Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2018. február 23. péntek    Mai névnap(ok): Alfréd, Alfréda  
   
Café Pierrot, avagy a legendás bohóc
Antal B. Gábor
Hány olyan vendéglőt ismerünk a fővárosban, mely a 13. század óta álló, és a 18. században pékségként üzemelő házban működik? Hány olyan helyet ismerünk, ahol immár 23 éve – azaz még a rendszerváltáson is átívelően – állandóan kaphatunk fagylalttal töltött palacsintát vagy croque monsieur-t? Sokat valószínűleg nem fogunk tudni említeni, sőt, minden bizonnyal csupán egyetlen név jut eszünkbe: a Café Pierrot.
Tudjuk, ott fenn a Várban. Abban az elvarázsolt, romantikus negyedben, mely bármelyik évszakban és bármelyik napszakban elbűvöl. És persze bármilyen korban. Emlékszünk még, amikor a ’80-as években éjszaka felbaktattunk a Café Pierrot-ba? Már akik voltunk olyan szerencsések, hogy ismertük.

 
És tudtuk, hogy ott éjszaka is lehetett édességeket kapni. Micsoda édességeket ...
Az akkoriban bizony még nem túl ismert vagy gyakori, fagylalttal töltött franciás palacsintát, melynek még csak tanulgattuk a leánykori, igazi nevét: crępe. Ráadásul micsoda környezetben, ahol szólt a zongora ... Az egész olyan megfoghatatlanul nagyvilági volt, de közben barátságos és otthonos. Meg persze kicsi, és bizony mindig többen akartak belezsúfolódni, mint ahányan kényelmesen belefértek volna. De itt valahogy a kényelmetlenség sem volt annyira kényelmetlen. Szinte baráti társaság gyűlt ott össze. Érdemes volt idetartozni ...
Két évtized – és még ki tudná elsorolni, mi minden – után ismét elidőztünk a Café Pierrot-ban. Persze hogy elfogott, sőt, majdnem elsodort a nosztalgia. Mert a mai egyrészt egészen más, viszont teljesen olyan is, mint a régi. Furcsa ellentmondás, igazán nem is tudom megmagyarázni, de valahogy mégis ez az érzés.

 
Maradt ugyanis a stílus, maradt a hely, és persze ami még ennél is fontosabb, a hely szelleme. Pedig szinte a fél ház átépült. Alul, felül, kívül és belül. Éppen 21. századi lett. Rengeteg idő, anyag és nyilván pénz kellhetett hozzá, de leginkább mégis az aprólékos gondosság, az érzéssel való odafigyelés látszik. Csak ez eredményezheti, hogy úgy maradt minden a régi, hogy közben teljesen megújult. Egy szóval: elegáns.
De közben éttermesebb is lett. Felnőtt étterem. Melyben ugyanolyan elegáns az étel- és italkínálat is, mint maga a hely. A választék úgy bőséges, hogy közben nem kell lexikon vastagságú étlappal bajlódnunk. Itt találkozhatunk például azzal a ritka esettel, és egyben örömmel, hogy – a nálunk sajnálatosan elhanyagolt és még többször félreértett – rizotto három különböző változatban, sőt, kiváló, olaszos minőségben is élvezhető. Fantáziával készített vegetáriánus étkek mellett a hagyományos magyar konyha legjobbjai is szerepelnek a kínálatban. A Várban persze az idegenforgalomra muszáj figyelemmel lenni, de sok más ottani vendéglővel szemben a Café Pierrot, ahogyan korábban, ezután sem kizárólag a turistákból akar megélni, hanem inkább az igényes, rendszeresen betérő hazai vendégkörre számít.
Szezonális ételkínálatuk is meggyőző, melyek közül a friss fűszerekkel érlelt szarvasbélszínt szarvasgombás vargányaragun, szalonnás zöld spárgával és burgonyafánkkal a maga valóságában is végigélveztük. És nem kevésbé élvezetes a desszertek csábító választéka is. Annyira, hogy azokból – bár már igazán nem voltunk egy kicsit sem éhesek – kénytelenek voltunk önfeláldozóan többet is megkóstolni. Megérte. A hely specialitásaként megjelenő sárgarépatorta könnyű és kellemes volt, a cappuccino mousse-szal töltött, amarettoszósszal és tejszínhabbal tálalt palacsinta élmény volt, és a creme brulée is – bár a ráégetett cukormáz szerény magángusztusomhoz képest kevéssé „kopogósra” sikeredett – igazán kitűnő ízével kápráztatott el.
Már az ebéd első fogásánál tudtuk, ide érdemes lesz rendszeresen visszatérni. Jól lehet barátokkal meghitten ünnepelni, üzletfelekkel személyes beszélgetéssé nemesíteni a tárgyalást. Lehet formalizálni vagy éppen lezserkedni, a környezet és a hangulat bármelyikhez stílusos. Az ilyen helyeknek persze az a specialitásuk, hogy nem különösebben szokták hirdetni. Az ilyen helyek egyszerűen megtalálják a vendégeiket. Ezt a közönség valahogy magának fedezi fel. És jár vissza ebédelni, zongoramuzsika mellett vacsorázni, vagy ül be csak a hangulat kedvéért külföldi vendégével a várbeli séta után, akár egy délutáni kávéra is.
A hely és közönsége az átalakítás után is gyorsan egymásra talált. Jönnek, akik érzik a hely hangulatát, és értékelni, élvezni is tudják. De mitől is ennyire kellemes az egész? – fogalmazódik meg bennünk a kérdés. A kérdés időtlen, hiszen már 20 éve próbáljuk megfejteni, miért is járunk vissza rendszeresen. A kulcsszó talán a minőség. Az időtlen, más szóval klasszikus minőség. Ami itt a válogatott anyagokban, az újjávarázsolt, de színeiben mégis a régire emlékeztető fekete-arany-ezüst bárpultban, a Hutschenreuther porcelánban és WMF étkészletben, a gondosan válogatott bútorokban kézzel fogható.

 
Szó szerint is, hiszen nem kell márkaneveket keresni, elég megfogni a szemnek is kellemes tárgyakat, és érezni lehet. Minőség az, amikor a tulajdonos számára egy-egy nemes tárgy, például a régi tálaló van annyira fontos, hogy meggyőzi a belsőépítészt, inkább a fal kerüljön arrébb néhány centivel, de a régen megvett és ide tartogatott tálalónak el kell férnie; amikor üvegportál készül a ház kapualjában, hogy látni lehessen a várfalat és a műemlék épület legszebb maradványait; amikor Pierrot ezernyi alakban és színben, festményről és grafikáról ránk köszön, de közben egy cseppet sem próbál betolakodni az életünkbe...
A Café Pierrot azt hiteti el velünk, hogy még a mai világban, sőt, a mai vendéglátásban is létezhet biztonság, stabilitás, igenis vannak dolgok, amikre mindig lehet számítani. Meg azt, hogy lehet szeretettel csinálni több mint 20 éven át valamit, és hogy megéri, mert cserébe mi is kapunk valami szerethetőt. Ami ugyan néha kicsit átalakul és változik, de ennyi kell, mert közben a lényeg marad: néhány asztalnyi szelíd figyelem, halk zongoraszó és emlékezetes fogások. A régi és az új étlapról egyaránt.

Fotó: Hack Róbert

Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember