Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2018. november 13. kedd    Mai névnap(ok): Szilvia  
   
Mányai Lajos
Kővári Orsolya
Igazi pesti figura volt. Amolyan őslakos. Élvezte a város minden pillanatát: a Lukács uszoda érzékeket átjáró páráját, az első tavaszi napsütést, a behavazott utcák hangulatát, a zajos kávéházakban folytatott baráti beszélgetéseket, szakmai eszmecseréket, a szívpanaszai dacára rendszeresen fogyasztott feketét és az elmaradhatatlan cigarettát. Erős embernek tűnt, akár a vas. Aztán egyik napról a másikra elment.
11964. november 22-én még próbált a Katona József Színházban. Yves Jamiaque: Tengeri malacok című darabjában a gyáva, megalázkodó, tehetetlensége hálójában vergődő polgármestert alakította volna. Sikerében senki sem kételkedett, hiszen „jellemszínésznek” írt szerep volt ez. Neki való. Olyan színésznek, aki minden mozdulatával, apró gesztusával elárul valamit figurája jelleméről-jellemtelenségéről, és aki néhány színpadi pillanatból képes szerepet teremteni. A főpróba előtti napon került kórházba, a bemutatót már nem élte meg.
Beszélhetnénk arról, hogy semmit sem kapott ingyen, hogy sokáig mellőzöttnek érezte magát a pályán, hogy folyton szorongó, nehezen „elkészülő” színész volt, hogy cukorbajjal küzdött, de talán ő örülne ennek legkevésbé. Nem szerette az érzelgősséget, a fölöslegesen hullatott könnyeket, a műbánatot. Imádta viszont a színházat, a komédiát, a kabarét és a velük járó rengeteg munkát. Mindenre izgatottan készült.
Gyermekkorában nem is gondolt arra, hogy színész legyen. Saját bevallása szerint „családi körülményei miatt eszébe se juthatott”. A papa, Mányai Zsigmond ugyanis operaénekes volt. Escamillót énekelte a Carmenben, Mefisztót a Faustban, Peturt a Bánk bánban…
Az „ifjabb” Mányai végül mégis a Színművészeti Akadémia mellett döntött. Először Pozsonyba szerződött, később Debrecenbe került, ahol Horváth Árpád értő irányítása alatt érett igazi színésszé. „Ott tanultam meg a színházat látni, érezni, élni” – nyilatkozta évekkel később. A háborús idők gyűlöletes eseményei, a megkülönböztető törvények egy időre leparancsolták a színpadról. Fontos éveket veszített el. Legközelebb Nagyváradon léphetett fel, a felszabadulás után. Feleségével, Simon Zsuzsával beutazták egész Erdélyt, ellátogattak Mányai Zsigmond egykori fellépéseinek helyszíneire. Együtt játszottak a Bánk bánban (Peturt és Melindát), a Szentivánéji álomban (Zubolyt és Puckot), a Pygmalionban (Higginst és Elisát), a Liliomban (a címszereplőt és Julikát)… Rövid ismeretség után házasodtak össze. Simon Zsuzsa 1945-től szülővárosa, a nagyváradi Magyar Színház igazgatója, néhány esztendővel később a budapesti Petőfi és Jókai Színházé, 1960-tól az Operett főrendezője, a Thália tagja, mindemellett évtizedeken keresztül a Színművészeti Főiskola tanára. Kemény, szigorú asszonyként emlegették.
1947-ben együtt érkeztek a fővárosba, ahol Mányait a Nemzeti szerződtette. Haláláig a színház kötelékében maradt, annak ellenére, hogy nehezen foglalta el megérdemelt helyét.

Szigligeti Ede: II. Rákóczi Ferenc fogsága – Földényi Lászlóval
 
„Csodálatos pálya a miénk! Azért is szeretem, mert valahogyan fordítva van, mint más mesterségeknél: nálunk annál nehezebb az élet, mennél könnyebb a vállunkra rakott teher. S minél nehezebb feladatokat bíznak ránk, annál könnyebbnek érezzük magunkat. S bizony ezzel sokszor vissza is élnek” – jegyezte meg egyszer.
A Blaha Lujza téri Nemzetiben – melynek 1965 márciusában történő felrobbantását már nem élte meg – töltött esztendőkről kollégáit, barátait kérdeztem.
„A háború után Európa egyik legnagyobb színháza volt ez, melyben óriások játszottak – emlékszik Raksányi Gellért. – Mányai Lajos még olyan korban léphetett színpadra, amikor nem a rendezők üzentek a mának, hanem a nagyérdemű, »őfelsége, a néző«. Az előadásokból a mű érvényesítése sugárzott, nem az önérvényesítés.
Együtt öltöztünk. A hármasban. Számtalanszor úgy éreztem, ott lüktet a színház szíve. Csortos Gyula egyik kollégánk temetésén következőképpen szólt rá a buzgón intézkedő titkárra: »Kérem, titkár úr, ne ugráljon! Nem maga a halott.« Ezt a figyelmeztetést érdemes alaposan megfontolni, amikor elhunyt pályatársainkról beszélünk. Mégis nagyon nehéz úgy felidézni Lajoshoz fűződő emlékeimet, hogy közben ezek ne keveredjenek személyes élményeimmel. A Nemzetiben eltöltött hatvan esztendő alatt több volt az átvett szerepszámom és a beugrásom, mint az eredetileg rám osztott szerep. Ebben a rendkívül kegyetlen statisztikában a legnehezebb beugrásaim Mányai Lala helyett voltak. Az előadások után – előfordult, hogy nagyon betegen – mindig elsőként gratulált. Sikeres beugrások esetén sem esett bele a színházi irigykedés csapdájába. Tudott viselkedni. Másrészt viszont…
Soha nem felejtem el, egy történetet kezdtem mesélni az öltözőben, hozzátéve, hogy nem akarom megnevezni az érintettet. Lajos leállított. »Csak akkor jó, ha névvel és csak akkor jó, ha kompromittáló!« – szólított fel tömören, lényegre törően.
Nagyszerű színész volt. Ha végigfutok gondolatban az alakításain, azt hiszem, Gádor Béla: Lyuk az életrajzon című darabjának főszerepében tetszett legjobban. Elképesztő biztonsággal mozgott Szabó igazgató bőrében, félelmetes élményt jelentett, amit Makláry Zoltánnal műveltek. Nosztalgiázgatásaink alkalmával gyakran felidézte, hogyan gratulált neki Bessenyei a bemutató után. Zseniális megállapításnak tartotta.

Jelenet Gádor Béla: Lyuk az életrajzon című komédiájából – Somogyi Erzsivel és Apáthi Imrével
 
»Nagyszerű voltál, Lajos! Na látod, ezt kell neked csinálnod!« Feri dicséretében nyilván ott bujkált parányi él, nevezetesen, hogy Mányai ne Shakespeare-hősöket játsszon.
Lajos imádta a női nemet. És mivel fantasztikus feladatokat kapott a színpadon – Makláry János jegyezte meg egyszer, hogy szereposztásnál Lajos »kieszi a mazsolát a kalácsból« –, komoly sikereket ért el. Emellett ilyen alkalmakkor csodálatos fénnyel játszott rendívül élénk, pajkos képzete. Azt, amit Lajosról elmondtam, névvel tettem. Amennyiben nem volt elég kompromittáló, bocsánatot kérek. E két parancs – a kulturáltság és Lajos »ars poeticája« – között roppant nehéz megtalálni az arany középutat.
Végül valamit mindenképpen szeretnék elmondani. Amikor bennünk, színészekben üvölt a tenni akarás (és üvölt!), általában szerződéseket bontunk. Jómagam számtalanszor – valóságérzet-hiányban szenvedve – hol durvább formában, hol intelligensebben próbáltam felmondani szerződéseimet. Mányai minden alkalommal figyelmeztetett, ha egy mód van rá, maradjak. Ő tisztán látta, hogy végem lenne, ha a Nemzetit otthagynám. Mérhetetlen hálával tartozom neki azért, hogy ezt nem tettem meg.”
Máthé Erzsi pályakezdő színésznőként, fiatalon került Mányai közelébe. „Nagyon nehéz megfogalmazni egy embert, leírni akár a küllemét, akár a szokásait, hanghordozását, és főleg a tehetségét. Lajos ráadásul tragikusan fiatalon hunyt el. Most, amint negyven év távlatából próbálom megidézni egyre távolodó alakját, egy hihetetlenül felfokozott, pezsgő alkatra emlékszem. Kifejezetten jóképűnek nem mondható, de rendkívül ápolt férfi volt. Életigenlés, állandó, jó értelemben vett felfokozottság és buzgalom jellemezte. Rosszkedvűnek talán soha nem láttam. Istenien tudott viccet mondani, puszta jelenlétével vidámságot hozott a társaságba. Őszintén sajnálom, hogy néha nem keveredtem be az öltözőjébe, egészen biztosan vidámabb lett volna a színházi életem, és talán most többet tudnék az ő igazi, harsány egyéniségéről. Rajongott a játékért, a szép nőkért, a tehetségért. Nemcsak sajátjáért, másokéért is, és ennek rendszerint hangot is adott. Emlékszem, a Katonában a Biedermann és a gyújtogatókban a feleségét játszottam. A takarásban állva egyszer csak váratlanul odasúgta: »Te milyen jó színész vagy!« Ez akkor mindennél többet jelentett nekem, szörnyű kisebbrendűségi érzéssel küszködtem a színház frenetikus társulatában. Lajos mintha tudta volna, hogy szükségem van erre a mondatra.

 
 
Meg merem kockáztatni, hogy tiszta, rajongó, humorral teli egyénisége éppúgy belső ellentmondásoktól feszült. Mintha folyton megkérdőjelezte volna tehetségét. Időnként kétségek gyötörték: hátha mégse elég jó színész a Nemzetihez.
Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan tanul, mivel kezdőként rengeteget bóklásztam a szövegtanulás buktatói között. Elmondta, hogy egy labdával vagy egy összegyűrt papírdarabkával játszik. Eldobja, érte megy, felveszi – eközben folyamatosan beszél. Így – bármilyen furán hangzik –, ha váratlan dolog történne a színpadon, az agy a gesztusokban viszi tovább a szöveget. Többé-kevésbé átvettem a szisztémáját, én egy papír zsebkendőt szorongatok mániákusan. Azt hiszem, Lajos mellett is elmentek szerepek. Későn fedezték fel, nem »futtatták« annyira, mint megérdemelte volna. Modern hangvételű darabokban, komédiákban, általában a könnyebb műfajokban sziporkázott. Ezekben tudta igazán megmutatni szellemességét és játéka könnyedségét korpulens alkata ellenére. Az is lehetséges, hogy ha nem ilyen fiatalon távozik, az idő behozhatta volna a lemaradást.
Szeretett sokat beszélni a lányáról, aki – szülei halála után – tragikus módon öngyilkos lett. Mányai Zsuzsa követte a családi hagyományt, színésznő lett. Sokat betegeskedett, rendezetlen magánélete is kétségbeesésbe sodorta. Azt hiszem, ez késztette arra, hogy véget vessen az életének. Okos, értelmes, szeretetre méltó lány volt, többet-mást érdemelt volna a sorstól – színésznőként, nőként, emberként egyaránt.
Ha az egykori Nemzetiről kérdeznek, Lajos mindig az elsők között jut eszembe. Vonzódtam hozzá emberileg, és ez számomra nagyon sokat jelent.”
Mányait szoros baráti szálak fűzték Berek Katihoz. Amikor felkerestem a művésznőt, mégis azzal kezdte, nem tud sokat beszélni róla. Pedig talán a legjobb barátja volt.
„Végtelenül szerettem, az évek során nagyon mély, igaz barátság alakult ki közöttünk. Nagyon kevés emberről tudok így nyilatkozni. Gyakran játszottunk együtt, hol ebben, hol abban kerültünk össze, de ha mégsem, akkor megnéztük egymás próbáit. Egyszerűen zseniális partner volt, olyan színész, akivel öröm együtt dolgozni. Amint akadt egy kis szabadidőnk, közös programot szerveztünk. Beszélgettünk, dicsekedtünk, panaszkodtunk. Kitárgyaltuk a nőügyeket és az udvarlókat. Elképesztő történeteket mesélt, rengeteg kaland színesítette az életét. Belém soha nem volt szerelmes, mint ahogyan egyetlen színésznőbe sem.

Az Úrhatnám polgár Jourdain úr szerepében Tompa Sándorral Németh László: Galilei – Bessenyei Ferenccel
 
Én sem szerettem bele soha színészbe. Tartalmas, szép, értékes kapcsolat volt a miénk.
Nem is tudtam, hogy aznap bevitték a kórházba. Soha nem felejtem el azt a szörnyű pillanatot, amikor közölték velem a halálhírét. Nem vagyok amolyan »sírós« típus, de Lajost megsirattam. Néhány percig mereven álltam, majd elbújtam és zokogtam. Szinte »csonkának« éreztem magam. Halálával elment valaki, aki nélkül üresebb lett az életem.”
Végezetül legjobb barátja, Kállai Ferenc szavait idézem.
„Egyéniségének intenzitása holt tárgyakon is tapintható. Forró ember volt, aki átfűtötte maga körül az életet. Igényelte is, végtelen vággyal. Alig egy hónappal halála előtt hosszan beszélgettem vele a rádióban, egy éjszakai felvételen. Látva, hogy rengeteget dohányzik, ismerve szívpanaszait, megjegyeztem: »Nem lesz ez sok, Lajos?« Mire ő: »Nekem jólesik. És ameddig élek, azt csinálom, ami jólesik. Így szerződtem a Mindenhatóval ötvenkét évvel ezelőtt.«
Szerette a színpadot és szerette az életet. A város zaját. Szerepeit a presszókban tanulta. Az első tavaszi napsugár a Bristol teraszára csábította. S ha éppen idő híján nem ölelhette magába a perc szépségét, akkor beszélt róla. De hogyan! Hogyan?! Felejthetetlenül. Sem azt nem lehetett elfelejteni, amit mondott, sem azt, ahogy mondta. Olyan sajátos, egyéni ízzel, olyan »mányaisan«, annyira élőn, hogy ma is szinte lehetetlennek érzem, hogy holnap ne találkozzunk, és ne ott folytassuk, ahol éppen az élet tart.”
Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember