Schiffer János
Kedves barátaim! Tisztelt színházbarátok! Fontos helyen állunk, amelyet rövidesen a lepel alól előbukkanó szobor jelöl majd számunkra. A pesti Broadway-nek nevezi a szakma, az itt lebzselő bohémek és lassan a közönség is ezt a helyet. Miért nem a tengerentúli nagyváros híres utcáját nevezik broadwayi Pestnek? Ugyanis ami itt született, műfajt teremtett, a legtöbbször a maga egyedi és utánozhatatlan módján. Itt született a kabaré, a pesti kuplé, az operett és Kelet-Közép-Európa első zenés játéka, a magyar musical. A Nagymező utca és a környező utcák a magyar színházművészet múlt századi történetének korántsem néma tanúi. Hol is állíthattunk volna emléket a színészeknek, a számtalan színházcsinálónak, színházi embernek, írónak, rendezőnek, zeneszerzőnek, a kabarétréfák poéngyárosainak, a statisztáknak, öltöztetőknek és jegyszedőknek, a kóristáknak és a primadonnáknak, a tragédiák hőseinek és a táncoskomikusoknak, a bohócnak, ha nem itt? Itt, ahol békésen élt egymás mellett a színház, a revü, a cirkusz és a kabaré.
Budapest, túlzás nélkül állítható, a színházak városa. Évente hárommillióan sietnek esténként errefelé, kezükben lobogtatva a színházjegyet, és tülekednek a szünetben a büfé, a végén pedig a ruhatár előtt. Sokak szerint még sincs hálásabb és értőbb közönség, mint a pesti, amelyik fél szavakból, a cinkos összekacsintásokból máris beavatottnak, a játék részesének tekinti magát. S bár évről évre újabb házak falán jelöli tábla jeles színművészek egykori otthonát, nincs egy hely, ami előtt mint a színház „szentháromság” szobránál tiszteleghetünk. Talán nincs is nehezebb, mint lerajzolni a szelet vagy megmintázni az „ismeretlen színész” szobrát, pedig a komédiás igazi arcát csak kevesen ismerik. A színészmesterség lényege az állandó átváltozás. A színház lényege a múló pillanat varázsa.
Ezt a szobrot, Stremeny Géza alkotását, a Színház szobraként avatjuk fel, de a pesti emberek holnaptól már Hofi-szoborként fogják emlegetni. S nem azért, mert e furcsa fordított tükörben ő néz szembe Yorickka. Hofi az a színész volt, akinek alakváltozásai sohasem fedték el a közülünk való kisembert, aki helyettünk mondja ki az igazat. Zabolátlan volt és szabad szájú, de sohasem volt indulatos és gyűlölködő. Ez a szerep nem állt jól neki.
A butaság, a képmutatás, a pöffeszkedés, a nagyképűség és a hazugság ellen a derűvel, a harsány nevetéssel, helyenként gyilkos humorával harcolt. S most e szoborban felfedezhetjük, hogy képes vigyorogva nézni a halál szemébe. A komédiának és a tragédiának ez a bonyolult egymásba fonódása és ma már visszafordíthatatlan áttűnése volt Hofi legnagyobb titka. A színész, ha előadás előtt elhalad erre, aznap másként fog játszani.
Mi sem tehetünk mást, mint körbejárjuk, megcsodáljuk, felidézzük poénjait, eldúdoljuk valamelyik dalát, azután sietve bemegyünk valamelyik színházba, sírunk, nevetünk, és megpróbálunk lazítani.
|
|
