Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2018. augusztus 15. szerda    Mai névnap(ok): Mária, Menyhért  
   
Felfedezők és felfedezettek

SÁNDOR ANDRÁS

SÁNDOR ANDRÁS

 

 

Felfedezők és felfedezettek

 

 

 

Eddig két új bolygót fedeztem fel (magamnak) a világirodalom egén, s a két felfedezés teljesen más feltételek között jött létre. Az egyik új bolygó pályáját tudatosan számítottam ki, mint annak idején John Adams a Neptunét, míg a másikat inkább ösztönösen jeleztem elő. Eredményeiben is különbözik a két felfedezés: az első esetben az én közreműködésem nélkül avatott irodalmi személyiségek tevékenykedtek az író munkásságának elismeréséért, ami az országon belül viszonylag hamar, nemzetközileg pedig – amiben már nekem is volt csekély szerepem – lassabban következett be. Valószínű azonban, hogy – az írás minőségén kívül – nem tudták, mit fedeztek fel. A másik új planétának – szintén nélkülem – hosszabb időre, évtizedekre volt szüksége, míg egyáltalán – s nem magyar nyelven – a csillagvizsgálók teleszkópjának sugarába került, s újabb évtizedek kellettek ahhoz, hogy Magyarországon is elismerjék, bár ott tán még ma sem veszi körül kellő tisztelet.

John Adams 1845 szeptemberében fedezte fel a Neptunt kollégiumi íróasztalánál ülve Cambridgeben. Ehhez nem kellett neki távcső, csupán írószerszám, papír és alkotó szellemi képesség. Megfontolásainak kiindulópontja az akkor ismert planéták legtávolabbija, az Uranus volt. Újra és újra eltért a pályájától, és nem akadt asztrológus, aki erre kielégítő magyarázatot tudott volna adni. Adams merész hipotézisével azt állította, hogy a szabálytalanságok oka egy addig ismeretlen bolygó a naprendszer tágas térségében, amely nehézségi erejével maga felé vonzza és így eltéríti pályájától az Uranust. A rendellenes Uranus-pálya alapján Adams kiszámította az új planéta pozícióját a világegyetemben. Amikor két berlini csillagász arra az égi környékre irányozta távcsövét, amit Adams megadott, néhány óra alatt felfedezte a nyolcadik bolygót, amit később Neptunnak neveztek el. A szenzáció oly tökéletes volt, hogy a Scientific American a tudomány történetének legnagyobb diadaláról áradozott.

Az én helyzetem annyiban más, hogy felfedezésemről senki sem áradozott, viszont az is igaz, hogy senki sem tudott róla, így nem is bizonyítható. Úgy kezdődött, hogy a hetvenes években érdeklődni kezdtem a dél-amerikai irodalom iránt. Egymás után olvastam Borgest, Rulfot, Amadot, Nerudát, Sabatot, Asturiast és Garcia Márquezt. Különösen e két utóbbi – és más, ma már szinte névtelen – író késztetett töprengésre, mivel műveik, Borgessel és Nerudával szemben, egy általam archaikusnak nevezett, paraszti egyszerűségű, őstörvényeken alapuló világot mutattak be, amely távolról a háború előtti illetve utáni magyar világra emlékeztetett. S ekkor kezdtem szociológiai kategóriákban gondolkodni: feltűntek a dél-amerikai és kelet-európai társadalmak közös vonásai a huszadik században.

Miben álltak ezek a hasonlóságok? Elmaradt, feudális közösségek, archaikus cselekvésmódok, a nagybirtok nyomasztó fölénye, a saját föld utáni többé-kevésbé reménytelen vágy, a családi bosszúk vagy vérbosszúk hagyománya; politikai vetületben diktatúrák, rendi államforma, s ami talán a legfontosabb, hogy a történelmi folyamatok egy nagyhatalom árnyékában zajlódtak, amely befolyásával eltorzította a helyi viszonyokat, és végképp elvetéltette a normális fejlődés lehetőségeit. Természetesen volt némi különbség a többnyire bányaipari vagy gyümölcstermelő konszernek által képviselt USA vagy Németország és a Szovjetunió anyagi és ideológiai uralma alatti létezés között; a dél-amerikai parasztnak elvben több lehetősége volt a szabadon cselekvésre, mint a közép-európainak, míg ennek valamivel jobb sora volt anyagilag, mint annak. De ettől – s a klimatikus és geográfiai különbözőségektől – eltekintve mindkét világrész bennszülöttei nagyobbára hasonló sorsúak lehettek, s ennél fogva irodalmuknak is valamiféle hasonlóságot kellett volna felmutatnia. S én, gondolatban idáig eljutva, hiányolni kezdtem a dél-amerikai parasztregénynek megfelelő, archaikusan végzetszerű magyar irodalmi műveket. A háború előtt és a 60-as években megjelent ugyan néhány ilyen természetű alkotás, de kevésbé bővérű formában, nem elsöprő indulatossággal és intellektuálisab-ban. Erre alapult a tézisem: a háború után terebélyesebbé és tekintélyesebbé vált magyar irodalomnak előbb-utóbb meg kell teremtenie egy ilyen őserejű regényt.

 

Ilyen elvárások közepette került – nem sokkal megjelenése után – a kezembe Bodor Ádám „Sinistra körzet” című regénye. Az első két oldal elolvasása után már éreztem, hogy ez az, megérkezett az igazi, a nagy magyar vadonban termett, az élő természetből fakadt archaikus regény; s ezen a véleményemen maradtam az utolsó oldalig. Csak utána kezdtem megint töprengeni. Nagy magyar vadon? Eredetében és nyelvében biztos, de mégiscsak Romániában játszódik, szerzője tagadhatatlanul ott élt s hősei is, amennyire látom, románok. Ekkor döbbentem rá, hogy mégsem volt teljesen igazam az elvárással, talán mert régóta nem élek Magyarországon. A mai magyar körülmények már jóideje nem archaikusak, az országban sokkal inkább teremnek intellektuális regények à la Borges vagy Sabato, s ha földhözragadtak, akkor inkább Tar Sándor írta meg őket. S hol vannak mégis archaikus körülmények? Természetesen Romániában, különösen annak erdélyi részein, ahol Ceauşescu politikája miatt sokkal visszamaradottabb a gazdaság. Ezért teremtődhetett meg ott az igazi, az őserejű magyar regény, s nem Magyarországon.

Csupán érdekességként említem, hogy később volt valami közöm a „Sinistrá”-hoz és szerzőjéhez, félig-meddig véletlenül. 1993 tavaszán a Pro Helvetia alapítvány segítségével magyar költők utazását szerveztem Svájcba azzal az őszintén remélt céllal, hogy kapcsolatot teremtsek a két ország alkotói között. Svájcban az irodalom többsége konzekvensen követte a modern irányzatok nemzetközi fejlődését; tehát először jöttek az izmusok, ezeket követte a klasszikus modernség, majd a konkrét és a popművészet, s csak ezután alakult ki a posztmodern literatúra. Magyarországon viszont a neoklasszicizmust – eltekintve Kassákék rövid életű intermezzójától – rögtön a posztmodern követte, s ezáltal a modern költészet fejlődése sok szempontból félreértődött és eltorzult. Nekem úgy tűnt, hogy a magyar költők modernséget tanulhatnának a svájciaktól, míg azok bepillantást nyerhetnének a konvencionális irodalom rejtelmeibe és speciális gazdagságába. Ez a hit elég hamar elkallódott, nem sikerült mélyebb érdeklődést keltenem egyik félben sem, noha az első utazást egy év után egy második követte, ezúttal ellenkező irányba, svájci szerzők részvételével. Az első rendezvényre – a „Sinistra” rám tett mély benyomása alapján – csak négy költőt vettem be az utazótársaságba, ötödiknek Bodor Ádámot kértem fel, aki szívesen el is jött. Mindez nem volt véletlen. Véletlen az volt, hogy a program alakítása közben a zürichi Ammann kiadót is felkértem a küldöttség fogadására. Szívesen álltak rendelkezésünkre, megkapták a szerzők listáját, s majdnem elájultak, amint látták, hogy Bodor Ádám is szerepel rajta. Ők ugyanis már megszerezték a jogot a „Sinistra” kiadására, Hans Skirecki dolgozott a fordításon, s nagy örömmel fogadták a náluk váratlanul megjelent szerzőt. (Gondolom, segítettek is rajta, mindenesetre amikor hazaindult, a szerény és zöldségkedvelő Bodor egy ölnyi salátát vitt karjaiban a repülőtérre.)

 

Második felfedezésem a ma francia nyelven író Kristóf Ágota volt. Vele az ötvenes évek közepe táján ismerkedtem meg Szombathelyen, ahová én ott tanárkodó unokabátyámat látogatni jártam Budapestről. Ági unokabátyám egyik kartársának lett a felesége egy romantikus, a környéken némi port felvert viszony után, Ági ugyanis tanítványa volt a helyi gimnáziumban. Ha ott jártam, rendszerint találkoztam velük. Onnan disszidáltam 56 vége felé, s néhány nappal később Ágiék is elhagyták az országot. Én a zürichi műegyetemen tanultam tovább, ők Francia-Svájcban telepedtek le. Hamarosan kisgyerekük született, évekig jóban voltunk, látogattuk egymást, Ági is verseket írt, mutogattuk egymásnak a műveinket. Aztán lassacskán, ahogy az lenni szokott, elváltak útjaink, én megnősültem és állásba kerültem, ő elvált, újra megházasodott, s szintén dolgozott valahol Svájc másik végén.

Úgy húsz év telhetett el, amikor ismét hallottam róla: Zürichben is kezdtek egy újonnan feltűnt francia-svájci írónő „Le grand cahier” (A nagy füzet) című regényéről beszélni, és a szerző történetesen Agota Kristof névre hallgatott. Tévedésről nem lehetet szó, kevéssé volt valószínű, hogy ezen a néven valaki más írt volna. Természetesen rögtön felhívtam, s nem lepett meg, amikor bevallotta, hogy tényleg ő ama egyre ismertebb mű szerzője. Elmesélte, hogy a második férjétől is született két gyereke, nem tudott munkába járni, egész nap otthon ült, az első idők után sok dolga nem volt, így egy szép napon elkezdett prózát írni, egy lazán összefüggő történetet sok kis epizóddal két vásott fiúról, akik a háború s egyéb körülmények miatt a nagyanyjuknál nőttek fel, és egyik gonoszságot eszelték ki a másik után a jólelkű nagymama bosszantására. S mindezt úgy összesűrítve, hűvös, koraérett közömbösséggel mondja el, hogy kontraszthatásként sikerül a történeteken túllépve örök emberi összefüggéseket felmutatnia. Amikor elkészült a kézirat, beküldte egy híres párizsi kiadónak, ahol rögtön elfogadták s hamarosan meg is jelent. S egyébként én voltam az, aki annakidején a mutatott versei alapján azt mondtam, belőle inkább prózaíró lesz, mint költő.

Bevallottam neki, hogy erre egyáltalán nem emlékszem. De tudom, tapasztaltam, az ember természete alapjában véve nem sokat változik az idők folyamán, ennél fogva igen valószínű, hogy Kristóf Ági jól emlékszik a múltra, s én elég szemtelen – pontosabban szólva szemes – voltam ahhoz, hogy azt mondjam neki, amit mondtam. Azóta több folytatása jelent meg a történetnek, lefordították tíz nyelvre, átírták színpadra is, és foglalkozik az egyik ismert dán Dogma-rendező a megfilmesítésével. Tavaly megkapta a jónevű Gottfried Keller-díjat Zürichben, válogatott személyiségek jelenlétében. Francia-Svájcban nagyra becsülik, a tanácsát kérik, hívják összejövetelekre, előadásokra Londontól Tokióig, de ő sehová sem megy, nem szeret utazni, csak otthon érzi jól magát.

 

Egyébként az utóbbi években feltűnt a német-svájci irodalom színpadán egy valószínűleg félig magyar származású, kevésbé szerencsés sorsú írónő, Aglaja Veteranyi. 1962-ben született Bukarestben egy később Svájcba került artistacsalád gyermekeként. Édesapja magyar lehetett, erről ugyan csak annyit ír, hogy otthon románul beszéltek, de az apja gyakran egy más nyelvet használt. A nevét azért említem meg, mert ugyanabból a környezetből jött, mint Bodor Ádám, és hasonló stílusban alkotott, mint Ágota Kristóf: ugyanazok a kíméletlen, archaikus törvények, ugyanazok a rövid, pregnáns epizódok, ugyanaz a hűvös, koraérett hangnem, ugyanazok a mély meglátások. Ezúttal két lányról van szó, de nem ők az egyedüli főszereplők, hanem az egész család s annak otthoni illetve külföldi sorsa. „Warum das Kind in der Polenta kocht” („Amiért a gyerek a puliszkában fő”) című regénye nagy feltűnést keltett itteni irodalmi körökben; Peter Bichsel, az ismert svájci író mondta róla: „Messze a legmeglepőbb könyv, ami az utolsó években a kezembe került… Izgalmas, szórakoztató, vidám és elkeseredett, és mindez mértani szigorral lett megszerkesztve… Itt egy artista jár kötéltáncot a magasban, s én visszafojtott lélegzettel lentről nézem.” S aztán hozzátette: „Ilyen kezdet után nagyon nehéz lesz hasonló erejű folytatást találni”. Második regénye – szerintem – valóban nem sikerült igazán, noha a kritika elismeréssel fogadta. Ennek ellenére a múlt év februárjában, negyvenévesen, pár lépésre Zürich egyik legforgalmasabb terétől néhány hattyú és sétahajó társaságában belegázolt a tóba, és többé nem tért vissza…

 

 

 

 

 

 

 

 

[SÁNDOR ANDRÁS]
Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap