Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 15. vasárnap    Mai névnap(ok): Valér  
   
ÉNEK, ÉNEKEK I.

ÖRDÖGH SZILVESZTER

ÖRDÖGH SZILVESZTER

 

 

Ének, énekek I.

 

 

 

Az udvarból nyíló bejárati ajtó tárva volt, a kicsiny előtérből a konyhába, a fürdőszobába és az üres szobába vezető is, Fekete Illés mégis kopogtatott illedelemmel, hangosan beköszönni azonban már nem volt érkezése, mert felfortyanó dühvel hallatszott vala­honnét legbelülről: „Három óra-hosszája várom! Hát mit képzel, ki vagyok én?! Mondtam és írtam, hogy azonnal jöjjön! A lánnyal még sürgönyt is föladattam! Hol a kórságban kódorgott eddig?!” Fekete Illés átment az üres szobán – csupán egy sötétre aszalódott, öreg ruhásszekrény árválkodott benne –, onnan a balra lévő, szintúgy nyitott ajtajú kisszoba küszöbére lépett. Szemközt a sezlonon ült Emericus Vergílius, zoknis lábát lógatta, mellénye begombolatlan, könyékig lazán fölhajtogatott, a nyaknál szétnyílt gallérú inge látni hagyta a májfoltos kézfején, a karján, a nyakán duzzadó szürkéskék ereket, haja fésületlenül csapzott, arca pe­dig szederjes-lila volt a gutaütéses fölháborodástól, va­lamint a rátörő, tüdőt szaggató, asztmás köhögéstől. „Mostanra í­gértem” – mondta csöndesen Illés –, „hogy tizenegyre érkezem. Az út, függetlenül a forgalomtól, önmagában legalább három óra”, az­tán köszönt is: „Jónapot, Emericus”. Vergílius az utolsó mélyeket, a hurutot fölszaggatókat köhögte bele a markába gyűrt zsebkendőbe, majd tátott szájjal zihált, és az erőlködés könnyeitől is hályogos, véreres szemeit Illésre függesztette. „Tessék, még megfullaszt itt engem. Három órája ülök így, és várom magát. Minden elő van készít­ve: a zakóm a szék támláján, a lánnyal kikeféltettem, még a cipő­met is kifényesítette, pedig azt nem is parancsoltam neki. Nem szoktam ám én így várni valakit! Mit valakit: bárkit!, tudja ezt, fiam? A lánnyal még kávét is lefőzettem, én marha, ott van a konyhában a zománcos kiskannában, de most már ne igyon. Hozza ide a cipőmet, és segítsen felhúzni. Majd a cukrászdában megbeszélünk mindent. A maga Éváját meg azt az Ónozó Virágot is. Így döntöt­tem.”

Fekete Illés odavitte Vergíliushoz a szegényes és foghíjas könyvespolc elé készített, ragyogóan tiszta cipőket, letérdelt, úgy próbálta beleigazgatni Vergílius vizenyősen megdagadt lábfe­jét. Vergílius fölszisszent és káromkodott: „Megtiltom, hogy le­fűrészeljék azok a hentesek! A helyi Mengelék rá akarnának dumálni, hogy csak néhány lábujjamat kellene úgymond csonkolni, s akkor mindjárt jobban érezném magam. Hogy javulna az életminőségem! Érti ezt, Fe­kete Illés?! Az életminőségem! A pofájukba ordítottam: én egész­ben akarok megdögleni, így, ahogy vagyok, félig már elrohadva! Mit tudják ezek a boncnokok, hogy mi a költői méltóság?!” Közben fel­feljajdult, és alpári szótörmelékeket rágott cafatokra elsárgult fogaival. Amikor a lábain voltak a cipők, újra parancsolt: „A fű­zőket ne kösse össze! Óvatosan dugdossa be kétoldalt, de úgy, hogy ki se szabaduljanak meg a lábikrámat se törjék. A leghosszabb szá­rú pantallómat vettem föl, és majd úgy ülök a cukrászdában, hogy a csalást észre se lehet venni. Más se hiányozna, minthogy kifi­gyeljék ezek a hiénák a kényszerű toprongyosságot. A kamuflázs megoldható, kipróbáltam.” Miután Illés egészen a talp alá dugdos­ta a fűzőket, Emericus ismét utasított: „Segítsen fölállnom! Most megmutatom magának, hogyan fogunk vonulni, mi több, grasszálni a promenádon, miként fogok elhelyezkedni törzs-székemen a terasz árnyékos sarkában, és hogy magának hogyan kell majd az asztalka alatt előrenyújtóztatnia a lábát, akadályozandó a ráláthatást az én bekötetlen fűzős cipőimre. Álljon szorosan mellém! Ne finto­rogjon, még gondolatban sem volt sose hajlamom a hímneműek iránt, s bár rideg, némileg megvető tudomásul vétellel elviseltem a homokosokat, a három lépésen belüli közelségüket azonban nem szenved­hettem. Azért kell szorosan mellém állnia, fiam, mert nekem muszáj lesz atyaian a vállába kapaszkodnom. Engem ebben az émelyítő szagú porfészekben még soha senki nem látott bottal, se agancsos urizá­lóval, se gyógyászati segédeszközzel, hát énrajtam nem fog eztán se mo­solyogni senki szánakozva, ezt jól jegyezze meg, Illés! A maga váll­magassága éppen megfelelő ahhoz, hogy mintegy fiúi támasztékomul szolgáljon a némi föltűnést bízvást kiváltó rövid sétánkhoz.”

Fekete Illés odaállt Vergílius mellé, és Vergílius megmarkolta Illés vállát – „nem fogom túlságosan szorítani, csak annyira, hogy ne csukoljak össze, mint a collstok” –, majd a kicsiny és zsúfolt szo­bában a sezlon, az asztal, a szék közti parányi helyen lépegetni kezd­tek. „Most sétáljunk a konyhába és onnan vissza” – morogta öne­légülten Vergílius, és lépegettek a szűk ajtón át az aprócska helyiségbe, ami inkább fülke volt palackos gáztűzhellyel, kisméretű kredenccel, öreg, Szaratov márkájú orosz hűtőszekrénnyel. „Valahogy így, fiam” – állt meg az ágya szélénél Vergílius, és torzult ráncokkal az arcán lihegett, majd nehézkesen leült. „Emberfeletti lesz részemről az erőfeszítés, remélem, kellő tisztelettel méltányolod” – váltott át tegezésbe Vergílius minden indok nélkül. – „De ennek így kell len­nie. Most el fogjuk dönteni a sorsodat, el Ónozó Virágét, a fele­ségedét, és én mindörökre eldöntöm Niltakáét.” Vergílius csillapodó légszomjjal szuszogott, beleköhécselt a zsebkendőjébe, aztán csak támaszkodott két öklén a sezlon szélén, előregörnyedve. „Most pi­henünk keveset. Nem bánom, ihat addig egy kávét, ha akar, poharat, kanalat talál a kredencben, szolgálja ki magát.”

Fekete Illés kiment a kiskonyhába, poharat vett ki a kredenc­ből, a fiókjából kiskanalat, öntött az odakészített kávéból, cuk­rot tett bele, s azt kavargatva visszajött Vergíliushoz. Vergílius már nyugodtabban szedte a levegőt, úgy tűnt, a cigaretta tette, ugyanis közben rágyújtott, mélyeket szívott, s cigarettát fogó ujjait el­tartva a maradék hárommal fésülgette gonddal borotvált állszakállát. „Meg is melegíthette volna, azért hagyta a lány a zománcos kanná­ban.” „Jólesik hidegen is”válaszolta Illés, és ügyelve, nehogy meggyűrje Vergílius támlára igazított zakóját, leült a székre, és ő is rágyújtott. Vergílius a közepes méretű, kívül rácsvédte, ut­cára nyíló ablak felé nézett merengve: „Ezt elszívjuk, aztán elin­dulunk. A cukrászdában majd tegyen úgy, mintha maga azért valaki lenne. Úgy értem, nem holmi középiskolai tanár, hanem valami szép­reményű alak a fővárosból. Mit tudom én: miniszteriális ujdondász vagy pártközponti üdvöske, aki holnap vagy holnapután akár még a tévé­híradóban is szerepelhet. Érti? Magát itt a kutya se ismeri, fiam, hadd higgyék, hogy ez az ő tahóságuk. Apropó: fizetni is maga fog, némileg fellengzős nemtörődömséggel, gavalléros borravalóval. Ha nincs elég magánál, én kipótolom. Szalvétába fogom belehajtani és hanyag mozdulattal maga elé tolom. Ennyit instrukciónak.” Vergílius még mindig az ablak felé nézett fölhúzott szemöldökkel, bele-bele­szívott a cigarettába és fésülgette a szakállát. „És a legfontosabb: kellő nagyrabecsüléssel és áhitattal csüngjön a szavaimon! Hadd lássák a bugrisok, hogy a fővárosban nagyon is tudják, ki vagyok én! Egyébként garan­tálom, hogy megrendülten fog figyelni. Amit mondandó leszek, az o­lyan lesz, mintha a klasszikus görög tragédiákat sűrítményes elegy­ben hallgatná végig. Ne szépítsem: le fogom magát taglózni, fiam. Utána nem fogja érteni, miért is kínlódott annyit egyszerre két nő miatt, hogy a kialakult helyzetben melyik mellett döntsön.” Ezzel – utolsót szippantva a körme közé fogott csikkből – elnyom­ta a cigarettát a teli hamutartóban, és újra parancsolt: „Segítsen fölállni, hozza ide a zakómat, majd tartsa a vállát”. Fekete Illés készséges volt, aztán elindultak az üres szobán keresztül az elő­térbe. „Várjon, pisálok, mert a cukrászdában nem tudnék egyedül kimenni.” Vergílius mindkét kezével támaszkodva betámolygott a szin­tén kicsinyke fürdőszobába, nem húzta be maga mögött az ajtót, le­hetett hallani, ahogyan nyögdécselve, csöpögteséses erőlködés­sel vizelt a vécékagylóba. Amikor befejezte és lehúzta az öblítőt, o­dafordult a homályfoltos, kopott foncsorú tükörhöz, hunyorítva szem­lélte magát, majd a nyeles fésűért nyúlt, a csapot megnyitva meg­vizezte, és hátra meg oldalra gereblyézve elrendezte szálkásodó, de még alig gyérülő feketés-szürkés haját. A vakolatpenész- és tenyésző mohaszagot árasztó udvaron át ballagtak a boltíves nagykapuhoz, ahol is Vergílius szabad balkezével zakója elejét tapogatva megtorpant: „A díszzsebkendőm! Már megint teljesen visszacsúszott! Hát mért nem szólt?! A díszzsebkendőnek úgy kell világítania, akár egy gomblyukba tűzött fehér szegfűnek! Ezt tanulja meg, fiam!” És kihúzkodta, reszkető ujjakkal megigazgatta a díszzsebkendőt, aztán fölszegte az állát: „Innentől nincs több próba. Az előadás élesben megy!”. Azzal kilépdeltek az akácárnyékos járdáról a verőfényben sütkérező útra.

Az utca valójában egy terecske torkolata volt. A téren a hírne­ves cukrászda terasszal, néhány napernyős asztallal, hatalmas vi­rágos dézsákban bukszusok, leanderek, vérvörös bimbós hibiszkuszok kerítették körbe a fehérre mázolt, kecses-karcsúra kovácsolt lábú, kerek vaslemez-asztalokat és székeket, a díszes burkolatban kivá­logatott macskakövek mintáztak íveket és köröket, oldalt a föld­szintes, módosságot kuporgató házak előtt meggyfák, siheder fűzek, gutaütésesen lila levelű vérszilvafák. „Ezt elkúrta, fiam, a meg­bocsájt-hatatlan késésével. Délidő van, ahhoz, hogy beszélgessünk, alkalmas, de hogy meg is bámuljanak, a legpocsékabb óra!” – Ver­gílius fortyogva szűrte a szavakat a fogai közt. – „Itt délben zabálnak és emésztenek. Mindegy nekik, hogy vasár­- vagy ünnepnap. Bezzeg délután meg este csakúgy szaglik a környék az asszonyok pacsuli kölnijétől! Mint a sárló kancák, idesündörgetik az ostoba csődöröket… Föl nem foghatom, miért is áldoztam én az életemet ezért a körülmuskátlizott trágyadombért!” Emericus kapujától talán száz-százhúsz lépésnyire volt a cukrászda, félúton mégis meg kellett állniuk. Vergílius egyre görcsösebben kapaszkodott Fekete Illés vállába, szinte belevájta a körmeit, jelezve, hogy muszáj megpihenni. Hát megálltak. Vergílius ábrázatán átvibráltak a fájdalom és a fáradás ráncai, tekintetét mégis a szivárványzó fények felé fordította kevélyen: „Most úgy teszünk, fiam, mintha éppen kalauzolnám magát. Bámulgasson jobbra meg balra, és kerekítse nagyra a szemét” – nehezen, gombócosan mondta mindezt Vergílius, de azért vigyort erőszakolt a szája sarkába, fennhéjázót és gúnyosat. – „Legalább bólogasson, bassza meg, ne strapáljam magam hiába, miközben kilóg a belem!” – és Vergílius újra megmarkolta Illés vállát, most akarattal fájdalmat okozva. – „Tán azt hiszi, nem leskelődnek ránk a cukrászdából? Engem nem láttak utcán egy teljes esztendeje! Már rég elparentáltak, hírelték, hogy dögrováson vagyok, akár tetves, vén kutya a vackán, hogy talán már be is mumifikálódtam! Hát ezt nekik!” – Vergílius ökölbe rántotta jobb keze ujjait, és az alkarját lóbálni kezdte. – „Pedzegeti már a csíziót, Illés? Mi most itt ketten bele fogunk csapni a képmutató, mocskos pofájukba!... Na, elég volt a városnézésből, menjünk.” A hátralévő rövidke utat szótlanul tették meg, éppen úgy, ahogyan esküvőn szokás a templomkaputól a főoltárig.

Vergílius csupán ujjával mutatta a terasz sarkán az asztalt. Egyenesen odamentek, és Emericus, bár eddig is feszített tartással csalta el csoszogós lépteit, most még inkább kihúzta magát, körülnézett, mintha ellenőrizne, majd leült, akár egy palástos díszben trónjára ereszkedő király. Illés szembeült vele, háttal a vakító fénynek. „Ide mellém” – zörgött köhécselésbe csomagoltan Vergílius parancsa. – „Most henyén előrenyújtóztatja a lábát, hogy elfödje a rálátást a cipőmről. A heveny napsugárral ne törőd­jék. Az én szemembe is süt, de én meg se rezzenek. Hát legyen már férfi, a kurva életbe’!” – s mintha a kegydús időjárásnak bókolt volna, fitymáló vigyorral bólintott Illés felé. Illés szó nélkül engedelmeskedett, majd inge mellzsebéből előhúzta napszemüvegét és föltette. „Pipogya alak maga, fiam, csalódtam magában. Se az én szemembe, se a napba nem mer belenézni. De le fogja előbb-utóbb venni ezt a szemfödél okulárét, mert muszáj lesz. Mérget vehet rá.” Illés nem reagált, hátradőlt és körbebámészkodott. Legelöl, a leg­napsütöttebb asztalnál két fruska ült, láthatólag napfürdőztek is, előttük üvegkehelyben fagylalthalmok. Oldalt magányos, középkorú férfi sört adagolt magának egy párás oldalú, márkás üvegből: poha­rát félretartotta, s az oldalán csurgatta az aranypezsgésű levet, megakadályozandó felhabzását.

„Mit fog kérni? Ha jön a felszolgáló, mit rendeljek?” – kérdez­te Fekete Illés. „Miattam ne aggodalmaskodjék. Én ezen a szent he­lyen, és ősztől tavaszig bent a cserépkályha melletti zugolyban, negyven éve vagyok napi törzsvendég. Rendelésemen elvétve vál­toztattam, csupán ha akarva, akaratlanul társasággal voltam. Ezt momentán nem részletezném, nem közéleti tevékenységem ecsetelése végett vagyunk itt. Most ítéleteket kell kimondanunk. Különben ad­dig nem jön Annabella, amíg el nem szívom a szokásos cigarettámat. Ilyen az én entrée-m, fiam, muszáj volt hozzászokniuk. Egyéb iránt a cserépkályha ipartörténeti jelentőségű, muzeálisan védett. Ha be­megy vizelni, rásandíthat, megéri. A gazember labancoknak bizonyos dolgokban volt ízlésük.” Ver-gílius zakója zsebébe nyúlt, kivette a már megnyomorgatott, puha dobozú, olcsó és erős cigarettáját, ki­húzott belőle egy szálat, nikotinsárga ujjbegyeivel formásra hen­gergette, s alig feltűnően Illés felé hajolt: „Nem csak megtisztelnél, de a szcénario okán is fontos lenne, hogy készségesen tüzet adjál, fiam”. Illés kattintotta az öngyújtóját. Vergílius egészen a felhörgő, váladékszaggató köhögésig szívta le a füstöt a tüdejébe, majd helyeslőleg biccentett. „S mielőtt a tárgyra térnénk, a te föloldhatatlannak tetsző és őrületbe kergető dilem­mádra, miszerint képtelen vagy higgadt ésszel és nyugvásba simuló érzelemmel választani két szerelmed: gyermeked anyja, Éva és ama hírhedetten szép asszony, Ónozó Virág között, s mielőtt okulásul elmondanám neked, akár testámen-tumot, hosszú életem egyetlen, mély­ségesen tragikus, megsemmisítő katarzisát Niltakával való benső­séges kapcsolatunkról, külön is említve a féltékeny és irigy is­tenek aljas bosszúját, éterien szeplőtelen szerelmünk vandál legyilkolá­sát, tehát mindezek előtt az alábbiakat rögzíteném, hogy majd ne kérdezz és ne csodálkozz: konyakot fognak nekem hozni, örmény vagy albán konyakot csapvíz kísérővel. A franciák parfüm illatú pancsát, megjegyzem, elsődlegesen Trianon, másodlagosan pedig szifilisz fertőzésük miatt, lenyelni se bírnám, arra tehát én magasról sza­rok. Én, kérlek, világéletemben utáltam a kommunistákat, majdem úgy, ahogy a nácikat és a nyilasokat, de sose ittam mást, csak ör­mény vagy albán konyakot. Szorult helyzetben, ha más kínálat nem volt, grúz konyakot is elfogadtam, dacára Joszif Visszarionovics­nak, akit nemes egyszerűséggel csak nép- és eszmehóhérnak neveztem. Ám ezeknek a szovjetizált konyakoknak van karcosságuk, van bennük valami nyo­morultul szép emberi érzés. Nyerses zamatukban ott párlanak az év­százados komisz elnyomatások, a véres és verejtékes szolgaság, a hősies pogromok és mártíriumba pusztult szabadságharcok. Egyéb i­ránt, ha horribile dictu sem örmény, sem albán, sem grúz konyak nem állt rendelkezésemre, akkor orosz Sztolicsnaja vodkát kértem, ugyanezen indokok alapján. A kommunista világuralmi tébolyt, amely nem azonos a krisztusi eszmével, és háborodott elmeszüleményeit, a förtelmeket, a szennyáradatot, az égbekiáltó gazságokat nem csak megvetettem, de a tőlem telhető legbrutálisabb káromkodásra se mél­tattam, ugyanis a káromlás valójában szentségtörés, azt méltó ügyre tartogatja a magamfajta gondolkodó ember. Ellenben: az orosz szel­lemóriások és az együgyű lelkületű, szótlan szenvedésekben és muzsik­ostobaságban mérhetet-lenül gazdag orosz nép előtt mindenkor megil­letődve hajtottam fejet. Ez a nagy nép csak húzta az igát és vontat­ta a hajót hosszú évszázadokon át, és jeltelenül odaveszett a bitor­ló csatákban, miközben cárok, bojárok, pópák, főtitkárok pöffesz­kedtek a hátán. Ezek alapelvek a számomra, Illés. Ez a magyarázata a kapadohány cigarettámnak is. Itt, ebben a cicomás cukrászdában mit se tudnak erről, nyilván gondolják, csóringer a költő úr, nem telik neki jobbra. De minek beszéljek én egy dinasztikus labanc cuk­rászdában elvekről, fiam? Nekik csak a kiglancolt hírnév kell az összefukarkodott krajcárokkal. Meg is szerezték mindkettőt, vannak divatossá émelygősített különlegességeik is. Ha földobom a talpam és díszsírhellyel koszorúzza életemben lesajnált művemet és por­hüvelyemet ez a délibáb-város, akkor műmárvány-táblát tesz ki ide fölém a falra a labancutód tulajdonos, merő vendégfogás céljából ilyen szöveggel: e helyt merengett korszakos költeményei fölött a költő. Erre nagy tétben fogadnék is, kár, hogy alja nyerészkedésnek tartottam mindig is az alkuszfogadást, miként az ócska vigéckedést és a strici strómanságot. Különben akkor már ez sem érdekel: feneketlen gyomrú étvággyal lakmároznak majd a férgek szülőföldem elő­íráso-san megásott, rámhorpadt mélyében.” Előadása közben Vergílius hol beleszívott a cigarettába, hol leütögette a hamut, hol a szakállát simogatta elsárgult ujjvégeivel, hol a földszintes házak fölé, a bodorfellegekkel is azúros gyöngyfényeket csillámló égboltra nézett. „Értem” – bólogatott Fekete Illés, a megbeszéltek szerint úgy, mint­ha valamely minisztérium felsőbb szféráiból, netán magából a pártközpontból érkezett volna álruhás fontos elvtársként. „Jól készí­tik az orosz krémtortát, de férfiembernek szerintem túlságosan is geil. Az ischler is ehető, ámde azt zabálta Ferencz Jóska is Bad Ischl-ben. A mignonok, rétesek elfogadhatók. Ha nagyritkán megkóstolok valami süteményt, akkor csak s sajtos vagy töpörtős pogácsát. A ked­vemért kezdték forgalmazni még negyedszázada. Általában friss. De azt rendel magának, fiam, amit akar.”

Mindezek érzelem mentes közlése után Vergílius hüvelyk és mutató ujja közé csippentette a csikket, és láthatóan sok évtizede rögzült, szertartásos mozdulattal elnyomta a hamutartóban: előbb merőlegesen ütögetve elfullasztotta a parazsat, majd a hüvelykjét alul elfordít­va mutató ujja körmös percével erőteljesen szétnyomkodta. Ekkor már az ajtóban állt a felszolgáló hölgy csinos, szemrevaló egyenöltözet­ben, patyolat blúzban, keményített, zsabós csipkegallérral, csípő­höz idomuló orgonalila szoknyában. „Nagyon hiányoltuk már a művész urat, csak nem betegeskedni tetszett?” – mosolygott a nő, és fel­tűnően úgy állt meg Vergílius előtt, hogy az kézfej-kinyújtásnyiról fürkészhesse az áttetsző blúz alatt fátylas sejtetésű melltartóban feszülő, kerekded mellét. Vergílius leplezetlenül mustrálta az alma­formájú kebleket, majd leszánkáztatta tekintetét a csípőtájékra, hogy hátul is, elöl is meggusztálja a domborulatokat, homorulatokat és hajlatokat. Szeme sem rebbent, csupán nyugtázta a kacéran inger­lő látványt, megsimogatta szakállát s némi torokköszörüléses rekedt­séggel megszólalt: „Csókolom a kezét, Annabella. Jólesően könyvelem el, ha csakugyan hiányoztam. Az alkotás remetemagányába vonultam, kedvesem, hosszú szerelmi románcot írtam hibátlan alexandrinusok­ban földi mennyországról és pokolról. Ez volt az ok, hogy egy tel­jes esztendőn át nem mutatkoztam. Megengedi, hogy bemutassam kegyednek a fő­tanácsos urat a székesfővárosból? Professzor Fekete Illés” – és Vergílius csuklóból fölfelé fordítva tenyerét Illésre mutatott. Annabella mázas mosollyal bólintott s aprót pukedlizett, ami megrezzentette melleit. „Üdvözlöm, mit hozhatok önnek?” Fekete Illés üdítők iránt érdeklődött, végül gyömbért rendelt, a sütemé­nyeket elhárította, de a „még meleg!”, ajánlotta Annabella – fosz­lós töpörtős pogácsára igent mondott. Annabella illatokat libbentve szét maga mögött elillant.

„Szolgálatkész teremtés. Exkluzívan bársonyos a bőre, pedig nem használ sem beretvát, sem méhpempős kenceficéket. Az ura tanácsi titkár, jámboran járja a szamárlétrát, ha szófogadó marad, akár a megyére is bekerülhet. Alkalmasint sok szerencsét szoktam volt neki üzenni Annabellával” – Vergílius mindezt fád hangon sorolta, s hogy ne kelljen majd folyvást a zsebébe nyúlkálnia, az asztalkára tette meggyűrt cigarettás dobozát. „Miért mondta, hogy főtanácsos vagyok meg professzor?” – kérdezte Illés és levette a napszemüve-gét. „Nem mindegy, mit mondok Annabellának? Először is, hozzám tanácsért jött, fiam. Másodszor: végzettsége és jelenlegi foglalkozása szerint ta­nár, ami a latin nyelvekben máig professzor. Harmadszor: megálla­podtunk. Errefelé mindennél jobban számít a sarzsi. És nekem, mielőtt megdöglök, szükségem van a halovány visszfényére. Különben pedig, ha majd liaisonja lesz Annabellával, úgy helyesbít, ahogy akar.” Fekete Illés ismét hátradőlt a kényelmetlen ülésű vasszéken, aminek kemény­ségeit a vászonba varrt laticelszivacs is alig enyhítette. Az asz­tal alatt elnyújtóztatott lábát megcserélte, amelyik eddig alul volt, most fölülre került. Visszatette napszemüvegét, és közömbösen, már­-már szenvtelen érdektelenséggel nézte a verőfényben sütkérező frus­kákat, amint a fagylaltot kanalazva összehajoltak, pusmogtak és föl­vihorásztak. A sörét nagy odafigyeléssel adagoló magányos alakra is odanézett, de éppen úgy nem volt rá kíváncsi, ahogyan a smaragdos zöldekben pompázkodó terecskére vagy a felhő-vattacukor-foszlányokat semmibe ringató, tükrös állóvizű égre.

Éva járt az eszében, hogy most otthon van a gyerekkel, mert az óvodában elkapott valamit a többiektől és köhög meg lázas. És Ónozó Virág is az eszében járt, hogy nyilván most is röpköd ide meg oda a hupikék kisautójával, s hogy most is ott csilingelnek a csuklóján a karperecei, és gyűrű villog minden ujján, mert ő a ke­zével is imád megbabonázni, s hogy most is tárgyal meg intézkedik a kihívóan lenge, telivér testét csábosan fátylazó selyemruhájában, mert Ónozó Virág mindig és mindenhol tárgyal meg intézkedik, és köz­ben élvezi, hogy elcseppen a férfiak nyála ámultukban, mire ő egy kecses fejmozdulattal megrántja hosszú, szőke sörényét, és tenyeré­be fújva – „pá!” – kivillantja harapni kész fogsorát, majd boszor­kányosan tovanyargal. Ezek jártak Illés fejében, hogy Éva a remény­kedés és a birtokolni vágyó asszonyi önérzet félőrültségének gúzsá­ba kötöződve várja: vajon dönt-e végre és mit a Vergíliusszal való találkozás után, és azt is látta, hogy órákig fognak majd hallgatni, ha hazaérkezik, hogy végül szilánkokra robbanjon hirtelen a tovább már nem feszíthető, lefojtott üvegcsönd, és újra üvölteni meg bőgni fognak, és a gyerek is fölsír álmában az ordítozásra. És azt is tud­ta, hogy Ónozó Virág meg fogja csörrenteni a telefont – ez fogja be­indítani a robbanást, az ordibálást és a zokogást –, mert ő haszta­lan ígérte neki, hogy először hozzá megy a hírrel, mégsem lesz rá mersze. És látta Ónozó Virágot is, ahogyan majd lekapja a lábáról és ütni-verni kezdi a papucsával, s közben süvíti: „takarodj innen, kotródj haza az édes kis feleségedhez, aki sose szeretett úgy té­ged, ahogy én, gyáva vagy, egy gyámoltalan senki, pedig én férfi­nak hittelek, takarodj, loptam, csaltam érted, lefeküdtem neked két szoptatás közt, pedig nem kívánta a testem és ott gőgi­csélt a gyerekem a kiságyban, milyen ember vagy te, Fekete Illés, egy rongy senki, takarodj” – és Ónozó Virág is zokogni kezd majd, elformátlanodott hangokat átkozódik ki magából, aztán belefárad és összeroskad, ül az ágy szélén, szép arca csatakos a kétségbeeséstől. Ezek jártak Fekete Illés fejében, és kínjában rágyújtott.

Annabella jelenés gyanánt libbent vissza az asztalhoz, megint úgy állt meg, hogy csípője szinte súrolja Vergílius hanyagul ölbe vetett karját és keblei szinte simogassák az arcát, amint előreha­jolva leteszi elé a tálcáról a konyakot és a csapvízzel teli poha­rat, majd tartásán nem változtatva öt hatalmas pogácsát rakott egy tányéron inkább Vergílius, mint Illés elé, végül incselkedőn dele­jes mozdulattal kinyitotta a gyömbéres üveget, illendően töltött Illés poharába, és talányosan fölviruló mosollyal szótlanul tovatűnt a cukrászda homályába.

„Ugye milyen ínycsiklandó asszonyka? És ami a legfőbb: születet­ten diszkrét! Igazi raritás ez az erény élveteg nőszemélyeknél! Ezt én, több, mint félévszázados tapasztalással a hátam megett, bizton állíthatom” – és Vergílius, három ujjával orra elé emelve a konya­kos poharat, beleszimatolt, majd helyeslő grimasszal szája sarkán megjegyezte: – „Ararát”. Nem kortyolt bele, visszatette az asztalra, és a pogácsás tányért Illés felé tolta. „Falatozzon, fiam. Én most mesélni fogok, maga meg hallgat. Ha kérhetem, ne szóljon közbe akkor se, ha nem értene véletlenül valami összefüggést. Végtére úgyis egy­értelművé lesz minden.” Vergílius ismét kihúzkodott egy szál ciga­rettát a dobozból, s már a szemével sem kellett jelt adnia, Illés kattintotta az öngyújtót. „Helyes” – fújta ki hosszan a füstöt Ver­gílius, enyhén lejjebb csúszott a széken, hogy jobban megtámaszt­hassa a hátát, aprókat köhécselt, s a másnak kifürkészhetetlen tá­vol felé hunyorogva beszélni kezdett.

„Niltakát mondom el magának, fiam. Nem példabeszéd lesz. Annál ez sokkal nehezebb, sokkal jobban fáj. Ha nem tudnám végigmondani a történetünket, mert megállna ez a cafatosan elrongyolódott, szik­kadttá aszott szívem, várjon néhány fontos percig. Legalább az agy­halálig, ha kérhetem. Utána, ha nem tud üdvösebbet, hívasson mentőt Annabellával, de lehetőleg azt is körülményeskedve, időt veszte­getve. Ha eme exitusos aktusom közben nagyon megrogynék ültömben, tapinta­tosan, föltűnés nélkül igazgasson el a széken, mintha napfürdőzvén megszunnyadtam volna. Ez nem csak kérésem, de föltételem is. Bó­lintson, hogy úriemberhez illőn elfogadja, mert ha nem, úgy el­hallgatok, ücsörgünk még szótlanul egy keveset, aztán maga fizet én meg hazasétálok egyedül! Akkor megtiltom, hogy visszakísér­jen. Gilt? Noshát: Niltaka. Ne keresse a nevet keresztnév szótárak­ban, úgysem leli. Én alkottam és adtam neki ezt a nevet, mert ő nem Marietta volt számomra, amiként a szülei holmi filmdivatba bó­dulva megkereszteltették a belvárosi plébániatemplomban. Ő Niltaka volt és marad számomra most már mindétig, édes fiam. Ennyit elöl­járóban.

Kalandjaim számbavételével és fölidézésével nem untatom magát, de önmagamat sem. Tudvalévő, hogy ficsúr korom óta bolondultam a szok­nya alatt található, fölfejthető rejtélyek után. Ez nem titok, mond­hatni: e megmaradt csonka hazában egyebek között erről ismerszek. Talán jobban, mint pengével nyesett szavakból összeintarziázott köl­tészetemről. Noha önérzetem meglehetősen kifejlett, ez utóbbi kö­rülményre, ösmervén némely lump és gerinc nélkül született, amúgy hangadó és ordenáré kritikust, magasról és vékonyan szarok. Arra is, bár dévaj elégtétellel ezen somolyogni szoktam, hogy szerelmi virulenciámról vándorlegendák keringenek országszerte. E poshadt tusculánumban, mit jobb híján szülővárosomul jelölt ki a mostoha történelem, kifeje­zetten gyűlölnek emiatt. Avagy fúriaként irigyelnek akár asszonyi, akár férfiúi személyek. Holmi csélcsap Casanovának tartottak és tar­tanak, pedig ma már köztudott, hogy súlyos betegségekben szen­vedek. Ezt sem részletezném, fiam, van szeme, láthatja. Tüdő, szív, meszes érrendszer, prosztata, miegymás. Ám legyen. Soha életemben nem cáfoltam, hogy az átlagolhatónál messze nagyobb intenzitással kedvelem a nőstény nemet. Valóban, mindenkor és minden arra hajla­mosnak mutatkozó fehérnépnek kurizáltam bizonyos határok között. Mert a liliom kamaszlányka példának okáért érinthetetlen volt a szememben, bármennyire fejlődtek is már ki, akár általa büszkén és csábítva mutogatottan, mindenre megérett idomai, miként érint­hetetlenek voltak a várandós anyák, valamint a változás hőhullám­kínjain túlvergődött, magukba szomorodott, kétségbeesve vénülő asszonyok is. Egyébként nem válogattam, tisztán vaginaügyekben nemigen voltam finnyás. Oka van, hogy mindezt hangsúllyal említem. Niltaka ugyanis még csitri volt, amikor megismertem. Amolyan süldő lány, aki fölismerni véli magában, hogy nemsoká nő lesz belőle. De erről később.

Szerelmi ügyleteimet, ezt sem tagadtam soha, nem mindig sikerült diszkréten kezelnem. A hibát, netán bűnt, magamra vállalom akkor is, ha nyilvánvalóan aktuális pártnerem vétett az ilyenkor ildomos sza­bályok ellen. Ezt sem óhajtom kifejteni. Ma már végérvényesen köt a titoktartás önkéntes fogadalma, legalább annyira, mint kartauzi szerzetest a némaságé. Konkrét hölgyekről tehát nem mondok semmit, miként a kerengő legendákról sem, miszerint X színésznőcske vagy Y szépasszony, s hogy ki volt csak egy éjszakára és ki vagy kik, akik évtizedeken át folyamatosan vagy szeszélyesen meg-megszakítva fül­ledten bensőséges viszonyunkat. Ami a magam fogyatékossága volt: nem tudtam uralkodni szenvedélyes ösztöneimen. És ehhez számítsa hozzá, fiam, hogy valamelyest szemrevaló voltam egykor, amolyan különc, aki nem kerüli el a különféle szórakozó helyeket a bálter­mektől az ócska lebujokig. És bizony a párlatos szeszek néha mér­téket vesztő kedvelése következtében gyakorta fölforrt amúgy is forró vérem. Magyarán: voltak botrányos akcióim, bár az átlagos­nál sose megbotránkoztatóbbak. Teszem azt: nem küldtem föl a ci­gánybandát a háztetőre, hogy onnan muzsikáljanak, nem fogyasztottam pezsgőt kóristalányok kopott körömcipőiből, nyílt színen nem tapogattam s gyúrtam a táncba hívott hölgy formás seggét, egy he­lyen és egy időben nem szemeltem ki magamnak egyazon éjszakára két, hím nedveimért sóvárgó virágszálat. Legalább a formára igye­keztem adni, ezért csak szigorúan biztonságos, bezárt ajtók mö­gött ittam le magam picsarészegre, ami bohémabb életvitelű ifjú­koromban viszonylagos rendszerességgel megesett velem. Ellenben en­gesztelhetetlenül ügyeltem a megjelenésemre: vasalt, vakítóan fe­hér ing, végiggombolt mellény, az öltöny színéhez és mintájához választott nyakkendő, díszzsebkendő, et cetera, et cetera. Ezt sem folytatom, a többit a fantáziájára bízom.

Egyetlen megkerülhetetlen és lényegi vallomással azonban még tarto­zom, mielőtt rátérnék Niltakára és a számomra megalázóan tragikus történetünkre. Ez életemnek és szemléletemnek az esszenciája. Vagyis maga a szerelem. Hogy tudniillik én nem csak, megbocsásson a vul­gáris szóhasználat miatt, baszni szerettem, hanem szeretni is. Ért engem, Fekete Illés? Vagyis én szerettem is mindazokat a nőket, aki­ket ágyra döntöttem s meghágtam. Igaz, nem vallottam és nem ígértem sem szerelmet, sem hűséget egynek sem. Képtelenségnek hangzik, amit mondok, tudom. Mégis így volt. E kényes Janus-arcúság őszintesége volt bennem: nem mondani semmit, viszont megkérdőjelezhetetlen tisz­taságú örömöt és gyönyört adni az adott intervallumban. Igen, bő­séggel volt részem könyörgésekben, siránkozásokban, toporzékolások­ban, fenyegetőzésekben, rimánkodásokban, hogy kizsarolják belőlem azt a hőn áhított egyetlen szót. Kaptam mocskolódó és hízelgő, gyűlö­lettől és rajongástól egyaránt fűtött leveleket, fennséget és méltóságot föladva borultak elém a földre, csókolták, hajukkal törölték lába­mat, mint egykor Krisztusét Mária Magdolna, de én mindenkor kétes erénnyel és olykor becstelenül meg dicstelenül néma maradtam. Kényszerhelyzet­ben, amilyen példának okáért az öngyilkossággal való fenyegetés volt, hazudozgattam, csűrtem és csavartam a szót, végtére is hi­vatásomon túl ez volt a mesterségem, de nem mondtam ki soha, hogy szerelemmel szeretlek, noha a légyottok varázslatos idején szerelem olvadozott bennem is. Kivétel csupán egyetlen volt: Niltaka.

Ha kérdené tőlem, fiam, hogy miért simliskedtem egy életen át, s hogy miért nem tudtam kimondani azt a szót, ha egyidejűleg éreztem, akkor nem tudnék válaszolni. Vagy csupán azt mondhatnám, hogy ta­nulmányozza elmélyültem a Don Juan-i szakirodalmat. Mert Don Juan sem olyan egyszerű képlet, mint gondolják máig sokan. Don Juan, és ezt nagyon jegyezze meg, Fekete Illés, egy megrendítően tragikus embersors-szemlélet húsvér megtestesülése. A szabadság gyönyörszom­jába belefulladt ember. A páriává torzult angyal testvérmása. De ez már filozófia, nem terhelem vele. Summa summárum: én minden maga­mévá tett hölgyet kimondatlanul szerelemmel is szerettem. Özvegyet és elváltat, férjeset és sokgyerekest, betanított, három műszakos munkást és tanítónőt, pártbizalmit és presbiter nejet, szűzet és repedtsarkú ribancot, könyvtáros kisasszonyt és könyvelésen asza­lódó vénlányt. Ezt se részletezem tovább, dolgoztassa a képzele­tét, semmi sincs ingyen. Ám mindehhez szervesen, mond-hatám: sine qua non hozzátartozik, hogy nőstényvadásza-taim során nem föltét­lenül befolyásolt az ingerlő küllem. Evidencia persze, hogy pre­feráltam a testi kívánatosságokat, például igen kényemre volt a rendesen markolászható csecs, a feszes comb és fenék, a bájosan rejtőzködő vagy éppen nimfomán hajlamokról árulkodó arc, különös­képpen az ajkak vastagsága és beszédes mozgékonysága. Ámde éppen így lenyűgözött és elvarázsolt a csúnyaság, a szeplősség, a csor­bafogúság, az elformátlanodottság. Különös, hogy e testi hibás, a nőiességet illetően már-már taszító hajadonokat és nejeket a pász­torórák perceiben mintha önzetlenebbül és jobban szerettem volna, mint a hibátlanokat, akik a nemzetközileg egyezményes, klasszikus méreteknek mind a csípő- és derékszélességben, mind a mellbőségben, mind az arányos combhosszúságban megfeleltek. Oka lehet ennek szü­letett altruizmusom, de a szívszorító felismerés is, hogy vajha ki fogja kí­vülem szerelmesen megkívánni és gyöngéd odaadással szeret­ni isten e félresikerült teremtéseit. Értelemszerű, hogy a legna­gyobb és egyben leggaládabb fájdalmat éppen ezeknek a hölgyeknek okoztam továbblépésemmel és az életükből való kitűnésemmel a ben­sőséges gyönyörű afférok után. Ezek máig lidérces bűneim, és én, aki fölém helyezve se istent, se egyházat vagy imaközösséget nem ismerek el, magamra mért penitenciával vezeklek miattuk.

És mostantól meg is érkeztünk Niltakához. Röpke szünetet tarta­nék, fiam, mert erőt szükséges gyűjtenem. Bármennyire is álltam fér­fiúi hetvenkedéseim évtizedei alatt, akár a jegenyék, a Niltaka-tör­ténet roppant súlyokat rakott a vállamra és a mellkasomra, s én összerogytam a súlyok alatt. Ezen a tényen nincs mit szépíteni, és én eltökéltem, hogy nyomorult életem utolsó óráiban nem hazudok sem önmagamnak, sem neked, édes fiam. És most rágyújtok.”

Mintha eddig a pillanatig valami élettelen fegyelem és nyugodt­ság béklyózta volna Emericus Vergílius ujjait, most úgy kezdtek hir­telen remegni és reszketni. Ügyetlenkedve, akár idült és váratlanul akut állapotba került Parkinson-kóros, önállósult szét­mozgással tapogatták kezei a cigarettás dobozt, de sokadik kísérletre sem sikerült megfognia és kivennie egy szálat, s amikor Illés segí­teni akart, Vergílius dühödt mordulással elhárította. A rettenetes helyzetet úgy oldotta fel, hogy bal kezével lefogta és kényszerí­tette jobbjának ujjait, amelyek végül megadták magukat. Az első, nagyon mély szippantás láthatóan csillapítóan hatott, de bizton­ságból tovább markolta baljával jobb keze csuklóját.

A két vihorászva pusmogó fruska időközben eltűnt, Illés csak most vette észre, asztalukon a fagylaltos kelyhek csillog-tak a napfényben. A magányos férfi most is ott ült, volt még valamicske ital sörösüvege alján, üres poharát forgatta a semmibe révedve. Illés megköszörülte a torkát, rágyújtott, öntött a gyömbérből, és jót a­karva Vergílius kézközelébe tolta a konyakos poharat. Vergílius ar­ca megrándult, bal keze ujjai lefejtődtek jobb keze csuklójáról, az arc ismét rángott, s mintha kegyetlenül fájna az erőfeszítés, bal kezével visszatolta előző helyére a konyakot, majd arcizmainak lük­tető rángatózása közepette szájához emelte küszködve újra erősen remegni kezdő jobb kezét, és egymás után többször is mélyen bele­szívott a cigarettába. Ahogyan engedte volna vissza a kezét, az elnyúlva görbülő hamu letört, és ölébe hullott. Oda hajlította a te­kintetét, és meglátta, hogy a slicce nincs begombolva. „Hogy az isten baszná meg!” – szakadt ki fogai közül, és vérvörösen föliz­zott az arca. „Elfelejtettem begombolni, amikor otthon pisáltam. Hát mért nem szólt, maga szerencsétlen?! A díszzsebkendőmet se vet­te észre! Ilyen blamázs velem nem fordulhat elő! És ha Annabella meglátta?!” Vergílius annyira feldühödött, hogy megszűnt kezének remegése, és minden különösebb gond nélkül, enyhén oldalt fordulva, begombolta a sliccét, miután természetes mozdulattal belehelyezte cigarettáját a hamutartó vályucskájába. „Dehát mondta, hogy Anna­bella rendkívül diszkrét” – próbálkozott Illés, Vergílius azonban in­gerülten leintette. „Volt! Egy teljes esztendeje nem volt módomban ellenőrizni. Az előbb is színlelt, amikor mondta, hogy nagyon hiá­nyoltak. Egy nagy túróst! És ha előrerukkolt azóta a férje, vajon nem lett-e cinkos spionja az asszony?! Ne feledd, fiam: kevés do­log van, amit a nők tulajdonolni akarnak, de ezek között eminens helyen van a férfi és a férfi által megszerzett hatalom! Leginkább az van ínyükre, ha ők segíthetik hatalomba, mert úgy nem csak ré­szelnek belőle, de valójában az ő kezükbe kerül. Innentől lesz a férjuruk szarvasbogár a bogárgyűjteményükben, és egyre gyarapszanak a gombostűre fölszúrt egyéb kantetvek és rovarok tökfilkótól stricin át a miniszterig. Látszatra persze csak társalkodást mímelnek holmi kékharisnyás, rózsaszín selyemtapétás szalonokban és budoárokban a fölkapaszkodni vágyó vagy kéjenc és cinikus fontos uracsok és elvtársak széptevő koszorújában, no, meg is hágatják velük rendre magukat, de ilyenkor valójában az ujjuk köré csavart hatalom kisugárzásá­ban sütkéreznek. Ennyit a sliccgomb és Annabella esetleges össze­függéséről.” Már ismét higgadt volt, komor ábrázatú. Némi bosszú­sággal nyugtázta, hogy gombolós ügyködése és példabeszéde közben végigégett a cigarettája, nyomban érte is nyúlt, hüvelyk és muta­tó ujja közé csípte, mohón beleszívott, majd határozott mozdulat­tal elnyomta. „Ha túltette magát a fatális intermezzón és újra képes rám koncentrálni, akkor folytatnám.” „Természetesen figyelek, ahogyan eddig, Vergílius.”

„Noshát, Niltaka.” – Nagyot sóhajtott, talán túlságosan is na­gyot, mert rátört az egész testét rázó, hurutos köhögés, azonban érzékelhetően ura maradt önmagának, viszonylag gyorsan legyűrte, és a kimerültséget egyensúlyba szuszogva folytatta. – „Niltakát az apja hozta el hozzám három éve. Akkor még nem itt laktam, hanem egy még nyomorúságosabb odúban, szoba-konyha, igazi proletár lakhely, udvari, mint a mostani, de ott csak egy fa­licsap volt bent, vécé ohne, az klasszikus budi gyanánt hátul az udvarban, kívül riglis, belül kallantyús. Akkoriban általában havonta föl­kerestek csoportosan helyi firkászifjoncok, hárman-négyen, hoztak nekem egy üveg Szkander béget, maguknak sört meg bort, reám függesz­tették csüggetegen reménykedő szemeiket, mondhatnám úgy is, hogy hódoltak a mesternek, aki jómagam volnék, és itták gyilkos vitriolba oldott szavaimat. Leg-inkább azt remélték, különben telje­sen alaptalanul, hogy személyem révén, hisz országos hírű lennék mégis e talpalatnyi hazában, majd a parnasszus közelébe kerülhetnek. Ez a vágyuk eleve kudarcra volt ítélve, mivel én elvből nem vet­tem át sem elolvasásra, sem protezsálásra egyikőjük zöngeményét sem. Mondtam, próbálkozzanak, de ha megtudom, hogy netán reám mint ajánló tekintélyre hivatkoznak, nem csupán kitiltom őket a környe­zetemből, de megteszem a szükséges ellenintézkedéseimet is. Tudták, hogy nem szokásom a mellébeszélés. Mindebből következően ezeken a szeánszokon csak és kizárólag beszélgettünk. Én hallgattam őket, s tán nem is tudták, mennyire hasznomra vannak, mivel mindenféle hí­reket és értesüléseket szállítottak nekem szűkebb és tágabb pátriám politikai, irodalmi és a belterjes intim szférát érintő eseményei­ből. Én is elregéltem nekik némely történeteket az életemből, zsidó­mentésemről és konokul hazafias kiállásaimról s mintegy megengedőleg adomázva elhíresült szerelmi kapcsolataimról, szigorúan benső tör­vényeim szerint homályosan és képletesen, viszonyaim nőalakjait meg nem nevezve, sem a legkülönfélébb helyszíneket és a Káma Szutrán is túltevő kunsztokat, amelyekre főként az ilyesmikben igencsak jártas, mondhatni, mondén kéjhölgyek kegyes tanítása folytán tettem szert. És beszéltem nekik balsorsos történelmünkről, alkalomadtán zabolát­lanul kommunistáztam is, tudva és tapasztalatilag sejtve, hogy ügy­nök lapulhat köztük, habár erről talán még őmaga sem tudott akkor. A szeánszok végére általában beszeszeltünk mindannyian, de ez a spic­cesség nem mámor volt, inkább álcázott letargikusság. Vagyis koor­dinált körülmények között és meglehetősen azonos liturgia mentén folytak ezek a beszélgetések. Ők kezdeményezték, én jobbára csak nem elleneztem, s ennek oka vélhetően fizikai megfáradásom valamint általános csömörérzetem volt. Egy ilyen társalkodásra jött el hoz­zám a többiekkel Niltaka apja, aki fiókführerként népművelős-ködött a helyi központi kultúrházban, és sátoros állami ünnepek előtt negé­desen vonalas cikkekben ajánlotta a nagyérdeműnek programjaikat az itteni hírharsonában, tehát gyakorlott tollforgatónak hitte magát. Mivel illetékes fel nem ismert zseninek vélte magát, odaszokott. Jó félévvel később, meglehetősen szolgalelkű alázattal, amitől okádni tudok, megérdeklődte, hogy elhozhatná-e néha a lyánykáját, aki akkor fejezte be az általános iskolát és gimnáziumba jelent­kezett. Mondta ez az apaállat, hogy a kislány él-hal az irodalomért s azon belül is a költészetért, és bizonyára egy életre szóló él­ményt jelentene neki, nem szólva az eljövendő gimnáziumi haszno­sításról, ha a lábam előtt ülve inná bölcs szavaimat. A konyaktól már volt bennem némi léhaságra késztető nyomás, így megfontolatla­nul igenlő választ adtam. Ezt abszolute a saját tragikus tévedése­mül rovom föl. Ennek az összeszokott bandának ugyanis nem volt női beltagja. Annak idején én ezt föltételként szabtam, mivel tapaszta­latból tudtam, hogy a legártatlanabb kanmuriban is erjesztő és bom­lasztó a női elem jelenléte. Talán nedveinek kipárolgása teszi, nem tudom, de az bizonyos, hogy szemezni próbálnak vele, egymásra li­citálva teszik neki a szépet, hogy ne mondjam: kikezdenek vele, a sóvár tekintetükkel mintegy levetkőztetik, s mint a sakálok, prédá­nak látva körbeszimatolják. Mindig utáltam az ilyesmit, kivált a­karnok dilettánsok vagy a taknyukat szipogó akadémikusok összeve­rődött gyülekezetében, és leginkább azért, mert fölösleges szín­játékra és erőfeszítésre kényszerültem az alkalmi zsákmány orruk elől való megszer­zése érdekében. Ilyen helyzetekben számomra a visszafogottság merő fortély volt, rutinom ellenére azonban tetemes energiát emésztett belő­lem, amit kevéssé pótolt vissza a rendszeresen bekövetkező, kárör­vendéstől sem mentes elhódítás élménye. Lakásomban tehát nem ad­hattam teret ilyen élveteg kicsapongásra lehetőséget nyújtó kan­görcsös viaskodásoknak, márcsak azért sem, mert nekem onnan nem volt hova visszahúzódnom, s ha netán, vagyis bizonyára, a társaságba lá­togató hölgy ott maradt volna végül velem, ezek a firkászok azt hihették volna, hogy együtt őriztek velem disznót, holott én őket kóbor kondakutyának se fogadtam volna el. Másik tragikus tévedésem az imént vázolt törvényszerűségből következett. Hogy tudniillik nem számoltam önmagammal. Vagyis azzal, hogy ilyen helyzetekben én sem vagyok sokkal különb az önhitt fűzfapoétáknál és a nyálcsorgató himpelléreknél, dacára annak, hogy költészetemet szinte a tökélyre formáltam az évtizedek során és szerelmi ténykedéseim valóságos kincsestárrá gazdagították ezirányú élményeimet. Harmadik bűnöm pedig az önteltség volt. Azt hittem, hogy számomra már senki és semmi nem tudhat újat jelenteni. Súlyosan, tragikusan tévedtem.

[Ördögh Szilveszter - készülő regény részlete]
Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap