Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2017. november 25. szombat    Mai névnap(ok): Katalin, Katinka  
   
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között

M. Á.: Amióta felhívtál, azóta gondolkodom ezen az egészen. Nincs semmi, amit el akarnék mondani.
S. E.: Hagyjál békén. Duma. Elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mindig történik veled és körülötted valami.
– Eddig így is volt. De most valahogy…
...nem történik. Lehetetlen. Talán csak nem veszed észre, mert megszoktad.
– Hát éppen ez az. Azért veszem észre, mert nem ezt szoktam meg.
Zavar?
– Meglep. Nem tudom, mit kell csinálni ilyenkor.
Nem kell csinálni semmit.
– Ugye? Volt egy ilyen érzésem. Mi van akkor, ha hagyom?
És mi van?
– Azt hiszem, az van, hogy pihenek.
Ismeretlen, tiszta, száraz érzés, mi?
– Fura. Leginkább azért, mert pihennem talán akkor kellett volna, amikor elfáradtam.
Akkor viszont dolgoztál. Valamikor be kell hoznod magad.
– De hát vissza tudja pihenni magát az ember, mondjuk nyárra? Mert nekem pont a tavalyi évad végével és az utána következő időszakkal lenne elszámolnivalóm. Istenem, pedig annyi figyelmeztetést kaptam. A szervezetem teljes erejével tiltakozott, én meg szinte semmibe vettem.
Ebben is van gyakorlatod. Az a mázli, ha eddig megúsztad. A színházi legendárium szerint vasból vagy. Egy erősebb mágnessel lehetne csak kihúzni téged a színpadról.
– Eddig így volt.
Nyáron meg eltörted a kezed. Emlékszem. A zsámbéki Hamletben gipszelt karú Gertrúd voltál.
– Csak a gipszemre emlékszel, vagy arra is, hogy Gertrúd voltam.
Gertrúd voltál már Szolnokon, arra emlékszem.
– Azért az nem baj, hogy nem nézel hülyének. De te meg engem érts meg. Nem a munka hiányzott, nem azért vállaltam el. Én marha, azt hittem, hogy nagy dobás lehet. Bertók Lajos mint Hamlet. Sohasem dolgoztunk együtt, és nem csak vele, de úgy hozta a sors, hogy a többiekkel sem: Derzsi, Tóth Jocó., a kolozsvári Bíró. Engem a közeg izgat, az inspirál. Ameddig lehetett, hittem a produkcióban. Nagyon enyhén fogalmazva, számomra sorscsapás volt az egész. Nna. Most kimondtam.
Nem tudtad, kihez szerződsz?
– De. Vagy nem. Azt nem tudtam, hogy rendezés helyett felvillantott ötletekben fogunk bolyongani a színpadon. A Szkénében próbáltunk egy szobában, hogy aztán az ott megszokott arányokkal, két héttel a premier előtt bejátszunk egy rakétasilót. Képtelenek voltunk kihasználni az amúgy nagyon is eredeti helyszínt. Rohangáltunk föl-le. Egyik kamrától a másikig.
Azt kéne mondanom, hogy ettől jobb lett?
– Dehogy kéne! Ne mondj semmit! Szenvedtem, mint egy állat.

Petra von Kant keserű könnyei – Olasz Ágival
 
Naná, hiszen eltörted a karod.
– Vasárnap. Te meg szerdán láttad a bemutatót. Nem tudtam, mi fáj jobban: a karom vagy a rosszul megfogalmazott Gertrúdom.
Melyik hagyott maradandóbb nyomot?
– Így, szépen ketten. Lassan gyógyulok. Végigdolgoztam a maradék nyarat, aztán kezdődtek a próbák ősszel, a csuklómat meg mai napig alig tudom forgatni, és olyan fájdalmaim vannak, amilyeneket el sem tudtam képzelni. Holnap megyek orvoshoz.
Azt fogja mondani, műttesd meg.
– Azt. De nem vagyok hajlandó. Jó lesz ez már nekem így, arra a kis időre. Nem vagyok hülye, még egyszer elölről kezdeni az egészet. Megszokom, nem aggódom.
Majd most pihenteted. Lesz rá időd, azt mondod.
– De nekem akkor kellett volna az idő. Ráadásul tavasszal kezdődött minden, amikor a győri A csütörtöki hölgyek próbái egybeestek a tatabányai Én és a kisöcsém bemutatójával.

Nem félünk a farkastól Phédra – Forgách Andrással
 
Van még az M1-esen néhány város, csak szerencsédre nincsen bennük színház. Különben nyilván ott is vállaltál volna valamit.
– Jaj, hagyjál már! A Csütörtöki bemutatója aztán el is maradt, a premier átjött erre az évadra. Közben azért jutott néhány felújító próba Tatabányán is. Kicsit soknak kezdtem érezni. Akárhogy is: hatvannyolcadik éves vagyok, nem megy.
Nebassz! – Mér, mégis mit gondoltál, anyukám? Azért mert még mindig a francba tudom emelgetni a lábam, nem híztam ki a formámból, és minden reggel a Tas Olgánál kezdem tréninggel, mindez nem jelenti azt, hogy tehetek, amit akarok. Nem megy. Érted? Nem megy.
Nem megy, de közben csináltad.
– Naná! Hát szeretem. Élveztem az egészet. És a csajok is remekek a Csütörtökiben. A Gyöngyössy Katinak olyan humora van… elájulnál. A Baranyai Ibi isteni. Tordy még sosem rendezett engem. Baromi jól érzem magam velük.
Ez a darab a te finnyás ízlésednek rendben van?
– Nem. Tök gejl. De mindent kihúztunk belőle, maradt a bája. Utáltam volna a végén azt a sok rinyálást.
Mondod ezt, miközben halálosan érzelmes vagy, pillanat alatt hatódsz meg, ha úgy hozza.
– Na de erre nem lehet rápakolni, mert hányva fakadok. Ne én bőgjek, hanem a néző. Ugyebár. Miközben persze nagyon is érzelmes csaj vagyok. Mindig is az voltam. Még Brechtet is úgy játszom. Hiszen ő is csak egy érzelmes muki volt. Azért, mert úgy csinált, mintha nem az lett volna!? Ott van a Kurázsi mama! Hát akármekkora egy rohadt állat, csak bele kell dögleni. Azt érzelmek nélkül nem lehet megúszni. Eljátszani meg pláne nem.
Lehet, hogy nem minden helyzetben jut az eszedbe az, amit az előbb olyan katonásan számszerűsítettél. Hogy nem vagy az a huszonöt éves Margitai Ági, akire emlékszel?
– Lehet, hogy egy kicsit elfelejtem, de eddig megúsztam. Emlékszem, amikor az Oscar Wilde–Kamondy-féle Salomét játszottam Miskolcon, amit imádtam, és ami ráadásul komoly szakmai sikert hozott, aznap, amikor a színházi fesztivál zsűrije nézett, harminckilenc fokos lázzal léptem színpadra. Akkor már ötödik napja voltam beteg. Ráadásul a tüdőm veszett meg, ahogy szokott. Levegőt alig kaptam. Lejátszottam az előadást, utána beültem megnézni a kaposváriakat. De ott már tényleg rosszul voltam, haza is mentem.
Kis pillanat. A kaposváriakat csak úgy tudtad megnézni, ha előbb feljöttél kocsival Miskolcról Pestre, lázasan. 178 km.
– Ja. De jó, hogy feljöttem, mert a Voith Ági meglátott, és másnap elcipelt orvoshoz.
Te hallod azt, amiket beszélsz?
– Mér ne hallanám? Tudod, milyen szerencse volt, hogy egy rendes tüdőgyógyászhoz kerültem!?
Megkaptad a fesztiváldíjat, és ezért szentül hiszed, hogy igazad van, ezt kellett tenned.
– Megúsztam, és kurvára örültem a Salome sikerének.
Nem lehet igazam. Én vagyok a hülye.
Máli néni – Gáspár Sándorral
 
– Nem egészen. Mert most mégis be kell látnom, hogyha a tavaly nyári két hónap alatt négyszer sikerült komolyan megijednem az egészségem miatt, akkor valóban komolyan mérlegelnem kellene holmi fékezést. Képzeld el, hogy békésen úszom a tengerben, süt a nap, kék a víz, működik az egész adriai dizájn, én meg egészen biztosan érzem, előbb fogok megfulladni, mint ahogyan a hajóhoz érek. Nézd, én nem félek a haláltól, ha menni kell, hát menni kell. De hogy pont ott és éppen akkor… nem tudom, mi adott erőt ahhoz, hogy hajót értem.
Talán most ezt az erőt kellene kipihenned. Nem mondom, hogy hálát rebegve, de legalábbis udvariasan megköszönve.
– Azon vagyok. Figyelmeztetésnek vettem az élettől, és megpróbálom most ehhez mérten próbára tenni magamat. Visszaadtam szerepeket – ha ez jelent valamit. Csakhogy nekem akkor kellett volna pihennem és nem most. De akkor kötelezettségeim voltak.
Na, kezdjük elölről. Hogy gondolod visszafelé kipihenni magad?
– Sehogy. Egy marha vagyok. Ha viszszaadom a szerepeket, nem fogok játszani, ha nem játszom, elpusztulok. Az is igaz, hogy nem volt feneketlen jókedvem a felajánlott lehetőségektől.
Mert ha hirtelen rád nyitná valaki az ajtót, és letenne eléd egy igazán kedvedre való szerepet, akkor nem is lenne olyan fontos kipihenned magad?

Ványa bácsi – Tomanek Nándorral
 
– Már mér lenne fontos? Nem most vagyok fáradt, hanem tavaly nyáron voltam. Nekem akkor kellett volna visszafognom magamat.
Neked azért vannak rendezőid. Az évek alatt megtaláltátok egymást. Verebestől Novák Eszterig. Ráadásul te energiákat is fektettél a saját pályádba. Nem hagytad magad. Figyeltél, résen voltál. Meg is találtak a munkák. Most mit aggódsz?
– A színészi életem túlnyomórészt vidéken telt, és a rendezőim is ott dolgoznak. Hiába szeretnék én villamossal vagy metróval próbára járni, ha az én közegem mindig minimum száz kilométerre él tőlem. Hogy pihentessem magam, hogy figyeljek a szervezetem intelmeire, ha utaznom kell ahhoz, hogy dolgozzam?
Nem lehet nem dolgozni?
– Átmenetileg lehet. Egy ideig. De nem végleg! Nem bírom azokat a kollégákat, akik a húsz évvel ezelőtti sikereikből élnek. Kit érdekel a Máli néni? Volt, kész. Az érdekel, hogy mi lesz. Meg a Csütörtöki érdekel, amiben éppen benne vagyok.
Különösen most, hogy tulajdonképpen nem is vagy fáradt.
– Hát persze. Hiszen tavaly kellett volna pihennem. Most minek? Most nem vagyok fáradt. Semmi bajom. Látod, hogy semmi értelme sincs az interjúnak. Tudod mit, tégy úgy, mintha csak kint felejtetted volna a mikrofont. Aztán nézzük meg, akkor mi lesz belőle.

Fotók: 1. Koncz Zsuzsa, 2. Éder Vera, 4. Strassburger Alexandra, 6. Benda Iván

Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember