Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2018. február 23. péntek    Mai névnap(ok): Alfréd, Alfréda  
   
SZÍVEMBEN EGRI A REMÉNY - avagy a Halleluja Egerben
Kornis Mihály
Zeitstück, mondta, mint hallom, a Halleluja legutóbbi zalaegerszegi bemutatója után, az egyik színházi fesztiválon a darab rendezőjének korunk reprezentatív magyar színikritikusa. Ugyan, Tasnádi úr, ezt hozza ide, minek játssza? Zeitstück. Más szóval: napi érdekesség, nem irodalom. Mindenesetre Egerben tavaszszal azért nekirugaszkodnak, megpróbálják újra eljátszani – de hogy minek? – Anger Zsolt rendezésében, aki tanítványom volt a Színművészeti Főiskolán.
Abban az osztályban, ahova ő járt, s ahol szintén dramaturgiát és műelemzést tanítottam, és amelyiket még Horvai István, áldott emlékű kollégám és rendezőm, minden idők tán valóban legsikeresebb magyar színészpedagógusa tanított, s aztán az utolsó 20 év legerősebb színészosztályának bizonyult – a hallgatók közül Fekete Ernő, Schell Juci, Marozsán Erika, Kamarás Iván és Hajdu Steve neve jut hirtelenjében eszembe, de csak azért, mert már öreg vagyok –, Sinkó László pedig a Halleluja példáján tanította az osztálynak a lényeget: a színészmesterséget, mindvégig. Tessék csak elképzelni. Nekem ezt egyszerűen meg kell rendezni, tanár úr, mondja Anger a telefonba a minap, mikor felhív. Most nagyon jó egri társulat van kialakulóban, és anynyit beszéltem már nekik a Hallelujáról, hogy adjon rá engedélyt a tanár úr, hogy megcsinálhassam!
Jólesik.
Tényleg, nekem is rémlik, legalább két vagy három osztályvizsgát láttam a darabomból, mindenki játszott benne mindent, de Schell játéka volt a legérettebb, az általam látott Démétér-ábrázolások közül – a Hallelujában az istennőt Demeternének hívják – az övé állt hozzám a legközelebb, igaz, a Sinkó által rendezett előadásokban nem neki kellett eljátszania a fiatal lány, Persephone – a darabban Cicának hívják – szerepét is, úgy mint a Zsámbéki–Fodor Géza-féle változat 1981-es előadásában Bodnár Erikának, ami viszont káprázatosan költőivé tette az alakítást. És most felhív az Anger, aki az Apa-figurákat játszotta legalább három évig – vagy minden fiú játszotta az összes szerepet? –, és engedélyt kér. Nem tudtam, hogy az írótól engedélyt kell kérni a rendezőnek, legföljebb a színháznak, engem általában már csak az igazgató után szoktak felhívni a rendezők, „úgy döntöttem, megcsinálom”, vagy „hajlandó vagyok nekiállni, de te ne szólj bele”, miután általuk az értesítésemmel megbízott igazgató bácsik felhívatnak a titkárnőjükkel, aztán átveszik a telefont, s szólnak: „színházunk úgy döntött, a műsorára tűzi”, és megvitatjuk, hogy most a próbafolyamat idején bejöhetek-e a színházba, beszélhetek-e bármelyik színésszel, az olvasópróbán felolvassam, illetve ne olvassam-e fel, „ha lehet”, a színészeknek művemet.
A Vígszínházban ez persze nem így volt, de a Vígszínház az külön történet. Majd máskor. Attól tartok, mindarról, ami a mai magyar színházzal kapcsolatos, „majd máskor” óhajtok értekezni. Örülök, hogy darabjaimat játsszák, de világéletemben rosszul éreztem magam a nézőtéren. Sose tetszett a végeredmény szívből, igazán. Nem ők nem tetszenek, hanem én saját magamnak. Vagyis én mindig azt érzem, hogy mást írtam meg, mint amit a színpadon látok. Zsámbéki zseniális, 1981-es rendezését, Agárdy, Márton Andris, Sinkó, Bodnár és a koldusstatiszták tündökletesen nagy játékát is úgy néztem, mintha valaki más írta volna. Attól tudtam szinte az összes zsúfolt házat végignevetni, amit a hatalom nagy kegyesen megengedett. Harmincnégy előadást engedett meg három év alatt. A pártlap kritikusa kegyetlenül lehúzta. Koltai Tamás, a pártlap másik színikritikusa tíz év múlva ünnepélyes külsőségek közt nyújtotta át a Halleluja négy alkotójának, köztük nekem is, a Kritikusok Díját. Nincs jelentősége. De nincs jelentősége annak se, amit én látok a saját előadásaimon. Csak a közönség számít, senki más. Aki darabot ír, annak el kell viselnie nemcsak azt, hogy kritikákat írnak a munkájáról, de még azt is, hogy autentikus előadások születnek a szövegéből. És oda bizony elmennek a nézők. Pirosra tapsolják a tenyerüket. Ez már csak vele jár.
Abból lehet szépen megélni – Angliában. Nálunk egy-egy vidéki bemutató, fél évig játszott mű olykor még kerek százezer forintot is hoz a konyhára. Ami 20 előadás esetén esténként ötezer csengő magyar forintot képez, abból minden előadás után is meg lehet vacsorázni a helybéli fogadóban. Vonatköltségre, igaz, nem telik. Na, de majd másképpen lesz mostan, másképpen lesz végre, leszállott a páva a vármegyeházáról, új törvények vannak, tanár úr, lelkesít Anger, Katona József-pályázat, majdnem biztos, hogy nem is jár rosszul, hogy ha megengedi nekem, hogy a stúdióban megcsinálhassam.
Egy tömegdrámát? – kérdezem fulladásos lélegzettel, felcsúszó hangon, hát „a fekete vonat” közönsége, amelyik a második részben lép színre, a darab kulcsjelentében, ha ők nem öntik el a színpadot, ha nem egymás hegyén-hátán hemzsegnek az emberek a színpadon akkor, ha a nézőnek nem az az érzése, hogy az emberek tömegei mintegy a falból kelnek ki, mivel Kelet-Európában még a falnak is füle van, még a vér is spriccel… De hát azért van a stúdió, tanár úr, nyugtat meg Anger, ott majd a kevés is milyen soknak látszik.
Azt nem teszi hozzá, de mindketten tudjuk, hogy nem csak nálunk, Magyarországon, de a világban sokfelé igényes prózai darabot nagyszínpadon már nem játszanak. Nem csak azért, mert a nézők csakis zenés látványosságért fizetnek ki annyi pénzt, amennyibe egy nagyszínházi produkció és a fenntartása kerül. De prózában (egyelőre) nem lehet becsapni a nézőt hangerővel, fényvillámokkal, nincs hi-fi sound, a közönség unatkozik, a színészek üvöltöznek.
Azért van a stúdió.
Ott közel még megterem a dionysosi mámor. Sok jó ember kis helyen is elfér. A művészet meg szinte varázsütésre felragyog.
Hogy érted azt, Anger, hogy meg kell rendezned, kérdem enyhültebben.
De nem is hagyom válaszolni, engem az összes befolyásos magyar színikritikus rühell, le fogják húzni az előadást is, ezt előre borítékolom. Az én műveim értéktelenek. Csak érthetetlen okból nem buknak meg soha. A Körmagyar is milyen szar volt. A Kozmáról, vagy a Shakespeare-átiratomról (Sok hűhó semmiért, 2000) már nem is beszélve. Jellemző, hogy ötödik éve játssza a Vígszínház, táblás házakkal. Hogy lehet az?
Titeket is sárba rántanak majd, meglátod.
Tanár úr, nekem a Halleluja az életem része, mondja Anger Zsolt, hajlandó lenne eljönni legalább a bemutatóra? Nem, felelem habozás nélkül. De nem a kritikusok miatt, magyarázom neki, hanem újabban tényleg rosszul leszek a színházban, mikor be vagyok zárva a nézőtérre. Általában ki akarok menni. Gondoltam, mondja Zsolt. Olvastam a Színházi dolgokat. Még mindig olvasom. Minden este olvasom. Nekem a tanár úr még mindig a tanár úr. Akkor is megcsinálom néhány barátommal, ha nem engedi. Csak akkor nem mutatjuk be.
A beszélgetésnek ezen a pontján, mi tagadás, elgyengülök.
Ez a dúvad külsejű fiú, aki egyébként érzékeny és komoly kérdésekben szimpatikusan törékeny intellektuel, monológokból idéz: kívülről tudja a Halleluja összes szerepét, és tényleg, elég sokat még a Színházi dolgokból is. Jól van, mondom, idefigyelj, ha a színház megengedi, hogy se a bemutatóra ne jöjjek el, se egyetlen előadást meg ne nézzek, én boldogan meghívom a darabomban játszó társulatot premier után akármelyik nap – akár rögtön! – a pesti szobámba, hogy jó alaposan megbeszéljük az egészet, meséljétek el, hogy mit szólt a közönség, mit éreztetek munka közben, és utána, az előadásokon, azon kívül, ha gondolod, hogy van értelme, mielőtt megkezdődnek a próbák, leutazom Egerbe és felolvasom a társulatnak a darabot. Hogy lássák, pontosabban, hallják, mit gondolok én erről a darabról és a szerepekről. És az előadás ritmusáról. És aztán nem szólok bele többet semmibe.
Jó! – kiáltja Anger. – Ez nagyon jó, le fogom vinni a tanár urat! – és már tervezgetünk is, lázasan-boldogan, és érzem, hogy azt a darabot is, ami most alakul a fejemben, meg a másikat, ami a fiókomban hever, töredékekben, meg fogom mutatni neki.
És aztán, mikor már letesszük a telefont, átfut bennem: már megint Eger. Hm. Megállás nélkül. Az élet egy csodálatos történet, lélegzetelállító fordulatokkal. Ebben az évben újra és újra jelentkezik Eger. Bennem és körülöttem eger van, ez már egy névszói fogalom bennem, nem is városnév. Az évem úgy kezdődik, hogy újra olvasom az Egri csillagokat, a könyvet, aminek a hatására megtanultam olvasni, 6 éves koromtól szokásommá lett az állandó olvasás, ez a regény életem meghatározó élménye. Írói stílusom, ha jól tudom, még senki által fel nem fedezett, titkos pincéje is Gárdonyi Géza elbeszélés- és dialógus-technikája. Úgy vagyok magyar, ahogy Gárdonyi megtanított rá. És az is maradok mindaddig, amíg Gárdonyi könnycsepp-tiszta hazafisága kihallható számomra az Egri csillagok álmából. Vagyis amíg a földbe le nem tesznek. Ez a könyv nem a mai, lózungok hátára dobott, rablott magyarságról szól, hanem az örökös veszedelem közepette is győztesnek született hűségről és a reményről – és a kettő összefüggéséről. Az egy helyről valók közös szerelméről. Nemecsek Ernő, Nyilas Mihály vagy Ottlik diákhőseinek szívében élő Magyarországát az egri diadal mítoszában alapította meg Gárdonyi Géza. Vörösmarty és Kölcsey lelkének honában, József Attila és Radnóti előtt.
Hogy az Egri csillagok történelmi igazságát tekintve mese?
Az élet is csak egy mese.
A minap felhív Alexander Brody, a nagy író hasonló nevű rokona, hogy ő azt szeretné, Egerben ültessek el én is egy facsemetét Bródy Sándor szobra körül, a Múzsák Ligetében. Faludy György, Esterházy Péter és Csányi Vilmos már megtette. A legnagyobb szerelmeim közül számos egri lány volt, mondom zavaromban a felkérésre Bródy Sándor úrnak, a mainak, egy elegánsan és sziporkázóan szellemesen társalgó, bűbájos öregembernek, aki roppant kora ellenére sem tűnik öregnek egyáltalán. Nem sokkal később ott állok egy csodálatos kertben, gyönyörű napsütésben... Nehéz róla beszélnem.
Oly szép volt, mint egy délutáni álom. – Mind közül a legmagasabbra nő a fa, amit az író úr most ültet – szól oda hozzám, mintegy mellékesen, egy kedvesen mosolygó, fehér hajú kertész.
– Honnan tetszik tudni? – kérdem ostobán.
– Onnan, hogy hárs – mondja.
Nyomban eszembe jutnak a Lukács fürdő parkjában álló hársfák, és könny szökik a szemembe. Tudom én, mekkorára nő a hárs. Ha hagyják. Alattuk naponta megfordulok, ők a leghatalmasabb méltóságok Budapesten, valóságos szellemhercegek. Évszázados múzsák. S ez megtörténik velem, vagyis megtörténhet, barátaim között, Bródy Sándor szobra körül, Egerben?
Életemben ritkán voltam oly boldog, mint 2004 őszén Egerben. 1956-ban fogta meg a kezem Gárdonyi Géza, Eger arkangyala, és öreges, nagypapai szeretetével, illetve a prózájával megtanított magyarul és emberül: tündökletes kegy.
Második szülővárosom Eger. A Bródy Sándor Irodalmi Társaság – az egy másik csoportosulás, nincs köze a Bródy unokához – is meghívott már ide két éve, irodalmi estre. Tengersokan voltak. Nagyon szép este volt. Eger, mi- óta élek, csak jót tesz velem. Még a vize is meggyógyított egyszer. S akkor itt a Halleluját is újra bemutatják.
Tégy, amihez kedved van, te kedves egri társulat.
Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember