D. Magyari Imre
Pararam-pararam-pararam-pa, parapam-parapam-parapam-pa.
Nagyjából ebben foglalható öszsze a fiatalabbak zenei műveltsége.
Ez Mozart g-moll szimfóniájának (a „nagynak”, mert van egy „kis”, korábbi g-moll szimfóniája is) első öt taktusa, ami oly szívhez szólóan csörög mobiltelefonra hangszerelve. A zenei műveltség mobilon terjed – szigorúan tiltanám a klasszikusok ilyetén meggyalázását. Ezenkívül, ezen az öt taktuson kívül a kamaszok, hacsak nincs zenekedvelő ember, okarinás, karmester a családban, nemigen ismernek mást. Ha az ember zeneszerzőkkel a zenei nevelésről beszélget, arcukból kifut a vér, tekintetük elsötétül, hangjuk elcsuklik: zenei nevelés gyakorlatilag nincs, igaz, másmilyen se nagyon.
Épp ezért nem lehet eléggé örülni annak, hogy Halász Juditnak néhány éve számos és sikeres, gyerekeknek szóló lemez után megint valami nagyszerű jutott az eszébe, a Zenés mesék – Mesés zenék sorozat, s hogy a Hungaroton, annyi jó ügy fölkarolója, vállalkozott a kiadásra.
A mesés zenék a jelen esetben operák. Az opera a köztudatban magasztos és unalmas, fárasztó és álmosító műfajként él, kövér emberek hosszan énekelnek, leszúrásuk után is még vagy fél órát. Erről természetesen szó sincs, mint ezt Halász Judit két lemeze is bizonyítja. Az előzőn Mozart „szerelemről, testvériségről” szóló A varázsfuvoláját meséli el, a mostanin Kodály Háry Jánosát.
|
|
|
|
| |
Kézenfekvő és nagyszerű ötlet, hisz sok opera igazából tényleg mese, olykor egész valószerűtlen cselekménnyel. S némelyikük olyan mese, ami gyerekek számára is érdekes és izgalmas lehet, főleg ha Halász Judit mondja el őket, aki nem csupán a legkiválóbb színésznők egyike, hanem magánemberként is rendelkezik azzal a ritka tulajdonsággal, amit úgy hívunk: báj.
Ez ragyog át színpadi és filmszerepein is – ki ne emlékeznék a Szerelmesfilm Katájára? (Bár: Parapam-parapam… A mozikban Nagy Sándor tarol.)
A CD-k szövegének megformálásában Tóthfalusi István Operamesék című könyve segített, ennek alapján kezdődik például a Mozart-opera története Sarastro és az Éj királynője közti, bonyolult, a felnőtt nézők számára sem feltétlenül világos viszony felvázolásával. (Kell ezt tudni? Bizony nem árt.) Semmi gügyögés, semmi didaktikus leegyszerűsítés sehol: a gyerekeket komolyan kell venni.
Halász Judit érezhetően kedvvel és felszabadultan végzi a magára szabott fe-
ladatot: egészen lenyűgöző, ahogy – hiszen ugye színésznő – megeleveníti, életre kelti a Háry szereplőit (ahogy A varázsfuvoláéit is), a fiatal és az öreg Hárytól a raccsoló Ebelasztin bárón és a kényeskedő Mária Lujzán át a kocsisig, Marci bácsiig. Egyszemélyes, bensőséges, igazi színház, egy bölcs színésznő önfeledt játéka, amivel „mellékesen” ahhoz is kedvet csinál, hogy a kiskorú hallgató beüljön egy valódi nézőtérre, várja a függöny felgördülését, hisz akkor „el lehet felejteni mindent, ami aznap történt”. (Ez nagy vonzerő a színházban.)
A mese során természetesen időről időre zene csendül fel, a művek legfontosabb részei, „slágerei”: Papageno, Tamino, Sarastro áriája, a Tiszán innen, Dunán túl, a Bécsi harangjáték, a Toborzó – a Hungaroton archívuma kimeríthetetlen kincsestár. Még arra is jut figyelem, hogy zenei alapismeretekről vagy a Háry keletkezéséről is szó essék, bemutatva a Kodály és felesége által készített fonográffelvételeket.
Talán sokaknál képesek e lemezek az iskolai nevelés hiányosságait (hiányát) ellensúlyozni. Csak remélni lehet, hogy Halász Judit az opera törékeny misszionáriusaként folytatja a sorozatot – ő még a Nibelung-tetralógiát is képes lenne megkedveltetni a gyerekekkel (szép, szomorú mese). Bár talán jobb, ha annál marad, amire eredetileg gondolt, a Figaro házasságánál…
|
|
