Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
FECSKEFARKÚ PILLANGÓ

Családkönyvecske

VÁRNAGY MÁRTA

 

 

Fecskefarkú pillangó

 

 

A lét igazolása

Aktuális munkámhoz régi jogszabály gyűjteményt forgatok. Átlapozom a súlyosakat, mint az államosítások, elhagyott javak („csak a törvény a tiszta beszéd”!?), inkább szórakozom.

Például 1949-ben miniszteri rendelettel szabályozták a gyors- és gépíró versenyeket. A versenybizottságnak elnöke, négy alelnöke, titkára, pénztárosa és harminc(!) tagja volt, s megtudom, hogy a lábápoló ipar gyakorlásához tanfolyam kellett, de csak születési anyakönyvi kivonattal lehetett jelentkezni.

Akinek nem volt, az nem lehetett lábápoló?

Más. Az ötvenes évek közepétől bevezették a személyi igazolványt. Kiváltásához születési anyakönyvi kivonatot kellett mellékelni. Több jogszabály is rendelkezett a feltételekről. Az első igazolványt még ötvennégyben adták ki.

De mi történt azzal, aki személyi adatait sem anyakönyvi kivonattal, sem más módon nem tudta igazolni? Egyáltalán, mi minősült abban az időben hitelt érdemlő okiratnak? Keresztlevél? Házasságlevél? Egyik sem?

Volt, akinek nem adtak személyi igazolványt? Ha igen, akkor az a valaki nem is létezett?

 

Kincsem, gyöngyöm

Kincsem, gyöngyöm, jön a számra, ha a gyerekeimet szólítom. Szép feladat volt eligazítani őket a család fájának ágai között. Egy ideig fel sem tűnt, hogy magam is csak a páromén hintáztam. Olyan szép volt Vécsey Károlyt emlegetni, akivel oldalágon volt kapcsolatuk, mégis egy aradi vértanú! A lurkók néha kicsit unták, de előhozakodtak vele egy-egy történelem órán. Október hatodika táján bizonyosan.

Ott voltak a Karikók is, akik közül a legenda már csak egy őrnagyot tart számon a szabadságharcból, de róla is igen jó történeteket szedegettünk elő a családi emlékezet fiókjaiból. No és a selyei Kacsók, akik nincsenek ugyan benne a nagyivánban, de vannak még levéltárak, hál’ Istennek.

A Kacsó(h) családdal kapcsolatban eddig a következőket sikerült megtudnom: Selyei Kacsó Boldizsár 1594. október 20-án kapott nemességet Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemtől. Sajnos a nemesi levélnek sem az eredetijére, sem a másolatára, átiratára nem sikerült rátalálnom. Szövege vélhetőleg előbukkanhat valamelyik erdélyi törvényhatóság levéltárából, ahol a nemességet kihirdették. Marosszék és Kővár vidéke jöhet számításba elsősorban.

Kacsó Antal, Sámuel, Miklós és Mihály 1781. évi címerpecsétje és a leszármazási táblák a század elején a Teleki család marosvásárhelyi levéltárában voltak.

Kacsó Ferenc és László (Kővár vidéke) és Mihály (Marosszék) nemességét 1786. június 19-én a király is igazolta.

A Kacsók székelyek voltak. A név első említése 1362-ből való. 1413-tól gyakorlatilag folyamatosan fordul elő Kachou, Kaczo, Kacho, Kachyo, Kaczio, Kacso alakban Jakab, Antal, Gáspár, Balázs, András, Ilona, János, Márton keresztnévvel.

A Kacsók közül Sándor, az erdélyi író (Fogy a virág, gyűl az iszap), de még Pongrác is a párom tágabb rokoni körébe tartozott, mivelhogy a Kacsók többféleképpen írták a nevüket. Lehetett válogatni a jeles férfiúk között, ha szülői példabeszédre került sor.

És akkor nem is szóltam még a nagyszalontai születésű nagyapáról, aki egy időben államtitkári rangig vitte, vagy Béláról, aki a boldogabb időkben az autonóm tartomány ügyvédi kamarájának elnöke volt.

Főleg nagyapa szerepelt sokat a különleges esetek listáján. Ő volt a szigorú, a templomalapító. Az előbbinek fényes bizonyítéka, hogy egyik fiát két évre kitiltotta a szülői házból, amikor bejelentette, hogy elkártyázta a régeni házat.

A büntetés súlyos volt, érdemleges következmények nélkül, mert mire a két év letelt, nem maradt elkártyázni való.

A templomalapításról keveset tudunk, mert tata a halála előtt minden iratot elégetett. (A neve azonban benne van a római Aranykönyvben.) Maradt a nyárádszeredai templomocska udvarán egy tábla, amit a katolikus egyházközség alapító jótevői emlékére állíttattak, hiszen az áldozatuk kedves volt isten előtt, és arra buzdít, hogy jót cselekedni meg ne szűnjetek.

Ehhez néhány megjegyzés: Szereda református városka, így a templomalapító Szabó Gyula felesége, Kacsó Ilona is. A házaspár a vallási különbözőségét halálában is őrizte, és nagyapa még nyomatékossá is tette azzal, hogy a református településen katolikus templomot alapított. (A történet szerint a felesége fölösleges ékszereiből, mert Kacsó mama igen gazdag lány volt.) A legendás erdélyi vagyonból az anyaországba költözött fiúnak már semmi sem jutott, ha pedig az unoka a családi ékszerek fényét akarja látni, elmegy Szeredába, és ha Krisztus testét magához veszi, megnézheti a kelyhet.

Kacsó mamáék felemás házassága már folytatás volt. Ő a szüleitől vette át ezt a szép szokást, hogy aztán a fiánál tovább éljen.

Természetesen a fiú az apja katolikus hitén nőtt, és tata biztosra ment ebben: a párom apját papok nevelték, de apósomat ez sem óvta meg református lánnyal kötendő házasságától. Ez a lány (a Vécsey ivadék) ráadásul a debreceni Dóczi Intézet növendéke volt, aminek következménye a református templomban kötött házasság lett.

Ebből a frigyből született fiút a volt dóczista nem is tudta másnak, csak kálvinistának nevelni, hiába keresztelték meg a katolikus rituálé szerint. A fiú aztán folytatta a hagyományt, elvett egy hitében is katolikus lányt (engem), így a valláskülönbség máig hat, bár sokáig nem értettem, miért is van két katolikus között hitvita?

 

Mindennapi áhítat

A fellelhető okiratok szerint a velünk egyesített család tagjai a következő településeken vannak anyakönyvezve:

 

Cservenka – Debrecen – Dorozsma – Kelebia – Marosvásárhely – Munkács – Nagyida – Nagyszalonta – Nyárádszereda – Nyíregyháza – Szászrégen – Szeged – Törökszentmiklós – Vác.

Ezek közül voltak alkalmi születéshelyek, mint például Vác vagy Törökszentmiklós, ahová az én családom dorozsmai ága ment el téglaverés ürügyén születni. A gyerekeimnek én már három fészket tudok mutatni, ahonnan nagyobb rajokban repültek ki a fiókák: Dorozsma, Debrecen, Nyárád-szereda.

Mindenestre egy átlagosnak mondható magyar családban képviselve van (volt) a történelmi Magyarország majd minden elcsatolt és maradó része a Felvidéktől Erdélyen keresztül Bácskáig.

Ebből a keveredésből néha érdekes dolgok születnek.

Vegyük például a főzést.

Székelyéknél gyakran van puliszka (a Bölcső és bagoly óta tudjuk: ez a legjobb étel), milyen olcsó, és a gyerekeink mennyire utálják!

A töltött káposztában pedig világnézetek vannak: a dorozsmai szárma nem is hasonlít az apró, kukoricakásával vegyített töltelékre, a szármát egy Debrecenbe elszármazott székely (még, ha félig is az!) meg nem eszi, hogy jön az a forrázott káposztából készült, paradicsommal savanyítotthoz! Ebben a szármapártiak egyet is értenek, határozottan a forrázott káposzta rovására.

Boldog emlékezetű karácsonyokon, amikor nem fértünk el a lakásban, főleg a töltött káposzta fölött csaptak össze a család területi és egyéb megosztottságából adódó nézetkülönbségek, emiatt elég hamar egyedi töltelékek készültek és készülnek nálunk a mai napig. Így nem lehet rajta összeveszni. Igaz, a vitatkozók többsége már az égi asztaloknál táplálkozik, vallási felekezetre való tekintet nélkül.

Ha nagyon úri ételeket kíván a családom, előveszem a debreceni, kézzel írott recepteket - végy 12 deka cukrot, keverd össze 12 deka vajjal –, bonyolult, alkalmanként több napig készülő technikával. Benne van a gyűjteményben Simor Erzsi reformtortája, Kacsó mama marczafánkja, ráklevese (csak éppen a hozzávalót nincs hol rákászni) és a kurcina, (Anyja, tegyé be a kemincébe egy tepszi kurcinát! adta ki az utasítást Öregapó Szülikének), no meg a gombóc, amihez fogható nincs.

Mert, ugye, belevalókkal nem kunszt finomat főzni, de krumpliból, lisztből egy kis zsírral meg sóval: ebből ízt, illatot, emlékezetes falatot alkotni, ezt csak a magyar parasztasszony tudta, akinek ebből a semmiből kellett főznie, s ha ez került az asztalra, fejedelmi étel volt.

A nagyapám legkisebb húga (kilencvenhárom éves!) kicsit szégyenkezve sorolja: tudod, mit ettünk nyáron? Pipacsot, papsajtot meg ëvőkét! Fogadjunk, hogy nem tanálod ki, mi az! Hát akácvirág!

Édesanyám tíz vékás kukoricafődeket fogott kapáni, magunknak is vót egy hód. Mivel élt a szegényember az én gyerekkoromban? Mákot, tököt, krumplit evett, káposztát meg babot. Savanyakáposzta meg tök. Evvót nálunk télen. Tizenëgy gyerëk! Nem is tudod, mibe’ vótunk! Mikó mán én mellettem vót édësanyám, mindig mondta: Ilkám addig szalad, hogy üres kinyëret sosë ëszëk.

Evvót öregkorára az ő büszkesíge.

 

Fohász a szilvás gombócért

Frank Juli, háziasszonyok pártfogója, könyörülj rajtam! Világosítsd meg az elmém, adj szárnyakat a főzőkanalamnak! Ma szilvás gombócot szeretnék főzni!

Te ismersz engem. Kapcsolt vállalkozásban vagyok háziasszony, családanya, feleség és dolgozó nő, s időnként találkozom önmagammal is. Tudod azt, hogy gyámoltalan vagyok, és képzelőerőm sincs, ha elrontanám a dióspiskótát, nem tudnám feljavítani. Neked bevallom, a családom büntetésül kapott engem, én pedig őket. Azt, hogy ők miért bűnhődnek, nem tudom, de az én vétkem igen nagy. Kamaszlányként tettem egy fogadalmat, hogy enni nem szerető, főzni nem tudó fiúhoz megyek feleségül, és ezt a fogadalmamat már húsz évesen megszegtem. Azóta vezekelek. Bűnöm bocsánatáért naponta áhítatot tartok és etetem a családom.

Érdemem alig van, bár a múltkor az a kukoricás rántott szelet egészen ehető volt. Most csak ezt a szilvás gombócot szeretném... Tudom, tudom, hétfőn még a tökfőzelék sem sikerült, de engesztelésül almás lepényt sütöttem, és egyébként is igyekszem. Igaz, cukrozott szöcskével még nem kínáltam őket.

Naponta megvizsgálom a lelkiismeretem, és megbánom összes bűnömet: az itthoni krumpli nem lisztes, elfelejtettem porcukrot venni. Majd darálok.

Tudom, a szertartásom nem tökéletes. Hol a kezdő ének hibás, hol a bűnbánat nem elég mély, vagy a dicsőítés marad el, ezért, könyörgöm, Juli, segíts! Hideg legyen a krumpli, vagy meleg? Ilus néni szerint csak jéghidegen jó. Lássuk az írást!

Már elmélyülök az áhítatban. Legyen nekem a Te igéd szerint Juli!

1 kg héjában főtt, még forró burgonya,

25 dkg finomliszt,

50 dkg magvaváló szilva,

2 púpozott evőkanál porcukor,

1 mokkáskanál őrölt fahéj,

10 dkg zsír,

10 dkg zsemlemorzsa.

Amikor töredelmes szívvel és belisztezett nyújtófával a tésztát kinyújtom, csak őket látom, az enyéimet, amint eszik a gombócot, s már tudom, legalább tízzel többet kellett volna csinálnom!

 

Fecskefarkú pillangó

Apám kevésszavú ember volt, világéletében kerülte a politikát, és törött volt a karja.

Soha nem papolt nekem. Nem mondta, hogy Isten, mert naponta imádkoztunk meg templomba jártunk, ezért fölösleges lett volna. Nem szónokolt a családról, erre nem ért rá. Szőlőt ültetett az ablakom alá, rózsát nevelt a kertünkben. Sokat dolgozott. Az 50-es években például pályamunkás volt. Anyám néha a lelkére beszélt, azt mondta neki, könnyebb lenne, ha belépne. Nem! – mondta apám, mert kevésszavú ember volt, és világéletében kerülte a politikát, egyébként meg törött volt a karja.

Mindössze két iránymutatást fogalmazott meg felém, ami kevés is, meg sok is. Három éves lehettem. A házunk körül gyönyörű fecskefarkú pillék laktak, s én nagy lepkevadász voltam. Szeretném, ha nem bántanád őket, mondta apám, és rövid magyarázatot adott. A pillangó élni akar, a fogságban elpusztul. Nem örültem, de édesapám szavára elengedtem őket. Évekkel később arra kért, tartsam magam távol a politikától, s ez mostanáig nem volt ellenemre. Apám már nem él, így nem tudom neki megmondani, tévedett a második intelemmel. Ezt nemrégiben állapítottam meg, ami abból is következik, hogy pillangót három éves korom óta nem fogtam.

Apám törött karja a véletlen műve, de úgy is lehet mondani, a rendkívüli szerencsének köszönhető. Már két éve volt orosz hadifogoly, amikor elhatározta a társaival, hogy egyikük karjára ráejtenek egy bányafát. Úgy gondolták, aki a rövidebb pálcát húzza, kórházba kerül, s majd hazaküldik. Az én apám volt a legszerencsésebb, ő húzta a rövidebbet. Ahogy összetákolták a karját, újból kihajtották a bányába. Ott dolgozott még négy évet, akkor hazaengedték.

A társai közül legutoljára.

 

*

Kedves Jucikám !

16.XI.1950

 

Leveledet megkaptam és mint megígértem írtam a férjednek, de sajnos a levél vissza jött, hogy ez a cím nincs. Nem tudom mi az oka. Lehet, hogy ez a cím itt nem érvényes. Kedves Jucikám eddig vártam az eredményre, de sajnos nem az, amit vártam. Kedves Jucikám különben jól vagyunk. Nagyon sokat tanulunk, és kevés időnk van az alvásra, és levél írásra. Most nem régen ünnepeltük a forradalom évfordulóját. Nagyon gyönyörű volt Leningrád, az idő is szép volt. Este amikor a tűzijáték volt, nagyon szépen esett a hó. Bizony itt már nem egyszer volt nagy hó, de az időjárás igen változatos, hol fagy, hol olvad.

Jucikám nagyon örültem, hogy a gyárról írtál, csak nagyon keveset. Tudod engem nagyon érdekel, hogy mi újság odahaza. Anyuéktól nagyon ritkán kapok levelet, Pista már biztos odahaza van. Gondolom ki katonáskodta magát. Üdvözlöm Lajkó bácsit. Lajkó nénit csókolom, meg Gizikét, Pistát is üdvözlöm. Téged pedig nagyon sokszor csókollak.

A kisképet pedig köszönöm. Most levelemet befejezem, majd legközelebb írok. Jucikám, arra kérlek, hogy ha az időd engedi írjál. Válaszod várva csókol a messzi távolból

 

Anna

 

 

Eszterlánc

Az alsóvárosi templom plébániáján az 1944-es év halotti anyakönyvének huszonkilencedik oldalán egy édesanya neve áll, a huszonnyolcadikon a kislányáé. Eszter és Emma. Meghaltak június másodikán.

Nézem a szépen formált betűket. Eszter alig volt huszonegy éves, a kislánya másfél. A haláluk messze volt tőlem, maga a történelem. Egyetlen kép maradt róluk. A szép, fiatal nő és a fekete hajú, egyenruhás férfi között egy kisgyerek: apám húga és családja. Az anyakönyvben ott volt a lakcímük is meg a haláluk oka, az utóbbiról tudtam. Nagynénémre – ha eszembe jutott – úgy gondoltam mint egy madonnára. Karján a gyermeke, öleli és meghalnak.

Apám nem beszélt a testvéréről, így azt sem tudtam hol éltek, haltak. Egyébként is elfoglalt az élet. Amikor feldobta őket az emlékezet, az egyetlen szálon (Alsóváros!) elindultam, így találtam meg a nevüket a ferences plébánián. A cím ott volt előttem – Füzes utca 10. –, mehettem, ha akartam a holtak helyét látni, elmentem hát ahhoz a házhoz, ahol jóval a születésem előtt meghalt két rokonom.

A város békés volt, esti hangulat lengte be a házakat, s a Pálfy utca sarkán valószínűtlen volt, hogy valamikor itt bomba ölt, vagy ha ölt is, közel hatvan év múltával nem emlékszik arra már senki.

Tévedtem.

A csengő előhívott a házból néhány embert, akik tudtak arról, hogy meghalt itt egy édesanya, karján a gyerekével, mert láncos bomba zuhant a házra, de tudtak többről is, sorolták, milyen pusztítás volt a háború alatt. Körbemutattak, ez a ház is, és ott is ... az is telitalálatot kapott... Az egyik férfi, aki elbeszélte, hogy volt, hozzátette még, mi élünk, s az élőkkel kell foglalkozni. Szeretettel mondta, ugyanúgy fogadtam, és a Füzes utcát ott, akkor, több dimenzióban láttam egy pillanatra. Amikor hazaindultam, jó volt megérinteni a kocsi hűvös karosszériáját. Megnéztem, mielőtt beszálltam. Sötétkék Carisma, hátul egy kicsit megnyomódva. A párom műve volt, de most nem haragudtam érte.

Állítólag 2003-at írtunk, s azt mondják, a vikingek nem is léteztek. És mi van, ha mégis?

 

Hallgattam az alsóvárosi ember szavára, ezért megkerestem apám élő testvéreit. A nagybátyámnak jó meleg a hangja, bele tudok burkolózni. A húga, a legkisebb, a háború után született.

A neve: Eszter.

Jó kimondani.

 

Családkönyvecske

A századforduló táján a dorozsmai lakosok családkönyvecskében örökítették meg a szülők egybekelésének, majd a szülöttek születési, elég gyakran az elhalálozási dátumát. (Egyéb adat nem is fért bele.) A parasztcsaládoknál más lehetőség nemigen akadt erre, mint ez a két lapból álló, nyomtatott füzetecske, esetleg még a kalendárium. Nálunk nagyapám húga őrizte ezt a szent ereklyét, s amikor kezembe adta, a legnagyobb jót cselekedte velem. Megtudtam ebből, hogy a dédszüleim Dorosmán 1892. márczius 10.-ik napján kötöttek házasságot, és Öregapó (dédapám) tizenegy szülöttet jegyzett be a könyvecskébe.

A szüleim egybekelésekor ezt a fontos dokumentumot már a család könyvének nevezték, és benne bőséges útmutatót is kaptak az új életre a házasulandók. A jegyespár olvashatott belőle a jó családról, megtudhatta, hogy az a világ legfőbb értéke, mert benne van minden, ami az embert boldoggá és naggyá teheti, így a család a nemzetnek egyedüli egészséges alapja. Ha a család beteg, beteg a nemzet, gyönge az állam. Az állam is csupán azért van, hogy a családot védje, segítse hivatásában. Nyomtatták ezt a sok szép és hasznos gondolatot Budapesten die 2. januarii 1943., kár, hogy a boldog jegyesek életében valahogy nem működött ez a védelem. Gondolatban végigfutom a többi, kiásott esztendőt is, vele a tegnapi és a mai napot.

Szent Ambrus püspök, könyörögj érettünk!

 

Az oldás

Mit tesz az ember lánya manapság, ha kivan? Frissítő arcpakolás, új smink és frizura. Esetleg egy lazító masszázs. Úgy éreztem, mindez rám fér. Elegem volt a szűnni nem akaró rohanásból, a családomból, sajnáltam is magam, úgy gondoltam, kell egy kis kényeztetés.

A barátnőm ajánlott valakit, azt mondta, feltétlenül próbáljam ki, szuper! De készüljek fel, a nő közben dumál is.

No, mond már, legfeljebb, nem figyelek oda!

A csodanő a sarkamnál kezdte és végigmaszírozott, közben tényleg szövegelt. A köldökömnél matatott, amikor előállt azzal, hogy szerinte anyai ágon valamelyik felmenőmet nem az édesanyja nevelte fel. Kérdezte, mit tudok erről. Mondtam, semmit, ilyen nem volt. Dehogynem, mondta a csodanő, és tovább masszírozott. Egy-két percig vitatkoztunk, amikor bevillant valami. Persze, a dédanyám, Szülike! Ő az, mondta a csodanő, és ekkor előjöttek a könnyeim. Mint egy rossz regényben, csak zokogtam. Édes Istenem, az enyémekről alig tudok valamit, pedig nemigen van már kit kérdeznem.

Anyám családjával akkor kezdtem el foglalkozni, s rájöttem, vannak öreg angyalok is.

Egyik-másik töpörödött anyóka gúnyájába öltözik, de azért érezni rajta az angyalszagot. Akivel a múlt héten találkoztam, száz éves parasztházban lakik, s alkalmanként telefonon is felhív. Mikó’gyüssz mán ki Dorozsmára, he?! – kérdezi ilyenkor, s ma már tudom, erre a kommunikációs eszközre nekem van szükségem, nem neki.

Válaszomat meg sem várja, mert a messzire látók bizonyosságával már mondja is: tudom, sok a dógod, azé’ mëglátogathatná’ néha. Maj’ szójjá előtte, mer’ főzöm a gombócot, csillagom.

Erre mindig elgyengülök.

Csillagomnak ketten szólítanak még hallható hangon, a gombócot főző, aki nagyapám húga, meg a másik, az édesanyámé, foglalkozására nézve ő is angyal. Vele levelezni is szoktam. Gömbölyű betűin elém gurul a múlt.

„Borzasztó nagy munkanélküliség volt az az időszak, nagy volt a szegénység nem csak Dorozsmán, hanem országosan is. De mi abból csak annyit tudtunk hogy Édesapánk nagyon keveset volt velünk, mert mindig keresett valami munkát, hogy meg legyen a mindennapi kenyerünk. Édesanyánk meg azt nagyon-nagyon beosztogatta, úgy hogy minden nap volt főtt ebédünk, meg ruhánk is annyi, hogy egy-egy váltás, és azzal nagyon tisztán tartotta a családot. Persze nem mindig Dorozsmán. Egész kicsi gyerekek voltunk, nyáron téglát vertek. Mi gyerekek játszottunk ahogy tudtunk. Az első Pityuka úgy halt meg, hathónapos korában. Utána született az Édesanyád, majd megszülettem én, majd Pityu, Törökszentmiklóson. Itt is téglát vertek. Itt volt az, hogy én beleestem a forró levesbe, vagyis megégtem.

Ezt a történetet is elmondom. Édesanyám még olyan terhesen is verte a téglát. Be ment főzni az ebédet, nagyon nehezen bírt már menni, letette a levest a tűzhely mellé, én meg szaladtam be hogy jön már az Édesapánk, megbuktam valamibe, és bele estem a forró levesbe. Persze nem volt ebédelés, mert Édesapánk felkapott, vitt orvoshoz. Majd utána Édesanyánk ápolt. Nagyon beteg voltam.

Utána született meg Pityukánk. Ilyen világ, ilyen helyzet volt. Még 1928-ban Debrecenben voltak. Ugyan akkor Francinéniék meg Karcagon. Hogy Édesanyámon könnyítsenek, engem egész nyárra elvittek Francinéniék. Gondolhatod, Pityunk még csak nyolchónapos volt.

Ilyen élet volt Kelebia előtt. Ezután keresett volna munkát Édesapánk, hogy otthon maradhassunk, abba a jó kis nádtetős házunkba. Mert az volt az igazi otthonunk. Édesanyánk nagyon rendbe tartotta.

Ezután a sok-sok vándorlás, és megpróbáltatások után, valahogy rátalált Kelebiára Édesapánk. Itt volt kubik munka, télen faszállítás, úgy hogy nem csak neki, de a testvérjeinek is volt munka, vagy kenyérkereset. Egyszer csak úgy adatott, hogy az egész családot kivihette. Így lettünk kelebiai lakosok. Ez történt 1933 év húsvétra.

Akkor költöztünk.

Most leírom az akkori munkahely nevét. Tompa Kelebiai Erdő Gazdaság. Két majorja volt. Nagykéri volt az egyik. Itt voltak cselédlakások: szoba, konyha, disznóólak az udvaron sütőkemence. Itt lakott a gazdasághoz tartozó cselédség, családostól. Béresek, kocsisok, akiknek éves szerződésük volt. A konyha köves, a szoba padolt volt. A gazdaság körül meg erdő, és szántóföld is, nagy-nagy darabon.

Ez a major Kelebiától 6-7 km-re volt. Kelebia felé haladva volt a halastó, ami a szabadkai Palicsfürdő folytatása. Itt hivatásos halász család tartotta a rendet. Ez a tó úgy tudtam harminc km hosszú. Mi Jucikánkkal ide jártunk ki fürödni. Innen már nem messze volt a mi otthonunk. Ennek neve Szkenderjárás. Egy kis erdő részlet.

Itt lakott egy erdészcsalád, a gazdasághoz tartozó tisztviselő család, majd a harmadik lakást kaptuk meg mi. Ez volt egy kis előszoba majd konyha elég nagy, fehér mész téglával kirakva, padló helyett, majd a mi szobánk, ez padolt volt, két nagy ablakkal.

Ez volt az otthonunk három és fél évig.

Itt is volt az udvaron sütőkemence, majd minden lakáshoz disznó ól.

Mi meg feltaláltuk magunkat az iskolába a gyerekekkel. Az erdész feleségét, csak Tésasszonynak hívhattuk. Itt már meg tartották a háromlépés távolságot velünk.

Az erdészék tarthattak kettő tehenet. Így volt nekik mindig béresük is. A másik major meg Tompa határában volt. Ezt a majort Sáskalaposnak hívták. Szkenderjárás és Sáskalapos között volt Kelebia község. Hatezer lakossal. Úgy tudom, szőlő és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. Voltak olyan 10, vagy 20 holdas szőllők ott hozzánk közel is. De azért voltak, akik napszámból éltek. Kelebia közepén volt a vasútállomás, sok-sok vágánnyal, hiszen határállomás volt. Két km-re volt a szerbhatár. Elég sokszor láttam szerb vasutasokat, hiszen a vasúton keresztül mentünk iskolába. Mitőlünk párszáz méterre volt az első sor ház. Innen jártak többen is iskolába. Mi gyerekek hamar megbarátkoztunk. Így együtt mentünk, meg jöttünk. Azt tudom és éreztem, hogy szerettek.

Mikor én ott jártam három iskola volt.

Egy két tantermes, ez új épület volt, a másik egy tantermes, itt lakott az igazgató meg a családja. Ezeknek volt két nagy lánya. Az Ilonka tanítónő lett, a másiknak nem volt foglalkozása. Azt Rózsikának hívták. Az édes Anya meg tanított. A másodikat tanította. A harmadikat meg az Igazgató.

Ettől az iskolától kellett a vasút mellett menni Újfaluba. Úgy tudom kétsor házból állt akkor. Onnan is jártak iskolába akkor, amikor én jártam.

A harmadik iskola meg a vasút másik oldalán volt. Itt is egy osztály volt, meg a kántor lakása. A kántor a hatodik osztályt tanította. Ötödikben már átjártunk énekórára. Ilyenkor osztálycsere volt. Így ismertük meg a hangjegyeket. A következő évet már Dorozsmán jártam. De addig is vasárnap délutánonként, amikor az iskolatársaim jöttek hozzánk játszani, építettünk házat falombokból, még fagylaltot is csináltunk tojásfehérjéből. Nálunk olyan jó volt ipiapacsozni, meg bújócskázni. Ez volt az én gyermekkorom.

Ezek után jöttek a még nehezebb évek. Egymás után hét évig mindig elmentünk téglát verni. Voltunk Budafokon, Kövegyen három évig, utána Bonyhádon, majd Nagyzomboron. A következő nyáron már otthon maradhattunk és gyárba jártunk, már nemcsak szőnyegszövés ment, hanem lassan átálltunk a gépekre. De megint egyre nehezebb lett a helyzet a háború miatt...”

A kincseim között nagyapám levele ebből az időből felel a lánya emlékeire.

„Kedves anyuskám és kedves csalágyaim Juliskám Gizikém és Pityukám kivánom a jo Istentöl hogy e nehánysor irásom egéségesnek talájon minyájátokat mint nekem van nekem hál istenek elég jo egéségem van mostmár.

Tudatom kedves anyuskám ne haragugy hogy azután az ideglenes lap utan ijen soká irok magam hol létemröl de nagyon nemis tuttam hunnan irni mert nem volt meg álapodott hejünk igaz mindig volt munkánk csak nem egy hejen de mostmár it a munka meg teszi még ming számitunk dolgozni most a budafoki tégla gyárban vámolunk öt szarvasi emberel igaz nem ojan virágos a keresetünk anál töbet ér mintha ide oda csavarognak a keresetünk 3,80 vagy 4 pengöre jöt a multhéten a nyári lakásunkba lakunk most azzal is tudatlak kedves anyuskám van tizenöt pengöm de nem küldhetem haza mert még nem tudni hogy mere jutat a sors az igaz hogy még a kiszámitot két hét jonak igérkezik de azért sose tudja a jövöt avval is tudatlak uj gyár vezetö van hasonlit Juhász ferencre jo embernek látczik zuhnik meg álitolag meg halt püspök ladányba most más ujságot nem tudok irni most még számtalanszor csokol apátok Isten veletek a cimet tudod péterpál utca 72

édes apámékat is tisztelem sok jo egéséget számtalanszor csokolja fijuk Pista mond meg édesapámnak a zacskot kiszicse mert ha töbet nem viszek is de két filért csak viszek!

Dudás sogorékat is tisztelem sok szerencsét kivánok nekik vane már nyári munkárul kilátás tisztelöjük Lajkó”

Gondolom, mielőtt nagyapám útnak eredt, Öregapó tréfálkozott a fiával. Csak küggye a hírt, kíszíti a zacskót annak a rengeteg pénznek, amit messzi földön keres.

Van a dorozsmai emberről egy anekdotának is beillő vicc. Nagyapám jut róla eszembe. Nevetni ugyan nem tudok rajta, de igaznak érzem. Kive’ talákozott Kolombusz Amerikában először? Hát egy dorozsmaival, aki ott járt-kelt a parton és azt kajabálta, hogy széksót, kamillát!

Ilyen volt az én nagyapám is. Elment a világ végére, meg még azon is túl pézt keresni, hogy enni adjon a gyerekeinek.

 

Szülike és Öregapó

Szülike a dédanyám volt, Öregapó a dédapám.

Öregapót nem ismertem.

Azt azonban többször megkérdezték tőlem kislány koromban, szülédet mëglátogattad-ë mán.

Szelíd öregasszony volt, olyan szemekkel, mintha kútba néztem volna. Más emlékem nem is maradt róla.

A gyerekei közül már csak a legkisebb lánya él, az is kilencvenhárom esztendős. Öregapád olyan vót, akar a királydinnye! – mondja dédapámról. Különben bátortalan vót, mëg szókimondó. Könnyen kigyütt belüle a krucifix. Kérdëztem is édësanyámtú, hogy tűri? Azt felete, a rossz kapa nagyra áll, lányom, rá kő hanni. Mit gondósz, ee kő nézni az ilyen embërnek, mer' ëgymás haján búcsúznánk.

Jó pár pofon elszállt tőle Szülikének, aki Öregapó egy ilyen akciója után kötéllel ment a pallásra, hogy ő ezt nem viseli tovább. A gyerekek közül már csak az apraja volt otthon, a többiek családot alapítottak. Az egyik észrevette szülém szándékát, persze nem lett semmi a dologból. Nagyapám, a legidősebb fiú, megtudta az előzményeket, szépen hazaballagott, és rendet csinált, ahogy az ilyenkor egy elsőszülöttől illik. Beolvasott az öregnek rendesen.

Vëgye ke’ tudomásul (ke’dëzték akkor a szülőket Dorozs-mán), ha édësanyám ilyen csúfos halállal hal mëg, ajtót nem nyit ke’re ëggyikünk së, a tetűk ëszik mëg ke’dët!

Többet nem tette rá aztán a kezit Öregapó Szülikére, mert tudta, hogy igazat szól a nagyfia. Szülikét minden gyereke imádta, mert olyan volt, mint a csirkés tyúk. Kiült velük az eperfa alá, ha éppen ráért, nem ment az sehová. Anyabeteg vótam, mondja Ilka lánya, nem lehet azt megmagyarázni, mindig csak édësanyám után mentem. Nagyapád vót a szemefénye.

Szüléd szorgalmas vót, beosztó, a fillérbű forintot csinát. Főzni is tudott. Kicsit, oszt jót. Ha befűtöttek a kemincébe, hajaskrumpli, pörkőtt káposzta mindig vót.

A gyerekei meg az unokák mindennap meglátogatták, hozzátartozott a naphoz. Tizenegy gyereket hozott a világra, kettőt siratott.

Valamikor nagyon szép volt. Nagy fekete hajával alig tudott mit kezdeni. Főkötőt hordott. Zöldes, kékes, sárgás, különleges szemei voltak.

Osztán tudod-ë, szüléd fogott kislány vót. Az annya lányfejjel szülte. Attú vót, akiné szógát. Cselédlány vót az annya, oszt mikó másoccó is úgy maratt, etëtette a gyerëkët, abba belehat.

Szülike akkor másfél éves volt. Mivel az apja nem vállalta, nevelőszülőkhöz került Dorozsmára, akik fölnevelték, nevet is adtak neki. A legkisebb lánya még látta azt a cédulát, amin az adatai voltak. Ebből tudták, mikor született, ki volt az anyja. Tombácz Ágnesnek hívták. Gyakori név volt ez Szegeden.

Amikor Öregapóval esküdtek, Szülikét akkor keresztelték.

A szüleim házasságkötéséhez – 1943-ban – belügyminiszteri engedély kellett, mert apám egyenruhát viselt akkoriban. Az engedélyhez csatolni kellett a keresztleveleket meg az anyakönyvi kivonatokat, a dédszülőkig bezárólag. Szülikéé nem került elő, hiába keresték még a környező falvakban is. Már ezt az anyagot gyűjtöttem, amikor én magam is kerestem. Minden létező helyen és felekezetnél. Dédanyám születéséről nem tudnak az írások pedig közel száz évet élt.

Amikor megszületett, már anyakönyvezhették volna. Ha nem tették meg, annak oka volt. Nagyon el akarták tüntetni. Azt, hogy ki volt az apja, legfeljebb találgatni lehet, kideríteni nem. Szülikét a törvénytelen származása a perifériára szorította, ezért az életét mérhetetlen szegénységben élte le, ahonnan nem volt lefelé.

Nem zúgolódott, tette a dolgát.

Ha csakugyan olyan csavaros észjárású volt, amilyennek a lánya mondja, sok mindent végiggondolhatott.

A gyerekei közül az egyik lánya örökölte különleges szépségét. A többiek csak nézték, hogyan született közéjük, ebbe a családba. Meg is halt tizenhét évesen, tüdőbajban. Ez a sors nem lehetett az övé.

Dédanyám születése titok. Nincs semmiféle dokumentum róla. Amikor bevezették a személyi igazolványt, nem tudták neki kiváltani, mivel nem volt anyakönyvi kivonata sem.

Így Szülike a hátralévő éveit – ugyanúgy, mint az előzőeket – igazolvány nélkül élte. Ha jó mëgszámíttyuk, nem is létezëtt.

A lányával, akit angyalként hátrahagyott, többször beszélgettem. Szerinte nem lëhet az embriségge’ mit këzdeni. Sokat gondókoztam, mondta, mért is élünk. Tán azé’, hogy amit mëgtanul az embër, amibe benne szenved, azt el nem felejti.

[Várnagy Márta]
Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap