Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2018. február 23. péntek    Mai névnap(ok): Alfréd, Alfréda  
   
Olaj a tűzre
Sándor Erzsi
Lili határozottan érezte, ahogyan kifut a lába alól a szőnyeg. Nem értette, mi történik vele. Pontosabban, hogy miért nem történik meg az, aminek kincstári leosztás szerint és szerinte is meg kellene. Bámult Olaj nevének megfelelő szemébe, és onnan iparkodott megérteni a helyzetet. Nem boldogult. Olaj ugyanis vágyakozva nézte Lilit, egyenesen kedvtelve, de mondani mást mondott. Ilyeneket, hogy meg kell még értenie magát, meg túl erősek a Liliből érkező ingerek, az ő tempója más. Lili csak fuldoklott a visszanyelt provokatív mondatok tömegétől. Az ő nyelvén bezzeg készen állt az amúgy állítólag a férfiakra kikódolt szentenciák sora: a mi a francra kellene várni, a kit érdekel, mi lesz később, az Olaj sincs fából, mér csinál úgy, mintha nem érezné azt, amit érez.
Lili számára eleddig viszonylag kiszámíthatóan működött a világ, és a színházi közeg ezt a működést csak fölerősítette benne. Ami adódik, arra az ember befizet, mint a vurstliban. Ha szerencséje van, megússza különösebb hányinger nélkül, sőt! Élvezheti is.
Ezért állt most teljesen fegyvertelenül Olajjal szemben, aki látnivalóan nem akarta azt, amit egyébként akart. Ez annyira bonyolult volt Lilinek, hogy csak a rettenetes agymunka miatt nem fakadt sírva. Utólag persze bánta, mert úgy képzelte, a sírása lett volna a legjobb fegyvere ahhoz, hogy Olaj az ágyáig vigasztalja. Nem fért a fejébe, hogy Olaj maximum egy papír zsebkendőig juttatta volna el.
Olajnak szivárványos felhők gyűltek a szemében, ahányszor Lilire nézett. Ezzel is bizonyítván becenevének eredetét. A nézőtéren ülő nők ettől a tekintettől olvadtak rá a zsöllye bársonyára. A színház direktora ennek a tekintetnek köszönhette a bérletszüneti telt házakat. Olaj fényképéért törtek már be színházi vitrint, de még a villanyrendőrnél újságosstand-üveget is. A kár nagyjából harminc darab Film Színház Muzsika volt, mind Olajjal a címlapon. Olaj eközben egy csöndes szavú gimnáziumi tanárnőhöz járt haza esténként, előadás után. Ennél sokkal több nem szivárgott ki a kapcsolat hermetikusan elzárt résein. A tanárnő kötelező jelleggel végigülte a premiereket, balról a harmadik sor hatodik székében, azután hazament. A klubban még sohasem látta senki. Megjegyzést csak egyszer tett rá egy alulinformált segédszínész, de nem érhetett a mondat végére, mert Olaj ökle kente el száján a pontot. A tanárnő adottság volt Olaj mellett. Sokan szerettek volna ilyet a színházban maguknak. Aki úgy van, hogy nem zavar. De mégis haza lehet menni hozzá.
Olaj nem fogadott örök hűséget a tanárnőnek, egyszerűen csak viselte és tudta, hogy hozzá tartozik. A részegségével, a duhajkodásai utáni lelkiismeret-furdalásával, a próbaidőszakok tehetségtelen önostorozásaival. Hozzá tartozott, mint a városhoz, az autójához vagy az öltözőjéhez. A városban több éve élt már, nem is szándékozott elszerződni, az autója is éppen a tizedik évét fogyasztotta. Olaj hálás volt a kocsinak, hogy vitte, a városnak, hogy befogadta. A tanárnő pedig elfogadta Olajt, úgy, ahogyan jutott. Olaj külvárosi bátorságát tisztességgé edzette az eljátszott világirodalmi színpadi hősök sora. Alakították egymást. Olaj a szerepeket, a szerepek meg őt. Olaj felelősséget érzett mindenért, ami az övé lett. Akár szerep volt az, akár használati tárgy, akár a tanárnő.
Lilinek pedig lassan az agyára ment minden, anélkül, hogy különösebben értette volna az okát. Olaj, a tanárnő, aztán saját maga is. Nem tudta pontosan, mit akar Olajtól, csak azt, hogy nagyon. Amikor néhány hete a klubban, minden előzmény nélkül, megérezte magán azt a bizonyos szivárványfelhős tekintetet, még biztos volt a dolgában. Olajt már az első társulati ülésen kinézte magának, ami nem volt nagy kunszt, mert ezzel minden újonnan érkező színészlány így volt évek óta. Lili nem sietett, gondolta, hosszú az évad, Olaj is tehet lépéseket, ha akar valamit. Mert nyilván akar – gondolta Lili.
Azt, hogy Olaj nem akar – el sem tudta képzelni. Lili fejében a világ férfiakra és nőkre vonatkozó része meglehetős egyszerűséggel volt bebútorozva. Nem férjet keresett, nem családot akart, éppen csak jól szerette volna érezni magát. Ehhez a jó étterem, a buli, a premier izgalma, de még az átkínlódott próbaidőszak is ugyanúgy hozzátartozott, mint az, hogy időről időre, hosszabb-rövidebb ideig megosztja az ágyát és az életét valakivel. Lili nem is titkolta, hogy mindkettőt (ágy, élet) átjáróháznak tartja. Vele nem lehetett öszszeveszni, nála édesebb haver nem volt a társulatban. Lili számára Olaj rátévedő szivárványos tekintete semmi egyéb közléssel nem bírt, mint azzal, hogy íme: eljött az ideje. Ennek annyira megörült, hogy még éjszaka összecsomagolta a színházi fővilágosító nála szétszórt holmiját, és mire az másnap délután megérkezett, Lili a kis pakkot a kezébe nyomva haladéktalanul kitessékelte a lakásából: köszi, hogy följártál, de itt az ideje hazamenned. Nem csinálhatjuk ezt a családoddal.
A fővilágosító csalódott volt ugyan, de mégis megkönnyebbülten fogadta az útilaput.
Lili alig bírta kivárni, hogy Olajjal öszszefusson a színházban. Le-föl járkált a liften, a lépcsőházban, a véletlen találkozás reményében. Végül valami ürüggyel rátelefonált a portáról a klubba. Aztán csak összevissza hablatyolt, mígnem Olaj megszánta és felajánlotta, hogy lemegy Lilihez az öltözőbe.
Nagyjából innen kezdődött, hogy Lili végérvényesen elvesztette a fonalat. Olaj nem ugrott rá, nem teperte le, nem kezdett hozzá, ahogyan Lili egész addigi életében megszokott volt. Éppen csak sokatmondóan megcsókolta, aztán rágyújtott és mesélni kezdett. Lili percekig nem értette a mondatokat. Mintha Olaj valami ritka, volapük nyelvjárásban akarna a tudomására hozni bizonyos dolgokat. Lili kapaszkodott az idegen történetbe, és nem tudta, mit kezdjen vele. Néha megfogta Olaj kezét, Olaj békésen tűrte, de beszélgetésen kívül más már nem esett köztük. Nem baj, majd legközelebb, vigasztalta magát Lili. De legközelebb is csak ugyanez történt. Olaj mesélt, Lili néha közbeszólt, megfogták egymás kezét, ültek, majd Olaj kiment az öltözőből.
Harmadszorra Lili határozott kérdéseket szegezett Olajnak, aki nevének megfelelően siklott el a válaszok elől. Nézte a lányt a szivárványos felhőkkel, és mondta azt, amitől Lili lába alól futott a szőnyeg.
Lili tehetetlen volt. Már azt sem tudta biztosan, hogy Olajt akarja vagy győzni akar. Pusztító viharok égették föl maradék józan eszét is.
Az idő tájt a színházi évad Egerben folytatódott. A miskolci bázis bérletestül, mindenestül áttelepedett az egri színház jóval kisebb épületébe. Az élet így jobbára a tájbuszokban zajlott tovább, csakhogy Lili és Olaj délelőtti próbáit az esti előadás után Egerbe írták ki. Lehetett választani az ide-oda utazás és az ottalvás között. Lili választott. Nem volt kérdés. Az egri színház mint valami pária tengette vidéki életét. Érthetetlen tanácsi számviteli és bürokratikus megfontolások az egri társulatot Miskolcra száműzték, és a színházat mindenestül Miskolc leányvállalatának tekintették. Az egri próba így a lehető legrosszabb ötlet volt a direkciótól, mivel Egerben nem volt színészház, csak néhány kamrányi szoba a színház alagsorában.
Ide vágyott Lili és érezte, hogy eljött az ő ideje. Olaj végignyomta a főpróbákat, de a premierre már nem volt ereje ahhoz, hogy hazamenjen, és reggel buszra szálljon megint. A játszók és a másnapi próbálók az egri alagsort választották.
Az egri premier jól sikerült, leszámítva, hogy a miskolcihoz képest csak minden második bútor fért el a színpadon és minden járás a felére csökkent. Az egri premierközönség örült a színháznak, de továbbra is meg volt sértve a Miskolccal való fúzió és árukapcsolás miatt. Az egykori egri színészeket a sajátjuknak tekintették, és kikérték maguknak a miskolci tulajdonjogot. A premierbankett előre várható viharai elől a társulat fiataljai előbb a színház melletti vadásztanyába, aztán a külvárosi pincesorba húzódtak. Idejük volt, csak másnap délelőtt tízre kellett újra embert szabniuk magukból. Olaj kézen fogta Lilit, és az első adandó alkalommal lelépett vele a pincesoron. A társaság addigra már nem volt abban az állapotban, hogy bármit feltűnőnek ítélt volna. Vitte Olaj Lilit a kivilágítatlan földúton, az egyik hegybe vájt pincéig, amelynek bejáratánál magabiztosan vette ki a száradó muskátlis cserépből a pincekulcsot. A pincében aztán magához emelt egy kis demizsont, lerakott a kiszakadt nádszékre egy ötszázast, bezárta maga után a kaput, a kulcsot visszatette a muskátliba, kézen fogta Lilit és visszairányította magukat a színház felé.
Lili szárnyalt. Beszélt összeviszsza, úgy érezte, mintha folytatódna vele az esti Szép Ernő-premier. Olaj jó végszókat adott, Lili tökéletes alakítást nyújtott – gondolta, bár fogalma sem volt arról, Olaj miket beszélt. Késő éjszaka értek vissza a színházhoz, ahol az éjszakai portás morogva adta át nekik a kincstári ágyneműt.
Aztán eltévedtek a színpad alatt. Az egri színház alagsora egyik folyosóból a másikba futott, az alvókamrák legkisebb esélye nélkül. Ha nem lett volna szétszedve az esti díszlet, minden további nélkül beleköltöztek volna, de a színpadi szalongarnitúra egymásra hányva álldogált az öltözőfolyosón. Olaj szorgalmasan kortyolgatott a demizsonból, néha Lili is, mire végre egy vasajtón át még lejjebb jutottak a színház gyomrába. Az volt, gyomor valójában is. Fejük felett méternyi átmérőjű, fóliába bugyolált csövek futottak, amelyek nem kerülték el az apró hálóhelyek mennyezetét sem. Az egymás melletti helyiségek Lilit megnyugvással töltötték el. Biztonság kedvéért azért Olajhoz simult, és bár az ágynemű cipelése nem tette szabaddá egyik kezét sem, a hasa körül mégiscsak megérezte azt, amiben amúgy is biztos volt. Olaj készen áll az éjszakára.
Az ajtókhoz nem volt kulcs, csak be kellett nyomni őket. A szoba mindössze a mennyezeti csövekből, egy mosdókagylóból és egy ágyból állt. Olaj hajbókolva engedte maga elé Lilit az ágyneműkkel. Aztán megvárta, amíg a lány elrendezgeti az ágyat, ivott még egy kis bort, majd jó éjszakát kívánva magához vette az ágyneműjét és átment a saját szobájába.
Lili gyomrában megkötött a beton. Semmilyen általa ismert és a helyzetre alkalmazható mondat nem jutott az eszébe. Legfeljebb annyi, hogy ez most nem történt meg. Pedig megtörtént. Aztán csak ült az alvókamrában, a frissen megvetett ágya közepén, hallgatta a feje fölött elhúzó, vastag csővezetékekből jövő dörmögést, és érezte, amint magába darálja a színház, mint egy evőgép. Végérvényesen.
Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember