Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
Magyarok és Európa

VJACSESZLAV SZEREDA

VJACSESZLAV SZEREDA

 

 

Magyarok és Európa

 

 

A cseh filozófus, Karel Košik ironikus megjegyzése szerint „Közép-Európa az a hely, ahol vita folyik az európaiság lényegéről”. Tegyük hozzá, hogy ezekben a nem új keletű, sőt igen régi, évszázados múltra visszatekintő vitákban mindig felmerült – s rendszerint mintegy antitézisként – egy másik kérdés is: mit jelent a saját hazában hazafinak, csehnek, lengyelnek, magyarnak lenni?

A Duna és a Tisza partján több mint ezer esztendeje megtelepedett magyarok számára az európai történelemben elfoglalt helyükről és betöltött szerepükről, a Nyugathoz és a Kelethez fűződő kapcsolataikról folytatott vita az évszáza-dok során legalább annyira időszerű volt mindig, mint az orosz kultúrának és közgondolkozásnak az oroszságról és az európaiságról zajló örök polémiája.

Az Európáról folyó magyar diskurzus és az orosz tradíció között számos közös vonást találunk. Ilyen a hungarofilek és a nyugatosok permanensen újraéledő ellentéte is, mely a 20. század harmincas éveiben a magyar „népiek” és „urbánusok” szembenállásának, a század végén pedig, immár a mi időnkben, a „nemzetvédők” és a „liberálisok” politikai tusakodásának formájában jelentkezett. Ilyenek a viharos forradalmi nekirugaszkodások, hogy egyetlen ugrással behozzák a Nyugattól való történelmi lemaradást, és ilyenek az izolacionizmusnak és a saját, keleti és ázsiai lényegkeresésnek, mint a sikertelen modernizációs kísérletekre vagy a külpolitikai katasztrófákra adott válaszoknak a nem kevésbé nekikeseredett hullámai is. És van még egy ismerős mozzanat, amely rányomja bélyegét a fejlődés európai útjáról szóló magyarországi és oroszországi diszkussziókra. A szerves fejlődésű nyugati társadalmaktól eltérően Kelet-Európában, ahol nem voltak kialakult nemzetek, és az etnikai határok sehol sem estek egybe az államhatárokkal, a „haza” és a „haladás” érdekei, a nemzet szabadsága és az egyén szabadsága szüntelenül nyomasztó ellentétbe került, és a demokratikus törekvéseket szinte mindig a nemzeti közösség már-már halálos veszedelmének tekintették.

De vannak a történelem, a földrajzi fekvés, a vallási, a kulturális és az etnikai sajátosságok által meghatározott jelentős eltérések is, és lényegében ezek az eltérések indokolták, hogy az orosz olvasók számára ezt a kötetet összeállítsuk és lefordítsuk.

A keresztény királyság 1000-ben történt megalakulásától kezdve a 16. századig a magyar nép, ha a tőle nyugatabbi európai társadalmak perifériáján is, ha tőlük elmaradva is, de mégis azonos irányban, az európai civilizáció sodrában fejlődött. Ebben az időben a Nyugat keleti peremvidékéhez tartozott, európai kulturális és eszmei hatásokat próbált ki és vett át: a katolikus latin világ általános befolyását, a reneszánsz humanizmusát, a reformáció feudalizmusellenes protestálását. A 15. század végére a négymilliós magyar királyság – Corvin Mátyás országa – a kor „nagy” nyugat-európai államaival volt összemérhető, nem csak a népesség, hanem az udvar reneszánsz fénye, a katonai erő és a kulturális potenciál tekintetében is. A drámai fordulat, amelynek során Magyarország inkább a Kelet nyugati peremvidékévé vált, azután következett be, hogy az oszmán birodalom előretörése következtében az ország három részre szakadt, és a magyar korona a Habsburg-dinasztiáé lett, amely 1918-ig megőrizte a hatalmát Közép-Európában. A döntő szerepet azonban a magyarok és szomszédaik történelmében talán nem is ezek az események játszották, hanem az olyan jóval prózaibb tényezők, mint az Újvilág felfedezése, a kereskedelmi útvonalak átkerülése az Atlanti-óceán partjára, és a közép- illetve délkelet-európai régió átállása a kizárólagos mezőgazdasági termelésre a Nyugat gyorsan fejlődő ipari centrumainak ellátása céljából. Ötszáz éves, egy irányba tartó fejlődés után Nyugat- és Kelet-Európában kétirányú tendencia bontakozik ki: amott a „feudális béklyók” lazulása, az Újkor viharos startja, a városok növekedése, az individualizmus (vagy szigorúbb tudományos kifejezéssel élve, az elkülönülő perszonalitás) kialakulása, a monarchiák felszámolása vagy átalakítása, emitt pedig a feudalizmus megszilárdulása, a kunyhók és paloták kontrasztjával terhes „második jobbágyság” és a soknemzetiségű birodalmak vetélkedése, amit koronként az abszolutikus uralkodók szolidaritása váltott fel, mint például Lengyelország felosztásai esetében vagy a magyarországi nemzeti-demokratikus forradalom cári csapatok segítségével történt leverésekor 1849-ben.

Nincs szükség arra, hogy folytassuk ezt a történelmi kirándulást, amiatt sem, mivel a könyvünkbe felvett szövegek meglehetős teljességgel mutatják be Magyarország legújabb történeti periódusát. Másra szeretnők felhívni a figyelmet. E gyűjtemény sok szerzője, akik hozzászoktak ahhoz, hogy táborokra oszoljanak, sohasem publikált közös könyvben, egy és ugyanazon folyóiratban sohasem jelent meg és élesen, néha engesztelhetetlenül polemizált egymással arról, hogy mit jelent európainak és mit jelent magyarnak lenni. Babits Mihály és Németh László véleménye sarkosan eltért egymástól a magyar kultúra nemzeti jellegéről és az alkotó értelmiség hivatásáról, Szekfű Gyula és Bibó István homlokegyenest másként értékelte az osztrák birodalom történelmi szerepét és a kelet-európai népek sorsára gyakorolt hatását, Csoóri Sándor és Esterházy Péter pedig – hogy mai irodalmárokról is beszéljünk – valószínűleg sohasem fog egyezségre jutni még olyan szavak meghatározásában sem, mint „nemzet” és „magyar”. Mindamellett ezekben az egymást opponáló szövegekben az nem kétség tárgya, hogy a magyarok, a magyar kultúra Európához tartozik – a vita tárgyát az e közösségben való létezés módja, az ahhoz való illeszkedés mértéke adja; egyfelől a lemaradás, a provincializálódás veszélyéről van szó, míg másfelől a nemzeti sajátszerűség esetleges elvesztéséről. A gyűjtemény különböző álláspontot képviselő szerzői egyetértenek abban, hogy nem lehet ez vagy amaz a jelenség progresszív, jó (vagy éppen retrográd, silány) pusztán azon egy oknál fogva, hogy az európai, vagy ellenkezőleg, magyar. A dolgoknak ez a minőségi, kritikai megközelítése volt lényegében az egyetlen fontos kritérium, amit könyvünk összeállítása során tekintetbe vettünk.

Megírásuk idejét tekintve az itt bemutatott esszék a 20. század végétől visszaszámított hetven évben születtek, de a valóságos idő, amit átfognak, sokkalta hosszabb, hiszen valamilyen formában érintik a magyarok ezeréves történetének egészét, sőt – családfájukat, pontosabban nyelvük családfáját, amelyről egy nyelvtudós szakszerűségével és az igazi költő ihletettségével vall Illyés Gyula „Bölcsőkeresők” című esszéjében.

A harmincas-negyvenes évek, amikor a kötet első részét alkotó esszék íródtak, sorsfordító, válságos, a magyarok számára nemzeti létükben, ezeréves történelmükben nem az első, újabb fenyegetettségével terhes idők voltak, ezért még az olyan írások is közvetve vagy közvetlenül részt vállaltak az eszmék harcában, az Európában agresszívan terjedő rasszista teóriák és a hazai, a magyar nacionalizmus visszautasításában, mint amelyek az anyanyelv finnugor eredetéről, a magyar karakterről vagy a kelet-európai népzenéről fogalmazódtak.

Hasonlóan válságos időszak, az értékek dinamikus átértékelődésének kora volt a század utolsó harmada (a határvonal itt kétségtelenül 1968). A jelzett periódusok között pedig egy körülbelül két évtizedes űr (az ötvenes-hatvanas évek), amikor Magyarország helye szigorúan a vasfüggöny mögött jelöltetett ki; az európai fejlődés értelméről való szabad gondolkodást és más hasonló témákat nem támogatták. De távolról sem volt egyszerű a helyzet a kádári liberalizáció, vagy más terminológiával élve, a puha diktatúra éveiben sem. Ha a könyv második részébe felvett szövegek bibliográfiai adatait nézzük, azt látjuk, hogy az 1971 és 1986 között íródott esszék Magyarország határain kívül jelentek meg vagy hangzottak el előadások formájában, és odahaza nagyobbrészt csak 1989 után láttak napvilágot.

Még bonyolultabban, gyakran tragikusan alakult e könyv szerzőinek a sorsa, különösen azoké, akik már érett íróként szenvedték meg a kommunista hatalom magyarországi berendezkedését.

Márai Sándor, a „Föld! Föld!...” című könyv szerzője, aki mélyrehatóan és megalkuvás nélkül tárta fel a kommunista diktatúra belső természetét és kelet-európai megszilárdításának módszereit, 1948-ban, mentendő saját „énjét”, az önkéntes emigrálást választotta. Korának egyik legnépszerűbb írójaként megtiltotta műveinek hazai kiadását mindaddig, amíg annak földjét az idegen hadsereg el nem hagyja. Amikor 1989-ben San Diegóban öngyilkos lett, Magyarországon úgyszólván alig maradt Márainak régi olvasója, napjainkban viszont megint ő az egyik legolvasottabb magyar prózaíró.

Németh László, a „polgári” humanista Márai ellenpólusa, a „népi írók” szenvedélyes ideológusa, aki mélymagyar vonzalmait egyetemes ívű ismeretekkel és érdeklődéssel ötvözte, aki nagyra értékelte Proustot, aki korának alighanem minden intellektuális áramlatáról írt, 1948 és 1957 között lényegében csupán fordítóként publikálhatott. Kegyvesztettségéhez az okot mindenekelőtt háború előtti fellépései szolgáltatták a marxizmussal mint elavult, a 20. századi szocializmus szellemi tehertételévé vált doktrínával szemben, amelynek alapítói Németh véleménye szerint semmibe vettek mindent, ami individuális, helyi, különös, egyedi, és alternatívaként saját koncepcióját, a teljes értékű demokrácián, az ésszerű kooperáción, valamint a középrétegek és az értelmiség domináns szerepén alapuló „minőség szocializmusát” állította szembe – egy igencsak távol eső szocializmust tehát attól a sztálini mintától, amelyet egyik híres beszédében 1943-ban Németh „a legsötétebb jobbágysághoz” hasonlított. Nem véletlen, hogy Németh esszéit még akkor sem adták ki teljes egészében, amikor már a magyar irodalom élő klasszikusának ismerték el, és végső soron így volt ez az ebben a kötetben publikált „Levelek a túlvilágról” (1952) című esszéjével is, az újkor európai civilizációjának ezzel az eredeti elemzésével, amely csak a szerző halála után öt évvel, 1980-ban látott napvilágot.

Az 1948-as év vetett véget Bibó István, e tehetséges és mára már Magyarország határain kívül is elismert politológus és történész munkásságának is, amikor Európában végleg leereszkedett a vasfüggöny. Nem sokkal halála előtt Bibó keserű iróniával ajánlotta, hogy sírkövére csak a nevét és „életévszámait” véssék rá: 1945–1948. Éppen ezekben az években publikálta alapvető munkáit, köztük „A kelet-európai kisállamok nyomorúságá”-t, amelyből azokat a fejezeteket válogattuk be kötetünkbe, amelyeket Magyarország, Csehország és Lengyelország történelmi sorsának és politikai kultúrájuk eltorzulásának, a tömegérzelmek és kollektív pszichózisok vizsgálatának szentelt. Bibó műveit csak 1986-ban adták ki (újra) Magyarországon, szerzőjük halála után hét esztendővel.

Csaknem ugyanennyi időre vonták ki a szellemi körforgásból Hamvas Bélának, az ezoterikus filozófia és az ősi kultúrák kiemelkedő kutatójának, a háború utáni korszak egyik legeredetibb magyar gondolkodójának és prózaírójának a nagyon gazdag és sokoldalú munkásságát. Azzal a különbséggel, hogy Hamvast, ugyancsak 1948-ban, még szerény könyvtárosi állásától is megfosztották, és megélhetését kertészkedéssel biztosította, egy ideig építőipari raktáros volt, s ezenközben szanszkrit és ó-kínai szövegeket olvasott a raktáros-fülkében. És írt, tekintet nélkül arra, hogy a még neki adatott húsz év alatt egyetlen sora sem jelent meg nyomtatásban. Mindaz, amit alkotott, teljesen szemben állt a korszakkal – például az ötvenes években készült „Karnevál” című regénye, az emberiség utolsó két századbeli szellemi útkeresésének ez a különleges Odüsszeiája, mely egyebek mellett a kommunista ideológiának olyan gyilkos erejű kritikáját tartalmazta, hogy az olvasóhoz csak negyedfél évtizeddel később jutott el. Hamvas legfőbb hagyatéka esszéinek grandiózus műve, amelyben Renée Genon követőjeként (de nem tanítványaként), az ősi Hagyomány interpretátoraként jelenik meg, aki képes kritikusan és elfogultság nélkül mérlegre tenni a nyugati és más civilizációkat, mint, az ő terminológiájával élve, kultúrateremtő géniuszok megnyilatkozási formáit. Ahogy Jaspers is a maga „tengelyidő” koncepciójával, úgy Hamvas is univer-zalista, aki felfedezi az egységet az emberiség fejlődésében az utolsó, körülbelül 2500 év folyamán, habár ennek a periódusnak a lényegét sajátosan fogja fel, úgy, mint annak az átmenetnek az elhúzódó válságát, amelynek során az emberi közösségek a kollektívtől az egyéni megváltáshoz jutnak el, amikor a valóságos tartalmak teljességével csak az rendelkezik, aki egyéniség, ám ugyanakkor az egyéniséget – amennyire kitartóan, olyan értelmetlenül is – újra és újra megpróbálják feloldani valamilyen kollektív kategóriában. A Hamvas által „Az öt géniuszban” megalkotott történelemfilozófiai koncepcióhoz különféleképpen lehet közelíteni, de azt nem lehet elvitatni, hogy ez az esszé mindennel együtt Magyarország szellemi földrajzának egyik legmélyebb és legsodróbb leírása. Olyan leírás, amely nyitott a más népek szellemi világával, köztük az orosz civilizáció világával való összevetésre.

Nehéz volna a kötetünkben szereplő valamennyi szerzőt bemutatnunk, még kevésbé az eszmék, témák, megközelítések teljes körét. A Nyugat, az irodalmi és kritikai folyóirat, a század nagy magyar, mai kifejezéssel szólva, szellemi projektje, már a 20. század elején meghirdette az intellektuális modernizáció programját, aminek az volt a lényege, hogy meg kell teremteni a saját és az idegen, a hazai kultúra keleti és nyugati, az ősi és a mai hagyományainak szintézisét, egyidejűleg magyarrá és európaivá téve azt. Bár a folyóirat 1941-ben megszűnt, a magyar írók valamennyi későbbi nemzedéke, valamennyi jelentős folyóirat így vagy úgy, de ehhez a programhoz igazodva munkálkodott. Ezeknek az erőfeszítéseknek az eredménye a vasfüggöny leomlása után vált különösen nyilvánvalóvá, ami a kontinenst több mint negyven éven át osztotta mesterségesen két világra. A kötet befejező részének szövegeit – Nádas Péter, Esterházy Péter, Spíró György, Kertész Imre, Konrád György, Márton László esszéit – olvasva magyarok és européerek önálló, egyszerre kritikus és önkritikus hangját halljuk, akik ugyanakkor szüntelenül tudatában vannak, hogy a nehéz történelmi örökséggel és a posztkommunista periódus drámai kollízióival sújtott Közép- és Délkelet-Európa szűkebb régiójához tartoznak.

Ebben a tónusban nincsenek meg a hurrá-európai patriotizmus önfeledt felhangjai, sokkal inkább, mint Nádas „Sors és technika” című esszéjében, a nyugtalanság és a rezignáció, amit az európai volt Kelet és volt Nyugat közti meg nem értés szül, és amely nem az utolsó ötven évben gyökeredzik, hanem sokkal mélyebben, az európai civilizációnak a létértelmezést érintő, újjászülető világfelfogásbeli torzulásaiban, s amelyeket a „nyugat” és a „kelet” emberei igyekeznek mind maguk, mind egymás elől elrejteni sematikusan ellenpontozó földrajzi és politikai elképzeléseik révén. Ezeknek a torzulásoknak a meghaladásához nem különbözéseikben, hanem kölcsönviszonyaikban kell azokat vizsgálnunk, miként a „Sors és technika” szerzője is teszi.

Mit jelent magyarnak és européernek lenni? „Én abban az égadta világon semmi nehézséget nem látok, magyarnak és európainak lenni. Elég magyarnak lenni, és akkor európai is, sőt másként nem is lehet (magyarként). Amikor nem vagyunk európaiak, akkor éppen nem vagyunk jó (jól) magyarok. Magyarnak lenni – ez viszont tényleg nehéz; s ez a nehézség az, ami veszélyezteti európaiságunkat… Miért? Mert az életünkkel kéne többet tudni kezdeni, itt, itt, itt…” (Esterházy Péter)

Ebben a könyvben olyan alkotók műveit gyűjtöttük egybe, akik a nemzeti önmeghatározással és önazonosítással foglalkozva az „itt, itt, itt” természetes elsőbbségéből indulnak ki, a magyar gondokból és problémákból, de emellett – és alighanem ez az egyik előnye a viszonylag kis népnek – nem csak belülről látják magukat, hanem kívülről is, a nemzeti lét és a nemzeti kultúra „szövegét” más nemzetekkel való kontextusában olvassák, és a helyes és helytelen, a jó és a rossz között a vonalat ezért nem az idegen és a saját között húzzák meg.

 

Bazsó Márton fordítása

 

*

 

 

Magyarok és Európa. Esszékötet. Válogatták: Vjacseszlav Szereda és Goretity József, az előszót és a jegyzeteket írta: Vjacseszlav Sze-reda. Moszkva, Novoje Lityeraturnoje Obozrenyije, 2002, 560 p.

 

I. „Komp-ország”

 

Kosztolányi Dezső: A magyar nyelv helye a földgolyón

Németh László: Tejtestvérek

Fülep Lajos: Nemzeti öncélúság (részletek)

Illyés Gyula: Bölcsőkeresők

Babits Mihály: A magyar jellemről (részletek)

Szekfű Gyula: A Dunatáj szellemi egysége

Hamvas Béla: Az új géniusz (részletek)

Bartók Béla: Népdalkutatás Kelet-Európában

Faji tisztaság a zenében

Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúságáról (részletek)

Németh László: Levelek a túlvilágról

 

II. Közép-Európa: Kelet és Nyugat

 

Márai Sándor: Föld, föld!… (részletek)

Bojtár Endre: A kelet-européer pontossága

Pilinszky János: A kelet-európai kultúrák néhány adottságáról

Csoóri Sándor: Ismerős fogalmak háttere

Az állam és az író képzelete

Mészöly Miklós: Esély és handicap az irodalomban – közép-európai szemmel

Esterházy Péter: Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenség

Spiró György: Tájkép csata közben

Nádas Péter: Szegény, szegény Sascha Andersonunk

Sors és technika

Esterházy Péter: Posztmodern barbarizmus

A semmiről, a mindenről

Konrád György: Áramló leltár

Jókai Anna: Genius loci, Európa

Kertész Imre: Feltámad-e?

Márton László: Egy kontinens mint műtárgy (részletek)

 

[VJACSESZLAV SZEREDA]
Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap