Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2018. január 17. szerda    Mai névnap(ok): Antal, Antónia  
   
Az egri bor
Márai Sándor
A borhoz nemcsak vulkanikus hegyvidék kell, a talaj sajátos ásványi összetétele, a gondosan válogatott és megmunkált szőlővenyigék: a borhoz kegyelem is kell. A nagy borvidék olyan, mintha áldás lenne rajta.
Ez a profán kegyelem árad az Eger környéki tájból. A szeptemberi délután gyümölcsillatú, ünnepélyes légkörében hallgat a megmívelt táj, mint az ember, aki titkot őriz. Akad gyümölcsfa itt az út mentén, mely három mázsa jonatán alma piros terhétől roskadozik. Csak a Provence tájai ilyen áldottak. Mintha a nap másféle fénytöréssel érintené e dombokat, mint máshol, más tájakon. Vannak deklamáló tájak, s mások, melyek hasznosságukkal kérkednek, unalmasan és erényesen. Ez a táj bölcs, mosolyog. A nagy szőlővidék mindenütt rendet tart, sajátos geomet- riája van. Olyan, mint egy hangjegyfüzet, melyet nagyon régi dallamok kottafejeivel írtak tele. Az ember és a táj évszázados erőlködésben összefogtak, hogy teremtsenek valamit, ami többlet és fölösleg a természetben. A termés, a gyümölcs táplálék; a bortöbblet illatos és titokzatos ajándék, mellyel a megáldott táj játékosan megajándékozza a szomorú embert. Nem bizonyos, hogy a bor egészséges; de az élet nemcsak egészség és józanság, hanem valamilyen fellengzős nagyszerűség is, páthosz, amelytől az ember több lesz, túlhaladja mindennapos határait. Különösen, ha nem issza minden nap, s főként, ha nem issza le magát.
Nagy borok megszabják egy táj embereinek vérmérsékletét, s így megszabják sorsukat is. Egerben nyájas a bor. Nem véletlen, hogy ez a barokk városa. Mikor a török kitakarodott, a házak gyorsan pocakot eresztettek, nyájas erkélyeket, gömbölyű kapualjakat ragasztottak. Nem véletlen az sem, hogy Eger a papok városa. Magyarországra olasz papok hozták az első nemes szőlővenyigéket. Hoztak mást is: a kereszténység latin értelmét, a formát és a nevelést. Ahol okos papok élnek és jó bor terem, az élet öntudatos, szelíd formákat ölt. Egerben összhang van a táj és a város embereinek vérmérséklete között. Egy város szellemi hőfokát nemcsak a könyvtárakban lehet mérni, hanem a borospincékben és az emberek modorán is. Kávéház nincs a városban. A kávéház vita, kétely. Egerben eddig megbukott minden kísérlet, mely kávéházzal akarta hangsúlyozni a város urbánus jellegét. De a pincék sokszáz éve a helyükön vannak, s a változó időben minden délután megtelnek egriekkel. A pincéző ember nem szereti a vitát és a nem ismeri a kételyt. A kőbe vájt, hosszú folyosók, ahol a hordók sorakoznak, őriznek valamit a nagyon régi emberi összejövetelek titkos légköréből, a katakombák hangulatából. Ezek a pogány katakombák megkövetelik a jelenlevőktől, hogy csendesen beszéljenek. Pincében nem lehet kurjongatni, sem felhevülten vitatkozni, mert minden kiejtett szó sokszorosan visszhangzik, s aki nagyon nekihevül a vitának, meghűl. A borok, mint a bölcsek, csak egyfajta hűvös hőmérsékleten tudnak élni. Aki ősi lakóhelyén, a pincében közeledik a borhoz, tanuljon fegyelmet szóban és magatartásban. A bor hamar végez a fegyelmezetlen emberekkel.

 
Különös körmenet ez, amely alászáll az ősz-illatú vasárnap délutánon az egri pincék egyikébe. A résztvevők fölgyűrik kabátjuk gallérját és gyertyát ragadnak. A föld alatti pincefolyosók nyirkos homályában imbolyognak a lebbenő fények, mint az elholtak kísértő lelkei. Hordók mellett megyünk el, melyekben sűrűn hallgat az óbor. A szőlősgazda időnként megáll, ünnepélyes mozdulattal megmeríti a lopót valamelyik hordó mélyében, s ujjnyi nedűt csorgat a poharakba. A látogatók óvatosan kortyolnak, s aggályosan harapják minden mustra után a borkorcsolyát. A bor sehol nem olyan veszedelmes, mint a pincében, ahol tizenöt fokkal hűvösebb az éghajlat, mint odakünn a szőlőskertben, az egri csillagok alatt. A pincebor támad, harap és éget: mestere legyen a bornak, aki itt, a föld mélyében, bír különös erejű ellenfelével. A látogatók arca komoly. Bajvívás ez a férfias erőpróba. Sokan, akik helytálltak a már a szabadban, az élet meredélyei előtt, elhullottak egy pincegrádicson.
Az első hordó az egri fehéré. Így tartja a házirend és a szokás. Mert a világ tele van téveszmékkel, s aki egri borról beszél idegenben, múlhatatlanul a bikavér képzetét társítja. Talpas poharat lát, melyben sötéten csillog ez a különös ital, vérmes tájat idéz eszmélete, egyfajta gutaütésre hajlamos sűrűséget s indulatot, vérbőséget tájban, emberben: mintha az egri dombok állandó érvágásra szorulnának. Bikavér, mondják távoli borivók és legyintenek, mikor Egerre kerül a szó. Mintha Arany János életehosszat csak balladákat írt volna, mintha Shakespeare nem is értene máshoz, csak átkozódó tirádákhoz. A valóságban Egernek csak cégére a bikavér. Nem lehet állandóan balladában élni: néha mosolyogni is kell, s megalkudni az élet drámai feszültségével. Egerben, elárulom, nem bikavért isznak, hanem rizlinget és sillert.
A rizling is száraz, a siller édeskés. Ezen a rózsaszín párlaton megint a táj békülékeny jelleme érzik. Az egri siller kevéssé ismert terméke ennek a tájnak, de az itteniek tudják, hogy ez a szelíden édes, rubincsillogású bor igazibb kifejezője Eger lelki alkatának, mint az ünnepélyes, vérbő bikavér, ez a pathetikus és komor-gőgös dísztárgy, melynek híre elvitte a város nevét a világba. Egy művész sem alkothat örökké műremekeket; időnként meg kell alkudni ennen tehetségével. A siller Egerben a hétköznap, mikor táj és ember, szőlőskert és gazda megegyeznek egyfajta értelmes középszerűségben.
De aki az egri sillert összetéveszti a homoki kadarral, téved és megadhatja az árát. A kadar mindig szelíd mulatság, szomjat oltó nedvesség; a sillernek foga van. A házigazda tudja ezt, s a pincefolyosó tekintélyes, száz és kétszáz hektós sillerhordói előtt figyelemre és mérsékletre inti vendégeit. Ez a derűs nedű egy óvatlan horogütéssel úgy mellbevágja a gyanútlan ellenfelet, hogy tántorogni kezd. S máskülönben is itt vár még az egyik pincefolyosó szögletében az egri fehér, melynek változatai – a rizlingtől a szilváni válfajáig – francia borok emlékeit idézi. Ezt a halványvörös, olajosan sima, minden utcasarkon, minden párisi kimérésben töltögetett borfajtát előszeretettel azok a szénkereskedők árulták Párisban, akik az utcasarkon „vin et charbon” feliratú odúkban, meztelen felsőtestű, szénporos, Doré metszeteiről életre kelt óriások, szénhordók társaságában őriztek egy francia titkot, a szén és a borkereskedelem megfejthetetlen összefüggéseinek titkát. A szénnel csaltak, de a borban vigyáztak a tulajdonos körmére a szénhordók, akik értettek a beujolais-hoz, és nem ismerték a tréfát. Beujolais, az volt az ifjúság! Az ember belépett a homályos helyiségbe, hóna alá csapott egy fehér üvegbe palackozott, sárga spanyolviaszkkal lepecsételt liter bort és született franciának érezte magát. A szénhordók mindig részegek és meglepően udvariasak voltak Párisban.
Ez jut eszembe, amíg, – gyertyával és pohárral kezemben, – az egri pince egyik szilvánival töltött, öreg hordója előtt állok, s kóstolgatom a poharamba csurrantott egri fehéret. A bornak illata van, mint az ifjúság emlékének. De a bikavért már szabadban isszuk, mert kell hozzá a nagy levegő, a homályba merült szőlő és a gyümölcsöskert illata, a tornác, a kilátás a városra, s a hegedű, melyet a házigazda egy ujjal hangol. És a sötétbe néz.
A világban dúl a háború. Minden reszket, ami él, s aminek köze van az emberhez. Egy nyár elmúlt, s az ember úgy érzi, sorsa megérett. Most csend lesz a homályos tornácon, az emberi arcok a gyertyák fényében komolyak és sápadtak. A házigazda állához igazítja a hegedűt, s csendesen, az öreg emberek figyelmességével, – akik tudják, hogy minden pillanatból ki kell emelni igazi értelmét! – régi dallamokat kezd játszani. A magányos hegedűszó száll az estében, a sötét világ felett, amely olyan most, mintha elfeledte volna az Isten. A nők diót majszolnak, és az égre néznek. A férfiak némák, kezükben a bikavérrel töltött boros pohár; de nem mozdulnak koccintásra a kezek. Csak a hegedű szava beszél, magányosan. Valamit mond, erre figyelnek.
Talán ezt mondja, régi hangon: „Minden, ami most gond és fájdalom, elmúlik egyszer, de ezek a dombok megmaradnak. És mindig lesznek emberek, akik szó szerint megértik majd e dombok, e bor és a hegedűszó szavát.”
Lehet, hogy ezt mondja. A poharak vérvöröse megcsillan a gyertyák nyugtalan fényében. Erre iszunk egyet.
Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember