverésben, a vérkeringésben, a lélegzésben, az emberi kapcsolatokban, szokásokban, ünnepeinkben, nyelvünkben, a játékokban, az öltözködésben, az ismert úton, ismert tájon járásban: természetes, érthető, áttekinthető, biztonságot és otthonérzetet adó: a biztonság csendje. Nem a viharzás, rombolás, háborgás, tombolás, fenyegetettség, kiszolgáltatottság, megalázás, elnyomás, szolgai utánzás, szabványosítás, alkatrésszé válás szünetjele.

 

Sokféle a csend. Nehéz, súlyos, mély, döbbenetes, vihar előtti, töprengő, süket, gyászos, derűs, halotti, elviselhetetlen, kényelmetlen, fenséges, őrjítő, nyugalmas, félelmetes, temetői, rémséges, megnyugtató, fojtogató, nyomasztó, zaklatott, varázslatos, dermedt, szelíd, komor, stb. Másik felosztás szerint: fizikai, biológiai, lelki, társadalmi.

 

A közönség csendben van, amíg a színházi előadás, a hangverseny, a vers, a prédikáció tart. A csend ilyenkor a külső magatartás csendje. A közönséget alkotó egyes emberek benső világában azonban – éppen a figyelmet összpontosító, lekötő produkció hatására – hallatlanul erős történések zajlanak: öröm, bánat, szorongás, felszabadultság érzése, megtisztulási vágy, harag, felháborodás, szeretet, szomorúság, jókedv, lehangoltság. Még a szívnek is megváltozik a ritmusa. Az egymástól különböző emberek ebben a folyamat-állapotban közönséggé válnak. Összehangolódnak. Ennek jeleként csattanhat fel a taps, vagy következhet netán a taps elmaradása. Ez utóbbi csend súlyos is lehet: az előadó vagy az előadás megbukott. Mennyire különbözik ez a csend a kitörő taps előttitől, amikor az emberek még nem tudnak felocsúdni-föleszmélni az előadás varázslatából. Ez a csend már a felgyülemlett érzések, a gondolkodás felhalmozott energiáinak kitörés előtti csendje, ami egybekovácsol, összeforraszt, élménytárssá tesz ismeretleneket, akik ettől kezdve ismerősként tekintenek egymásra. Valami közös sarjad és él bennük. Ha később összetalálkoznak, szóba elegyednek egymással, mivel van már közös érzelmi-lelki-értelmi élményük-emlékük, ami abban a közös csendben alapozódott meg, amelynek szereplői, részesei, teremtői voltak, és amelyben benső világuk megcsendült. Megcsendülhetett bennük benső énjük számtalan hangja, esetleg olyan új érzésekre, gondolatokra találhattak, amelyek e csend nélkül soha sem jutottak volna a tudatukba. Változás történt életükben. Tartalma lett a csendnek.

„Benne csend van. Mintha valami elhangzott volna csengve.” (József Attila)

Ebben a csendben már nincs benne a külső világ, sok fölösleges, felszíni, a felszínen elkerülhetetlennek látszó vagy valóban elkerülhetetlen cselekvés, elviselés. Ebben a csendben megfoganhat az az akarat és szándék, hogy olyanná váljék az ember a felszíni, a látszó világban is, amilyen valójában. Megtisztítja önmagát a benső világától idegen rárakódásoktól. Ez a katarzis csendje.

A csend szónak önmagában nincs felfogható értelme. A csend olyan semmi – semmi külsőtől nem megzavart kiindulópont –, amiből bármi kialakulhat. Ahhoz azonban, hogy ez a lehetőség az ember benső világában valóságossá váljék, az szükséges, hogy legyen olyan energia, amely behatol az emberbe, és ez az energia találkozzék a benső én készségességével.

A csendre késztető tanár, művész, a beszélő vagy tárgykészítő munkával teremti meg azokat az alkotásokat (szobrot, képet, táncot, hangot, beszédet, stb.), tehát az általa létrehívott, érzékelhető, felfogható világot, amely azután a közönségben és az egyes emberben – a kívül is elcsendesülőben, a csendben – elindítja a benső beszédet.

A csend tehát beszéd, ha úgy tetszik kommunikáció, amelynek van feladója és címzettje. Sokszor a benső én a feladó, s a külsőben küszködő a címzett. A feladó és a címzett között párbeszéd, gyakran vita, küzdelem folyik.

 

„Fülelt a csend – egyet ütött.” (József Attila)

Ezt a csendet érzi, értelmezi (gyakran intuitív módon) a tanár, a művész, vagyis általában a másik ember. Kínos a csend akkor, ha nincs tartalma, amikor megszakad a feladó és a címzett közötti érzelmi-értelmi áramlás.

Az egymáshoz nagyon közelállók között beszédesek a csendek. Az erőltetett, valódi mondandó nélküli együttlétek elviselhetetlen kínos végtelennek tűnnek. A csendnek van szubjektív ideje is. A várakozás csendje is sokféle lehet. Megint más a meditáció, az elmélkedés csendje.

 

A csend szavunkból származik a csendít s a megcsendül hangutánzó szó – mint a csend ellentéte, kifejezve azt is, hogy csend szükséges ahhoz, hogy a hang megszülessék, kiváljék a csendből.

„Csendítenek, valaki meghalt!” – hallottam gyerekkoromban a falumban. Ezt akkor mondották, ha a templom kis harangja, a lélekharang magas hangon, gyors egymásutánban, szomorú ritmusban kongott. Amikor nagyobbak lettünk, mi is harangozhattunk. Mennyire másként kondult a lélekharang, mint a mélyhangú nagyharang! S mennyire más volt a „Félrevert harang zúgása” (Petőfi), amikor a harang kötelét úgy húztuk-húzták, hogy annak ritmusa megtört, hangja zaklatott lett, mint a bajban a szív verése.

Az álom egyik sajátsága, hogy valamely reális kép éppen az ellenkezőjét fejezi ki eredeti jelentésének. Különböző nyelvekben sokszor azonos gyökerűek az ellentétes szavak. A latin sacer, -cra, -crum jelentése egyaránt lehet szent, szentelt és elátkozott, átkos. A magyar nyelvben, amikor a csendből hang lesz, azt mondjuk: csendül, megcsendül, mintegy jelezvén, hogy a csend és a hang úgy tartoznak össze, mint világosság-sötétség.

A fény és hang is lehetnek egymásnak rokonai és ellentétei is. Dante a fény- és hangjelenségeket egymásra másolja. (Pokol): ahol a nap „hallgat”, ahol „fénytől néma” helyeken bolyong, amelyek viharban zúgnak.

 

„Szoktatom szívemet a csendhez / Nem oly nehéz. – / idesereglik, ami tovatűnt. / …homlokodon fényét / villantja / minden levél. / …látom, hogy meglebbenti / szoknyád a szél. / …Csillagok gyúlnak és lehullnak, / de te megálltál szememben / Ízed, miként a barlangban a csend.”

És: „A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák.” (József Attila)

[Kéri Elemér]
Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap