Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2018. február 23. péntek    Mai névnap(ok): Alfréd, Alfréda  
   
Örökre Egerben
Szigethy András
Délelőtt volt. Pontosan emlékszem. Fényes délelőtt volt, amikor megvettem a könyvet a Széchenyi utcában, és hazafelé tartottam vele abba a Hadnagy utcai kilencemeletes épületbe, melynek a legfelső szintjén laktunk, egy mosókonyhában. Jó hely volt. Szerettünk ott. Tulajdonképpen ez volt az első önálló lakásunk. Egy mosókonyha. Egerben. Közös otthon.
Nekem pedig az első napilapos állásom, és a főszerkesztőm addig járt az akkori hivatalosságok nyakára, amíg szabályosan meg nem kaptuk ezt az egy helyiséget lakás gyanánt. Egy mosókonyha a város fölött, esténként tele barátokkal és boldogsággal. Több mint harminc évvel ezelőtt.
Szóval kezemben a könyvvel átvágtam az évszázados platánokkal, gesztenyéssel teli hajdani Népkerten, és a Nap olyan ellenállhatatlanul ragyogott, hogy leültem az egyik padra.
Felütöttem a könyvet, amit magam sem tudom, miért vettem meg, de úgy emlékszem, senki nem ajánlotta, nem is hallottam felőle, a szerzőjéről sem. Csak a címe. Valahogy a címe nem engedett el a kirakat elől.
Száz év magány.
Felütöttem.
És azon nyomban leterített az első mondat.
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.”
Leeresztettem a könyvet, fölnéztem az évszázados platánok lombos csúcsaira: hogy tud valaki ilyen első mondatot írni?
És aztán a többi. Egymás után dőltek ki a könyv lapjaiból a csodák, hömpölygött a mese, amiről később megtudtam, hogy mágikus realizmusnak hívják. Ezt sem tudtam akkor, és sok mindent nem tudtam, csak azt, hogy egyszer, valamikor szeretnék ilyen mondatokra képes lenni. Mindenesetre a platán alatti padról átültem a sörkertbe, és estig kiolvastam Gabriel García Márquez könyvét. Aztán hazamentem, megkérdeztem a feleségem, hogy mennyi pénzünk van, és másnap vettünk húsz kötetet a Száz év magányból, hogy osztogassuk a hozzánk járóknak.
Az elsőt Zolnay Palinak adtuk, aztán szép sorjában az arra érdemeseknek, de arra vigyáztunk, hogy két kötet mindig maradjon, mert esténként egymás mellett fekve, versenyt olvastunk kedvenc mondatainkból. Akkor még nem is sejtettem, hogy miért ismétlem annyit az indián szavait, aki váratlanul megjelent Macondóban az ősi ház előtt, és csak annyit mondott: „A Király temetésére jöttem.”
Hosszú évekkel később gyönyörű feleségemnek először műgondos, kalligrafikus írásán vettem észre, hogy valami megváltozott. A betűk rajza folyamatosan romlott, a sorok átkószáltak egy másik dimenzióba, egy másik világba, aztán egy szép napon, a kórházi ágy szélén ülve már nem tudtam elolvasni a nekem küldött levelet. A szépséges szürke szemű utána költözött az írásnak.
Száz év magány jött mindennap. A Királyt, aki vonzásával egybetartotta ifjúságunk csillagos égboltját, eltemettük. „A sebészkés az orvostudomány kudarcának legékesebb bizonyítéka” – leltem rá megint egy mondatra, amit megint Márquez üzent Juvenal Urbino doktorral a Szerelem a kolera idején-ből. De ez már akkor volt, amikor jóval többet tudtam mindenről, arról is, milyen könnyű a boldogságot átaludni. És már nem akartam jó mondatokat írni.
Csak élni, vagy élni se, csak lenni és néha olvasni.
Aztán már olvasni se, semmi újat. Csak a régi sorokat. A múlt volt egyedül biztos. És a mondatok a csodákról. Vártam a csodát.
Szüntelenül a csodát vártam. Már csak a csodában bíztam.
Hogy majd a szicíliai Terrasini faluvégi bárjának tenger fölé kilógó teraszán egyszer csak megfordulok, és ott áll szőke mosollyal. Hogy a krétai halászfalu utcájában a délibábból hirtelen elém materializálódva azt mondja: hát persze, hogy nem történt meg.
És vissza Egerbe éjszakánként az ország másik végéből, megállva egy Hadnagy utcai kilencemeletes előtt, fölfelé bámulva, hogy igen, hátha ott van ugyanúgy a mosókonyha, és benne ő.
Csak Márquez meséiben bízhattam. A valóságon túli mesében, ami maga a valóság. Csak abban. Semmi és senki másban.
Mert hiába cserélődtek a helyszínek, a lakások, az ágyak, Márquez továbbra is ott volt, karnyújtásnyira a polcon, mindenre és minden ellen való szerként. Márquez volt az elixír.
És ő súgta a fülembe egy titkokkal és gonosz italokkal terhes estén, amikor az argentin lány fáradhatatlanul rakosgatta, dugdosta el előlem a poharakat, azt mondva: vissza kell térni.
Szó nélkül tolta elém Márquez könyvét, aki azt üzente egy katalán tudós sorsával, hogy föl kell számolni mindent, és úgy visszatérni. Megint rátalálni egy régi útra, amelyen, míg csak vagyunk, járunk. Saját álmaink színeihez. „...és megadva magát a tartós tavasz utáni sóvár vágyának, visszatért mediterrán szülőfalujába.”
Így tértem vissza én is. Újra mediterrán lett a világ. Újra szerettem volna jó és igaz mondatokat mondani és írni.
Újra hinni akartam a mondatok erejében. Hinni a mesében és a csodákban. Valóságot élni, és hinni a valóságon túli realizmusban. Hinni az összeilleszthetetlenségek összeilleszthetőségében.
Összeilleszteni egykori bátor semmit nem tudásomat hatvan év megtapasztalásával, a mosókonyha karnyújtásnyi boldogságát a világ boldogtalanságával, Egert Cartagena de Indiasszal, Márquez maga választotta lakóhelyével, a házzal a Santa Clara-kolostor udvara mellett, az örökkön sóvárgott tengerparti várossal.
Összeilleszteni az összeilleszthetetlenségeket: a helyben maradás biztonságát a repülés vágyakozásával, egy szürke szempár szerelmetes rajzolatát rávetíteni egy fekete pillantású értem aggódásra.
Megtanulni békét kötni a kibékíthetetlennel. Élni tovább, amikor kiköltözött mellőlünk az élet. Megtanulni visszatérni és maradni, akik voltunk, úgy, hogy már semmink sincs abból, amik voltunk. Tudni, hogy nem tudjuk: melyiket álmodjuk, Egert vagy Cartagena de Indiast. Tudni, hogy csak a csodákra képes mondatok maradnak meg utánunk.

Fotó: Kaiser Ottó

Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember