Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 5. csütörtök    Mai névnap(ok): Vilma  
   
ELSŐ VILÁGHÁBORÚS EMLÉKEIM II.

TÓTH BÉLA

TÓTH BÉLA

 

 

„Egy torz dráma lázálma”

 

ELSŐ VILÁGHÁBORÚS EMLÉKEIM II.

 

Rimai vágya különben, hogy beszúrjanak valahol az első vonalba, hamarosan teljesült, de nem volt benne sok köszönet. A következő est sötétjében, sűrű eső-függönyöktől is takarva, gyanútlanul érkeztünk meg egy feltúrt ölű völgybe, ahol állásnak ugyan még nyoma sem volt, de a buckák mögött a gránáttölcsérek mélyedésében meghúzódott emberek, kik nyilván már csak minket lestek, ironikusan biztosítottak róla, hogy kétszáz méterrel továbbmenve élő olaszokba botlottunk volna. Úgyszólván csak az égtájat mutatták meg, amely felé ügyelni kell, s gyorsan eltűntek a homályban, mi pedig parancsot be sem várva hozzáláttunk, hogy valami fedezékfélét rögtönözzünk. Éjfélre már deszkát is kaptunk hátulról, amiből azonban csak annyi jutott, hogy a saját búvhelyem fenekére Homa csak egyet tehetett, a tetejére pedig kettőt, vékony védelemül nem annyira a lövegek, mint inkább az állandóan szitáló eső galád ostroma ellen. Az olaszok gyaníthatólag szintén hasonló berendezkedés gondjaival voltak elfoglalva, mert békén hagytak s csapatunk nem posztoló része reggelre úgy ébredt fel, hogy félig vízben feküdt. Másnap folytatódott a beázási művelet, de egyben a talján tüzérség is kezdte belőni magát. Csápjaival fenyegetően tapogatott körül s utóbb mind gyakrabban szórta be a földet frissen ásott árkainkba. A tűznél azonban kibírhatatlanabb volt a víz. A század felét végül is ki kellett vonni az állásból s a domboldalon egy összelőtt falu maradék falai közt pihentették, ahová kétnaponként úgy jártunk be, mint a kényelem és higiéne felülmúlhatatlan paradicsomába.

Hanem az élet így sem volt könnyű, aminek bizonyságául szolgálhat, hogy Bing egy szép napon eltűnt. Azt mondta, elmegy megvizsgáltatni magát az orvossal s többet nem láttuk.

Bár az általános latyakban a legtöbb gránát is befulladt, e hüllő-életet nem lehetett két hétnél tovább folytatni. S mivel minden jel amellett szólt, hogy a frontszakasz megint visszabillen nyugalmi helyzetébe, elég gyorsan búcsút mondhattunk lagúnákká varázsolt vermeinknek s jövendő reumáknak diszkrét zálogával a bőrünk alatt hosszabb túrára indultunk Görz irányában. Február elején úgy jutottunk fel a Monte Santora, mintha egy új Kánaán nyílt volna meg előttünk. Az ellenség légvonalban is legalább két kilométerre feküdt tőlünk a másik hegyen, közbül pedig, mélyen a fák és sziklák árnyékában, az idillikus magány békeszerző bűvöletével folydogált az Isonzó. A Santo csúcsán a kolostornak ugyan már csak a csonkjai meredtek az égbe, a szelíd hajlatban vonuló gerinc mentén azonban mindenütt füstölgő kis alpesi kunyhók támaszkodtak a hegynek. Ezen a szakaszon hosszú heteken keresztül egy lövés sem esett s az állások mögött elhúzódó gyér fenyvesben az új birtokba betelepedő gazda jövő-benbízásával építettük az apró kőtörmelékkel felszórt sétautakat. Üde, a természet tiszta leheletével áthatott két és fél hónap telt el így. Mint a világból száműzött, de erejük és egészségük tudatával kielégülő barbárok néztünk el a völgyek felett s élveztük a hegylakók szemlélődő életének napsugaras, szellős örömeit. Itt pillantottam meg először Itália annyi varázzsal terhes földjének egy csücskét s csapott meg a más hőmérsékű s illatú klíma andalgásra csábító levegője. S kopott, esetlen kolduló diák módjára, kit üres kamrák áporodott szaga űzött el hazulról, vágyakozó mélázással álldogáltam ez igazi latin világ egyelőre elzárt küszöbe előtt, melyen túl a tavaszi délutánok káprázatában fürdő táj mint rózsaszínű fátylakba burkolt negédes istennő nyújtózott el a láthatár alatt.

Új állomáshelyünkön új szakaszparancsnokot is kaptunk egy rokonszenves, fiatal aktív főhadnagy személyében. Ez magyar volt, Dragosevichnek hívták, de nemcsak neve, hanem tüzes szemei s élénk, vékony, barna arca is elárulták, hogy dalmát, vagy valamilyen más kevert délszláv vér folyik az ereiben. Ha a végtelen ramali vagy alsós partikat meguntuk, szívesen énekelt velünk, a népdaloknál azonban hasonlíthatatlanul jobban szerette a legújabb slágereket, főleg operetteink divatos áriáit. Erre csak akkor jöttem rá, mikor egyízben erőltetett fesztelenséggel figyelmeztetett, hogy csupa olyan nótára zendítek rá, amiket nem szeret. És igaza volt, mert ezek a nóták nagyjából mind olyanok voltak, miket Anyám is még lánykorában tanult. Eltérő ízlésünk azonban nem akadályozta, hogy jóakaratú érdeklődést mutasson irányomban s látva, hogy még semmilyen kitüntetés nem ékíti a mellem, huzamosabb harctéri szolgálatom elismeréséül egy bronzérem adományozása iránt tett felterjesztést. Majd megkérdezte, miért nem vagyok még zászlós, holott évfolyamtársaim már mind előléptek. Mellőztetésemet igazságtalannak tartotta, viszont mikor kezdeményezésére kineveztek, igen meglepte, hogy rangszámom jóval különb a többiénél és sehogy sem fért a fejébe, hogy a hadnagyok létszámában annak idején rangidősebb leszek összes régibb sütetű zászlóskollégámnál. Ezt nehezen tudta összeegyeztetni a hierarchia gépies rendjének kérlelhetetlen elvével.

Április vége felé szabadságra küldtek s mire visszakelletlenkedtem a frontra, már javában állt a tizedik isonzói csata. Szent hegyünk minden díszétől letarolva, megskalpoltan fogadott s az én kies kunyhóm helyén is már csak egy óriási lyuk tátongott. Az egész század egyetlen kavernában szorongott s állandó riadókészültségben várta, mikor kell megszállnia a heves pergőtűz alatt tartott lövészárkokat. Zászlóaljunk előzőleg már visszavert néhány támadást s nyilvánvaló volt, hogy az olaszok újabb rohamot készítenek elő. Háromnapos puhítás után tényleg újra megjelent állásaink előtt a bukdácsoló gyalogság széles rajvonala. Ekkor láttam először a takaratlan élő célpontoknak olyan tömegét, mely a legvérszomjasabb vadász puskázó kedvét is valószínűleg hamar elkoptatta volna. Vagy négyszáz méter távolságból indultak s azonfölül még legalább száz métert kellett megtenniök felfelé is. Gépfegyverünk harsány kedvvel permetezte soraikat s a védelem szerepe annyira könnyű volt, hogy szinte lovagiatlanul kényelmesnek éreztem, dacára annak, hogy viszont az ő tüzérségük sem kímélt nagyon bennünket. De ez alkalommal azt tapasztaltam, hogy a lövegek legvadabb pásztázó tüze mellett is a térnek mily kicsiny pontja az ember s a ráborított acélháló szemei közt egy kis szerencsével könnyen rést talál. Egy srapnell egész alacsonyan a fejem felett pukkan el s még csak azt sem veszem észre, hogy porzott volna körülöttem. Majd egy gránát csapja fel a földet, pontosan a puskahegyem előtt, de az ekrazit rőt, szúrós lángján kívül ekkor sem lövell egyéb felém. Ördögiek a szerencsének ezek az incselkedései.

Végül minden kétségen kívülállónak tartom, hogy az olaszok sohasem érnek fel hozzánk s félig csalódva, félig elővigyázatból behúzódom a közeli gépfegyverfészek beton falai alá. Dragosevich egész idő alatt onnan figyelte a kaszálás eredményét s mivel egy idő múlva feszélyezni kezdi, hogy most már ketten csináljuk ugyanazt, elküld a zászlóaljparancsnokhoz azzal, hogy hátha szüksége van egy tisztre s jelentsem egyúttal, hogy minden rendben van: az olaszok nem tudnak előrejönni.

Molitorisz százados, ki a hadosztály vezetésével megbízott őrnagyunktól csak a napokban vette át a parancsnokságot, a mi kavernánkban tanyázott s roppant izgalommal várta az időnként beküldött híreket. Futva érkeztem hozzá s oly sápadtan fogadott, hogy őszintén megsajnáltam. Mellette, aki kívül volt minden veszélyen és mégis remegett, lehetetlen volt nem éreznem magamban azt, amit kissé ósdi dagállyal diadalmas ifjúságnak szoktak nevezni. A kábán motyogó szédületnek, ami az arcából kihalványlott, belém talán a századrésze sem fészkelte be magát, pedig egy perccel előbb is csak a véletlen csökönyös kedvezése folytán mentettem el az irhámat egy közelembe botlott gránát elől, miközben fürge lábakkal ugráltam el az ismerősarcú holttestek felett. Igaz viszont, hogy kettőnket nem is lehetett egyforma mértékkel mérni. Mit kockáztattam én? Legfeljebb az életemet, ami tizennyolc éves korban még oly lenge, tartalmatlan valami, hogy elvesztése semmivel sem súlyosabb szerencsétlenség, mint lett volna az, ha pár évvel előbb mondjuk torokgyíkban pusztulok el. Őnála azonban többről volt szó, mint az egyelőre nem is fenyegetett életéről, neki arra kellett vigyáznia, hogy hivatásának becsülettel megfeleljen. Ez önmagával szemben való felelősséget jelent, ami szörnyű teher lehet akkor, mikor szégyenletes módon kell éreznie tehetetlenségét s vélt képességeinek buta csődjét. Óh, a rábízott emberéletekért nem kellett nyugtalankodnia; háborúban ezt kérik legkevésbé számon. De a rábízott feladat kifogástalan megoldásától esetleg egész pályafutása, jövője, tisztessége függött. Láttam és megértettem kínos vergődését: a hivatásos katona nevelés- és mesterségadta minden igényével kapaszkodott a szerepbe, amit belül magáénak érzett és ami az lett volna, hogy rendelkezzen, irányítson, sőt elhatározásaival döntőleg hasson az eseményekre. A valóság pedig az volt, hogy a gépfegyvert kezelő káplár hidegvére és ügyessége mellett szinte semmivé zsugorodott a parancsnok jelentősége, kinek egész nap annyi mersze sem volt, hogy legalább egy pillantás erejéig próbáljon személyesen meggyőződni a helyzet alakulásáról. Tétova gyámoltalansága egy szülészeti klinika folyosóin őgyelgő férjre emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ebben az elgyávulásban nem volt semmi tiszteletreméltó, mert ugyan hihető volt-e, hogy azokért remeg, kik az istenverte nagy műtőasztalon már órák óta élet és halál közt lebegtek. A feleslegességnek e megalázó érzésétől végül is úgy próbált szabadulni, hogy fontos elhatározásokat érlelt magában. S egyszer csak intézkedett, hogy a kavernában maradt tartalékszakasszal szálljam meg a vonalnak egy olyan részét, mely nehezebb megközelíthetősége miatt eladdig üresen állott. Nem mondhattam neki, hogy parancsa nagyképű és felesleges, s az alárendeltségi viszonynak talán ugyanoly megsértése lett volna, ha figyelmeztetem, hogy a gyalogsági támadás félórával azelőtt megtört s a folytatódó ágyútűznek nincs más célja, mint fedezni a sziklák közt szétszóródott csapattöredékek visszavonulását. Összeszedtem tehát embereimet, Mars isten e derék igavonóit, s valamelyik gyerekkori olvasmányom hősi leírásaira emlékezve elszánt hangon jelentettem ki, hogy „utánam” s a gerincen át elügettünk a kijelölt helyre. Takaratlan levonulásunkkal tényleg sikerült az ellenséges tüzérség figyelmét magunkra vonni, de több tennivalónk aztán nem is akadt: hátunkat az árok falának vetve gubbasztottunk s vártuk, hogy Molitorisz százados úr kegyesen üzenjen értünk, míg nem késő.

Az offenzíva valóban összeomlott. A temetői csendet, ami másnap ráfeküdt a vidékre, csupán egy-egy tallózó puska vagy ágyú okvetetlenkedése zavarta. Az előző napi kábulat folytatása volt-e az oka vagy csak a porondon maradt kakas kukorékoló gerjedelme, nem tudom, de egy lövést én is leadtam, amire egyáltalán nem volt szükség. Jó messze, nem is a mi vonalunk előtt, egy alakot láttam átmászni a drótsövény tetején. Nem sokat gondolkoztam, hanem rásütöttem a puskámat. Lehet, hogy eltaláltam, de lehet, hogy csak megijesztettem, annyi tény, hogy rögtön lehengeredett a földre. Sejtelmem sincs róla, hogy mi lehetett a szándéka, de már későn villant belém, hogy semmiképp sem volt veszélyes. Talán egy sebesült megsegítésére indult, de az sincs kizárva, hogy csak meg akarta magát adni. S engem azóta is furdal a lelkiismeret, hogy oly könnyelmű és könyörtelenül katona voltam.

A front hosszan, mélyeket lélegzett s a langyos napfény simogató érintésétől magához térve mintha csak azt tapogatta volna, melyik tagja maradt épen. Szegény Monte Santora, pásztori magányunk e romantikus fellegvárára bizony alig lehetett ráismerni: gyepruhájától, fadíszétől megfosztva, mint egyetlen sebtől borított bélpoklos kuporgott a májusi reggelben, valóban szent türelemmel viselve, hogy így ellepte a húsában turkáló férgek hada.

A nyüzsgés a felszínen egyik napról a másikra úgy megszűnt, mintha elvágták volna, de a felszín alatt mindkét oldalon érezhetően szívós munka indult meg, hogy a koncul jutott hegyből egy tenyérnyi se menjen veszendőbe. Hegyet, melyben rejtett kincs egy szemernyi sincs, még nem fúrtak úgy keresztül kasul, ahogy ezt a következő hónapokban a rögtönzött vájároknak egész ezredei tették a Monte Santoval. Kavernákat robbantottunk mindenfelé. Az egykori kolostor alatt még alagutat is fúrtak, hogy barlangvárosunkat minél kényelmesebben lehessen megközelíteni. Az általános rombolás közepette ez a földalatti berendezkedés néha szinte a gyarapodó jólét polgári illúzióját keltette: terjeszkedtünk s fejlesztettük a helyi viszonyokhoz mért lakáskultúránkat. Minden szakasz önálló szálláshelyet vájt, melyben tiszt és legénység együtt tanyáztak. A nyers katonai hatalom, melynek letéteményese voltam, szemlátomást egy törzsfő tekintélyévé alakult át, kit azonos érdekű és törekvésű nép vesz körül. S a törzsi szolidaritásnak kifejezője nem utolsó sorban azoknak a csákányoknak a nyele volt, mik bakáim kezéből nem ritkán az enyémbe is elkerültek. Itt előállt az a szokatlan helyzet, hogy a közös érdek egyúttal kinek-kinek a szívügye is lett s sziklaodúnk második kijáratának és szellőztető nyílásának munkálatai olyan serényen folytak, mintha mindegyikünk legalább is a saját házát építené. S majdnem egy családi esemény ünnepélyes pillanatával ért fel, mikor a két irányból egymásfelé dolgozó csákányok végre találkoztak s a frissen kivágott rést felavatandó elsőnek bújtam át rajta. Meg voltunk győződve, hogy innen aztán sohasem verhetnek ki bennünket.

Így közelgett el lassan augusztus. Időközben egy tekintélyes arányú jutalomkiosztás is lezajlott, mely mindenkinek meghozta, amit megérdemelt. Molitorisznak Lipót-rendet adományoztak s Signum laudist csak az nem kapott, aki nem akart. A hazai kitüntetéseken kívül Németországból külön egy hatalmas vaskereszt-szállítmány is érkezett, amivel a német hadvezetőség kívánta elismerni a Vilmos nevét viselő ezred hősi tényeit. Ebből elsősorban a halottak és sebesültek részesültek egy-egy példányban, a többit pedig rangszerint osztották ki az életben maradottak közt. A nagy éremhullásból nekem egy kis-ezüst jutott ki, ami vitéz magatartásomnak teljesen megfelelő elismerése volt, tekintettel arra, hogy a csatának csupán a végére érkeztem s azonfelül – amiért egyébként nem lehetek felelős – még egy hajszálam sem görbült meg. Annál nagyobb megelégedésemre szolgált, hogy Ő felsége születésnapjára hadnaggyá léptem elő. A tisztjelöltek kétes osztályából kiemelő királyi kegy előnyeit azonban alig élvezhettem, mert ekkor már teljes erővel dühöngött a tizenegyedik isonzói csata. Sőt mi több, az események oly gyorsan kezdtek peregni, hogy tartanom kellett tőle, hogy gallérom újkeletű dísze a hullócsillagok rövidke villanásával fogja befejezni pályafutását a központi hatalmak alkonyuló egén.

A tüzérségi előkészítés ezúttal megsemmisítő volt. Embereinknek ugyan nem sokat ártott, mert kavernáink rendületlenül állták a legnehezebb lövegek pörölycsapásait, de az árkainkat jóformán teljesen betemette s kiállított őrszemeinknek az élete állandóan egy cérnaszálon függött. Feszülten vártuk a támadást, de nem jött. Egy nap azután egész váratlanul azt a parancsot kaptuk, hogy vonuljunk vissza. A hír megdöbbentett s nehéz volt megérteni. Megmagyarázták, hogy tőlünk jobbra a másik hegyen áttörték a vonalat s ezért a Monte Santot is ki kell üríteni. Rossz sejtelmekkel s kissé megzavarodva odahagytuk tehát bevehetetlennek hitt kazamatáinkat s mivel visszavonulásunkat az újonnan felvett állásban egy idegen ezred fedezte, bennünket egyelőre tartalékba helyeztek. Harmadnap azonban újra előre rendeltek s a legrosszabbra elkészülve érkeztünk meg a Monte San-Gabriele lábához.

A hadosztályparancsnokság közelében álltunk meg, ahol azt mondták, várjunk egy kicsit, míg szürkülni nem kezd. A század hangtalanul, engedelmesen, mint a megriasztott nyáj húzódott be egy sziklafal tövébe s az embereknek csak a tekintete kérdezte: most mi lesz? Végignéztem a szakaszomon. A szemek fürkészőleg pillantottak vissza, de a minden-mind-egy erőszakolt nyugalmán kívül nem árultak el egyebet. A zárkózott arcokra komor árnyék feküdt, az egyikből azonban egy megvert gyermek reszkető tekintete kapaszkodott az enyémbe. Rám vetett szeme úgy ütött meg, mint egy szomszédban fellángolt tűzvész fénye s a félelemtől eltorzult, vörösen lobogó arcban alig ismertem meg egyik legderekabb altisztem, a sok vihart látott Kecskés káplár vonásait. Sietősen, tehetetlenül néztem másfelé, a látvány azonban, mintha belém égették volna, csak nem hagyott el. A kipróbált, régi katonának ez a láthatólag feldúlt állapota rosszat sejtetett s az estének csakugyan ő lett az első halálos áldozata. Pár órával később egy gránát úgy szétszaggatta, hogy roncsainak másnap is csak egy részét tudták összeszedni az árok környékén. Akkor döbbentem rá, hogy a lázban égő szemekből vészes kongatással a gyötrelmek óráját érző lélek üzent.

Kecskés esete meggyőzhetett róla, hogy van egy sorsunkat irányító akarat, mely mindegyikünket mint finomművű, pontos óraszerkezetet helyezett el e szeszélyesnek látszó világ zűrzavarában. Egyéni akaraterő, önbizalom, hivatástudat, jövőbe vetett hit s akadályokkal dacolni képes fölény mind nem egyebek, mint leolvasható fokok egy titkos feszültségmérő lelki számlapján, mely csodálatos érzékenységű, félelmetesen ingó tűjével „holtbiztosan” mutatja, hogy a rugó lejárt vagy valami elpattanni készül testünk ketyegő gépében. Az élet ugyan mindennapos csoda, de titokzatos összefüggéseire a sajátos véletleneknek, mik dolgainkat intézik, rendszerint csak akkor eszmélünk rá, ha könyökkel súroltuk a végzet rohanó szekerét, melynek küllői egyszer biztosan elkapnak.

A szekér azokban az időkben villogva dübörgött köztünk s kocsisával való gyakori találkozásom során rájöttem, hogy baljós ábrázata mellett egy kegyesebb képe is van s felém, nem tudni mi okból, inkább ez utóbbit szokta fordítani. S ami kezdetben talán fiatal izmaim felvértezettsége volt a félelem nyomorúságával szemben, az lassanként a gondviselésbe helyezett bizalom tudatalatti nyugalmává mélyült. Ha féltem, legfeljebb esélyeket mérlegelő értelmem nyugtalankodott, ösztönöm legmélyén azonban logikától illetlenül húzódott meg a homályos érzés, hogy nem történhetik semmi bajom.

Alkonyatkor körülbelül ebben a kedélyállapotban indultam el a San-Gabriele tetejére is.

Csak az indulásnál tudtuk meg, hogy Dragosevich nem jön velünk s a század vezetését Seregélyes hadnagy veszi át. Hogy a főhadnagyunkkal mi történt, az máig titok előttem. Éppúgy jelenthetett beteget, mintahogy az sincs kizárva, hogy hirtelen más beosztásba helyezték. Az ilyesmi gyakran előfordult, mivel a háború első hónapjainak tömeges veszteségei után a hadsereg jónak látta, hogy hivatásos tisztjeinek meggyérült állományával csínján bánjon. Ez alapjában véve talán bölcs elgondolás volt, a gyakorlatban azonban idővel olyan színezetet öltött, mintha a véderő professzionista részének a legalsóbb fokokon is különös előjogai lennének arra, hogy testi épségére még a normális bajtársi szolidaritás kirívó megsértése árán is hatékonyan ügyeljen. A császár és királyi szép idők gyámoltalan civilje ugyan mit gondolhatott annak a haditudománynak a honvédelmi értékéről, mely épp a legkritikusabb helyzetek előtt mondott csődöt s mint a jelen esetben is, habozás nélkül engedte át a helyet a volt banktisztviselők kevésbé dédelgetett katonai hivatottságának. E kétes hadi erényekből származó visszásságokat nem enyhítheti az sem, hogy a vezetőitől cserbenhagyott csapatok átütő vagy ellenálló képességére a személycsere rendszerint semmilyen irányban sem folyt be.

A hegyre baj nélkül értünk fel, a vonal azonban, amit meg kellett szállnunk, inkább volt feltúrt temető, mint hadállás. Az összedőlt árkokban halottak hevertek, mieink és olaszok vegyesen, s mindenekelőtt az otromba hegytetőért úgy látszik váltakozó szerencsével vívott harcoknak e rosszemlékű nyomait kellett eltávolítanunk. Kecskést e tisztogató munka közben sújtotta agyon a gránát. Egy félig beomlott kaverna fenekéről egy élő olaszt is sikerült előhúzni: csak a tenyerére emlékszem, mely egyetlen nagy seb volt s a barnára szikkadt mócsingok közül kísértetiesen villantak elő a csontok. Szótlanul tolta a szemem elé s nem kellett tenyérjósnak lennem, hogy kiolvassam belőle a szenvedést, amit jelezni akart vele.

Augusztusban rengeteg csillag fut le az égen. Ezen az éjszakán seprűnyélen száguldozó boszorkányoknak láttam őket. Némelyik köztünk csapódott le a földre, sátáni mennykőként zördítve ránk, hogy mélyen fejet hajtsunk a pokol hatalmai előtt. S csakugyan, ahányszor felénk suhintott az örök kárhozat egy-egy fullajtára, porba görnyedt testünk maga volt a szoborrá fagyott tisztelet. Belzebub emberevő haragja azonban képes néha zord tréfává is enyhülni azokkal szemben, kiket az emberi otthonok békés közösségéből már úgyis sikerült kitaszítania.

Egyik önkéntesem azzal jön, srapnelgolyó érte a hátát s látom rajta, mennyire örül, hogy megszabadul. Kabátja, ingje lyukas, hátának azonban semmi baja, csupán egy krajcárnyi nagyságú vörös folt sötétlik rajta. A golyó kegyet gyakorolhatott volna, ha egy kicsit átüti a bőrt is, de nem: rosszmájúan meggondolta magát s lecsusszant a fiú alsónadrágjába.

A csínyek nem mindig ily ötletesek, még kevésbé jóízűek. Az éj folyamán néha meg kell néznem az őröket. Éjféli szemleutamon hirtelen rámsziszeg egy bukott meteor; gyorsan a közeli keresztgáthoz ugrom, de ugyanakkor ő már bele is csapott a tetejébe s színészkedve mérgesen villant felém a sötétben. S végül is, mintha csak mókázna velem, pusztán néhány röggel dobál meg.

Másnap fásultan állapítjuk meg, hogy az állásunk tarthatatlan s ha mégis védenünk kell, ez csak azt jelenti, hogy valamilyen cél érdekében feláldoztak bennünket. A San-Gabrielén sokkal védtelenebbek vagyunk, mint lettünk volna, ha megmaradunk a Monte Santon, ahonnan az olasz tüzérség most a bakancsunk hegyéig végigmustrálhat s akár rövidet lő, akár hosszút, mindenkép beletalál az árkunkba s oldalról tetszése szerint söpör ki minket belőle. Tetézi a bajt, hogy saját tüzérségünk alig felelget s így valóban úgy fest a helyzet, mintha koncnak vetettek volna ide bennünket: legyen min rágódnia az olasznak addig, míg hátrább megtörténik a sereg átcsoportosítása. Az olaszok, úgy látszik, alaposan nekigyürkőznek, mert a gyalogsági támadás egyelőre elmaradt.

A tánc harmadnap kezdődött meg.

Bevezetőnek vegyes nagyságú lövedékek kiadós konfettijét kapjuk. A cél igazán csak hangulatkeltés, mert szétlőni már úgyszólván nincs mit, mi magunk pedig addig nem bújunk elő, míg állásunk előtt meg nem jelenik az első olasz katona. De őrszemeink egyelőre nem látnak semmit. Végül egy hátulról jött küldönc hozza meg a hírt, hogy valahonnan jobb szárnyunk felé mozgó csatárláncot figyeltek meg. Én kapom a parancsot, hogy vonuljak ki a veszélyeztetett pontra. A helyszínen szétbámészkodom, azonban rohamra induló rajvonalaknak, amilyeneket májusba láthattunk, ezúttal nyoma sincs. Az olaszok az előttünk fekvő terephajlatot kihasználva gyaníthatólag lépésről-lépésre s szétszórtan dolgozzák előre magukat a sziklák között, de észrevenni nem sikerült egyet is belőlük. Annál jobban kivehetők kis tábori ágyúik, melyek a nyereg túlsó oldaláról egész fesztelenül nyelvelnek át hozzánk, kik a San-Gabrielének közvetlen a nyereg felé lejtő részén állunk. Az az érzésem, hogy egyenként vesznek célba bennünket, hiszen nem takar semmi. A támadó csapatok nyilván azt a parancsot kapták, hogy csak várják ki a közelben, míg tüzérségük minden ellenállást szét nem morzsolt. Ezt a munkájukat egyébként a tüzérek oly zavartalanul és eredményesen végzik, hogy szakaszom rohamosan a harmadára olvad le. Ellenséget azonban még mindig nem látni. Hiába hajlok ki többször a mellvéd fölött, mozgást nem tudok felfedezni. Kis idő múlva néhány puska is el kezd aztán pötyögni felénk, jelezve, hogy végre itt vannak. A hang irányában kihajigáljuk kézigránát-készletünk nagyobb részét, de még csak nem is sejtjük, milyen messze estek le a céltól.

A visszavitt sebesültek számából ítélve Seregélyes ezalatt rájön, hogy az embereim veszedelmesen megfogyatkoztak s egy félszakasz élén elküldi hozzám Rimait, kinek arca most a rendesnél is fakóbb. Mikor óvatosra görbülve mellém áll, szigorúan a tárgyhoz tartva magát csak ennyit szól:

– Hol vannak az olaszok?

– Valahol itt kell lenniök – mondom –, de még egy sem került a szemem elé.

A helyen, ahol állunk, egy acéllemezből készült lőrés van beépítve a kövek közé. Odamegy, félretolja a leffentyűt, hogy kinézzen a nyíláson s abban a pillanatban egész testével a magasba rándul s utána szótlanul hanyatt vágódik a földön. Átlikasztott sisakja csörömpölve hull le a fejéről s a homloka közepén erőteljes sugárzással tör elő a velővel elegyes vér. Állunk körülötte, de senki sem nyúl hozzá, hiszen látnivaló, hogy nem lehet rajta segíteni. Én magam inkább azon lepődöm meg, hogy még lélegzik. Elnézem torkán a bőrt s rajta a félhetes szakállt s ellenállhatatlanul az a képzetem támad, mintha egy megrugdalt, felfordult ebnek a vonagló hasán hullámzana a szőr. Közben elintézetlen ügyére gondolok, mely ilyeténképp a becsületkódex fogalmait némileg meghaladó egyoldalúsággal nyert befejezést.

A rideg empirizmus, amivel az egészet tudomásul veszem, egy pillanatra meghökkent. Lelkiismeretem megnyugtat: ki tudja, nem te kerülsz-e most sorra? Vesztőhely árnyékában a halálraítéltek közt nincs sok értelme a részvétnek s ha nem esel kétségbe a magad sorsa felett, aligha van több okod megindulni a másén. Gondolataim azonban rögtön tárgyilagosabb irányt vesznek s inkább azért teszek magamnak szemrehányást, hogy e villámgyors lövésnek, mit kétségkívül előre beirányzott puskából tettek, jórészt én vagyok az oka. Ha nem mutogatom magam azon a helyen, az olasz nem választhatta volna ki oly jól a célpontot. Sajnálom, hogy így történt, érzésem őszinteségét azonban kétségessé teszi, hogy végeredményben nem panaszkodhatom a véletlen ilyen alakulása ellen. A legközelebbi alkalommal feltétlen megkaptam volna a golyót s Rimainak, úgy látszik, azért kellett jönnie, hogy felfogja előlem. Az embertelenségnek talán mégsem a legnagyobbika, ha a véres ajándékot, mit a végzet különös rendeléséből kaptam, gyermeteg önzéssel elfogadom.

Valamivel később újabb erősítést kapok. Akik jönnek, már idegen ezredbeliek, kék a hajtókájuk s azt hiszem, szlovénul beszélnek. Hová álljanak, kérdik. Lemondólag intek tőlem jobbra a halálárok felé, ahova szüntelen csapkod a Monte Santo ütegeinek tüzes ostora. Egy feltűnően fiatal, fehérarcú gyereken megakad a szemem; tétovázva áll a közelemben s csak a tekintetéből olvasom ki a kérdést, hogy mit csináljon. Feleletre már nincs szüksége. Hirtelen melléhez kap, meginog s miközben szomszédai hóna alá nyúlnak, feje letört kalászként hanyatlik oldalt. S a szemei, mintha lámpást oltottak volna ki bennük, sárgán, sötétbe veszve fordulnak az égnek.

Hihetetlen ostobaság így halomra lövetni magunkat, ötlik hirtelen eszembe. Megvédeni ezt az állást nem lehet, ha meg stratégiánk magas kigondolóinak nem is ez a szándéka, akkor a koncul odadobott húsporciót mégis talán túl bőkezűen szabták ki. Minél több embert küldenek ide, annál alaposabb kaszabolást végezhet az olasz tüzérség, védekezésünk azonban egyformán kilátástalan marad, mivel gránátot szuronnyal visszaverni nem lehet, a gyalogság pedig nyilvánvalólag csak akkor fog rohamra indulni, ha ütegeik már egytől-egyik kilőttek bennünket. E gondolatra dacos tiltakozás ébred bennem olcsó préda-voltom ellen és segítve a csömör szédületétől, mely a rajtunk végzett mészáros munka láttára mindinkább elfog, lassan elszánom magam, hogy nem várom be, míg rám kerül a sor. Mi tartson vissza a helyemen, ahol úgysem vagyok több, mint tehetetlen célpont egy zavartalanul tekéző társaság számára, mely ha kell, addig dobál, míg az utolsó bábut is le nem terítette. A hősi halál kétes dicsősége azelőtt sem csábított, de most határozottan az az érzésem, hogy a kötelességteljesítésnek is van határa, melyen túl az életet kockáztatni egyenesen bárgyúság. Különben is megtanulhattam, hogy e hosszú tekejátszmává lassúdott háborúban egyetlen mindenható szabály dönti el, ki milyen mértékben köteles áldozatot hozni: mindenki parancsol valakinek; a parancsot, hogy védd meg a hazát, gyorsan kézről-kézre adják lefelé s a végén az megy el kuglibábunak, ki maga helyett már nem küldhet másokat. Parancsnak ellenszegülni nem lehet, de továbbadni szabad s jaj annak, ki valamiképp a sor végére került.

Mire elhatározom magam, a figurákból már megint több fekszik, mint áll. Odaszólok az őrmesternek, hogy elmegyek jelentést tenni a századparacsnoknak s míg nem üzenek, maradjon a helyén. S mint akinek sikerült végre felráznia magát a tétlen várakozás agóniájából, elindulok, hogy cselekedjem az életért, ami még lélegzik bennem és körülöttem. Seregélyesnek a kavernában elmagyarázom, hogy helyzetünk reménytelen s kár pusztulni hagyni azt a kevés embert, aki még megmaradt. Kézigránátunk elfogyott, saját tüzérségünk cserbenhagyott, azt pedig sohasem érjük meg, hogy puskáinknak még hasznát vehessük. Az olaszok majd csak tüzérségi megfigyelőik megnyugtató értesítése után fognak mutatkozni.

Közvetlen parancsnokomnak nincs önálló véleménye a dologról. Ez egy kicsit nehéz is volna, meg aztán a kritikus pillanatokban az, kinek nem tiszta a lelkiismerete, többnyire kész meghajolni azok előtt, kik megtették a kötelességüket. S ő is az egész idő alatt úgy viselkedett, mint bárki más, aki mögött senki sem osztogat haláltmegvevő utasításokat s megvan az az előjoga, hogy biztos fedezékben ő maga ülhet annak a véres gépnek a kapcsolótáblája előtt, melynek egyetlen rettenetes hajtóereje a fegyelem. Nagyritkán ugyan előfordul, hogy az engedelmes szerkezet felmondja a szolgálatot s beáll egy kisebb-nagyobb rövidzárlat, de erről köztünk szó sincs. Seregélyes belátja, mi már levált kerék vagyunk s kiüzen, hogy ürítsék ki az árkokat.

Pár ember bejön. Az őrmesterem is köztük van s csendesen újságolja:

– Jó, hogy nem maradt kint hadnagy úr. Alighogy el tetszett menni, épp a helyére vágott egy gránát.

Ezen már nem sokat morfondírozhattam. Az olaszok néhány percen belül, mintegy telefonhívásra, pontosan megjelentek. Mosolygósak s leereszkedők voltak, mint akik egy szerfölött kényelmetlennek tartott ügyön váratlanul simábban estek át, mintsem gondolták. A kezünket sem kellett felemelnünk, ahogy egyenként s kissé sietősen elvonultattak. Ellenkezőleg, egyik-másik talján legény lelkes örömében még kezet is próbált nyújtani, a méltóságának maradék díszére ügyelő fogoly tiszt azonban gőgösen elzárkózva lépdelt odébb. Az első olasz tiszt előtt, akivel találkoztam, szenvtelenül akasztottam le nyakamból a messzelátót s közben szemrehányásokat tettem magamnak, hogy viszont a köpönyegem elfelejtettem magammal hozni, holott ezt aligha vették volna el tőlem, mint például a mellzsebből kikandikáló mutatós ceruzáimat is, miket barátságos erőszakkal egy kísérő altiszt emelt el, mint mondta, emlékül: al ricordo.

Nem tagadom, azért belsőleg is jócskán megkönnyebbülve igyekeztem lefelé a hegyoldalon. Nem kis elégtételemre csődbe jutott tüzérségünk tehetetlenségéből ezúttal magam is hasznot húzhattam s minden veszély nélkül érkeztem le az Isonzóhoz. Hébe-hóba ugyan még elpattant valahol a derűs magasságokban egy-két fehér bóbitás osztrák-magyar srapnel, de ártalmatlan puffogásuk úgy hatott, mint a távozó felé küldött utolsó csúfondáros isten hozzád.

Mire ezek is elhallgattak, úgy éreztem, mintha nesztelenül egy vasfüggöny gördült volna le a hátam mögött.

 

 

[Tóth Béla]
Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap