Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2018. május 24. csütörtök    Mai névnap(ok): Eszter, Eliza  
   
ÚJ NÓRÁRA VÁRVA - Egy mondat Takács Katalinról
Koltai Tamás
Pizsamában, slafrokban jelenik meg a Három nővér Olgájaként, fején kötött sapka, szerepbeli kora éppúgy meghatározhatatlan, mint társadalmi helyzete, külleme nem mondható elhanyagoltnak, nem árulkodik nélkülözésről, de jól szituáltságról sem, Alföldi Róbert Csehov-rendezése az első (hosszú) percekben bizonytalanságban hagy az alapinformációkat illetően, kérdéses, hogy hol és mikor játszódik a darab (valójában az is, hogy melyik darab, főleg ha valaki nem tudja, mire ült be a nézőtérre, de van drámatörténeti tapasztalata), Takács Katalin leginkább egy jobb napokat látott úriasszonyra emlékeztet, aki jelenleg viszonylag szűkös körülmények között él két hozzá hasonló nővel (ők a másik két nővér), velük együtt téblábol egy gázsparhelt körül, egyikük ócska kávéfőzőben vizet tesz föl, várják, hogy kifőjön a kávé, különben a nagy fekete semmiben üldögélnek, téren és időn kívül, ami lehet a tegnap, a ma vagy akár a holnap, a Prozorov nővérek fölött elmúlt az idő, visszatekintenek a történetükre, belépnek a múltjukba, és öszszekacsintanak vagy összenevetnek fölötte, hol gúnyosan, hol keserűen, Olga közöttük a legrejtélyesebb, ő a múlt nélküli asszony, húgainak legalább van kire emlékezniük Csehov szerint, Másának a férjére és a szeretőjére, Irinának párbajban elesett vőlegényére, de Olgáról már „a maga idejében” sem tudtunk semmit, legföljebb, hogy tanítónő, aki iskola-igazgatónő lett, de az, hogy lett volna magánélete, nem derül ki, Takács Katalin egy eseménytelen élet tapasztalatát sűríti a figurába, „milyen szép az élete a tanárnak, aki gyerekeket tanít”, mondja Irina, mire ő alig észrevehetően megrázza a fejét, ez már a munkában eltöltött idő okozta kiábrándulás, a nővérek közül róla biztosan tudhatjuk, hogy végigdolgozta az életét, és tanárként ment nyugdíjba, de fogalmunk sem lehet, hogy ezenkívül történt-e vele valami lényeges,
Takács szikáran, szinte szálkásan, mindamellett bizonyos öniróniával kezeli Olga önmagába zárt, meddő karakterét, a magányra ítélt, mások gondjával törődő, többek között a húgai fölött anyáskodó irgalmas szamaritánusét, aki sohasem bontakoztathatta ki saját személyiségét, titkolta is talán, kicsoda valójában, ennek drámai pillanata, amikor egyszer leveszi fejéről a kötött sapkát, megrázza vörös haját (a föltűnő vörös hajtömegnek kitüntetett szerepe van Takács színészetében), ez a gesztus olyan mozzanatot helyez villanófénybe (groteszk módon a flashback, azaz a visszavillantó történetmesélés keretében), amely nem szokott szerepet játszani a Három nővér előadásain, nevezetesen Olga elhanyagolt, elnyomott nőiségét, amiről eddig semmit sem tudtunk (csak Mása, a feleség föllángoló szerelméről és Irina, a kislány testetlen rajongásáról egy nem létező ideál iránt), Takács egyetlen gesztusa most valaha volt, de elhamvadt vágyakról, szenvedélyekről tudósít megrendítően, végig kell gondolnunk, hogy ez a „dolgozó nő” milyen álmokat temetett örökre magába, amelyekről nem beszélt, de azért nyomot hagytak a lelkében, és amikor fölidézi a közös emlékeket – ő adja Csebutikin doktor kezébe a „mából” azt a bizonyos szamovárt, amelyet a feledékeny vagy cinikus orvos születésnapi ajándékként (nem először és nem is utoljára) szemrehányó nevetések közepette behoz –, nyilván a saját titkolt emlékei is fölhorgadnak, de kopogó, karcos mondatokba, gunyoros rezignációba zárja őket, csak egyetlenegyszer lázad föl, amikor az egykori tűzvészre emlékeztet, ez az ő saját, személyes emléke, föllocsolja benzinnel a padlót, meggyújtja a tüzet, ez dermesztő perc az előadásban, összeér múlt és jelen, valódi és fölidézett cselekvés, eredeti darabtest és keretjáték, illusztráció és tett, hirtelen nem tudni, nem arról van-e szó, hogy Olga, a nyugdíjas tanárnő révedezés helyett magára és a húgaira akarja gyújtani a lakást, itt kis időre egymásba érnek a szerepek, a saját fiatalságát eljátszó Olga és az Olgát eljátszó színésznő szerepe, ez az előadás drámai közepe, hogy úgy mondjam, a gyújtópontja, innen már muszáj végigcsinálni, akár akarják, akár nem, és Takács Olgája az, aki ezt leginkább érzi, tisztában van az emlékezés kegyetlenségével és visszafordíthatatlanságával, tudja, hogy nincs menekvés, odatuszkolja elbúcsúzni a vonakodó Mását az elutazó Versinyinhez, bevégezve ezzel a Tuzenbach halálhírével záródó emlékezéstörténetet, egy kicsit a sors fonalát sodró modern párkák egyikeként viselkedik itt Takács Katalin, még ha visszafelé gombolyítja is föl a végzet szálait, nem úgy a Szentivánéji álomban, Vinkli szerepében, ki az a Vinkli, kérdezhetnénk Zubolyt utánozva, akit most Tompornak hívnak, Vinkli is a fordító Nádasdy Ádámtól kapta új nevét a mesteremberek egyikeként, kis szerep, persze, de Sztanyiszlavszkij óta tudjuk, hogy nincs kis szerep (nem idézem tovább), már hogyne volna, de azt is el kell játszani, Takács elrejti a figura karakterét, sapkát visel a játék kezdetén, hogy eltüntesse a haját (úgy látszik, neki most a sapka a színpadi divat), azt se tudjuk, fiú-e vagy lány (Horvai István, tanára a főiskolán amúgy is igyekezett „fiúsítani” a lányokat), a mesteremberek általában férfiak, viszont a mai színpadon gyakori a nemcsere, és miért ne lehetnének női iparosok is, viszont Shakespeare idején nők nem lehettek színészek, láttuk A szerelmes Shakespeare című filmben, hogyan álcázta magát fiúnak egy lány, hogy színpadra léphessen, gyaníthatnánk, hogy az amatőr mesteremberek is ezt utánozzák, ha Szergej Maszlobojscsikov rendezését látva egyáltalán gyanakodhatnánk bármire, ami realista gondolat, a magyarázat sokkal egyszerűbb, Takács Katalin csak kirázza a hatalmas vörös haját a sapka alól, hogy eljátszhassa az oroszlán szerepét, innen már senkinek se jut eszébe másikat adni neki, pedig női szerepek is vannak a mesteremberek darabjában, mindenekelőtt maga a főszerep, Thisbe, de azt – természetesen – fiú játssza, Takács Vinklije nem látszik csalódottnak, őt tökéletesen kielégíti, hogy benne maradhat a társulatban, nem hiába álcázta magát, mélyítette a hangját, valószínűleg nem jut az eszébe, hogy a szerepek kiosztása előtt alakította a legnagyobbat azáltal, hogy nem ismerték föl (tényleg, kellett volna?, tudták a szaktárs-partnerek, hogy kit hívnak játszani?, mindegy, ennyi lélektan már sok lenne egy Maszlobojscsikov-rendezésbe), Takács igazi társulattag mint Vinkli és mint Takács, teljes erőbedobással játszik, a legjobbját akarja nyújtani főszerepben és epizódban, az utóbbi időben nincs elkényeztetve, az imént említett rendező a haját és a nevetését játszatta az Úrhatnám polgárban, Vidnyánszky Attila már jobban megdolgoztatta a Roberto Zucco nehezen értelmezhető epizódszerepében (a rejtélyes gyilkos rejtélyes rajongójáéban és áldozatáéban), számos hasonlót sorolhatnék még, amelyek mindegyikét megoldja, nem akárhogy, magas színvonalon, mint ami a világ legtermészetesebb dolga egy színész részéről, aki tudja a szakmáját, tud gondolkodni és tud dolgozni (általában az egyikkel is megelégednénk, ő mindhárom képesség birtokában van), ezért is hiányzik az olyan lehetőség, amilyen a Nóra volt, ennek több mint másfél évtizede, Valló Péter pátoszmentes erkölcsdrámát rendezett, ő pedig azt játszotta el bámulatos közvetlenséggel, hogy „a pákosztos, életidegen, butuska asszony rájön, valami másképp van, mint eddig gondolta, tehát tisztába kell jönnie magával, szakítania kell eddigi életével”, ez az újrakezdés morális programja, olvasom nem kis meglepetéssel 1990-ben írt soraimat az ötvennyolcadik előadás után, lám, mit tudott akkor váratlanul a színház, ilyen előadást, ilyen szerepet kívánok Takács Katalinnak, mert megérdemli.

Fotó: Dusa Gábor

Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember