Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2018. május 24. csütörtök    Mai névnap(ok): Eszter, Eliza  
   
Bessenyei Ferenc
Zappe lászló
Szellemet idézni mindig azt is jelenti, korszellemet idézni. Hát még ha színész szellemét idézzük. Mégiscsak a kor foglalatja volna. A dán királyfi úgy általában valamennyit mondta annak. A legnagyobbak tekintetében bizonyára igaza is volt.

Kérdés Bessenyei Ferenc esetében is csak az lehet, melyik kornak volt is ő a foglalatja. A szó legtágabb értelmében persze mindegyiké, amelyikben színpadon volt. De ha leszűkítve csak az igazán erőteljes színi jelenlét évtizedeire gondolunk, ha a pálya első évtizedét, az 1940 és 1950 között Szegeden, Miskolcon, Pécsett töltött időt tanulóéveknek vesszük, s a nyugdíjba vonulása után eljátszott szerepeitől is eltekintünk, akkor is marad három évtized.
Ezek közül pedig Bessenyei legsajátabb kora alighanem a Nemzeti Színházban töltött ötvenes évek voltak.
„Hatvan éven keresztül azért dolgoztam, hogy Magyarországon azt, hogy magyar, még ma is ki lehessen mondani. Pedig tetszik tudni, volt nekünk Rákosi elvtárs, volt Aczél elvtárs is, igazán nem akarom megvédeni Aczél elvtársat, de kedveseim, a Nemzeti Színházban az Aczél elvtárs bábáskodása alatt Ozorai példát játszottunk, forradalmat, szabadságharcot. Utána Kossuthot, Görgeyt, aztán Dózsát, aztán Széchenyit, aztán Galileit. Ahol arról van szó, hogy gondolkodni annyit jelent, mint mást gondolni.” Mindezt néhány esztendeje mondta a Vasárnapi Újság hallgatóinak baráti körében, az indulat hevében kissé összemosva a dolgokat. Az Ozorai példa, Kossuth, Dózsa, Galilei inkább még az Aczél György előtti korhoz kapcsolódik, a Rákosi, esetleg Nagy Imre nevével fémjelezhető ötvenes évekhez, részben a kemény diktatúrához, részben az 1956 előtti hatalmi harcok idejéhez, Révai József kulturális vezérkedéséhez.
Ekkoriban Gábor Miklós a maga Jago-szerepével való kínlódásai közben időnként azt jegyzi fel: „Bezzeg B. …hogy váljak én »naggyá«? Hogy kell azt? Bezzeg B. egészségesen, energikusan dolgozik.” (1954. ápr. 22.) „Bezzeg B.! Ő tud próbálni! Gyakran csak mondja a szöveget, mintha memorizálna, aztán egyszerre, akaratától függetlenül, elfutja szemét a könny, szívét a szenvedély.” (1954. május 15.) Gábor Miklós elragadtatott mondatában is észre kell vennünk ezt az „akaratától függetlenül”-t. Benne van a Bessenyei művészetét egész további pályáján is kísérő és egyre súlyosabbnak számító, egyetlen igazán komoly vád: az ösztönösségé. Ugyancsak Gábor Miklós tanúsága szerint ezt Major Tamás néhány nappal később még gorombábban fogalmazza meg: „– Olyan vagy, mint egy fiúkkal üzérkedő, buzeráns arab kereskedő!

Bánk bán – Máthé Erzsivel
 
– őrjöngött M. – Ha egy színész buta, akkor ne legyen elképzelése!” Bessenyei reakciója is figyelemre méltó: „… restelkedve mosolygott, majd végül nevetve bevallotta: – Megláttam magam a tükörben, ezt a keleti ruhát, és … mintha dobokat meg sípokat hallottam volna, egyszerre kedvem jött, hogy eljátsszak egy olyan igazi, misztikus keleti micsodát! Jó, jó, lebuktam, hát lebuktam, na, de meg kellett próbálnom!” (1954. május 25.) Szóval nemcsak a nagy érzések, de az egyszerű játékszenvedély is elragadta olykor.
Ma már bizonyára paradoxonnak hat, de ebben az időben, az ötvenes évek első felében játszotta el a legtisztábban rászabott, a leginkább neki való szerepeket, azokat, amelyekben a leginkább érvényesültek kivételes, mindenki mástól különböző, remek adottságai. Gyönyörűen zengő hangja, robusztus termete. Pedig… Megint csak Gábor Miklósra érdemes figyelnünk: „B. igazi nagy színész. Már alkata is: nagy feje, széles arca arra termett, hogy elférjen rajta a maszk (és az én töpörtyű képem?). Mennyi ereje van! Csak úgy röpülök a markában, mikor fojtogat. Alig magasabb, mint én, de óriásnak tűnik mellettem. Szétveti a hatalom érzése. Nő nem kerülhet úgy a közelébe, hogy el ne kapja, agyon ne nyomorgassa, törje-zúzza. A legkisebb ürügyre kibődül belőle az indulat.” (1954. május 25.)
Ez a hatalmas erő, ez a mindent elsöprő energia, ez a legvégletesebb szélsőségeket átfogni képes szenvedélyesség, ez az elementáris természetesség ebben a korban, e kor Nemzeti Színházában volt utoljára otthon a magyar színpadokon, mégpedig úgy, hogy természetes, nagy esztétikai értékeket termő ereje volt.

A kassai polgárok – Rajhona Ádámmal
 
S nemcsak Othello szerepében kamatoztathatta testi-lelki habitusát, hanem ,Katona, Illyés és Németh László drámáiban is. Bánk bán, Kossuth, Dózsa nagy, tiszta, hazafias szenvedélyű emberek Bessenyei felfogásában. Vívódásaik is mindig csak ezen a nagyságon, tisztaságon, nemességen belül értelmezhetők számára. Alighanem ebben a legnemzetietlenebb korban szóltak utoljára egyenes, nemes pátosszal a hazafiság szent indulatai. A Nemzeti Színházban művészi igazságként szólalt meg mindaz, amit a korabeli hatalom nyilvánvalóan taktikai célzattal, a maga igazi természetét leplezendő, lényegében porhintés gyanánt engedélyezett, vagy éppen szorgalmazott. S tulajdonképpen ebbe a sorba illeszkedik Németh Lászlónak az értelmiségi megalkuvást magasröptűen és veretesen tárgyaló Galileije is 1956-ban.
És Galileivel, de már Brechtével, kezdődhetett Bessenyei bújócskája a magyar színjátszás megújulásával. 1962-ben az Új Írás Major és Bessenyei levélváltását közölte a szerepről. Az igazgató, rendező, aki a hatvanas évek elejének ideológiai-esztétikai olvadása, szabadabb légköre közepette Brecht segítségével próbálta a maga és a Nemzeti Színház művészetét megújítani, rögtön azzal kezdi mondandóját, hogy leszögezi: „A Galilei előadása sorsdöntő nemcsak a színház, hanem egyénileg valamennyiünk művészi pályafutásában.”

János vitéz – Leblanc Győzővel Othello – Gobbi Hilda fotóalbumából
 
Majd ezzel folytatja: „Azt hiszem, általánosságban is elmondhatjuk, hogy még a szokásos repertoár előadásokban is élethalálharcot kell vívni azért, hogy levetkőzzük a régi sikerek emlékét (még nehezebb a sikertelenségét), de különösen áll ez egy olyan előadásra, ahol át kell lépnünk a küszöböt a szokványos és a közönség által egyre inkább unt régi színjátszás és a mindenki által követelt, de szinte senki által nem gyakorolt modern színjátszás felé. Tapasztalatból tudom, senki sincs akkor pályájának csúcspontján, amikor azt általában a közönség, a kritika vagy önmaga gondolja. Ezekben az időszakokban mindenki már alaposan megindult lefelé. A tehetség csak abban rejlik, hogy észreveszi-e vagy nem, és van-e ereje-energiája szakítani, jelen esetben mindennel, és teljesen új hangszereken játszani tanulni.” A felszólítás alighanem világos, utána leginkább a részletek következnek. A folyóirat 1962/4. számában megjelent levelekre a 6. számban válaszolt Bessenyei Jegyzetek Brechtről és a korszerűségről alcímmel. Jelentős részében azonban a színész és a rendező viszonyával foglalkozik: „Az előadás hatása, értéke, sikere azon múlik, hogy a rendező és a színész tud-e alkotó társa lenni az írónak, a drámai műnek. Ebben az alkotó folyamatban nem lényegtelen a színész és a rendező viszonya sem, s a színészi játék fejlődése azon múlik, hogy van-e erőnk arra, hogy vállaljuk egymást egyenrangú szellemi partnernek.” S ebben a hangnemben, szellemi alapállásban elmélkedik aztán tovább a színész egyebek közt Brecht, Sztanyiszlavszkij és Shakespeare dramaturgiájának lényegi azonosságáról, s ez a gondolatmenet is oda vezeti, hogy leszögezze: „A művészet szenvedély.

Fáklyaláng – Ungvári Lászlóval
 
Szenvedélytelen művészet nem létezik – a művészet az önmagát szenvedélyesen kifejezni akaró gondolat.” Aztán Németh László és Brecht Galileijét összevetve is arra a következtetésre jut, ezúttal Sztanyiszlavszkijra hivatkozva, hogy „a művész ereje gondolatainak tüzében van… ez érlelte meg bennem azt a meggyőződést, hogy a színészi munkám során a gondolati tartalmat felfedezzem, mint a legfontosabb kifejező erőt”. Szóval igyekszik Németh László és Brecht gondolatiságát is közös nevezőre hozni, miként korábban a régi és az új dramaturgiát. S miután Brecht Galileijében is meglelte a számára oly fontos szenvedélyt, a hősiességet is megkeresi benne: „Mi zavart engem Brecht Galileijében? A látszólagos, gátlás nélküli megalkuvása… Hol van hát a lélek küzdelme? Azt kerestem benne, hogy mitől hős? Mert ő megvetette a hősöket, a szenvedő emberek untatnak – mondta, és nekem ilyen emberben megtalálni a hőst, ehhez tisztázni kellett a lelki alapállást a legapróbb részletekig, és bár itt szinte a hős torzóját kellett megteremteni – mégsem lehetett ezt pusztán külsőségekkel megoldani.” Aztán mégis megegyezik magával: „Galilei hős, csak másként hős, mint ahogy azt az eddigi hősi szerepek alapján, a történelemkönyvekből megismertük.” Végül a modernségről szögez le néhány alapigazságot: „Minden, amit ma játszunk, annak ma kell hatni.” Majd egy fontos gondolatsor következik: „Egyesek szerint a modernség aberrált, lelki beteg, szkizofrén megnyilvánulások színpadra alkalmazásában rejlik.
Éppen ezért nem hiszem, hogy korunk tipikus igénye lenne az, hogy idegeinkből kell játszanunk, mert nem akarom elfogadni, hogy a mai kor embere az idegvégződéseivel érintkezik egymással. Szerintem a modern művészethez nem a Lipótmező ösvényein vezet az út. A modern művészet egyre többet és többet tud kifejezni az életből, a környezetből, és nem kevesebbet. A modernség nem hiányosságot jelent, hanem teljességet. Az idegbajos embernek pedig lezárt határai vannak, egy egészséges ember lehet csak teljes, csak az egészséges emberben fér meg minden betegség. S minthogy a XX. században élő emberek inkább egészségesek és szenvedélyesek, mint bolondok, így hát a legfontosabbnak tartom a gondolat és a szenvedély tiszta kifejezését.” A konklúzió tehát ismét ugyanaz: gondolat és szenvedély egysége.
Az ilyen, folyóiratban publikált, szerkesztett, esetleg a szerkesztőtől is ösztönzött levelezés forrásértékét persze tanácsos némi óvatossággal kezelni. Ezúttal talán elegendő, ha arra figyelmeztetünk, hogy Major és Bessenyei e baráti együttgondolkodásról valló írásainak születése és publikálása után nem sokkal, 1963-ban már Ádám Ottó Madách Színházában játszik Bessenyei Ferenc. Ott kísérletezik az egészséges modernséggel. S az akkor valóban új utakat kereső Madáchban igazán fontos szerepeket is játszik. Dantont Büchner. drámájában, Claudiust a Vámos László rendezte Hamletben, Görgeyt Németh László Az áruló című darabjában, Rosmert a Pártos Géza rendezésében előadott Rosmersholmban. 1967 és 1973 között azután mégis megint a Nemzetiben játszott, egyebek közt Németh László Széchenyijét. 1973-tól 1980-ig pedig ismét a Madáchban, ahol majd két évtized múltán ismét Othello lehetett Ádám Ottónak a Nemzetiétől igencsak eltérő felfogásában. És újra eljátszhatta Németh László Széchenyijét is, ugyancsak Ádám Ottó rendezésében. A Tháliában pedig az Illyés Gyula átigazította Bánk bánt címszerepelte. Ezek az ismétlések azonban nem feltétlen hoztak számára művészi kielégülést is jelentő megújulást. Mint Nánay István följegyezte: „A Madách Színház Othellójának sikerét is nagymértékben az magyarázza, hogy a Bessenyei Ferenc által kiégett, fáradt katonának játszott mórral szemben Huszti Péter energikus, rokonszenves, ra-cionális Jagója áll, akinek még a túlkapásai is megbocsáthatók. Egy egész generáció érezte úgy, hogy ez a Jago korunk hőse.” S ezt Bessenyei is pontosan és nagy fájdalommal érzékelte, úgy érezte, a nézőtéren csupa Jago ült. Ezért is lehet, hogy legemlékezetesebb alakítása ezekből az évtizedekből alighanem az Operettszínházhoz kötődik, ez Tevje, a Hegedűs a háztetőn főszerepe. Hatalmasan, mégis lágyan ömlő énekhangja, nagy, de mégis gyöngéd érzésekkel átitatott egyénisége itt érvényesülhetett igazán.

...
 
A hatvanas évektől a magyar színjátszás legfontosabb, a jövőt meghatározó eseményei már általában másutt történtek, mint ahol Bessenyei játszott. A modernség vidékre költözött, Kaposvárra, Szolnokra, Kecskemétre. A Nemzetiben egy alkalommal mégis találkozott az új stílus, új színházi szemlélet képviselőivel. Amikor 1980-ban visszatért a Nemzetibe, címszerepet kapott. IV. Henriket Zsámbéki Gábor két estére kiterjedő rendezésében. A sápadt, beteg, haldokló királyt játszotta. A darab és az előadás azonban Falstaffról szólt, akit Kállai Ferenc játszott és a trónörökösről, a későbbi V. Henrikről, akit Cserhalmi György alakított. Bessenyeire az egykor volt nagyságot, egy korábbi időszak már pusztuló óriását osztották. Nem állt igazán jól neki. Ő megmaradt annak az óriásnak, akivé az ötvenes években lett, egy olyan korban, amikor az óriások kimentek a divatból. 1981-ben nyugdíjba ment, s egyre kevesebbet játszott. Nem volt igazi átütő erő a Naplemente előtt várszínházi előadásában, Hauptmann darabjának főszerepénél Bessenyeinek is mintha csak a manírjai lettek volna jelen, Csörgheő Csulija sem érvényesülhetett igazán Harag György furcsa, vígszínházi Úri murijában.
Nagyságának emléke mégsem kopott meg. Haláláig jelen volt, ha nem is a színpadon, a magyar színjátszásban. Ha ritkán megjelent valahol, mondott valamit, annak mindig súlya volt. Bessenyeit nem lehetett elfelejteni. S ez bizonyára így marad ezután is.

7. kép: Bölcsek a fán – Kállai Ferenccel

Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember