Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 6. péntek    Mai névnap(ok): Miklós  
   
Unokahúgom története

CSÁK GYULA

CSÁK GYULA

 

 

Unokahúgom története

 

 

1.

 

 

Egész napra szóló élelmet pakoltam a Trabantba a két gyerek meg a magunk számára – meséli unokahúgom , és elutaz­tunk egy első pillantásra gyaníthatóan lakatlan tanyára, valahová Bács megyébe. Amikor a vedlett vakolatú ház előtt behúzta férjem a kéziféket, hátrafeszítette magát az ülésen és azt mondta:

– Úgy nézd meg, hogy ez lesz az új otthonunk.

Nem rossz – mondtam körbetekintve a foghíjas és kor­hadt léckerítéssel övezett óriási udvaron. – Príma Jancsó-díszlet. Ő bízott meg, hogy felkutasd?

Kilépett Miklós a kocsiból és egy rozsdás pléhtányérba rúgott.

Nem tréfálok – mondta. – Eladjuk a pesti lakást és ideköltözünk.

Rossz tréfa – nyögdécseltem és én is kikecmeregtem a két gyerekkel. Nagyobbik lányunk, a hároméves Anikó azonnal futni kezdett egy pillangó után a térdig érő gazban, karomon ülő egyéves kisfiunk szájába pedig cumisüveget dugtam. – Idétlen tréfáid vannak –, folytattam a kedvetlen dünnyögést. – Csak azért jöttünk ide, hogy ezt a viccedet elsüsd?

Komolyan beszélek – jelentette ki Miklós a ház be­járata felé indulva. Azzal a hirtelen támadt ingerültséggel, amely az utóbbi hetekben gyorsan felizzott közöttünk, azt ki­áltottam:

Nem szeretem, ha képtelenségekkel traktálsz!

Ezúttal egy göröngybe rúgott Miklós és ő is hangossá lett.

– Az a képtelenség, hogy továbbra is Pesten maradjunk! Mihez kezdünk ott?!

– Most gyesen vagyok, de majd visszamegyek az óvodába és Kodály-módszerrel továbbra is zenét oktatok.

Már az ajtónál állt Miklós és hatalmas méretű kulcsot próbált a zárba igazítani. Ez a művelet annyira lekötötte figyelmét, hogy valamit enyhült a hangja:

– Kodály fejedelmien megélt a módszeréből, de mi nem élünk meg.

Gúnyt éreztem a hangjában és hasonlóan feleltem:

– És egy vízügyi mérnök miből él meg – itt? Sehol nem látok a környéken vizet, amivel kezdhetnél valamit.

Földhöz vágta Miklós a sehogyan sem illeszkedő kulcsot, és most már magából kikelve ordított:

– És mit csinál egy vízügyes, ha nem csak vize, állása sincs? – Kidüllesztett mellére ütött. – Négy hónapja állás nélkül! Embere-e-ek! Tessék jól megbámulni! Itt látható egy állás nélküli mérnök!

– Fékezd magad légy szíves a gyerekek előtt legalább! Ezerszer megbeszéltük, hogy reménykedni kell!

– Aki csak reményből próbál élni, éhen hal! Nem tűrhetem, hogy harmincnyolc éves koromban tétlenül reménykedve várjam, amíg a Kodály-módszer majd üdvözít! Mért kell attól kétségbeesni, ha pályát módosítunk?!

– Te vagy az, aki örökös pánikban él!

Veszekedtünk, mint még soha. Bizonyára messzire hallatszottak ingerült szavaink, de lehet, hogy senkit sem zavartunk vele. A nagyon távolban láttam egy tanyaféleséget, egyébként köröskörül: semmi.

A tanyaudvar sarkában méltóságos vadgesztenyefa terített árnyékot, s dühe csitultával oda szállította Miklós az ételeket meg a magunkkal hozott játékokat, miközben én a gyerekekkel bajlódtam. Anikó egy csalánosba tévedt, elesett, és visítása átragadt a kisebbre is. Időbe telt, amíg lecsillapítottam őket. Hosszan bíbelődtünk tennivalóinkkal anélkül, hogy egymáshoz szóltunk volna. Végül felült Miklós félig fekvő helyzetéből, a fa törzsének támasztotta hátát és megérintve államat, maga felé fordított.

– Nem akarsz velem tartani?

– Miben tartsak veled?

Amire az esküd kötelez, vagyis mindenben.

– Mégis… mit akarsz ezzel a tanyával? Miért jönnénk ide?

– Csirkefarmot létesítünk. – Mielőtt megszólalhattam volna, lendületes magyarázatba kezdett, amely szerint ő már mindent előkészített. Véletlenül találkozott egy régi barátjával, aki főagronómus az oszladozó közeli termelőszövetkezetben, s az ajánlotta, hogy legyen kisvállalkozóvá. – Mindenben segített is, amiben járatlan vagyok. Ő szerezte ezt a helyet, segített a kölcsönfelvételben, potom áron eladta nekem a szövetkezet keltetőgépeit, mert ők leépítik a nagybani baromfitenyésztést, összehozott a piaccal… egyszóval azokkal, akik majd átveszik a naposcsibét… – Ideges kezekkel papírokat rángatott elő a tárcájából. – Tessék! Itt egy papír a banktól! Ez itt a tanyabérleti szerződés, emez megállapodás az átvevőkkel… – Látva, hogy nem élénkül érdeklődésem, ismét keserűvé lett. – Be kellene ismerned, hogy ez úgy jött, mint manna az égből.

Sírással küszködtem, amikor megszólaltam:

– Ez lenne az egyetlen lehetőségünk?

– Tudsz másról?

– Mért nem szóltál erről korábban? Ha pedig már úgy se lehet változtatni, akkor most miért kérdezel, hogy akarok-e veled tartani?

– Mert hallani akarom!

– Tehetek mást? – Hüppögtem és hagytam, hogy omoljon a könny az arcomon. Hozzám hajolt Miklós és csókolgatta könnyeimet.

– Bízzál bennem és a jövőnkben – súgta.

Bólintottam, és hagytam, hogy a számat is csókolja.

 

 

2.

 

Kitűnt, hogy Miklós – vagy a sejtelmes és láthatatlan főagronómus – már vevőt szerzett ötvennyolc négyzetméteres pesti lakásunkra. Teherautók meg rakodók jöttek, és kívül-belül frissen meszelt volt a tanya lakrésze, amikorra odaérkeztünk a Trabanttal. Koranyár volt, díszleni kezdett a pusztai természet, én mégis holdbélinek éreztem a tájat, amelyet csak gyerekeim zsivaja édesített és szépített számomra igazán. Születésem óta Pesten éltem, zenetanár volt apám is, anyám is, az lettem én is, ezért hát első perctől féltem ebben az idegen világban. Ráadásul kezdettől megállás nélkül hajszolnom kellett magam, hogy megvívjam harcom a komfortnélküliség megalázó gyötrelmeivel. Villany ugyan volt, de vízvezeték nélkül nem használhattam például a mosógépet. Ennél is gyötrelmesebb volt, hogy nem alakíthattam ki fürdőszobát. A tanyaudvar kerekes kútjából húzott vizet mindig felforraltam, akár főzéshez, akár csupán mosakodáshoz kellett. Az ivóvizet kisüvegekbe öntve a hűtőszekrényben tároltam, s a gyerekek mosdatását-fürdetését még csak megoldottam a kiskádban vagy lavórban, de amikor nekem is csak lavór jutott a tisztálkodáshoz, mindig pityeregtem. Az előttünk valaha ott lakó annyit javított a sokféle kényelmetlenségen, hogy a kamrából műanyagfallal elválasztott kis helyiségbe WC-csészét rögzített, amit a mellé helyezett vödörrel kellett öblíteni, s állítólag létezett valahol az udvarban egy derítő… A szállítás folyamán több helyen megsérült bútorainkat addig húzogattam egyik helyről a másikra, amíg bele nem fáradtam s amíg már idő sem jutott efféle szépészeti foglalatosságra, mert jött a keltetőgép, jöttek a tojások, azután a csibék…

 

 

3.

 

Úgy örültünk a tojásból kibújt első csibének, mintha ember született volna. Hatalmas tenyerére helyezte Miklós, és mindannyian megsimogattuk. Bűbájos kis pihés ártatlanság volt, s felidézte bennem a gyerekkori emlékeket, amikor falusi rokonoknál fogdoshattam efféle sárgásfehér, parányi, élő párnácskákat. Diadal ült Miklós arcán, s úgy tartotta kinyújtott kezén a fázósan kucorgó csibét, mintha koronaékszert mutatna. Azután a konyha sarkában, az úgynevezett előnevelő helyre vitte, amely deszkákkal elkerített kicsiny terület volt, sátorszerűen fölé szerelt pokróccal meg egy belülre rögzített infralámpával. Türelmetlenül ismét kihúzta a keltetőgép fiókját, és kivette a második csipogó apróságot.

– Beindult a gépezet! – rikkantotta. – Ezt az első eresztést nem adjuk el naposcsibének, hanem felneveljük!

Háromszázból tizenhét nem kelt ki; tizenegy tojás záp volt, hat kiscsirke pedig megfulladt.

Két útmutatást bújtunk Miklóssal heteken át: egyik a gép kezelési utasításait foglalta össze, másik a kikelt csibék neveléséhez adott jótanácsokat. Nekem ez utóbbi lett a napi olvasmányom, következésként a csibék gondozása lett a napi főfeladatom.

Nyár volt, s azon kívül is meleg a konyhában, hiszen ott sütöttem-főztem – a kétszáznyolcvan pihés kis jószág eleinte mégis egymásra mászva gubbasztott az infralámpa alatt, valahányszor benéztem a pokróc alá rájuk. Mi több, riadt csipogásba kezdtek és méginkább összehúzódtak. Azért kukkantottam be időnként, hogy ellenőrizzem a falra szerelt hőmérőt, egy másik, a kezemben lévő hőmérővel pedig a tepsibe öntött ivóvizüket vizsgáltam, lévén, hogy a tankönyv szerint veszélyes, ha hideg vizet isznak. Egyik ellenőrzés alkalmával döbbenten fedeztem fel, hogy három csibe mozdulatlanul hever a tepsiben; ezek belefulladtak. Enyhe irtózattal benyúltam értük, majd kilöttyentettem egy kicsit a tepsiből, megelőzni akarván ezzel hasonló baleseteket. A tetemeket kitettem az udvarra, ahonnan Miklós majd eltünteti, ahogyan a bezápult és ki nem kelt apróságokkal is tette.

Gyermekeim természetesen érdeklődést mutattak a sarokban lévő lakótársak iránt. Bámulták, fogdosták őket, s egyik nap az éppencsak tipegni kezdő, egyéves Miklóska átesett a deszkapalánkon közéjük, és menten visítani kezdett. Gyorsan kiemeltem, vigasztaltam és hamar meg is nyugodott, engem viszont felidegesített, hogy milyen kellemetlen szagú és persze piszkos lett. Már a korábbi napokon is zavart a csirkék átható, mind erősebb szaga, s ez a sajátos bűz belengte a konyhát, ahol pedig a nap nagyrészét kellett eltöltenem.

Amikor kisfiam közéjük esett, mind a sarokba menekült, kettő azonban fekve maradt. Erőlködtek, de nem tudtak felállni. Kivettem és megvizsgáltam őket, s egyikükről megállapítottam, hogy eltört a lába, a másik baját nem értettem. Ellenben rájöttem egy riasztó jelenségre! Közel tartván őket az arcomhoz, a leheletemtől felborzolódott a pihéjük és a pihék tövében furcsa elszíneződéseket láttam. Most már tudatosan fújkálni kezdtem őket, és kétségtelenné lett a könyvben olvasott és rajzokkal ábrázolt, gyakorinak mondott jelenség, amely szerint a csibék: tetvesek.

Egy földre dobott rongyra helyeztem a kis betegeket és kétségbeesve vártam a hazatérő Miklóst. Kecskeméten volt, az általam rendelt élelmiszerek, mosószerek, effélék beszerzéséért, meg a vállalkozói voltunkból adódó, véget nem érő papírügyek intézéséért. Ő is megvizsgálta a csibéket, az egyik már nem élt. A vizsgálat végén komoran bólintott Miklós.

– Ezek valóban tetvesek.

– Na és?! Én tehetek róla?! – helyezkedtem védekező állásba.

– Nem állítottam – ingatta fejét Miklós higgadtnak látszóan, majd hirtelen ingerülettel földhöz vágta törött lábú csibénket.

– Megőrültél? – háborogtam. – És itt a konyhában?!

– Ez a kettő nem lényeges veszteség – legyintett önuralmát visszaszerezve. – Ha azonban ezek tetvesek, akkor mind az.

– A gyerekek meg állandóan fogdossák őket! Mi lesz, ha elkapják? – tettem fel az ijesztő kérdést, sírásba kezdve.

– Ez nem olyan tetű, ami átmegy az emberbe – nyugtatott Miklós, miközben ő maga nagyon elkomorult. – A csirkék viszont mind belepusztulhatnak.

– Nem is bánnám! – csaptam a levegőbe és szabad utat engedtem könnyeimnek. Hozzám lépett Miklós, átölelt és azt duruzsolta:

– Na-a-a… El kell fogadnod, hogy ez az életünk, a kenyerünk és a gyerekeink jövője. Nem adhatjuk fel könnyen. Gyere, nézzük meg a könyvben, mi a tetvesedés ellenszere.

– Én már megnéztem. Valami kimondhatatlan elnevezésű por, de nekünk természetesen hiányzik a gyógyszerkészletünkből. Én nem ilyen jövőt akarok a gyerekeimnek!

Elengedett Miklós és el is lépett mellőlem. Szinte felderültnek tetszett.

– Elmegyek Félix-hez! Kizárt, hogy ne tudjon segíteni.

 

 

 

4.

 

Éjféltájban érkezett haza Miklós egy nála jóval idősebbnek tűnő emberrel, akinek vastag, barna, feltűnően barázdált volt az arca.

– Íme: Félix – mutatta be teátrálisan Miklós. Amikor kezet csókolt nekem a főagronómus, borzadva láttam, hogy mennyire ápolatlan a kezem és el akartam rántani, Félix azonban erősen tartotta és ő is megnézte, majd szinte áhítattal vagy talán gúnnyal mondta:

– Micsoda gyönyörű!... Az ilyen kezű nők szeretnek tükör előtt ülve ábrándozni, mert hajlanak a regényességre…

Most már biztosra vettem, hogy gúnyolódik és határozottan igyekeztem elrejteni a kezem, ő azonban továbbra is szorosan tartotta csuklómat, majd felfelé fordította tenyeremet és kutatni kezdett benne.

– Látja, itt kezdődik ez a vonal és ingadozás nélkül vonul felfelé, s itt, a felső végén ez a dombocska boldogságot, szerencsét, gyönyörűséget jelez…

– Ugyan! – téptem ki a kezem. – Ne bolondozzon! Soha nem hittem a tenyérjóslásban! – Haragomat fokozva Miklós felé fordultam: – Téged pedig komolyan kérlek, hogy ne hagyj többé magamra ebben az éjszakai sivatagban. Ha még egyszer ilyen későn jössz, nem találsz itt! Elindulok a gyerekekkel és lesz, ami lesz!

– Megértem Önt, asszonyom – hajolt felém Félix. – Ne a kedves férjét hibáztassa, hanem engem. Nekem akadt halaszthatatlan tennivalóm, ezért késedelmeskedtünk. – Mindkét kezét feje fölé emelte, majd széttárta, akár egy áldást osztó egyházfi. A hangja is kenetessé lett. – Máskülönben békés ez a táj. Nincs odakint veszély.

– Idebent viszont itt a borzalom! Ezt nézzék meg!

A csirkék sátrához léptem és mint valami színházi függönyt, szétnyitottam a pokrócot. Míg előző napokon menekültek, ha rájuk néztem, arra kezdtek rászokni, hogy zajos csiripeléssel rohannak felém, azt remélve, hogy tápot szórok nekik. Ezt várva-követelve ricsajoztak. Iszonyodva láttam, hogy egyikük felkapott egy béldarabot, de a többiek is a zsákmányra rontottak és tépték-huzigálták. Harc közben olykor egymás szemébe is vágtak, de úgy, hogy meg is vakult egyik-másik. Miklós és az agronómus mellém léptek és ők is benéztek.

– Mi a probléma? – kérdezte Miklós nem is a csirkékre összpontosítva, hanem aggódón az arcomat vizsgálva. Olyan olajosan csillogott a szeme, mint amikor nagyon ritkán és inkább családi ünnepek alkalmával beivott, s bár korholtam érte, bocsánatos bűnnek tekintettem. Ezúttal azonban az fokozta haragomat, hogy az agronómus irányából is alkoholbűzt éreztem.

– Istenem! – kaptam arcom elé összekulcsolt kezeimet. – Hát nem látjátok? Ezek nem aranyos kiscsibék, mint kettő-három a húsvéti képeslapokon, hanem kannibálok tömege! Halomra gyilkolják egymást! Maholnap megtámadnak engem és a gyerekeimet is! Én komolyan képtelen vagyok együtt élni ezzel a szörnyűséggel!

– Ó, ne-e-em, drága asszonyom. Semmi rendkívüli! – Úgy mosolygott a nyájasnak mutatkozó idegen ember, hogy felhúzódott felső ajka és kilátszottak apró, erős, enyhén sárgás fogai. Megfogta a kezemet és egyenként lefejtette ujjaimat a pokrócról, amelyet görcsösen markoltam. – Zárjuk le ezt a látványt, ha zavarja kegyedet. Ez itt – mutatott a sátor alá – a természet egy hiteles darabja. Ez nem ad okot semmi aggodalomra. – Helyére igazította a pokrócot és utasította Miklóst, hogy hozzon egy deszkát, amivel kettéválaszthatják a ketrecet. Amíg Miklós odavolt, együttérzést mutatva, értelmes modorban kifejtette, hogy egyébként megérti, ha meg akarom szüntetni társbérletemet a csirkékkel. Hangsúlyozta azonban: ezt annak ellenére mondja, hogy amit én kannibalizmusnak nevezek, valamennyi élőlény esetében előfordulhat, ha kevés az élettere. Kissé eltűnődve megdörzsölte állát, majd rám emelte szemeit és hirtelen komolynak, intelligensnek, józannak hatott, amikor kijelentette, hogy haladéktalanul intézkedik mind a csirkék, mind az én közérzetem javítása érdekében. A mondat végén zavart félmosolyra húzódott a szája, mintha elismerné meg leplezni is akarná, hogy legjobb indulata közepette eléggé szamár módon fogalmazott.

Akaratlanul én is mosolyogtam, de törekedtem, hogy lássa: egyértelműen csak magammal törődök és azt motyogtam:

– Hálás lennék, ha valóban tudna segíteni…

Visszatért Miklós és megkérdezte:

– Ez jó lesz? – mutatta a deszkadarabot.

– Oké – bólintott az agronómus, majd hozzátette: – De nem az oroszoké!

Ezt a hülye szójátékot jónéhányszor elismételte s más humornak szánt szövegekkel is elő-előrukkolt, feledtetve iménti, néhány percig tartó józanságát. Ugyanakkor gyorsan és szakszerűen dolgozni kezdett. Hármasával felmarkolta a csirkéket, amelyeket a Miklós által behozott deszkával félreszorított, vastagon megszórta őket egy magával hozott papírzsákból származó, valamiféle porral, majd az üresen hagyott helyre rakta az ilyen módon leápoltakat. Maga mellé guggoltatta Miklóst is, aki gyorsan eltanulta Félix mozdulatait.

– Kérhetnénk egy kávét, drága asszonyom? – fordult felém apró fogát elővillantó derűvel vendégünk, voltaképpen ügyesen bevonva ezzel engem is a csapatmunkába és a javuló hangulatba, amit azzal is fokozott, hogy megismételte: – Nem felejtem, amit ígértem, asszonyom, és intézkedem a csirkék elköltöztetése tárgyában.

– Amit pedig egyszer megígérsz, azt meg is tartod, ezt én igazán tanúsíthatom. Oké? – vágott vidám képet Miklós is.

– De nem az oroszoké! – emelte magasba ujját az agronómus, akinek távozta után fáradtan dőltünk ágyba Miklóssal, mint a tanyára költözésünk óta megannyiszor.

 

 

5.

 

Másnap reggel, amikor hálószobánkból a konyhába siettem, a vaskályhában már tűz ropogott, holott a kialakult munkamegosztás szerint a begyújtás az én feladatom volt. Kívülről idegen hangokat hallottam, amelyekbe férjem hangja is beleszövődött. Nem hallottam ellenben a csirkék reggel szokásos ricsaját, mit több: a csirkéket sem láttam. Eltűnt a sátruk is. Pillanatra megrémített a látvány, mert valami tömegszerencsétlenség iszonyata villant fel bennem, de éppen belépett Miklós és közölte, hogy az egyik melléképületbe, sokkal tágasabb helyre költöztették a csirkéket. Félix emberei vannak odakint, akkurátusan teszik a dolgukat, és reggelire süssek nekik harminc tojásból rántottát…

A későbbi napokon is érkeztek emberek egy rozoga teherautóval, további teherautók pedig téglákat és egyéb építőanyagokat hoztak, s begördült az udvarba egy óriási markológép is, amely szétharapdálta azt a helyiséget, ami a kamrából volt leválasztva, s azon a helyen egy hét múltán csempézett fürdőszobánk lett, benne villanybojlerrel, amibe egy leeresztett motor segítségével szivattyúzhattuk a kútból a vizet. Egy másik vízcsapra pedig rákapcsolhattam a mosógépet. Más melléképületet is rendbe hoztak s odavitték a konyhából a keltetőgépet, meg két másikat is mellé állítottak.

Olyan meseszerűen zajlott mindez, mintha én Hamupipőke lennék, akinek aranyszálakból szőnek ruhát a vidáman éneklő madarak.

– Honnan van minderre pénzünk? – néztem kérdőn és riadtan Miklósra.

– Félix-szel, illetve a szövetkezettel újabb szerződést kötöttem. Ők minden effélét felszámolnak.

Őszintén szólva áldottam Félix embereinek kezemunká-ját, mégis megkönnyebbülést jelentett, amikor befejeződött nálunk a sajátos idegenforgalom. Egy idegen maradt, egy elhanyagolt kinézetű, görnyedt bácsi, lábainál egy örökösen sündörgő pulival, s azt mondta Miklós, hogy ő Laci bácsi. A szövetkezetben is a csirketelepen dolgozott, s Félix ötlete volt, hogy hozzánk jöjjön. Szakértelme okán így nekünk is hasznos, miközben a szövetkezet alkalmazásában maradhat, tehát nem lesz munkanélküli. Mi csak annyival járulunk hozzá a béréhez, hogy enni adunk neki. Egyébként már el is készítette szállását az istállóban.

Picikét sértett, hogy a varázslatosan lezajlottakról megint csak utólag értesülhettem, s nem vígasztalt meg Miklós azzal, hogy kímélni akart a tervezgetés gondjaitól. Átfutott ugyan rajtam, hogy a számomra ismeretlen és jórészt rejtélyes terepen valóban kevés haszonnal tudnék férjem tervezgető társa lenni, viszont mocorgott bennem a sejtelem, hogy Miklós döntései mögött is Félix eszének árnyéka mozog.

 

6.

 

Már estébe hajlott, a gyerekeket lefektettem, kincset érő fürdőszobánkban letussoltam, hálóinget és pongyolát vettem, s készülődtem, hogy kicsi televíziózás után magam is lefekszem, amikor autó fékezését hallottam. Az ablakon kitekintve láttam, hogy Félix mászik le kopott dzsipjéről. A szokásos zöld egyenruhaszerűség volt rajta és egy bőrtáska lötyögött az oldalán.

– Csak nem riasztottam fel álmából? – kérdezte, miután tapintatos kopogást követve belépett a konyhába.

– Meglep – mondtam igazán zavarban. – Azt mondta Miklós, hogy Szegeden van találkozójuk, a szokott helyen… Szerintem ő már ott van.

Ez a hetente megejtett úgynevezett munkatalálkozó, ahogy Miklós emlegette, fontos volt az üzlettársaink miatt, és bár bosszantott, mert alkoholosan tért haza, látszatra egyetértőn vettem tudomásul. Nem volt kétségem felőle, hogy Félixé a tájékozottság és a szükséges dörzsöltség, a férjem szorgalma ellen sem emelhettem azonban kifogást.

– Lehet, hogy ő már odaérkezett – bólintott Félix és egy konyhaasztal melletti székre telepedett anélkül, hogy hellyel kínáltam volna, sőt: ő mutatott nekem helyet egy övéhez közeli széken. – Én is oda készülök, de vágytam rá, hogy előbb magát lássam.

Annyira váratlan és pimasz volt, amit mondott s ahogy viselkedett, hogy a rendreutasítás mikéntjén gondolkoztam, ámde helyette hirtelen félni kezdtem. Összehúztam pongyolámat és alig tudtam az ösztönösen jött szavakat kimondani:

– M-á-ár éppen lefeküdtem… Hasonlóan a többiekhez, ez a nap is fárasztó volt…

– Nem segít eleget az öreg? Na, majd ráncba szedem!

– Szó sincs róla! Áldás a háznál, de azért megvan a magam tennivalója.

Hirtelen elkapta a csuklómat és maga felé húzott, majd lenyomott az üres székre. Felfelé fordította tenyeremet és mániája szerint hosszan tanulmányozta.

– Már a múltkor feltűnt – mondta merengőn –, hogy ez a kis keresztvonal itt azt jelzi: az ilyen kezű nők mindenek fölé helyezik a gyönyört.

A hangom halk és reszketeg volt, amikor megszólaltam, noha legszívesebben üvöltöttem volna.

– Én pedig már a múltkor megmondtam, hogy nem hiszek az ilyesmiben… Valóban lefekvéshez készülődtem és… menjen el most kérem.. Várja Miklós…

– Nem tartom fel sokáig – legyintett és gyűrött környékű szemeit rám emelte, azután ismét a tenyerembe bámult. – Miután pedig az ilyen kis keresztvonallal bíró nők számára fontos a gyönyör, könnyen meghódíthatók. Zsarnoki módon uralkodnak férjükön, de hideg számítással, napról-napra kovácsolt tervekkel törekszenek, hogy más férfiakat is magukba bolondítsanak. Mikor azután céljukat elérték, a kiszemelt férfiak gyakran életükkel fizetnek hiszékenységükért… Nem vigyázhatnak az ilyen asszonyokra eléggé a férjeik, mert a kulcslyukon át is szerelmi viszonyt szőnek, de férjeik féltékenységét azért mindig ébren tartják, mert a férfinem féltékenysége és szenvedése fokozza szerelmük szenvedélyét…

– Ne csinálja ezt, könyörgöm – és valóban könyörögtem. Következő pillanatban azonban hirtelen harag gyűlt bennem és el akartam rántani a kezem, de ő erősebb volt, azonkívül benne is valamiféle indulat ébredt, mert felkapott és ahhoz a sezlonhoz vitt, amit a csirkék helyére állított be Miklós. Ledobott Félix, és teljes erejével leszorított, hogy mozdulni sem tudtam.

– Ne! – tiltakoztam a félelemtől megnövekedett erővel és egyik, megszabadított kezemmel dióhéj-szerűen gödrös arcába markoltam. – Kiáltok az öregnek… Felébrednek és kijönnek a gyerekek… Maga megőrült!...

Elengedett, a sezlon szélére ült, felnyitotta oldaltáskáját és kötegekbe gyűjtött, nagy halom pénzt dobált rám.

– Ez mind a magáé, ha engedelmeskedik – mondta látszatra higgadtan.

– Miket képzel maga?! – ültem fel én is és le akartam csusszanni a sezlonról, amikor ismét a táskába nyúlt, kiemelt egy pisztolyt és rám szegezte.

– Ha a pénz nem kell, akkor ezt kapja – nyomta közel a fejemhez a fegyvert. – Hidd el kicsikém, el vagyok szánva mindenre… Megöllek, ha kényszerítesz. Megölöm a gyerekeidet, megölöm az öreget, ha belép, megölném a férjedet, ha belépne… Ő azonban Szegeden várakozik. Ezt parancsoltam neki és ő tudja, mivel tartozik nekem… És te is tartozol, tehát neked is engedelmeskedned kell! Emlékezz! Ígérted, hogy hálás leszel, hát most itt a pillanat.

Meggyőződésemmé lett, hogy egy őrült hatalmában vagyok. Hanyatt dőltem és nyakig húztam a hálóingemet.

 

 

7.

 

Amikor magamhoz tértem, egyedül voltam és visító csend övezett. A földön és a sezlonon pénzkötegek hevertek. Eltámolyogtam a külső ajtóig és kulcsra zártam. Bementem a gyerekekhez, betakargattam őket. Ez a cselekvéssor kezdett visszahozni a valóságba, és zakatolt az agyam. Undor, hány-inger kerülgetett, amikor megpróbáltam felidézni, ami történt. Majd az a riadalom ragadott torkon, hogy mi várható még ezek után? Mi lesz, ha Félix elmondja Miklósnak vagy másoknak? „A végtelenségig tagadnod kell!” – ez fogalmazódott meg bennem az első pillanatban, azután tovább erősödött ez az elhatározásom. Kizárt, hogy egy őrülttel szemben elmarasztaljon engem a világ. „És mi lesz, ha ez a szörnyeteg máskor is jön?” Az ötlött fel bennem, hogy mindent el kell mondanom a férjemnek. Ki mástól várhatnék segítséget? Mégse! Nem a teljes igazságot mondom el, az őt megalázná. Csak annyit, hogy erőszakoskodni próbált…

Öntudatlanul cselekedtem, amikor összekapkodtam a pénzeket, a fehérneműs szekrényem hátuljába dugtam, azután ágyba hullottam és fojtottan sírva elaludtam.

Másnap Miklós ébresztett. A gyerekeket már úgy-ahogy ellátta, és aggodalommal térdelve ágyam elé azt mondta: nagyon elgyötörtnek látszom s orvost akart hívni, de hevesen tiltakoztam. Múló rosszullétre hivatkoztam, de ágyban maradtam.

Kiderült, hogy Félix nem volt Szegeden. Elmondtam, hogy járt nálunk, hogy találkozzanak és együtt menjenek, de Miklós akkorra már elporzott a Trabanttal. Miklós szerint egyébként is jórészt fölöslegesek ezek a szegedi összejövetelek, mert leginkább csak arra jók, hogy Félix igyon.

– És tegnap óta nem is keresett? – kérdeztem óvatosan.

– Majd jelentkezik, ha akar – legyintett Miklós és igazán kedvesen buzgólkodott, hogy mindent jól végezzen körülöttem és a gyerekek körül.

Következő napon már elég erősnek éreztem magam, hogy felkeljek, és beküldtem férjemet Kecskemétre a szokásos bevásárló útra. Anélkül, hogy bármit is hozott volna, hamarosan csikorogva fékezett a házunk előtt, és kiabálva rohant be hozzám. Falfehérről vérvörösre váltott az arca, miközben előrángatott a zsebéből egy összegyűrt újságot.

– Ezt nézd! – lihegett, de mielőtt megnézhettem volna, nagy léptekkel a konyha távoli sarkába sietett. – Egyszerűen hihetetlen! Megölte magát Félix! – Székre roggyant, majd felpattant és megragadta a vállamat. – Felfogod? Érted ezt?! – Könnybe lábadtak szemei és alig tudta elfojtani sírását. – Szerencsétlen flótás! Azt írja az újság, hogy Szeged közelében találtak rá. A dzsipjében lőtte főbe magát. Sejtettem én, sejtettem, hogy valami nincs rendben ezzel az emberrel!

Minden erő kiment belőlem, nekem is le kellett ülnöm. Azt dadogtam, hogy talán támadók áldozata lett, de Miklós szerint saját kezűleg írt búcsúlevelet találtak nála. Leírta öngyilkossági elhatározását, de nem adott rá magyarázatot. Miklós viszont különféle okkeresésekkel próbálkozott. Tudott róla, hogy hónapokkal korábban otthagyta a felesége, talán valami betegsége is volt, vagy ha nem, akkor betegre itta magát. Mindenesetre sok jelét látta annak, hogy „idegileg kikészült”.

Hetekig híreltek az újságok is különféle értesüléseket, amelyek legvalószínűbbjének az hatott, hogy tudatosan pusztította a szövetkezetet, egészen odáig, hogy sikkasztott is. Aggodalmas javaslatom nyomán egymás után többször átvizsgálta Miklós a Félix-szel kötött szerződéseinket, és minden papírunkat rendben lévőnek talált. Mindenről volt fizetési bizonylatunk, ami a szövetkezetből hozzánk átkerült. Eléggé meglepett, hogy olyan számlákat is talált Miklós, amelyeken azoknak az építőknek az aláírása állt, akiket a fürdőszobáért meg egyéb építkezésekért kifizettünk.

– Miből fizettük ezeket meg az építőanyagokat? – csodálkoztam fel Miklósra, aki némi zavarral magyarázta, hogy kölcsönöket is adott Félix, papírok nélkül, csupán becsületszóra. Éjjeliszekrénye fiókjából nagy köteg bankót emelt ki. – Ezt az öngyilkossága előtti napon adta, hogy majd visszafizetem, amikor tudom. Nem szóltam neked róla, mert úgy terveztem, hogy majd valóban visszaadom. – Kicsit a levegőbe nézett, és keserű is meg valamiképpen ördöginek tűnő is volt a mosolya. – De hát most már kinek adom vissza? Kitől való ez? Soha, senki nem keresheti rajtam, hiszen senki nem látta, mikor átvettem. Még meg se számoltam.

– Ez is számolatlan – emeltem ki ruháim közül azokat a pénzeket, amelyeket a szörnyű éjszakán dobált szét a konyhában Félix. Ismét emlékeztettem férjemet, hogy őt keresve nézett be hozzánk a szegedi találka estéjén, és akkor hagyta itt, minden tiltakozásom ellenére. Azokat a soha nem hallott szavait idéztem, amelyek szerint azért adja nekünk, mert megérdemeljük…

Szegény férjem szinte felderült és nagy sóhajjal mondta:

– Nagyon szerethetett bennünket. Jó ember volt és mindenkin segített, aki útjába került. Lehet, hogy bűnök is nyomták a lelkét, de igenis: alapjában jó ember volt. – Szokásos módján tarkójára emelte összekulcsolt kezeit, hátrafeszítette magát a széken, mint a Trabantban első idejöttünk alkalmával és azt mondta: – Soha nem hittem földöntúli hatalmakban, most mégis az a homályos érzésem támadt, hogy Félix révén Isten szólított meg bennünket. Megszólított, megszánt és megsegített.

Mégegyszer megvizsgáltuk papírjainkat, és újra tisztázódott, hogy nem vagyunk belekeverhetők a Félix körüli kusza ügyekbe. Megnyugodtunk végre, sőt. Mindinkább valami bódító hangulat ereszkedett ránk. Sokáig szótlanul néztünk magunk elé, majd egymásra, és egyszerre kezdtünk nevetni, szinte fulladásig.

– Számoljuk meg végre – pattintott Miklós az ujjaival. Mohón hozzákezdtünk és számoltunk, számoltunk, tervezgettünk, tervezgettünk, vagyis átéltük azt, hogy milyen elbűvölően tud megbékíteni és boldogítani a pénz.

Képzeletünkben megszabadultunk a tanyától, a csibéktől, Félix árnyékától és gyönyörűséges jövendőbe repültünk – fejezte be életének egy darabjáról szóló történetét unokahúgom.

 

[CSÁK GYULA]
Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap