Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2018. augusztus 16. csütörtök    Mai névnap(ok): Ábrahám, Áhim  
   
Most a Máté...
Csáki Judit
Járok-kelek, és közben hetek óta azon töprengek, hogyan is bírnám két sírás közé begyömöszölni ezt a szubjektív portrét, ami látszólag Máté Gáborról szólna, a színészről, a rendezőről, a tanárról – de közben persze leginkább az elmúlt huszonöt évről szólna, ami az ő pályája, nagyjából, meg az enyém is, nagyjából. Ez viszont minimum könyv. Vastag.
Két sírás, ez a keret. Valamikor réges-régen, még 1981-ben bemutatták az azóta legendává öregedett Marat/Sade-ot, Peter Weiss drámáját Kaposváron – na, abban volt az első sírás, a legvégén. Máté Gábor mint Kikiáltó állt a színpad közepén – ballonkabátban, emlékeznek? –, a kezében tartott egy kockakövet (lásd Sípoló macskakő és egy bonyolult, rétegzett szimbolika), se letenni, se eldobni nem bírta, és akkor csöndben zokogni kezdett, rázkódott nemcsak a válla, de az egész teste, és közben mögötte a háttérfüggöny a Corvin közt ábrázolta (egyszerű, átlátható szimbólum).
A másik sírás friss, mostani; és bár ez is szinte hangtalan, mégis, mintha a fülemben visszhangozna azóta is. Iaszón sír a Katona József Színház Médeia című előadásában, megint majdnem a legvégén. A hajdani fiatalember talán a reményeit, a jövőjét siratta – ennek a mostani középkorú, meglett férfinak pedig nincsen jövője, azért sír. A múltját, az életét – azt siratja.
Két férfisírás, mélyről felszakadó, lassú, felkavaró. Nem egyforma, nem ám: közte van az a bizonyos sok év. A sírás az egyik legnehezebb színészi feladat. Persze, vannak mindenféle praktikák, de hát gyatra színész az, aki azt hiszi, hogy a közönség nem látja, honnan jönnek a könynyek: reflektorból, krémből vagy a lélek mélyéről.
Máté Gáborhoz úgy tartozik hozzá a színház, mint a keze, lába, feje: magától értetődően, természetesen. Olykor van egy-egy filmes flörtje, de alapvetően hűséges és kitartó: mindössze két színház lenne bejegyezve a nem létező munkakönyvébe. A kaposvári és a Katona. Az első, mondjuk, az „érettségiig” vitte el őt, fölnevelte, megcsinálta, dédelgette, kihívásokat teremtett neki; a második az ő „egyeteme”, olyan egyeteme, ahol egyszerre tanul és tanít.
A harmadik meghatározó hely az életében amúgyis a hivatásos tanítási hely, a főiskola (egyetem), ahonnan kirajzottak már azok a fiatalok, akik tőle (is) tanulták a szakmát.
Elég nagy mázli egy ilyen életrajz manapság, amikor lassan nincs hová menni egy kezdő színésznek: Ascher Tamáson, Babarczy Lászlón, Székely Gáboron és Zsámbéki Gáboron érni színésszé, Ács Jánossal, Gothár Péterrel együtt vágni neki a pályának, Kaposváron kezdeni a rendezést, aztán folytatni a Katonában – mi ez, ha nem Isten tenyere?!
Az út – rendben van. Ascher rendezésében Hamlet – erre a fekete öltönyös kortársamra jól emlékszem, végigdőlt valami dobozszerűségen, és fürkészte a fentet, mintha onnan várna választ –, aztán Zsámbéki rendezésében jóval később Claudius – mindent tud már, és mindent jobban tud, intrikus, okos és nagyon értelmiségi.
Vagy: Ács János felejthetetlen kaposvári Szentivánéji álom-rendezésében Lysandert játszotta, a hebehurgya szerelmest, aztán majd’ másfél évtizeddel később Gothár Péter Katona-beli előadásában Oberon volt, a tündérkirály; fanyar, rezignált uralkodó, megint csak értelmiségi.
És miközben (szintén évekkel ezelőtt) a Vígben néztem a Máté rendezte Hermelint, a felejtés mély kútjából lassan úszott felszínre egy kép: még tán egyetemistaként utaztam Kaposvárra megnézni őt a Hermelinben, Pálfy Tibor szerepében.
Szóval az értelmiségi. A pasas a szomszéd utcából: ismerjük. A szellem, az ész iránti mély elkötelezettségét, kicsit hűvös megfontoltságát, roppant teherbírását, leplezetlen munkamániáját. Nemzedéktársunk, olyan zakót visel.
Úgy lett rendezővé, hogy… rendezni kezdett. De akkor már tudós művelője volt a színészetnek – őt nem szokta úgy eltalálni a szerep, hogy azt sem tudja, mit csinál: Máté Gábor mindig tudja, a fejében tudja, mit csinál, és azt is, hogy miért. És ez egyáltalán nem tipikus – kevesen vannak ilyenek. Nemcsak szerepben, hanem viszonyrendszerben, előadásban gondolkodni – hát valami ilyesmi lehet a rendezés, gondolom én, egyebek mellett éppen Máté rendezéseiből. Emlékszem a kaposvári Lenz-darabra, A nevelőre, de sokkal jobban a Katona-beli Müller táncosaira, Németh Ákos darabjára – nem mintha vissza merném keresni, hogy mit írtam róla annak idején...
Ma azt tudom, hogy ha Máté-rendezésre megyek, az az előadás meg lesz csinálva. Nem biztos, hogy olyasmit mond vele, ami engem szenvedélyesen érdekel, vagy amivel egyetértek, de jó esély van rá. A Mauzóleum, Parti Nagy Lajos darabja, évekig volt levehetetlen előadása a Kamrának: analitikus képe a „hogyan élünk?” egyik lehetséges változatának. És persze igazi színészparádé, mert Máté aztán nagyon és belülről tudja, hogyan kell helyzetbe hozni a kollégáit. Voltaképpen ebben – másban aligha – különbözik a nem-színész rendezőktől.
A globális látásmód, a darab-egészben való gondolkodás egészen más formát öltött a Szeget szeggel-rendezésben; az aluljáróban indított előadás az utolsó pillanatban felcsattanó lövésig egyetlen hatalmas ív volt, melynek minden szelete-darabkája mélyfúrásos elemzés után került a helyére. Az alaposság, a szakmai tudás magas nívójú képviselete soha semmiből nincsen kispórolva, amit ő csinál. Sem az alakításokból, sem a rendezésekből. És mindegyiken ott ez a bizonyos el- és összetéveszthetetlen, markáns védjegy: a töprengő, rezignált értelmiségi kézjegye.
Bicska Maxiként is szerettem: slemil, furmányos és nagyszabású csirkefogó volt, és csöppet sem a szimpá- tiánkra játszott, sokkal inkább arra, hogy rá fogunk ismerni a figurára, hiszen annyi van belőle, és mind itt járkál köztünk. És ha a profi, a vérprofi szerepformálásokra gondolok, hosszan sorolhatnám: Cléante a Tartuffe-ből, Jörgen Tesman a Hedda Gablerből, és hát a legutóbbi, a Sabelszkij az Ivanovból. Nem: ez több is volt annál.
A rendezések közül persze, A talizmán: micsoda aprólékos munkával kidolgozott könnyedség. Vagy a Molnár Ferenc-sláger, a Játék a kastélyban – azzal az ügyes ellenszéllel, amit kavart. Vagy a nagyszerű Handke-némajáték, Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról – ez volt a címe, és ugye, mindenki emlékszik, micsoda színészóriások léptek ott színpadra…?
Finom kis előadás volt a tanítványokkal, a mára már itt-ott neves és foglalkoztatott színészekkel készített Dylan Thomas-opus, A mi erdőnk alján; némi pátosszal azt is mondhatnám, nemzedékek fogtak kezet benne. És két éve Az idióta – szükségszerű találkozás Dosztojevszkijjel –, amit kétszer néztem meg, hogy egyszer mindent lássak benne.
Mondom, hogy minimum könyv kellene…;
És most a másik sírás, a Iaszóné. És előtte a Médeiát csillapítani próbáló hegyi beszéd. A menekülő férj racionális érvhalmaza. Az okos, de momentán érzéketlen férj kínos magamentése. Máté Gábor magára tapasztja tekintetünket: ilyen nincs, mondaná az ember, ha meg tudna szólalni. Hisz épp tegnap, tavaly vagy tíz éve hallottuk, láttuk már ugyanezt mind, akik valaha valahol megpróbáltunk élni valakivel.
Iaszón megszabadul Médeiától. Pokoli árat fizet érte: a mindent. És ez, ez a minden van benne ebben a megrendítő férfizokogásban.

Fotó: Koncz Zsuzsa

Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember