MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS

 

 

A hiba

 

VÁLTOZAT EGY ŐSI TÉMÁRA

 

 

 

Nizám, a varga, minden este, munka után betért a teaházba, letelepedett kedvenc vánkosára, teát rendelt, kért egy vízipipát, felállította sakktábláján a bábukat, azután kérdőn körülnézett. Nagyon jól sakkozott, a teaház vendégei közt egy sem akadt, aki valaha is legyőzte volna, az emberek mégis szívesen játszottak vele, mert titkon azt remélték, egyszer csak hibázik és veszít, ez pedig jelentős esemény lett volna a faluban. Erre azonban az elmúlt huszonkét évben nem volt példa, Nizám ugyanis szívós óvatossággal lépegetett, nem támadott, nem bonyolódott ravasz kombinációkba, inkább kivárt, és ha kellett, azonnal lecsapott. Szeretett nyerni: mikor a matt szót kimondta, ferde, törökös szemét egy pillanatra lehunyta, halványan elmosolyodott, majd nagyot szippantott a pipájából: ennél többet soha nem engedett meg magának.

Ma Ferháttal, a teherhordóval játszott. Ferhát a támadó stílusú játékosok közé tartozott, néha kifejezetten szellemes megoldásokkal is előrukkolt, csakhogy négy-öt lépésnél előbbre képtelen volt gondolkodni, nem látta a játszmát, csupán a lépéseket, vagyis a pozíciójátékhoz egyáltalán nem volt tehetsége. Nizám mindig biztosra mehetett ellene kiváró taktikájával. Most is nyugodtan kortyolgatta hát teáját, olykor el­-elmélázott, szellemét láthatóan nem vette igénybe a játék. Arról ábrándozott, hogy ha még négy-öt évig spórol, talán megépítheti a ház mögött a vízmedencét, sőt tán még rózsabokrokat és fügefát is ültethet melléje. Elképzelte, amint a kis medence partján, az illatos lugasban üldögél, térdén unokájával és jázminszirommal ízesített, hűs, mézes teát kortyolgat kék ábrákkal díszített, kínai porcelán csészéből. Hirtelen azonban megszakadt álmainak füzére, kellemetlen érzés fogta el, mintha figyelné valaki. Hátrafordult és összeszorította gyomrát a rémület. Sötét, testes alak tornyosult fölé, fekete leplén, álcázásul ugyan éppolyan foltos, csuklyás darócköpenyt viselt, amilyet a bokharai tevehajcsárok hordanak, Nizám mégis azonnal felismerte: a Halál maga volt az.

Nizám fel akart pattanni, de a Halál mosolyogva intett párnás, gyűrűs kezével: folytassa csak a játékot, majd sarkán ringatózva, figyelmesen, csücsörített ajakkal vizsgálgatta a táblát. Ferhát szintén azonmód felmérte, kicsoda is áll vele szemben. Igyekezett úgy tenni, mintha semmit sem vett volna észre, holtsápadt arca és merev tekintete árulta csak el rettentő rémületét. Ám a szegény teherhordó nem volt képes sokáig uralkodni az idegein. Pánikba esett és kapkodni kezdett: mindent megtett, hogy mielőbb szabadulhasson a kellemetlen társaságtól. Néhány otromba balfogás után sikerült is veszítenie. Megkönnyebbülten hebegett néhány szót, a Halálra pislantott, szabadkozó mosollyal megvonta a vállát, majd fürgén fölállt és kislisszolt az elcsöndesült teaházból. A vendégek komoran, kifejezéstelen arccal bámultak maguk elé, mintha mi sem történt volna, beszélni azonban nem mertek, csak a parázstartón gubbasztó teáskannák sziszegése és a köröttük keringő legyek halk, ütemes zúgása hallatszott a forró félhomályban.

A Halál gratulált Nizámnak fényes győzelméhez, majd megkérdezte, nem játszana-e ővele is egy partit. Szerényen megjegyezte, hogy ő maga ugyan nem olyan mesteri játékos, mint nagybecsű ellenfele, de szívesen sakkozik, ha van egy kis ideje, márpedig éppen most van. Játszhatnak akár tétben is, nem sajnálja a pénzt, pedig egy ilyen remek játékos ellenében bizonyosan veszít. Nizám agya lázas zakatolásba kezdett: tudta jól, nem utasíthatja vissza a Halál ajánlatát, és azzal is tisztában volt, hogy tétben semmiképpen sem játszhatnak, mert arra ő, akár veszít, akár nyer, csak ráfizethet. Legszívesebben eltűnt, elpárolgott volna, de mit volt mit tenni, maradnia kellett. Kényszeredett mosollyal mutatott tehát helyet ellenfelének, majd lassan, hogy elég ideje maradjon gondolkodni, felállította a bábukat. A Halál természetesen a fekete színt választotta, némi öniróniával megjegyezve, hogy neki az a kedvenc színe. Nizám udvariasan nevetett, miközben kiverte hátát a jeges veríték, nyaka pedig viszketett, mint bárányé az ünnepen.

– Ha értem jött – morfondírozott –, akkor minek kínoz, miért nem visz el rögtön? Ha viszont nem akar megölni, vajon mi a szándéka? Csak nem tényleg sakkozni akar? De miért éppen velem? Ugyan! Hát kivel sakkozhatna itt mással? Ha ezt én elmesélem otthon! – Ekkor azonban hideg pengeként hasított belé a felismerés: ő innét már nem megy haza többé, unoka, feleség, medence, kaptafa már soha nem köszönti, nincs több szurkos fonál, javítanivaló saru, szandál, csizma, nincs több tea, vízipipa, piláf, zamatos füge, sem esti üldögélés a lócán, csöndes beszélgetés a szomszédokkal, vége, ennyi volt. Szívét keserűség szorongatta, majdhogynem elsírta magát. – Miért éppen én? Mit követtem el? – kutatott okok után múltjának zsebében. Ekkor azonban a Halál, félresimítva bajszát, udvariasan, de látható izgalommal figyelmeztette, hogy kezdődhet a játék.

Nizám szokása szerint gyaloggal és huszárral nyitott a királyszárnyon, hogy minél előbb kiépíthesse szilárd védelmét. Hiába játszott ugyanis világossal, biztos volt benne, hogy a Halál támadni fog, és ki tudja, miért, arról is meg volt győződve, hogy a Halál a sakk nagymestere. Ami a támadást illeti, igaza is lett, ám – óriási meglepetésére – hamarosan tapasztalnia kellett, hogy ellenfele egyáltalán nem mester, sőt, mi tagadás, roppant ostobán játszik. Döbbenten állapította meg, hogy a halál egyszerűen buta, szűkagyú! Hiszen folyton csak arra törekszik, hogy minél előbbre jusson és minél hamarabb leüthessen valamit. Ha pedig sikerül egy figurát elpusztítania, látható élvezettel helyezi a tábla mellé, az élvezet árával viszont mit sem törődik.

A Halál, mohósága következtében, már a tíz-tizenegyedik lépésben nem csak pozíció-, hanem tiszthátrányba is került, amit dühödt krákogással és köhögéssel, állkapcsának ideges ropogtatásával vett tudomásul. Egyébként is szörnyű kellemetlenül viselkedett: csettintgetett, a fülét piszkálta, nagyokat fújt, vaskos és tisztátalan ujjaival ide-oda nyúlkált, többször fel is döntött néhány figurát, amiket egyszer majdnem rossz helyre tett vissza. Ráadásul a lehelete is büdös volt, nem sír- vagy rothadás-, hanem egyszerűen gyomorszagú, úgyhogy Nizámnak néha félre kellett fordítania a fejét, vagy mélyen a teáscsészéjébe kellett dugnia az orrát, hogy ne öklendezzék.

Ahogy telt-múlt az idő, egyértelművé vált a Halál közelgő veresége. Nizám szívesen aratott volna diadalt felette, mert igencsak szeretett nyerni, csakhogy félt a következményektől. Tisztában volt a Halál végtelen hatalmával, s azt is pontosan tudta, hogy minél hatalmasabb valaki, annál kevésbé bocsátja meg a vereséget vagy a megaláztatást. A Halál pedig nyilvánvalóan nem engedhet meg magának semmiféle kudarcot, pláne nyilvános helyen, ennyi szegény ember szeme láttára. Nizám azonban azt is belátta, hogy a jelen helyzetben egyszerűen képtelen veszíteni, részint, mert ellenfele olyan ostobán játszik, mint egy valóságos sülttök, részint pedig azért, mert túl nagy már a fölénye, nem visszakozhat. Meg aztán bizonyos szint alatt mégsem illik sakkozni, hiszen az már nem sakk, hanem szégyen! Nizám számára, hogy életét és becsületét egyaránt mentse, egyetlen esély kínálkozott: a remi. Elhatározta hát, hogy erre törekszik.

Döntetlent elérni azonban egyáltalában nem volt könnyű, mert a Halál kétségbeesve vagdalkozott, és mindent leütött, amit csak ért. Hülyeséget halmozott hülyeségre, szinte maga alatt vágta a fát, miközben krákogva, szipogva dörgölte pórusos, vaskos orrát. Dúlt, bősz arckifejezése semmi jót nem ígért. Végül azonban a verítékben fürdő Nizámnak sikerült teljesen beszorítania ellenfelét a sarokba, úgyhogy moccanni sem bírt. Ekkor a varga összeszedte bátorságát és elfúló hangon kinyögte: – Döntetlen.

– Hogyan? – hökkent meg a Halál, majd szigorúan Nizámra tekintett. – Hogyhogy döntetlen?

– Legyen döntetlen. Döntetlent ajánlok – sóhajtotta Nizám zavart mosollyal.

– Nono, barátocskám – sziszegte a Halál diadalmas gúnnyal. – Ahhoz még nekem is lesz egy-két szavam. – Nizám hökkenten vette tudomásul, hogy ellenfele semmit sem ért, egyáltalán nem látja át kétségbeejtő helyzetét. Ezért türelmesen magyarázni kezdte:

– Ez önnek is kedvező, higgye el, mert ha például én a vezérrel idelépek, akkor az ön királya, ugye, csak erre tud lépni, vagyis...

– És ha erre én leütöm a maga szemtelen vezérét? – hunyorgott értetlenül a Halál.

– Ha leüti – gesztikulált Nizám izgatottan –, akkor én is leütöm az ön vezérét és azután még a bástyát is, és akkor már három tiszt előnyöm lesz, ami ugye...

– Azt a nemjóját! - hőkölt hátra meglepetten a Halál sértődött zavarral tekintetében. Aztán megcsóválta a fejét és nagylelkűen legyintett: – Na jó, vigye, legyen döntetlen. Most az egyszer megúszta – fenyegette meg Nizámot mutatóujjával, tréfálkozósan.

Nizám hálásan kacagott és sebesen összesöpörte a figurákat. A Halál összevonta a szemöldökét. Elgondolkodott. Később, szokása szerint, gondterhelten csücsörített.

– Szívesen játszanék még egy partit, de sajnos mennem kell. Hív a kötelesség.

– Ó, de kár, pedig még teázgathattunk volna...

– El sem tudja képzelni, milyen hajszában élek. Az én pozíciómban nincs egy perc nyugta az embernek.

– Hogy bírja kegyelmességed ezt a tenger munkát? – érdeklődött Nizám udvariasan.

– Hát felismert? Nos, ... bevallom, olykor nehezen - felelte leereszkedően a Halál.

– És, ne haragudjék a kérdésért, kegyelmes uram, de mindenütt ön, vagyis mindenkit ön visz el?

– Én magam viszek el mindenkit. Saját kezűleg – jelentette ki komoran a Halál.

– No de például ha Kokandban és Fezben egyszerre hal meg valaki, akkor hogyan…? – akadékoskodott Nizám, akin egyre jobban úrrá lett a kíváncsiság. Elvégre nem mindennap találkozhat az emberfia egy ilyen hatalmassággal. Hátha megtudhat ezt-azt, aminek később hasznát veszi.

– Nos, kedves barátom, ehhez önnek semmi köze – felelte kimérten a Halál. Nyögve feltápászkodott, megpödörte bajszát, megigazította félrecsúszott köpenyét, és köszönés nélkül kivonult a teaházból.

Nizám még sokáig ült kipirult arccal a helyén, a teája kihűlt, pipája kialudt, amíg százszor is átrágta, vajon nem követett-e el hibát a játszma vagy a beszélgetés során. Mondatait újra és újra félhangosan elismételte, még grimaszokat is vágott hozzájuk: lázas sietséggel igyekezett rekonstruálni az eseményeket. Senki sem mert szólni hozzá, az emberek – régi jó ismerősei – úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, sőt, mintha ott a sakktáblánál nem is ülne és soha nem is ült volna senki. Nizám még elmélkedett egy ideig, megvárta, amíg remegése csillapul, majd, úgy fél óra múlva, hazaindult. Voltaképpen meg volt magával elégedve, mivel meggondoltan cselekedett és beszélt, mégis valami enyhe, kényelmetlen érzés bujkált a gyomra mélyén, amelynek nem értette, de nem is akarta érteni az okát. – Biztos elkövettem valami hibát. De mit? De mit? – tépelődött kétségbeesetten.

Rossz előérzete igazolódott, mivel még aznap éjjel érte jöttek. Nem a Halál maga, hanem két néma alak fekete, lefüggönyzött szekéren. Nizámnak még azt sem engedték meg, hogy egy váltás fehérneműt vegyen magához: Szükségtelen – tudatták vele szárazon. Közéjük kellett ülnie, a hátsó ülésre.

– Elnézést uraim, ha nem haragszanak, véletlenül nem egy sakkjátszmáról van szó? - kérdezte még Nizám reménykedve. De csak annyit feleltek neki, hogy „Pofa be".