Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 9. hétfő    Mai névnap(ok): Natália  
   
ELSŐ VILÁGHÁBORÚS EMLÉKEIM I.

laczó

TÓTH BÉLA

 

 

„Egy torz dráma lázálma”

 

ELSŐ VILÁGHÁBORÚS EMLÉKEIM I.

 

A szerzőről és kéziratáról

 

A magyar művelődés története több jeles Tóth Bélát is számon tart. A legismertebb alkotó e néven alighanem a költő Tóth Kálmán Béla fia (1857-1907), aki írói és újságírói munkája mellett a magyar anekdotakincs gyűjtésével és közreadásával vívott ki nevet magának. Egyes munkái ma is olvasottak. Volt egy rendszeresen publikáló debreceni Tóth Béla (1908-?) is; ő a tudós tanárok egyike a magyar kultúrában. S Szegeden ma is él e néven egy író (sz. 1924), aki regényeivel és szo-ciográfiáival beírta nevét a magyar irodalom történetébe. Az a Tóth Béla, akinek emlékezését a következő lapokon közreadjuk, megkülönböz-tetendő tőlük – figyelmünkre ő is „saját jogán” érdemes.

Zólyomban, 1897-ben született, s érettségije (1915) után előbb (1915-1917) frontszolgálatot teljesített, majd – már a világháború után – az Eötvös Kollégium neveltjeként magyar-francia szakos tanári diplomát (1923) és bölcsészdoktori címet (1925) szerzett. Pályája jól indult, egy párizsi tanulmányút (1924) után az 1924/25. tanévben helyettes tanárként a szegedi egyetem francia tanszékén adott elő. Itt lett József Attila „kedves, fiatal professzora”, a Nem én kiáltok kötet (1925) egyik első méltatója; s alighanem ő volt az is, aki fölerősítette a fiatal költő Párizs iránti érdeklődését. Ám a tanszéket a következő tanévben Zolnai Béla kapta meg, így – egy reménybeli professzori pálya helyett – a fiatal Tóth Béla „váltóátállításra”, gyakorlatiasabb pályára kényszerült. Párizsi ösztöndíjas évek (1926-29) után 1930-ban Genfbe került a Nemzetközi Munkaügyi Hivatalba, ahol 1940-ig, majd 1948-tól 1958-ig, haláláig magas beosztásokban tevékenykedett. A harmincas években itt, népszövetségi államtitkári címmel fölruházva, diplomáciai szerepet is betöltött. A bölcsészből így gyakorlatias érzékű társadalompolitikus lett – olyan, sok nyelven beszélő, magasan kvalifikált munkaügyi szakember, aki a magyar társadalomtudományok történetének is érdemes, bár a kelleténél kevésbé ismert alakjaként érdemelte ki a számontartást.

Az emlékezés, amelyet most közreadunk, ifjúkori nagy élményéről, első világháborús frontszolgálatáról ad tájékoztatást. Mint minden emlékezés, ez is magán viseli szerzője egyéniségét, s nemcsak az egykori eseményeket mutatja be, de fölvillant egy érdekes személyiséget is. A legérdekesebb az emlékezésben alighanem éppen ez a kritikus, konvenciókba bele nem nyugvó személyesség, amely – a kor heroizáló múltszemléletével ellentétben – egy illúziótlanabb múltmegjelenítést eredményezett.

Az emlékezés keletkezésének pontos időpontját nem ismerjük. Csak valószínűsíthető, hogy valamikor élete utolsó évtizedében, 1948 után írta. A gépelt, autográf javítású kéziratot fia, dr. Tóth Lóránt őrzi.

Lengyel András

 

 

Ifjúsági imakönyvek színes mellékletein láttam néha az őrangyalt úgy ábrázolva, hogy óvólag kinyújtott karral halad egy gyermek mögött, aki bekötött szemmel s mivel sem törődve lépdel a mellette tátongó szakadék szélén. Azt kell hinnem, hogy jó ideig ilyen szárnyas nemtő kísért engem is utaimon.

A háborún úgy estem át, hogy magammal kapcsolatban egy pillanatig sem gondoltam a halál lehetőségére. Nem féltem, nem voltak szorongásaim, de azért hős sem voltam. Veszélynek, ha az elkerülhető volt, felesleges módon nem tettem ki a bőröm s épp ezért soha eszembe sem jutott önként jelentkezni valamely kockázatosabb vállalkozás végrehajtására, bár az ilyesmi sokszor előre kialkudható előnyökkel járt. Egykedvűen, közömbösen mentem, amerre vittek, a lelkesedésnek árnyalata nélkül: viszont a megkísértett életösztön halvány rebbenésein túl egy óvatos gesztus erejéig sem ébredt fel bennem annak a szándéka, hogy kibújjak az alól, amit akkor kötelességnek éreztem.

A teljes igazság kedvéért azonban meg kell vallanom, hogy, még mielőtt bevonultam volna katonának, egy jámbor kísérlet azért mégis történt arranézve, hogy elhárítsák fejem fölül a hadiszerencse kétes kedvezéseit. De e csírájában meghiúsított bujkálásért nem én, hanem az Anyám volt felelős.

Anyám már a trianoni felébredés előtt is igen öntudatos és büszke magyar volt s természetesnek találta, hogy abban a kis felvidéki tót városban, ahol éltünk, mindenki – már akinek kedve volt ebben a tekintetben véleményt nyilvánítani – egyetértett a gaz szerbek viselkedésének elítélésében. A háborútól ugyan félt – mint jóval később kitűnt, akkor ezt nálunk senki sem akarta –, nem lévén azonban beleszólása a népek sorsának intézésébe, belenyugodott az erőszak alkalmazásának szükségébe, mintahogy az ember értelmesen a mennykövek pusztítása ellen sem tiltakozhat. De minden kétségen felülálló honleányi érzelmei sem akadályozhatták meg abban, hogy leplezetlenül őszinte elégtételt ne érezzen a felett, hogy a háború kitörésekor sem Apámnak, sem nekem nem kellett kimennünk a becsület mezejére, lévén az Apám vasutas, akire otthon is szüksége van az országnak, magam pedig tejfeles szájú gimnazista, ki még a 17. év betöltésén is négy hónappal volt innen.

A családi körülményeknek az a rendkívül szerencsés alakulása tette, hogy Anyám azután, más oldalon, annál zavartalanabb lélekkel vehette ki részét a minden áldozatra kész hazafiság lelkes tüntetéseiből. Csukaszürkéinket a tehervonatoknak szűnni nem akaró sora vitte ki a harctérre s a fél város állandóan kint volt a pályaudvaron, hogy rokonszenvének legkülönfélébb megnyilatkozásaival halmozza el a megszeppent elmenőket, kik a folytonos ünneplés mámorának hatása alatt bizonyára elszántabb szívvel készültek helytállni az otthonmaradottakért is. Húgom meg én lázasan töltöttük a cigarettákat, Anyám pedig – ki homályos családi emlékezések alapján nyilván tudta, hogy a háború mindenfajta nélkülözéseknek a szülője – csodálatraméltó mennyiségeit főzte a káposztás galuskának, aminek tagadhatatlan sikere is volt a szakadatlan éneklés közben olykor megéhezett katonáknál.

Szó sincs róla, a marhakocsik felvirágozott utasait mindnyájan őszinte megilletődöttséggel néztük, de ez aligha különbözött a rokonszenvnek attól az érzésétől, mely bizonyára az áldozati oltárra küldött tulkoknak is mindenkor kijárt, mert tudatunk hátterében álszentül ott lappangott a kívánság, ami nélkül áldozatot soha semmilyen istenségnek még nem hoztak: t.i. az ő vérük és szenvedésük a mi bántatlanságunknak legyen a váltságdíja. Anyám, mint annyian mások, ösztönösen s a legtisztább jószándékkal szintén rajta volt, hogy a búcsúzás szaggató delíriumától kábult férjek és apák bátorsága szemlátomást el ne szivárogjon befelé, azonban, mint már mondottam, megkönnyebbülten adott hálát az istennek, hogy az ő családjának kenyérkeresőjét s főleg reménységét nem kaphatja el a háborús förgeteg. Akaratlanul is mindjárt beletalálta szóval magát abba a szerepbe, melyet a hát-mögöttes országrészek nélkülözhetetlen és alkalmatlan népsége később oly tökéletesen kitanult.

Múltak azonban a hónapok s hamarosan kiderült, hogy a hazának a magamfajta kamaszokra is múlhatatlan szüksége van. A gorlicei tájakról pezsdítő hírek érkeztek s június első napjaiban, az érettségire készülés fülledt egyhangúságából kilódulva, egy szép reggel én is a sorozó bizottság mércéje alatt mutogattam gyerekes idomaimat. Megállapítást nyert, hogy 163 cm. magas vagyok s miután magam is kijelentettem, hogy semmi bajom, gyorsan elhangzott a sorsomat megpecsételő szentencia: „tauglich ohne Gebrechen”. Azt hiszem, hogy testi épségemnek ez az elismerése akkoriban feltétlen büszkeséggel töltött el, bár az alkalmasságomat hirdető szavak k. und k. s csak félig megértett formája bántóan tudatta velem, hogy egy lelkemtől idegen közösségnek jegyeztek el.

Odahaza természetesen nagy volt a megrőkönyödés. Anyám elborult szemmel nézett keresztül rajtam, mintha a csontvázam vetülete rajzolódott volna ki valahol a hátam mögött. Egyik öccse még a háború első napjaiban elesett, egy másikról pedig csak annyit tudtunk, hogy sebesülten elfogták az oroszok. Lelkéből érezhetőleg halott, véres seregek árnyéka húzódott az alakomra s előtte csak rövid hetek kérdése lehetett, hogy a tömegben én is végleg elvesszek. De amint az első ijedelem aléltsága eloszlott, az anyai ösztön fergeteges tiltakozásával jelentette ki, hogy nem enged magától elvinni s Apámmal együtt rögtön elhatározták, hogy engem is a vasút oltalmazó szárnyai alá helyeznek.

Három hétre rá, kezében színjeles érettségi bizonyítványommal, melyen még alig száradt meg a tinta Apám csakugyan elvitt az állomásfőnökhöz. Lendánczky jólelkű, derék öregúr volt, ki annál inkább megértette Apám szülői törekvéseit, mert maga is egy mérnök fiát veszítette el a háború elején. Minden húzódozás nélkül beleegyezett, hogy a kerületi üzletvezetőségnek ajánlani fogja hivatalnok-gyakornokul való felvételemet, csak adjuk be a kérvényt s addig is, míg azt elintézik, mint napidíjas távírászt alkalmaz a saját hatáskörében. Minden ment, mint a karikacsapás. A vasúti tisztiorvos, ki pedig jóval alaposabban vizsgált meg, mint a sorozóbizottság, szintén megfelelőnek találta az egészségemet, legfeljebb némi lúdtalpasságot fedezett fel rajtam, ami szerfelett meglepett. Erről ugyanis magam sem tudtam s utólag megütközve gondoltam az ezredorvos hanyagságára, ki e katonai szempontból hihetőleg lényegbevágó fogyatékomat tartozott volna legalább tudomásul venni.

A kérvény elment s családom az oknélkül lohadó meg újraéledő reménység feszültségében élt két hónap hosszat. Azalatt én szokott buzgalmammal nekifeküdtem a morse-i prozódia tudományának s egy héten belül oly könnyedséggel adtam le a leghosszabb körözvényeket, hogy abban a legöregebb távírász sem talált semmi kivetnivalót. Munkám közben néha előfordult, hogy Lendáczky arra jártában megállt a hátam megett s akkor a pórusaimmal éreztem, atyai jóindulata mint sugározza felém az elismerést, amit mellesleg szólva mindig végtelenül szomjaztam.

Alapjában véve azonban igen boldogtalan voltam. Emlékszem, egy este megtörtént, hogy az ágyamon hangosan felzokogtam s a szüleim kétségbeesve rohantak be a szobába, ahol feküdtem. Nem sokat kérdezősködtek, hiszen tudták, mi a bajom s gyámoltalanul próbálgattak vigasztalni, hogy a továbbtanulást illető vágyaimat azért ne tekintsem végleg megfenekletteknek, mivel vasúti hivatalnok létemre is elvégezhetem a jogot, aminek utána magátólértetődőleg áttesznek a fogalmazói karba s előbb-utóbb nyilván elkerülök az üzletvezetőség központjába – Miskolcra.

Pályámnak és egész életemnek vidékünk vicinális hálózatához kötött ez a menetrendje s lehető legreálisabb volt. Nemcsak azért, mert a vasút tényleg biztos kenyeret s a háború idejére biztos fedezéket is jelentett volna, hanem mivel a szárnyaskerék jegyében folytatott távjogászkodás felelt meg egyedül szüleim anyagi teljesítőképességének is. Szüleim a semmiből felvergődött emberek empirizmusával életük apró köreinek tőszomszédságában próbáltak célt jelölni ki számomra s nem vették, de hogyan is vehették volna észre, hogy gubójából kitörni készülő lepke módjára mily fájdalmas mohósággal feszülök a kapuit nyitogató holnap elébe. A napidíjas távírásznak sürgető, hasogató üzeneteket hoztak a zihálva zümmögő drótok s éreztem, mily ellenállhatatlan erővel hívnak útjai a csodás hajnalok megett derengő távoli világnak. Nagyralátó álmaim ugyan teljességgel homályosak és megnevezhetetlenek voltak, de varázsuk épp az volt, hogy korlátokat nem ismerve szárnyaltak a szegénység és jelentéktelenség szűk láthatára mögé. Pozitív elgondolásom közvetlen tennivalóimról azon az egyen kívül, hogy megszerzem a mindenfajta érvényesüléshez ajtót nyitó jogi doktorátust, nem volt, mégis mérhetetlen kétségbeeséssel töltött el, hogy ezt esetleg egy szürke hivatás foglyaként tehetem csak majd meg. Bármire képesnek hitt tehetségem e korai járomba-törése ellen belül éppoly türelmetlenül lázadoztam, mint amily határozottsággal utasítottam el évekkel előbb Anyámnak azt a jámbor kívánságát, hogy papnak menjek.

Sorsomat már zsákutcában éreztem s így nagyon fellélegzettem, mikor nyár végével tudomásomra hozták, hogy az üzletvezetőség kérésemnek, sajnos, nem tehet eleget, mivel még nem vagyok 18 éves. Más megoldás nem lévén, október közepén bevonultam tehát a losonci cs. és kir. 25. gyalogezred pótkeretéhez, nem minden gyanakvás nélkül a szívemben, hogy állampolgári jogaink és kötelességeink mértéke körül valahol hiba van. Lehetetlen volt ugyanis észre nem venni némi képmutatást abban, hogy zsenge koromra való hivatkozással eltessékeltek a vasúttól s ugyanakkor szemrebbenés nélkül magába szippant a hadsereg.

Katonaéletemet tömören úgy jellemezhetném, hogy az egy alvajárónak nyitott szemű ténfergése volt egy torz dráma lázálomszerű színfalai közt. Mindent láttam, de semmi sem döbbentett meg, viszont nem is kerestem semminek az értelmét. Érteni is sokat csak jóval későbben értettem meg.

Első kiképeztetésem gyorsan haladt. Nemcsak azért, mert az újoncok begyúrása általában sürgős volt, hanem azon egyszerű oknál fogva is, hogy a kaszárnya csakugyan édes keveset adhat ahhoz, amink van, hogy jó katonák legyünk. Később a harctéren rájöttem, hogy még az a kevés is, ha nem egészen felesleges, mindenesetre azonban nem a leglényegesebb volt.

Pár heti „rexum-linkszum” után bekerültem a tisztiiskolába. Itt, nem kis meglepetésemre, az első három közt végeztem. A gyakorlótéren egyáltalán nem voltam az átlagból kiemelkedő snájdig jelenség s hogy mégis kivételes szerencsével rögtön szakaszvezetővé rúgtattam elő, azt kétségkívül annak kellett tulajdonítanom, hogy írásbeli dolgozataim tartalma és külalakja nyilván ezen a helyen is rendkívül kedvező megítélésben részesült. Nem lehetetlen, hogy túlnyomólag elméleti hajlandóságaim tapasztalva a tisztiiskola harcteretjárt oktatói egy vezérkari tisztet láttak bennem elveszni.

Hivatalos igazolás szerint tehát nagy általánosságban min-dent tudtam, amit a magas hadvezetőség honvédelmi szempontból megkövetelhetett egy jövendő tartalékos tiszttől. Katonai nevelésem teljességéhez még csak az hiányzott, hogy kész férfi is legyek. A szociális igazságosság sérelme nélkül ugyanis az állam még végszükség esetén sem teheti meg, hogy olyanokkal rovassa le a vér adóját, akik még nem is teljes értékű részesei a társadalmi vérkeringésnek. A feladatot, hogy az országhatárokon belüli életközösségnek irányomban esetleg még fennálló tartozását velem kiegyenlítse, egy hadifogságba került szabó két gyermekkel otthonmaradt felesége vállalta.

Szegény asszony, talán csak négy évvel lehetett idősebb nálam, de már egy három éves kislánya volt, kit szerencsére magára vállalt a nagyanyja, s ő maga egy körülbelül tíz hónapos csecsemővel élt régi lakásukon, melynek egyetlen szobáját, hogy valamiből megéljen, kénytelen volt a hadsereg átvonuló tagjainak kiadni. Abban az időben hárman laktunk nála, három tisztiiskolát végzett önkéntes, kikre már nem vonatkozott a kaszárnyai bennlakás kötelezettsége. Nem tudom, minek köszönhettem: annak-e, hogy kvártélyosai közt én voltam a rangidős vagy mert mindnyájunk közt láthatólag én voltam az, ki nők körül még egyáltalán nem bírt tapasztalatokkal, szállásadónk hamarosan pártfogásába vett. Fitos orra, nagy fekete szeme volt s a bőre olyan amit lehetetlen volt nem simogatni. Egy adott pillanatban kijelentette, hogy tehetek vele, amit akarok s én a hála némi homályos érzésével estem át a vér első avatásán. A kör ezzel bezárult mögöttem. Miután az asszonytól, aki világrahozott, megtettem az utat ahhoz, ki először fogadott be, semmi kétség sem foroghatott többé fenn, hogy férfi hivatásom otthon betelt s a boly minden egyéni sérelem nélkül küldhetett ki magából, hogy megvédjem. Pár hétre rá tényleg az Isonzó-fronton nézhettem szembe a monarchiára acsarkodó olaszokkal.

Azt mondtam: szembenéztem, de ebben nem kis adag retorikai túlzás van. Olaszokat ugyanis hosszú hónapokon keresztül nem láttam s ők sem láttak engem. A tolmeini hídfőért valamikor hosszú elkeseredett harcok folytak, de e szakasz, mire én oda kikerültem, már rég halott volt. Mi Dol-jében, egy hegy lábához szorult kis szlovén faluban voltunk beásva s a rombadőlt házak körül elterülő egykori kertek valóságos temetői voltak a helységért vívott szuronyos harcok hőseinek. A változó szerencsével folyt konok vérengzésnek azonban az lett a vége, hogy a küzdő felek mindegyike elvérzett s a két ellenséges vonal egy adott pillanatban ájultan gyö-kerezett a földbe. Az utóbb érkezettek számára az egymásmellé szorult árkok görcsös csavarodásai egy halálos ölelés utolsó vonaglásait idézték s olykor, ha egy erősebb zápor végigmosott a nyitott hantokon, ahol laktunk, kísérteties mementóul bújt elő a partból egy-egy lábszárcsont vagy koponya. E földhányások közt fojtott szóval s lehajtott fővel bujkált az ember, talán inkább a síri hangulat nyomása alatt, mintsem a szemközti árkok puskásainak veszélyes közelségei miatt. Mert szomszédainkkal általában korrekt viszonyban éltünk.

Hallgatólagos megegyezés alapján a kényszerű együttlétet igyekeztünk oly tűrhetővé tenni, amennyire csak lehetett. A becsületes szomszédsággal mérsékelt hadiállapotnak ez a for-mája csupán annak a szabálynak a tiszteletben tartását kívánta meg, hogy egyik fél sem tehet semmit, ami a másik birtokállományát veszélyeztethetné. Egy-egy emberélet nem számított: ha valaki elővigyázatlanságból nem takarta magát eléggé, rá lehetett lőni, elvégre nem illett szemérmetlenül megfeledkezni róla, hogy királyaink hadat üzentek egymásnak. Amiben azonban nem ismertünk tréfát, az az „állás” volt, amiből egy tapodtat sem engedhettünk, mert azért súlyos felelősséggel tartoztunk. Mindkét oldalon tehát féltékenyen őriztük a vonalat, ameddig hadrakelt seregeink hatalmi igénye időlegesen kiterjedt és amelyet az árkaink előtt elhúzódó drótsövény jelölt. Éjjelente, jó vagy rossz időben egyaránt, a köztünk elterülő senki földje felett rakétáink tüze sápadt fénnyel villant, méla szertartásossággal jelezve, hogy őreink éberen ügyelnek az elválasztó keskeny sáv szent érinthetetlenségére.

Komolyan talán ártó szándékaink sem voltak egymás irányában. Tudtuk, hogy akaratunktól függetlenül az ideges félelem torz fúriái leselkednek a két vonal közt egymásra, s ha valahol véletlenül felsikoltott egy gépfegyver, menthetetlenül lángba borult egy-két órára az egész szakasz. Már súlyosabb megítélés alá esett, ha valaki nappal zavarta meg a csendet, de ilyenkor legtöbbször nyilvánvaló volt, hogy valamely hátulról működő hatalom parancsának szereztek érvényt. Így például egyszer megesett, hogy a levesosztásra gyűlt bakák közé váratlanul becsapott egy kisebb löveg s hármat agyonvágott közülök. Kétségtelen volt, hogy egy újfajta lövészárok-ágyút próbáltak ki rajtunk s a próbára irányuló kezdeményezés nem közvetlen szomszédainktól indult ki, mert azok tisztában voltak vele, hogy az efféle felelőtlen kötekedések sohasem maradnak megtorlatlanul. Az ilyesmi azonban ritkán fordult elő: állandó és soha nem lankadó harcot csak a patkányok és a tetvek ellen kellett folytatnunk.

Az élősdiek elleni személyes küzdelmemben Mentorként állt mellettem az öreg Homa bácsi, ki azelőtt földmíves volt valahol Borsodban s nem tudni micsoda rosszakaratú véletlen 43 éves kora dacára az első vonalba lökte, ahol csak az én megérkezésem folytán jutott abba a kivételes helyzetbe, hogy tisztiszolgaként szakaszparancsnoki fedezékben tanyázhatott s így reggelenként, más durvább foglalkozások helyett, viszonylag kipihenten látott hozzá blúzom és ingem tetűállományának átvizsgálásához. Az öreg, amennyire tőle telt, elkényeztetett s mindketten nagyon meg voltunk elégedve a sorsunkkal: ő azért, mert tapasztalatai alapján tudta, hogy a legénységi nyomorúsággal összehasonlítva a puceri állapot a henye életmódnak egy szerényebb változata, én meg áldottam a Dienstreglement-t, hogy a frontra már mint hadapródjelölt vetődhettem, aki elnézésből akár tisztnek is számíthat s a gyakorlatban tényleg nem maga hordta a hátizsákját. Katonai karrierem határozottan tüneményesnek tetszett: hat hónap leforgása alatt az idétlen ágyútöltelékből meglett emberekkel rendelkező alparancsnok lettem, ki a Vilmos császár tulajdonát képező 34. k.u.k. gyalogezred tiszti menázsijából kapta a kosztot. A hadiéletnek kétségtelenül megvoltak a maga nagy előnyei. Értékesnek tudott kiváltságokon keresztül itt érzékelhettem először, hogy egy számomra új osztályba érkeztem be és hogy a consecutio temporum, a görög so-ristosok meg a másodfokú egyenletek beható ismerete végzetesen kezdi éreztetni kihatását társadalmi rangom alakulására. Rangbeli emelkedés és társadalmi elhelyezkedés szempontjából különben egy hadrakelt seregnél eszményibb szociális ke-retet talán kívánni sem lehet. Az idősebb nemzedék sehol oly gyorsan nem üríti ki pozícióit az utána jövők előtt, mint a hadseregben – feltéve, hogy teljesíti hivatását – s a fiataloknak még csak eszükbe sem jut, hogy kopogtassanak s már benn is vannak a többé-kevésbé fontos, nem ritkán kivételes felelősséget jelentő állásokban.

Lezárt sorompók azért itt is voltak, de ezek csak egész ki-vételesen működtek. Keleti Kornél zászlósról például tudott dolog volt, hogy sohasem lehet hadnagy. Hogy miért, azt nem mondta meg senki, de a vértelen, szeplős arcú, igénytelenül vékony zsidó fiú kezébe elképzelhetőleg jobban illett a rőf vagy a toll, mint az aranybojtos kard s így nem is keltett különösebb megütközést, hogy a kinevezések egész soránál mellőzték. A háború alatt a hadsereg, legalább alsóbb régióiban, a lehető legdemokratikusabb intézmény volt: a császár kabátját minden egyébnek lehetett volna nevezni, csak egy kivételes ragyogással övezett kaszt elérhetetlen szimbólumának nem. Békebeli antiszemitizmusáról azonban armádiánk nem tudott egészen letenni s ebben a vonatkozásban, bár lopva, de ahol feltűnés nélkül lehetett szívesen követte válogatós természetének hajlamait. Rimai önkéntes szakaszvezetőt már a kétségbeesés környékezte, hogy kétévi szolgálata dacára sem léptetik elő s hiába panaszolta baját fűnek-fának, nem lehetett rajta segíteni, mert egyéni minősítőlapját a hadkiegészítőnél valami elintézetlen ügynek a jegyzőkönyve nyomta. Az elintézetlen ügyek isten tudja hogyan születtek. Valaki sandán nézett az orrodra vagy pláne megjegyzést tett rá: akár tűrted a dolgot, akár nem, egyformán rosszul jártál, mert nem lett volna szabad tűrnöd, hogy megsértsenek, ha pedig nem tűrted, akkor összeütközésbe kerültél egy feljebbvalóddal s mindenképp kész volt a becsület-ügy, melynek elintézésére azonban a rendkívüli viszonyokra való tekintettel csak a háború után kerülhetett sor. Azokban az időkben, amikor a lövészárok erkölcsnemesítő s uniformiskoptató hatása még nem jutott nagyon messze, Rimai a fronttól biztonságos távolságban élő országrészek valamely leghátsóbb zónájában szintén egy ilyen dilemma harapófogójába került.

A tűzvonal tagadhatatlanul spártai erkölcsökre szoktatott. Megvolt az az erénye is, hogy néha velőkighatóan tudta éreztetni egyenlőségünket a ránk leselkedő sors kinyújtott karmai előtt. Akikre a pusztulás rávetette az árnyékát, a közös félelem meztelen egységében testvérek lettek, hacsak pillanatokra is. A félelem-keresztség embert emberhez közelítő élménye azonban mindjárt elhalványult, mihelyt valaki háta me-gett érezte a földhányások semmibe vesző partjait s léleknek ez az időnként fellobbant tisztítótüze pontosan abban az arányban veszített sugárzó erejéből, amilyen ütemben sikerült a megmenekült áldozatnak visszafurakodnia az otthoni embersűrűbe. Nem is kellett messzire menni a front mögé, hogy szembe tűnjön a különbség, ami az első vonal formai igénytelenségét s érzelmi egysíkúságát elválasztotta a hátul ismét jogaiba visszahelyezett katonai copftól s a koncok szerint tagolt társadalmi rend palánkjait őrző kuvasz-szellemtől. Ami például a gödrök formátlansága közepett ellanyhult bokázó etiquette frontmögötti érvényének helyreállítását illeti, az mindig oly villámgyorsan történt, hogy mikor legelső ízben kerültem hátra, katonatiszti pályafutásom majdnem ficamot kapott tőle.

Századparancsnokom egy harminc év körüli aktív főhadnagy, a magyarul csak törve beszélő Bing volt. Békében Kassán szolgált s elég szép volt tőle, hogy osztrák létére megtanult magyarul, mert Hódossy őrnagy úr, a zászlóaljparancsnok, kit nyilván magyar bölcsőben ringattak, viszont oly törhetetlen hűséggel beszélte a hadsereg hivatalos idiómáját, hogy az anyanyelvén már csak akadozva tudta kifejezni magát. Tapasztaltabb társaim becsületszavukra állították, hogy magasabb rangra jutott hivatásos tisztjeinknél ez normális jelenség volt, bizonyítékául annak, hogy a közös hadsereg magyar törzsében mily kevéssé volt eleven a nemzeti érzés, melyet teljes egészében pótolt a császárhűség eunuchjainak megbízhatósága.

Binggel egész addig, míg félévi vakondélet után el nem hagytuk a doljei állásokat, nem volt semmi bajom. Mint süvölvény tartalékos tisztjelöltre kegyes elnézéssel tekintett le rám s egy árva megjegyzése sem volt az ellen, hogy zöldfülű létemre hamarosan felvettem az öregebb csapattisztek lézengő modorát. Csakugyan hiányzott belőlem a szükséges adag képmutatás, hogy izguló érdeklődést mutassak holtpontra jutott hadosztályunk stratégiai feladatának gyakorlati problémái iránt s ehelyett, mint a többiek, takargatni nem akart passzív ellenállással tűrtem a helyzet kényelmetlenségeit. Azt hiszem, végzetes baklövést is követtem el egy ízben, midőn a terep egyik ellenőrizhetetlenebb darabjának felderítésére egy tisztnek a kiküldését kívánták a századtól. Mivel én voltam a legfiatalabb, mindenki azt várta, hogy én jelentkezzem a feladatra s tapintatosan azt is értésemre adták, hogy vállalkozásom siettethetné zászlósi kinevezésemet. Én azonban botor fejemmel nem nagyon kaptam az alkalmon, amit ezúttal talán még nem nagyon róttak fel nekem, hiszen alig pár hete voltam köztük; hanem ettől fogva Bing aligha nézett ki sok jót belőlem.

Nyílt elítéltetésemre akkor került sor, mikor tartalékba helyezésünk másnapján, alighogy kikászálódtunk a piszokból, talán a békebeli garnizon-élet emlékeinek igéző hatása alatt, kivonulást rendelt el a századnak. A ködös novemberi derengésben zárkózott merevséggel sorakozott a legénység barakkjainak szűk előterében. Rosszallásuknak akartak-e az okvetetlenkedésért kifejezést adni vagy csak egyszerűen elkéstek, nem tudom, de a tisztek közül egyik sem mutatkozott s mikor Bing megérkezett, egyedül én ténferegtem a század körül. A helyzet láthatólag váratlanul érte, a legjobban meglepett azonban én voltam. Azelőtt soha még csak szobaparancsnok sem voltam s így semmilyen egykori parádés ténykedésem sem emlékeztethetett rá, hogy mint legmagasabb rangú jelenlevőnek, nekem kellene vezényelnem a tisztelgést s alázatosan jelentenem a létszámot. Nem lévén elég lélekjelenlétem, hagytam, hogy e rituális műveletet a szolgálatvezető őrmester végezze, mialatt én tiszteletteljesen félreálltam s hegymászó botomra támaszkodva vártam.

Csak később világlott ki, hogy viselkedésem mily felháborító volt. Az egyik hadnagy hozta meg a hírt, hogy Bing annyira megutált, hogy kijelentette: míg ő a századnál lesz, addig – kezeskedik érte – én nem lépek elő zászlóssá. A hír borzasztóan lesújtott és semmivel sem voltam kevésbé szerencsétlen, mint mikor attól tartottam, hogy a vasút fog elnyelni. Emellett egy kissé bűnbaknak is éreztem magam, mivel Bing haragja kétségtelenül az egész tisztikar fegyelmezet-lenségének szólt s én semmiesetre sem kerültem volna az említett kínos helyzetbe, ha aznap reggel közülök legalább egy is idejekorán kel fel.

Gyámoltalanság-szerezte bánatom gyilkos pengéjét azonban nem volt érkezésem sokat forgatni önmarcangolásnak egyébként átkozottul kitett lelki zsigereimben. Hamarosan kitűnt, hogy az első tartalék mozgalmas élete, ha lehet, még komiszabb, mint az állóharc élvonalának viszonylagos mozdulatlanságába begubózott csapatok lesz-ami-lesz nyugalmú dermedtsége. Rövid pihentetés után el kezdtek bennünket tologatni s a szomszédos hadosztályok kézről-kézre adtak egymásnak, ott tömve be velünk egy-egy rést, ahol ép legdühösebben folyt a tizedelés. Komor, végetnemérő vonulások ideje volt ez, fullasztó, hidegverítékes lidércnyomásokkal terhes. Sárban, esőben, fagyban úgy kígyóztunk jobbra-balra, mint egy lomha óriás féreg, melynek piszoktól kérges bőre alatt csak a hallásnak csodálatos finom érzéke élt. Egy behemót zenekar láthatatlan, duhaj gépei ugattak, bömböltek az égbe, de a csapat mint egyetlen fül feszült zengésük szeszélyes fordulatai felé, mintha csak egy elvarázsolt világ titokzatos, suttogó üzenetei lettek volna s bohó szívünk egy nesztelenül közeledő denevérszárny suhanására is bizonyára halálosat ugrott volna, ha bársonya netán hozzánk ér.

Ha előre mentünk, sohasem tudtuk, leváltásra vagy ellentámadásra fognak-e küldeni, avagy csupán utóvédje leszünk osztagoknak, melyek más választás híján meghátráltak a más-világra. Ezért megérkezni a tetthelyre mindig felszabadulás volt. A valóság – egyszerűen, mert rásütött isten napja – nem tudott oly gonoszul rémítő lenni, mint a képzelet félhomályában jelentkező fantomja.

Vándorlásaink egyik alkonyati megállójánál Rimaiba botlottam. A szabad ég alatt kellett töltenünk az éjszakát s épp azzal volt elfoglalva, hogy kiszemelt fekvőhelyéről elhányja a köveket meg a trágyát, mit az átmeneti szállásunkul kijelölt erdőszélen valamely előttünk járó csapat hagyott ott. Fakó arcából lázas fénnyel sötétlettek karikás szemei s amikor megszólalt, ajkszéleinek olyan furcsa kunkorodásával nyílt szét a szája, mintha valami nyelve alá került undorító piszkot akarna kitúrni. Húsos ajkainak e biggyedt mozgását már ismertem, de talán sohasem volt oly kifejező, mint ekkor.

Most meg micsoda sz...ba küldenek – mondta halkan s ez általánosan bevett katonai műszó hallatára rögtön tudtam, hogy gondolatainak nem az a tárgya, aminek eltakarításával éppen bajlódott.

– Azt nem szokták előre az orrunkra kötni – válaszoltam a kérdésre. – Egyébként kívánom, hogy ne tudd meg előbb, mint holnap reggel.

Néhány kilométerrel odébb szüntelen döngött a föld s csakugyan a levegőben lógott, hogy sürgősen nekünk is dolgunk akadhat arrafelé. A helyzet fenyegető voltára magam sem gondoltam szívesen, cseppet sem szándékos célzásom azonban úgy hatott Rimaira, mintha egy megduzzadt folyó gátját szakítottam volna vele fel s az elkínzott bajtársból hirtelen kicsordult a keserűség.

– Bírod te ezt a hajszát? Én nem. Nem vagyok elég tuskó ahhoz, hogy ne szűköljön bennem az életösztön, miközben a sintér hurokját érzem a torkomon.

– Gondolom, közülünk egyik sem elég tuskó ehhez – vetettem közbe az igazság kedvéért.

Tudom, mindegyik fél, bár borzasztóan igyekeznek közömbösnek látszani. Én sem teszek másképp. Ügyetlenség volna elárulnom magam. A különbség ott van, hogy ti elfogadjátok a sorsotokat s rendbenlevőnek találjátok, hogy korlátlanul rendelkezzenek veletek. S akaratotoknak ez az engedelmes alávetése lehetővé teszi, hogy okosan várjatok. Mire? Esetleg minisztereink és tábornokaink bölcs belátására, mellyel idejekorán végét vetik a háborúnak, de nincs kizárva, hogy csak az alkalmas pillanatra, amikor feltűnés nélkül meg-ugorhattok. Nekem azonban ez a baromi élet annyira értelmetlen és idegen, hogy megőrjít a gondolat, jóvátehetetlenül befogva lenni egy nyájba, mely szájbarágott eszményt s parancsot kérődzve a tagló irányában [halad]. Bennetek talán csak az állati ösztön rugaszkodik néha ellen a kötélnek, de tudatotokban egyetértetek a kényszerrel s nem fogyasztjátok az erőtöket hiábavaló tiltakozással. Én azonban ez ocsmányságnak semmilyen kendőzködő ürügyével nem tudom magam azonosítani s az állandóan visszafojtott belső lázadás lassan felőrli az idegeimet. Már egészen belebetegedtem.

Valóban, csak rá kellett néznem, hogy meggyőződjem, mennyire igazat mond. Időközben elkészült a fészerrakás munkájával is s odalökött zsákként terült el a derékaljnak letett sátorlapra s könyökét a párnául használt hátizsákra támasztotta. Elhallgatott s mivel láthatólag visszhangra várt, leültem mellette egy kőre s résztvevőleg kérdeztem:

– Csak nincs valami komolyabb bajod?

– Hát nem elég baj az, hogy egyáltalán itt vagyok? – csattant fel, de rögtön leeresztette a hangját s azontúl mind fáradtabban, szinte magába feledkezve folytatta. – Az én bajommal hiába mennék orvosi vizitre: azt mondanák, meg akarok lógni s az én esetemben ez szörnyű bűn lenne. A legrosszabb a dologban, hogy a diagnózis nem is tévedne. Mert amit nem birok, az csakugyan az idegeknek ez az örökös vesszőfutása. Nem gondolod, hogy ennél a kóborlásnál jobb volna, ha a végsőkig való kitartásra valahol betelepítenének a tűzvonalba? Ott eláshatod magad s aztán vársz. Feküdni az árokban körülbelül annyi, mint sztoikus beletörődéssel rábízni magad a sorsra és zsibbadtan számolni a perceket, melyek mindegyike újabb bizonysága annak, hogy túlélted az előzőt, ami végre is majdnem bizakodóvá tesz. Itt a vonal mögött azonban rejtekéből kiugratott vad módjára lódulsz ide-oda az acélmagot köpködő ég alatt s nem tudod, merre kapd a fejed, hogy kitérj a rád leselkedő véletlen otromba tréfája elől. S hiába van jó szimatod, agyadból azért nem űzheted ki a félelem fúriáit

És mint aki a lényegre tapintott rá, e szavainál megállt. Talán restellte is, hogy ennyire őszinte volt s egész szenvtelenre váltva a hangját, önleleplezésének egy kíméletlenül tárgyilagos fordulattal próbált véget vetni.

– Látványnak egy szétloccsant koponya, mely hozzá szükségképp a másé, sokkal kevésbé megdöbbentő, mint zenei élménynek a süvítő gránát, melyről nem tudhatod, kit választott célpontul. S ez a bizonytalanság elviselhetetlenebb, mint a legdurvább valóság, még ha rajtad teljesedett is be. Elvágódni a földön, sejtve, hogy onnan nem kelsz fel többé, végtelenül megbékítőbb érzés lehet, mint izmaid rángó tiltakozásával vonszolni magad a végzet elébe. A test, ha megérintette a hóhér, szelíden megadja magát; életakaratod azonban nem könnyen törődik bele, hogy haláltáncos fogócskádban a fekete ismeretlennel fürgén te játszd a bekötöttszemű fogó kerge szerepét. Ami engem illet, iszonyúan unom már ezt a rámkényszerített játékot. Tegyenek valahová, ahonnan aztán egy tapodtat sem mozdulhatunk semerre. Meglapulni egy gödörben, beletemetkezni az érzékek süket közönyébe s kivárni, míg enyhe reménységeivel az idő élethossziglannak tetsző pergése nem ringat jótékony kábulatba. Inkább ezt, mint amit most csinálunk: a véletlenek forgó korongján szédült golyóként futkosva lihegni végig a ránk ásító sötét és világos pontok ijesztő kavarodását.

Mit válaszolhattam volna a teljes kimerültség súlya alatt már majdnem félálomba csúszott öntudat e töredezve elsóhajtott kínlódására? Halkan jó éjszakát kívántam, s miközben a földön szanaszét elnyúlt testek fölött visszabotladoztam a helyemre, úgy éreztem, hogy e pilledező szemekkel tett vallomásban, mint egy hirtelen megnyílt örvény fenekén, a háború egyetlen fintorba rándult legizgatóbb élménye mutatta meg fájdalmasan eltorzult vonásait. Rimai önkéntes undortól reszkető beismerése, mit hónapszám viselt testi és lelki hüvelykszorítók kínja préselt ki belőle, egyszerre millióknak a hősi míthosz hitétől való eltántorodására árulkodott. A félig suttogott, félig felcsuklott szavak lüktetése mint elrontott gyomor visszaadott terhe mutatta, hogy az állampolgári nevelés lelki takarmányának nem minden részét emésztettük meg s a hű alattvaló sujtásos mundérjából kibújva anyaszült takaratlansággal kapkodunk az élet elrántott emlője után. Váratlanul felsejlett bennem, hogy a halálmegvetés hősi póza valahol jóvátehetetlen sebet kapott s hazug önámítássá lett századok babéraitól övezett sok ősi erény. Nincs vak lelkesedés, mely önzetlen áldozatként téttet a haza oltárára vagyont és életet; nincs engesztelhetetlen gyűlölet sem, mely gyilkos indulattal viharzana soha nem látott ellenségek felé: de még csak daliás eszméktől hajtott emberi dúvadak pompás összecsapása sincs, csak nyomorúság, lúdbőr és piszok, mindenekfelett pedig tüzetokádó gépek tízezrei, mik megtárult pokolként készülnek elnyelni a világot. A technika befellegzett a hősöknek: az emberirtás tökélyre vitt eszközeivel szemben minden dacos kiállás csak ostoba pipeskedés a visszájára fordult civilizációnk epikus viadalaiban tulajdonképp az győz, ki jobban el tud bújni s maga helyett a tudomány vívmányainak minél nagyobb tömegét küldi öldöklő útjára. S ahogy a hivatásos poloskairtó útjába került féreg sem tehet egyebet, mint hogy szó nélkül megdöglik, a kötelességét végző katonára is ma csak az a feladat vár, hogy behunyt szemmel s meg sem mukkanva kivárja, míg acélkezét érte nyújtja a háború emberevő molochja.

[Tóth Béla]
Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap