Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 9. hétfő    Mai névnap(ok): Natália  
   
ÉNEK, ÉNEKEK II.

ÖRDÖGH SZILVESZTER

ÖRDÖGH SZILVESZTER

 

 

Ének, énekek II.

 

 

Mert legközelebb megjelent Niltaka. Zavart és elpirulós volt, miként minden csitri lány, kezitcsókolommal köszönt, a bunkó apja unszolására külön is bemutatkozott, aztán egészen hátra, a fal mel­lé húzódott, ott ült összezárt lábakkal a sámlin a többiek háta mö­gött, és meg se mukkant. Akkor megszántam ezt a sudarasodó kislányt, hallgatnia kellett a handabandát, amiből vélhetőleg alig értett va­lamit, látnia kellett a szinte kocsmai lerészegedéseket, bár eleinte a társaság igyekezett visszafogni magát Niltakára való tekintettel, a vaskosabb szavakat is próbálták elkrákogni. Arasznyi rés volt két famulusom válla közt, azon át lestem néha Niltakára, fürkészve igé­zetesen makulátlan lényét a hordalékosan örvénylő, füstösen kavargó térben. Ha elkaptam a tekintetét, rettenetesen megzavarodott, bájos arcán föllángolt a hamvas pír, az az egyszeri, amit csupán az éppen nyíló virágok harmatos szirmainak a kelyhén lelhetni. Nem gondoltam már elkérgesedett, pudvásodó szívemről, hogy képes lehet még meg­dobogni, szinte fájó ritmussal szaporábban lüktetni. Így kezdődött.

És most muszáj kortyolnom. Megfogadtam, hogy végigmondom ezt a történetet, és azt is megfogadtam, hogy nem fogok elérzékenyülni. Túlságosan sokat sírtam már Niltakáért az elmúlt hosszú hónapokban, most könnyek nélkül akarom elsiratni. Emiatt szükséges innom egy kortyot, édes fiam.”

Szívszorítóak voltak Vergílius mozdulatai: akár fából esz­tergált műkar, nyikordulva moccant a keze, ahogyan az asztalra tette, jobbjának ujjait a bal kezével egyenesítgette ki, megfo­gatta velük a poharat, a szájáig segítette, alul tartotta, ne­hogy kibillenjen ujjai közül, s mint kanálból keserű orvosságot, úgy nyelt le néhány korty konyakot. A csapvizes pohárért ugyanígy nyúlt, ugyanígy ivott belőle, majd, mint aki húzni szeretné az időt, szárazon köhécselt, téveteg kétségbeeséssel tapogatta a sza­kállát, és a savószínűen áttetsző erű, pergamen-ráncos bőrű kéz­fejével megnyomogatta duzzadt, sötétszürke szemealját.

„Függöny föl, utolsó felvonás, Niltaka. Azok a tapló famulusok természetesen nem vettek észre semmit, amiként Niltaka nemzőatyja sem. Az csak bámult sülttök-ragyogású bamba képpel, néha filkó-büsz­keséggel a lányára pillantott, s olykor beleártotta magát fülfáj­dítóan falézos hangján az éppen habzó értelmetlen diskurzusba gyer­meke előtt páváskodva. Nem ripacskodott, mert ahhoz kell valami tehetség, ez az alak pancser volt, mintapéldány. Nehezen tudom el­képzelni, hogy valóban az ő sarjadéka Niltaka. Több szót nem ér­demel.

Az ülési rend általában nem változott akkor sem, ha valaki nem tudott eljönni. Niltaka mindig ott ült a falnál a sámlin, és én egyre rémültebben néztem rá, és ő egyre hosszabban állta a tekin­tetemet. A föllángoló pirosság is lágyabbá vált az arcán, s csak nézett engem szeplőtelenül, akár egy szentkép. Talán félesztendeig ismétlődtek így a szeánszok, késő ősz lett, Niltaka már gimnázium­ba járt, s én egyre idegenebbül, kényszeredettebben voltam jelen bennük. Pedig fizikailag mindent gépies változatlansággal csele­kedtem: ültem az ágy sarkán, hátamat a szekrény oldalának döntve, előttem az asztalon a cigarettám, a hamutartóm, a félcentes poharam, jóanyám egykor szebb időket látott szervizkészletének egyetlen és utolsó darabja, mellette az albán konyak és megszokásból a szemüvegem is tok nélkül. Ültem megoldott fűzőjű cipőben, ki­gombolt mellényben, meglazított ingnyakkal. De már nem figyeltem arra, hogy miről dumálnak éppen. Gőzfürdő kerek medencés, kupolás csarnokában lehet ilyet érzékelni: hallod a zsibongást, annak el­fulladó visszhangzását, tisztán értesz szavakat, szófoszlányokat, az egész mégis érthetetlen és érdektelen. Ott nem kérdez vissza az ember, hogy jól hallotta-e, amit hallott, mert a kapható válasz sem érdekli. Megtapasztaltam ezt is, amikor fővárosi hírlapíróként tengődtem néhány rövidke évet a háború után, s bizony lumpéletet éltem, amihez a kijózanodás és a friss csibehúsok éber kiszimato­lási képességének megújítása érdekében elengedhetetlen volt a gőz­fürdő virradati meglátogatása. Így ültem és a szívem hevesen kalim­pált, ha Niltakára néztem. Később már kifejezetten taszított az ostoba vitatkozás, ingerültté tett, s kezdtem undorodni a társa­ságtól is. A konyak sem segített, eleinte többet, aztán kevesebbet ittam, de mindegy volt. Szerelembe estem, s ez olyan magától érte­tődő volt számomra, mint kölyökeszmélésem óta a tény, hogy aki meg­születik, az meg is hal. Nem próbáltam magyarázkodni magamnak, a kételkedésnek és a rám olyannyira jellemző cinikuskodásnak sem lát­tam értelmét. Consumátum est.

Egy idő után aggodalmaskodni, szorongani kezdtem, hogy talán meglátják rajtam a világot rengető változást, s ezt megelőzen­dő, félrevezető színlelésekkel próbáltam ellenőrizni a fafejűeket. Teljességgel fölöslegesen. Csak magukra figyeltek, még azt sem vették észre, hogy elhagytam rögzült szokásomat, az ujjaimmal va­ló gyakori hajamba túrást, mivel fesztelenségemhez ez épp úgy hoz­zátartozott, mint a kigombolt mellény. Egyébként az sem tűnt föl nekik, hogy az utolsó két alkalommal már a mellényemet sem gom­boltam ki, mi több, lazítatlanul magamon hagytam a nyakkendőmet is, amit pedig eladdig sosem tettem, mert mindenkor első dolgom volt hazatérve, hogy megoldjam csomóját és levéve a szekrényajtó bel­sejére szerelt tartóra tegyem. Mindezeket a szánalmas figyelemel­tereléseimet egyedül Niltaka látta meg. Játékosan szomorkás arcot mutatva belefésült ujjaival selymes csillanású, gesztenyebarna hajába, föltűnés nélkül igazgatta lankásan domborodó mellén a ruhát, és úgy könyökölt a combján előrehajolva, hogy gally-vékony kezét a nyakához illesztette, mint egy élő nyakkendőt. Ekkor már tudtam, hogy ő is tudja: szerelmes vagyok belé. És kétségbeesve reményked­ni kezdtem, hogy ő is szeret engem, de nem úgy, mint egy rajongó serdülő lány, akit bizsergető boldogsággal tölt el, hogy a mester lába e­lőtt ülhet. Ez a fölismerés olyan kegyetlen fájdalommal hasított belém, hogy akkor éjszaka majdnem belehaltam. És ezek most nem pa­tetikusan eltúlzott szavak, Fekete Illés. Egyszerű, földi valóság.

Iszonyatosan megfájdult a fejem, és rosszullétre hivatkozva el­küldtem a bandát azzal, hogy muszáj lefeküdnöm. Niltaka maradt u­tolsónak, állt az ajtóban és nézett rám, hatalmassá kékült búza­virág szemeiből szerelmetes aggodalom tükröződött. Annyit nyög­décseltem neki, hogy ne köszönjön többé csókolom-mal, csak annyit mondjon, hogy szervusz, Vergílius. És ő akkor azt mondta nekem, hogy szervusz, Vergílius. Ez annyira szíven ütött, hogy megtántorodtam, és gyorsan szóltam megszégyenülve: csukd be az ajtót. Feküdtem a sötétben, egymás után szívtam a cigarettákat, a konyakot is szinte harapva nyeltem, perzselte a torkomat. Arra eszméltem föl éjszaka, hogy füst van, és láttam, hogy a polcon izzanak a könyveim. Kibo­torkáltam a csaphoz, lavórral zúdítottam rájuk a vizet, valahogy sikerült eloltanom a lappangó tüzet, de máig nem értem, mi és hogyan történhetett. Hiszen nem keltem föl az ágyból, fektemben cigarettáz­tam, fektemben nyakaltam a konyakot, a könyvespolc meg átellenben volt a falnál, Niltaka mellette ült a sámlin. És azt sem értettem, miért csak izzottak a könyvek, mért nem kaptak lángra? Ha netán önkívületemben nem a hamutartóban nyomtam el a csikket, hanem el­pöcköltem, amit utcán, kivált éjszaka, meg szoktam tenni, akkor vajon hova lett a csikk maradéka? Mert az elpernyésedve egyben marad, ha nem bolygatják. Nem voltam rest: értetlenségemben meg­számoltam a hamutartóban a csikkeket. Azt a hamutartót csak én használtam, ezt a szokásrendet soha senki sem sértette meg. Össze­számoltam, hány cigaretta maradt a dobozban, azt is belekalkulál­tam, ami az üresen összegyűrt dobozban volt. Mert ez is rögzült szokásom: a kiürült dobozt összegyűröm és az asztalon hagyom. Mi­ként az is, hogy vendégeim érkezésekor kiöntöm a csikkeket a bádog szemetesbe. Akárhogy számoltam, darabra stimmelt. Akkor mi okozta a tüzet, mi vetett parazsat a könyveim közé, éppen abba a sorba, ahol a rezervált saját munkáimat soroltam be? És miért csak az én könyveim hamvadtak el abban a rejtélyesen odakerült zsarátnokban? Erre azóta sincs válasz.

Az esetet nem titkolhattam el, hetente járt hozzám egy megözve­gyült, de még magabíró idős asszony kitakarítani meg a szennyest elvinni. Ő pletykálhatta el az ügyet a rá jellemző bornírt fantá­ziával, miszerint magamra akartam gyújtani a lakást. Aztán eljött hozzám a körzeti orvos hívatlanul, sose voltam addig a keze közt, állítólag a katonaságtól elbocsájtották homokos hajlamai miatt, min­denesetre nem tágított, hiába próbáltam kiutasítani, szajkózta, hogy kellene egy kivizsgálás, s én olyan legyengült, megalázott voltam, hogy végül beadtam a derekamat. Bevittek a közkórházba az ideggyó­gyászatra, onnan kellett mennem sorban a belgyógyászatra, az uro­lógiára, gégészetre, minden elképzelhető osztályra. Akkor tanácsol­ták nekem nyájas jótakarással, hogy le kellene vágni a lábujjaimat, mert akkor javulna az életminőségem. Egy hét után megelégeltem a nyugtatókat meg a vitaminokat, és a saját felelősségemre hazajöttem. Első dolgom volt, hogy elcsaptam a bejáró asszonyt. Akkor intézte el nekem Annabella férje ezt a lakáscserét, meg a tanács szociális osztálya kirendelte hozzám a lányt hivatalból gondozónak. Azóta kétnaponta jön, jóravaló parasztlány, megcsinál mindent, jobban bízom benne, mint önmagamban. Az eset és a költözés után két hónappal el­jött újra a banda a szokásos napon, hozták az albán konyakot, har­sányak voltak, nagyszájús-kodtak, rossz volt hallgatni és nézni, kis híján fölfordult tőlük a gyomrom. Niltaka azonban, valami miatt nem jött el. Eleinte azt gondoltam, tán késik, a gimnazisták­nak lehet különórájuk késődélután, aztán egyre nyilvánvalóbbá lett a nyilvánvaló, hogy hiába várom érkezését. Félrenyeltem a konyakot, rámtört a köhögés, aztán olyan légszomj kezdett fuldokoltatni, hogy le kellett feküdnöm. A banda még ott ücsörgött egy ideig aggódva, határozott tiltásom miatt nem mertek orvost hívni, végül ügyefo­gyottan fölkászálódtak. Niltaka apja odajött, és az arcán bárgyú bánattal közölte: majd szól a lányának, hogy látogasson meg, talán jólesne nekem. Ma miért nem jött el, kérdeztem. Jönni akart volna, de én nem engedélyeztem neki, gagyogta majdnem büszkélkedve, nem illik ő még ebbe a férfitársaságba. Kicsit hisztizett, de nekem szót kell fogadnia, vigyorogta öntelten. Nem voltam abban a helyzetben, hogy a pofájába köpjek, rettenetesen fájt Niltaka hiánya, és látni se bírtam már ezt a söpredéket. Annyit mondtam, hogy szüneteltessük egy ideig a kvaterkázást, majd üzenek, ha alkalmas leszek a foly­tatásra. Mintha már agonizálnék, olyan együttérző sajnálkozással bólogattak. Különben csakugyan haldokoltam.”

Vergílius elhallgatott. Hosszú idő óta először elfordította ed­dig mereven tartott fejét, körüljáratta tekintetét a házakon, a fá­kon, remegés nélkül nyúlt a konyakos pohárért, kiitta, a kísérő víz­be csak belekortyolt, remegés nélkül cigarettát húzott ki a doboz­ból, elhárította Illés lánggal égő öngyújtóját, a zsebében turkálva gyufát vett elő, nyugodt, rezzenéstelen mozdulatokkal rágyújtott, aprót szívott s a füstöt nyitott száján kiengedve mondta: „Végjáték”. Ismét aprót szívott a cigarettából, mozgatta a száját, mint aki né­mán artikulál, a füst leszívatlanul örvénylett ki rajta.

„Tehát a végjáték. Niltaka eljött. Egyszer, tízszer, nem tudom hányszor. Számomra onnantól jelentőségét és értelmét vesztette az idő. Amikor először jött, odaült a másik lakásban megszokott helyé­re, a fal mellé a sámlira, térdére könyökölt, összefűzött ujjaira fektette az állát, és csak nézett rám. Akkor mondtam el neki, hogy ő nekem nem Marietta, hanem Niltaka. Azt is mondtam, hogy ezt nem magyarázom meg, neki értenie kell engem. Ő bólintott. Azon a napon ennyi volt köztünk az összes beszéd. Én néztem őt, ő nézett engem. Talán másfél óra múlt el így, akkor fölállt és intett az ajtóból: szervusz, Vergílius. Akkor még nem sírtam, csupán könnyeztem. Ültem az ágy szélén, és azt láttam, hogy eső mossa az ajtónyílást, akár ablakot, de csak azon a folton csurog lefelé, ahol az imént még Niltaka állt. Aztán olyan is volt, hogy ennyit se szóltunk. Csak köszöntünk: szervusz Niltaka, szervusz Vergílius. És egy idő után már nem res­telltem, hogy egyre nehezebben állom a tekintetét, olyankor az asz­talra, a hamutartóra vagy ölbeejtett öreg kezeimre bámultam. És az is elkövetkezett egy nap, hogy miközben néztem őt, miközben némán néztük egymást, nekem megeredtek a könnyeim. Próbáltam visszatarta­ni, aztán hagytam. Folyt az arcomon, az orromon, rá a számra, onnan a szakállamra, onnan a kezemre. Niltaka elgondolkodva nézett rám, majd elmosolyodott, és kérlelve mondta: ne sírj, Vergílius. És erre remegő szájjal én is elmosolyodtam. És elkövetkezett az a nap is, már szép tavasz volt, amikor egy kicsiny csokor virággal libbent be hozzám a szobába, és kacagva mondta, hogy lopta. Pontosan így mondta: neked csórtam, és eligazgatta a virágokat a vizespohárban. És elkövetkezett az is, hogy megkérdezte: odaülhet-e mellém, és odaült, és ölembe hajtotta a fejét, és én a fejére tettem gyönyö­rökben elkárhozott kezeimet. Akkor azt mondtam neki a nyitott ablakon túli tavaszi alkonyat fakuló színei felé révedve: megvárlak, Niltaka. Megvárom, amíg sudárrá lombosodsz, virágba borulsz, és akkor meg­kérdezem én is, hogy öledbe hajthatom-e a fejemet. És megcsókoltam csillagos homlokát.

Azon az éjszakán hangosan zokogtam, és úgy ébredtem a napfényes délelőttben, mintha anyám megfürösztött volna az udvaron fateknő­ben. Ezután hiába vártam Niltakát, nem jött többé. Nem értettem, mert nem érthettem. Felöltöztem szokásom szerint, patyolat ing, mel­lényes öltöny, megválasztott nyakkendő, és bizonytalan léptekkel elsétáltam a gimnázium felé. Lelkemben olyan voltam, akár egy mulya siheder, egy málészájú, először beretválkozó legényke. Időzítésem jó volt, mert kisvártatva özönöltek ki a főkapun a diákok, s én megláttam köztük Niltakát. Amikor delejező tekintetemre észrevett, megtorpant, kétségbeesve nézett és a fejével tehetetlenül nemet in­tett. Aztán hagyta, hogy elsodorják a többiek. Iszonyú élesen be­lenyilallt a szívem, le kellett rogynom a parkban egy ócska padra, mert kiszállt belőlem minden erő. Kerülő úton, megbízható informátoroktól tudtam meg sokára, hogy a kicsi lány otthon ártatlan örömmel elújságolta: megvárom, amíg sudár­rá lombosodik és virágba borul. Állítólag az apja lekiskurvázta és megfenyítette, rólam meg terjeszteni kezdte, hogy liliomtipró sza­tír vagyok. Amikor mindezt hiteles forrásokból is visszaigazoltan megtudtam, egy noteszből kitépett cetlin üzenetet kézbesíttettem annak a rohadéknak: ön a becsületembe és a lánya becsületébe gázolt, ezért felelni fog. Vegye tudomásul, hogy ön egy összeharákolt turha, egy pöcegödörbe kirejszolt impotens gecihalmaz, egy takonygerincű véglény. A lányát ön becstelenítette meg, s ezért megkövetelem, hogy nyilvánosan megkövesse. Önnel én mindenkorra végeztem.

Ezt követően a mai napig nem léptem utcára. Ennyit a szere­lemről, fiam. Egyébként a lábom ujjai rendesen üszkösödnek, a szag miatt is nyitott mindig az udvari ajtó. A rothadás alvadtvér színe lassan, de biztosan festi lábszáraimat is. Romlásom elő­haladott állapotáról a lánynak se beszéltem, bár szerintem min­dent tud. Elkészítettem a végrendelete-met.” Vergílius elhallga­tott, jobb oldali belső zsebébe nyúlt, négyrét összehajtott lapot vett ki. „Itt írja alá, maga az egyik tanú. A másik Annabella lesz. Ha akarja, elolvashatja. Mindent a lányra hagyok, bár semmim nincs. Megérdemli. Szótlanul, jól szolgált ezekben a kegyetlen hónapokban, takarított, főzött, mosott rám, gondomat viselte. Annabella férjura talán közbenjár, hogy a bérleményt megkapja utánam. Tanyasi paraszt­lány, itt a városban albérletben lakik.” Fekete Illés odaírta a ne­vét, lakcímét, személyazonossági igazolványának számát. A papírt olvasatlanul összehajtotta, visszaadta Vergíliusnak. Kiöntötte a maradék gyömbért, és rágyújtott.

„Ennyit, fiam, Éváról, a maga feleségéről és a gyereke anyjáról, meg Ónozó Virágról, a százszorszép szeretőjéről. Ha értette, értette, ha nem, nem. Választania és döntenie magának kell. Elfáradtam. Ha kérhetném, fizessen, de ne intse most ide Annabellát. Menjen be hozzá, ott ringatja a kívánatos farát a süteményes pultra könyököl­ve. Egészen eddig magát vizslatta unalmában és kíváncsiságában, főtanácsos professzor úr. Nincs vendég, ilyenkor muszáj vágyakozni. A cehhet én állom, a tisztes borravaló a maga része” – és Vergílius a bal belső zsebéből Illés pohara alá csúsztatott egy bankjegyet. – „Ne röstelljen Annabellával néhány szót váltani. Én ott szemközt fogom vár­ni magát az akácfa árnyékában, fiam. Menjen, régóta várja Annabella.”

Fekete Illés bement a cukrászdába, szótlanul rendezte a számlát. Annabella talányos mosollyal nézett a szemébe, amikor elköszönt. Ver­gílius nem állt az akácfa árnyékában. Hátranyaklott fejjel, nyitott szájjal, nyitott szemmel ült a székén.

 

 

[Ördögh Szilveszter - készülő regény részlete]
Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap