Márai Sándor
A borhoz nemcsak vulkanikus hegyvidék kell, a talaj sajátos ásványi összetétele, a gondosan válogatott és megmunkált szőlővenyigék: a borhoz kegyelem is kell. A nagy borvidék olyan, mintha áldás lenne rajta.
Ez a profán kegyelem árad az Eger környéki tájból. A szeptemberi délután gyümölcsillatú, ünnepélyes légkörében hallgat a megmívelt táj, mint az ember, aki titkot őriz. Akad gyümölcsfa itt az út mentén, mely három mázsa jonatán alma piros terhétől roskadozik. Csak a Provence tájai ilyen áldottak. Mintha a nap másféle fénytöréssel érintené e dombokat, mint máshol, más tájakon. Vannak deklamáló tájak, s mások, melyek hasznosságukkal kérkednek, unalmasan és erényesen. Ez a táj bölcs, mosolyog. A nagy szőlővidék mindenütt rendet tart, sajátos geomet-
riája van. Olyan, mint egy hangjegyfüzet, melyet nagyon régi dallamok kottafejeivel írtak tele. Az ember és a táj évszázados erőlködésben összefogtak, hogy teremtsenek valamit, ami többlet és fölösleg a természetben. A termés, a gyümölcs táplálék; a bortöbblet illatos és titokzatos ajándék, mellyel a megáldott táj játékosan megajándékozza a szomorú embert. Nem bizonyos, hogy a bor egészséges; de az élet nemcsak egészség és józanság, hanem valamilyen fellengzős nagyszerűség is, páthosz, amelytől az ember több lesz, túlhaladja mindennapos határait. Különösen, ha nem issza minden nap, s főként, ha nem issza le magát.
Nagy borok megszabják egy táj embereinek vérmérsékletét, s így megszabják sorsukat is. Egerben nyájas a bor. Nem véletlen, hogy ez a barokk városa. Mikor a török kitakarodott, a házak gyorsan pocakot eresztettek, nyájas erkélyeket, gömbölyű kapualjakat ragasztottak. Nem véletlen az sem, hogy Eger a papok városa. Magyarországra olasz papok hozták az első nemes szőlővenyigéket. Hoztak mást is: a kereszténység latin értelmét, a formát és a nevelést. Ahol okos papok élnek és jó bor terem, az élet öntudatos, szelíd formákat ölt. Egerben összhang van a táj és a város embereinek vérmérséklete között. Egy város szellemi hőfokát nemcsak a könyvtárakban lehet mérni, hanem a borospincékben és az emberek modorán is.
Kávéház nincs a városban. A kávéház vita, kétely. Egerben eddig megbukott minden kísérlet, mely kávéházzal akarta hangsúlyozni a város urbánus jellegét. De a pincék sokszáz éve a helyükön vannak, s a változó időben minden délután megtelnek egriekkel. A pincéző ember nem szereti a vitát és a nem ismeri a kételyt. A kőbe vájt, hosszú folyosók, ahol a hordók sorakoznak, őriznek valamit a nagyon régi emberi összejövetelek titkos légköréből, a katakombák hangulatából. Ezek a pogány katakombák megkövetelik a jelenlevőktől, hogy csendesen beszéljenek. Pincében nem lehet kurjongatni, sem felhevülten vitatkozni, mert minden kiejtett szó sokszorosan visszhangzik, s aki nagyon nekihevül a vitának, meghűl. A borok, mint a bölcsek, csak egyfajta hűvös hőmérsékleten tudnak élni. Aki ősi lakóhelyén, a pincében közeledik a borhoz, tanuljon fegyelmet szóban és magatartásban. A bor hamar végez a fegyelmezetlen emberekkel.
|
|
|
|
| |
Különös körmenet ez, amely alászáll az ősz-illatú vasárnap délutánon az egri pincék egyikébe. A résztvevők fölgyűrik kabátjuk gallérját és gyertyát ragadnak. A föld alatti pincefolyosók nyirkos homályában imbolyognak a lebbenő fények, mint az elholtak kísértő lelkei. Hordók mellett megyünk el, melyekben sűrűn hallgat az óbor.
A szőlősgazda időnként megáll, ünnepélyes mozdulattal megmeríti a lopót valamelyik hordó mélyében, s ujjnyi nedűt csorgat a poharakba. A látogatók óvatosan kortyolnak, s aggályosan harapják minden mustra után a borkorcsolyát. A bor sehol nem olyan veszedelmes, mint a pincében, ahol tizenöt fokkal hűvösebb az éghajlat, mint odakünn a szőlőskertben, az egri csillagok alatt. A pincebor támad, harap és éget: mestere legyen a bornak, aki itt, a föld mélyében, bír különös erejű ellenfelével. A látogatók arca komoly. Bajvívás ez a férfias erőpróba. Sokan, akik helytálltak a már a szabadban, az élet meredélyei előtt, elhullottak egy pincegrádicson.
Az első hordó az egri fehéré. Így tartja a házirend és a szokás. Mert a világ tele van téveszmékkel, s aki egri borról beszél idegenben, múlhatatlanul a bikavér képzetét társítja. Talpas poharat lát, melyben sötéten csillog ez a különös ital, vérmes tájat idéz eszmélete, egyfajta gutaütésre hajlamos sűrűséget s indulatot, vérbőséget tájban, emberben: mintha az egri dombok állandó érvágásra szorulnának. Bikavér, mondják távoli borivók és legyintenek, mikor Egerre kerül a szó. Mintha Arany János életehosszat csak balladákat írt volna, mintha Shakespeare nem is értene máshoz, csak átkozódó tirádákhoz. A valóságban Egernek csak cégére a bikavér. Nem lehet állandóan balladában élni: néha mosolyogni is kell, s megalkudni az élet drámai feszültségével. Egerben, elárulom, nem bikavért isznak, hanem rizlinget és sillert.
A rizling is száraz, a siller édeskés. Ezen a rózsaszín párlaton megint a táj békülékeny jelleme érzik. Az egri siller kevéssé ismert terméke ennek a tájnak, de az itteniek tudják, hogy ez a szelíden édes, rubincsillogású bor igazibb kifejezője Eger lelki alkatának, mint az ünnepélyes, vérbő bikavér, ez a pathetikus és komor-gőgös dísztárgy, melynek híre elvitte a város nevét a világba. Egy művész sem alkothat örökké műremekeket; időnként meg kell alkudni ennen tehetségével. A siller Egerben a hétköznap, mikor táj és ember, szőlőskert és gazda megegyeznek egyfajta értelmes középszerűségben.
De aki az egri sillert összetéveszti a homoki kadarral, téved és megadhatja az árát. A kadar mindig szelíd mulatság, szomjat oltó nedvesség; a sillernek foga van. A házigazda tudja ezt, s a pincefolyosó tekintélyes, száz és kétszáz hektós sillerhordói előtt figyelemre és mérsékletre inti vendégeit. Ez a derűs nedű egy óvatlan horogütéssel úgy mellbevágja a gyanútlan ellenfelet, hogy tántorogni kezd. S máskülönben is itt vár még az egyik pincefolyosó szögletében az egri fehér, melynek változatai – a rizlingtől a szilváni válfajáig – francia borok emlékeit idézi. Ezt a halványvörös, olajosan sima, minden utcasarkon, minden párisi kimérésben töltögetett borfajtát előszeretettel azok a szénkereskedők árulták Párisban, akik az utcasarkon „vin et charbon” feliratú odúkban, meztelen felsőtestű, szénporos, Doré metszeteiről életre kelt óriások, szénhordók társaságában őriztek egy francia titkot, a szén és a borkereskedelem megfejthetetlen összefüggéseinek titkát. A szénnel csaltak, de a borban vigyáztak a tulajdonos körmére a szénhordók, akik értettek a beujolais-hoz, és nem ismerték a tréfát. Beujolais, az volt az ifjúság! Az ember belépett a homályos helyiségbe, hóna alá csapott egy fehér üvegbe palackozott, sárga spanyolviaszkkal lepecsételt liter bort és született franciának érezte magát. A szénhordók mindig részegek és meglepően udvariasak voltak Párisban.
Ez jut eszembe, amíg, – gyertyával és pohárral kezemben, – az egri pince egyik szilvánival töltött, öreg hordója előtt állok, s kóstolgatom a poharamba csurrantott egri fehéret. A bornak illata van, mint az ifjúság emlékének. De a bikavért már szabadban isszuk, mert kell hozzá a nagy levegő, a homályba merült szőlő és a gyümölcsöskert illata, a tornác, a kilátás a városra, s a hegedű, melyet a házigazda egy ujjal hangol. És a sötétbe néz.
A világban dúl a háború. Minden reszket, ami él, s aminek köze van az emberhez. Egy nyár elmúlt, s az ember úgy érzi, sorsa megérett. Most csend lesz a homályos tornácon, az emberi arcok a gyertyák fényében komolyak és sápadtak. A házigazda állához igazítja a hegedűt, s csendesen, az öreg emberek figyelmességével, – akik tudják, hogy minden pillanatból ki kell emelni igazi értelmét! – régi dallamokat kezd játszani. A magányos hegedűszó száll az estében, a sötét világ felett, amely olyan most, mintha elfeledte volna az Isten. A nők diót majszolnak, és az égre néznek. A férfiak némák, kezükben a bikavérrel töltött boros pohár; de nem mozdulnak koccintásra a kezek. Csak a hegedű szava beszél, magányosan. Valamit mond, erre figyelnek.
Talán ezt mondja, régi hangon: „Minden, ami most gond és fájdalom, elmúlik egyszer, de ezek a dombok megmaradnak. És mindig lesznek emberek, akik szó szerint megértik majd e dombok, e bor és a hegedűszó szavát.”
Lehet, hogy ezt mondja. A poharak vérvöröse megcsillan a gyertyák nyugtalan fényében. Erre iszunk egyet.
|
|
